28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Földesy Kristóf Dominik összes RPG hozzászólása (18 darab)

Oldalak: [1] Le
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 6. 19:54 Ugrás a poszthoz



Nagyon örülök neki, hogy bekerültem a Sárkánylovasok közé, tényleg nagyon. De csöppet idegesít, hogy Yarista (mellesleg a CSK) átigazolt máshova. Ja, meg az is, hogy a Navinében nem mehetek el anélkül a folyosón, hogy ne kapnék hatvanhat mérges tekintetet. Oké, sejthettem volna hogy ez lesz, de azért mégis. Kati meg Bea szemébe már nem is merek nézni, ha meglátom őket, menekülési kényszerem támad. Egyébként meg pont ez a bajom; hogy tudom, mit éreznek, mert Yar is elment ugyebár a mi csapatunkból egy másikba. Szóval, logikusnak tűnik, hogy együtt kéne éreznem Yaristával vagy valami ilyesmi... azonban nekem sosem volt erősségem az empátia. Így viszont bűntudatom van. Szóval marha jó.
Mit lehetne ilyenkor csinálni? Idegesen és feszülten? Hát persze, hogy edzeni, ez magától értetődő. Így hát beléptem az Erőnlét termébe, hogy egy kis bemelegítéssel elkezdjem az öntréningem. Miután ezzel végeztem (futottam, és hasonlók), odamentem a boxzsákhoz, és teljes erőből püfölni kezdtem. Hát igen, nem is ámítottam magam azzal, hogy a sport szeretete miatt boxolok (bár mostanában az is közrejátszott), inkább feszültséglevezetésképp. Jobb szétverni ezt, mint valamelyik diákot, azt hiszem mindenki így gondolja. Aki nem, az Rellonos. A lehető legerősebben ütöttem, szinte már nekem is fájt (azért a bűbáj - ami védi a kezem - sem káptalan). Úgy éreztem, a végtelenségig tudtam volna ezt csinálni (tényleg jó hogy ki tudom élni az agresszív hajlamaim, azt hiszem). Igazából nem képzeltem azt, hogy valakit is ütök (sokan ezt tennék); inkább a véletleneket, amik ilyen rosszul jönnek össze mindig. Legalábbis az én életemben. Biztos valaki megkapta az én boldogság-adagom, és folyamatosan örömittasan ugrál a Kastélyban. Hát, mázlista egy ember.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 6. 19:56 Ugrás a poszthoz


A csattanások visszhangoztak a teremben, ahogy teljesen egyedül a boxzsákhoz ért öklöm. Itt senki sem hallott vagy látott engem, és ez kissé megnyugtatott. Akár üvölthettem is volna, azt sem hallotta volna senki, azonban ez egészségesebb módja a dühkitörésnek, mint a spontán üvöltözés... Ahogy - immár kissé normálisabb idegállapotban - a zsákot fixíroztam, a velem szemben lévő ajtó hangtalan nyílását és csukódását láttam a szemem sarkából. Ahogy odapillantottam, Annát láttam meg, és ez némileg kizökkentett. Elkaptam a tekintetem egy pillanatra, aztán rájöttem, hogy hülyeség amit csinálok, úgyhogy visszanéztem rá (ezalatt pedig tudatosítottam magamban, hogy nálam van a pálcám). Láttam zavarba ejtően izmos alkatát, azt, hogy leteszi a pálcát (némileg megnyugodtam ettől a ténytől), és azt is, hogy hűvösen biccent nekem. Viszonoztam a gesztust, de megszólalni már nem akartam; fura lett volna. Valahogy Anna is olyan fura volt (talán ezen nem kéne meglepődnöm ennyi idő után...). Ez az egész hűvössége, meg minden... elintézte nekem a csapatba jutást, ebből következik, hogy a csapatkapitányságot is, tehát iszonyú hálás vagyok neki. Ez persze nyilvánvaló. De valahogy mintha nem várná el, nem akarna tudomást venni róla.
Gyakorlata a gyűrűn nagyon szép volt. Nagyon erős lány (?), mind testileg mind lelkileg (legalábbis gondolom... nehéz lehet hideg vérrel kínozni az embereket). Végül elkaptam a tekintetem róla, és igyekeztem a zsákra koncentrálni... azonban minduntalan visszakalandozott a tekintetem. Persze közben ütöttem, de sokszor Annára pillantottam. Valami piszkált belül, mégpedig az, hogy nem köszöntem meg neki. Ha neki csak feleannyira fontos a kviddics, mint nekem (kétlem, neki biztos fontosabb volt - kár hogy abbahagyta), akkor tudja hogy úgy érzem, sokkal tartozom neki. De hogyan törleszthetném ezt a tartozást anélkül, hogy komolyabb fizikai sérülést szenvedek? Nem tudom. Ezen gondolkodtam, őt figyelve a szemem sarkából, közben automatikusan ütve a zsákot.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 6. 20:00 Ugrás a poszthoz


 Anna mutatványokba kezdett, én pedig elképedtem. Fürge és nagyon precíz mozdulatai végérvényesen kizökkentettek a boxból. Én csak verek egy nagy zsákot, Anna meg úgy ugrál, mintha minden gond nélkül repülni tudna. Persze a box is egy sport (nagyon is szép sport!) de amit Anna csinált, az egészen más tészta volt. Nem csoda, hogy ennyire jó terelő volt; egyensúlyérzéke is van, ráadásul valami fantasztikus mozgása. Már abva is hagytam a boxolást, hogy igyak pár kortyot: közben próbáltam nem Anna mutatványait lesni. Ennek az lett az eredménye hogy megint eszembe jutott a megköszönés hiánya, úgyhogy majdnem ismét Annára néztem. Ádáz csatát vívtam magammal; megszakítsam a mozgásban azzal, hogy megköszönöm, vagy hagyjam gyakorolni...? Biztos nem örülne, ha megzavarnám. De mégis... mégis... valamit mondanom kellett. Nem sétálhatok el mellette csak úgy, miközben sok  dolgot köszönhetek neki. Visszamentem a zsákhoz, de mielőtt neki kezdtem volna...
- Köszönöm. - mondtam félhangosan, már a bőr felé fordulva. Immár újult erővel és motivációval csapódott öklöm a zsákhoz viszonylag gyors egymásutánban. Ezzel próbáltam ellensúlyozi az előbbi megszólalásom... utólag pedig rájöttem, hogy ezzel mekkora előnyhöz juttattam Annát. De... addigra már késő volt.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 6. 20:02 Ugrás a poszthoz


 - Igen... azt. - arcomon közönyösség jelent meg, holott minden voltam, csak nem közönyös. Az Annával való legutóbbi találkozásom óta háromszor jobban játszom el a közönyösséget, mint egyébként. Bár az akkori tudásom nagyjából mínusz egy volt, azért már hihető alakítást nyújtok. Ha Anna nem ismerne (az a bizonyos találka mindent elárult rólam), talán el is hinné. Így azonban esetleg kevesebb kedvet érezhetne a kóstolgatásomra. De, mint már említettem korábban, Anna szereti hidegvérrel kínozni az embereket, így kizártnak tartottam, hogy egy szemernyivel is kevesebb csípkelődést vagy rugást kapok. Nem, tudtam, hogy nem fog kímélni.
Azonban amit a csapatkapitányságomról mondott, pozitív csalódás volt. Rosszabbra készültem. Abbahagytam az öklöm csattogtatását; válaszul fanyar félmosolyt eresztettem felé.
- Értettem. - mondtam félig katonás hangsúllyal, kissé szarkasztikusan. - Mindent megteszek majd. - tettem hozzá kissé komolyabb hangnemben. Azt hiszem határozottan fejlődtem.
Illetve azt hittem, amíg a következő mondat el nem hagyta a száját. Persze, felkészültem rá valamennyire, de a rugást a páncél alatt is megérzi az ember. Szemrebbenés nélkül álltam Anna tekintetét, noha állkapcsom megfeszült: ez hiba volt. Igyekeztem észrevétlen normális helyzetbe rendezni. Hogy mennyire volt észrevétlen, azt nem tudom, de végül újra beszélni kezdtem.
- Eddig is sejtettem. Tudod, a navinések tekintete tökéletesen átadta az érzést. - És igen, ezzel gyakorlatilag beismertem azt, hogy áruló lettem. Mert így van, nincs értelme tovább tagadni. Meg kell barátkoznom ezzel a szóval, mert egy rajtam fog ragadni egy időre, és nem fogok tudni megszabadulni tőle. Ha Anna a fejemhez vágja, az sem változtat semmin, ugyanúgy igaz marad. Ő csupán szereti az orrom alá dörgölni.
- Anna, őszintén, te mit csináltál volna a helyemben? - igyekeztem a közönyösség álcája mögé rejteni a hangom, azonban belecsúszott egy árnyalatnyi érdeklődéssel kevert méreg. Nem azért voltam ideges, mert Anna felhozta; tudtam, hogy meg fog történni. Azért, mert semmit nem tehettem hogy ne legyen igaza.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 6. 20:08 Ugrás a poszthoz


Még hogy... jót tesz...? Mi? Az, hogy áruló lettem? Hogy elárultam azokat, akikkel négy éve élek együtt egy házban? Vagy hogy rellonosok közt vagyok? Anna vajon hogy értette?... Legszívesebben behunytam volna a szemem (így szoktam rendezni magamban az efféle kérdéseket, segít koncentrálni), de nem tettem. Valószínűleg ismét gyengének lettem volna titulálva, azt meg nem akartam. Tehát elemeltem Annáról a tekintetem, és - jobb híján - a padlóra szegeztem. Azt hiszem, Anna szerint mindkettő jót tesz nekem, mert egyik következik a másikból. Na, most kérdéses, hogy ami Anna szerint a ,,jó", az valóban jó-e, nem padig fatális baklövés, esetleg szörnyűség. Úgy vettem észre eddig, hogy Anna szemében a mások fájdalma nem negatívum, vagy akár az érzések nem pozitívak, tehát azért mérlegelendő, hogy jó-e, amit csinálok. Hiszen nekem nem az volt a célom, hogy bárkinek is rosszat okozzak. Csupán úgy láttam jónak, ha eligazolok a csapattól. De... nem határozhatja meg az életem a mások jólétére való figyelem. Nem határozhatja meg az, hogy úgy menjek keresztül a réten, hogy közben egy fűszálhoz se érjek hozzá; egyrészt lehetelten, másrészt nekem nem feltétlen előnyös, ha a két perc helyett tizenkét óra alatt kelek át a réten. Egyszerűen nem szabad hagynom, hogy bekebelezzen a társadalom. De Anna szerint ez a helyes? Az, hogy van bennem némi önállóságra való törekvés? Vagy az, hogy bántom közben az embereket? Mert hogy nem mindegy. Azt mondta, hogy jót tesz nekem. Biztosan nem úgy gondolta, hogy jót tesz nekem az, hogy másokat bántok. Ha mégis, Anna vak.
Mikor megszólalt, ismét rá néztem. Valahogy most ezerszer normálisabb volt velem, mint amikor leátkozta a vállamat, csak úgy, szórakozásból. Természetesen Anna nem került volna ilyen helyzetbe. Őt nem merik egzecírozni.
Álljunk csak meg!? Akkor engem miért?! Miért mernek engem provokálni és idegelni, folyamatosan kitaszítani? Nem vagyok az eltaposható fajta! Engem nem lehet megtörni, és kész. Ha ezt csináltam, ezt csináltam, talán nekik is bele kéne nyugodni. Nem olyan eget rengető dolog történt; átigazoltam egy másik kviddicscsapathoz, és véletlen pont én lettem a CSK! Ezért ne engem csesztessenek, inkább hagyjanak békén. Akkor csesztessenek, amikor legyőztük a csapatot, mert akkor még okuk is lesz rá. Attól még, hogy navinés létem ellenére egyedül bekerültem egy másik csapathoz, még nincs joguk kitaszítani! Inedra meg az ő csapatukba ment át a Levitáéból! Na. Tessék. Őt persze senki sem hibáztatja vagy okolja, mert Inedra megteheti. Márpedig ha egy levitás lány megteheti, egy navinés fiú, aki mondjuk idősebb is, miért ne tehetné?! Nagykorú vagyok, azt csinálok amit akarok. Ha nem tetszik, forduljanak el... vagy fel.
De az sem igaz, hogy a csapat használhatatlan. A csapat nem használhatatlan, csak nem volt ott tekintélyem. Talán itt, ha most sikerül annyira megerősödnöm, mint amennyire Anna szükségesnek tartja, akkor itt lehet tekintélyem, talán lehet olyan, vagy hasonló szerepem, mint neki volt. A legyőzhetetlen csapat kapitánya. Szinte a kép is beúszott a tudatomba... Szóval a Navine csapata nem használhatatlan. Csak nem annyira... erős. Különben is, pár csapattagom jelenlétét már nem bírtam ép idegekkel. Jobb lesz nekem a Sárkánylovasoknál. Nemde?
- Ajánlom, hogy ez ne célzás legyen. - szóltam hozzá az akaratosság témájú mondatához. - Ha az, akkor nagyot hibáztál. Természetesen végigviszem a csapatot, és idén is itt lesz a kupa, noha az összetétel kissé megváltozott. Csak azt mondom, hogy a többiek - mármint a navinések - ezt nem jó szemmel nézik, és fogják nézni. De... végül is... miért érdekel ez engem? - vontam össze a szemöldököm. - Előbb-utóbb megnyugszanak. Meg hát, ez nem halálos bűn.
Anna egy összezavaró jelenség.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 7. 10:06 Ugrás a poszthoz


Könnyed hangulatom, ami az előző éjszaka közepi találkozásnál ragadt rám, azóta kísért. Mindent higgadtabban oldatott meg velem, és sokkal kellemesebb volt, mint mindenen túlstresszelni magamat. Valószínűleg azért lehettem ennyire nyugodt, mert az idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Azt hiszem teljes mértékben besokallt... az ember nem hinné, hogy idegösszeroppanást kapni igen kellemes. A felesleges érzelmeket mostanában mellőztem, és nagyon jó volt.
Ismét hűvösebb estét köszönthettünk. Alex, a baglyom az ablakpárkányon ülve figyelte, ahogy összekészítem a lapokat, a ceruzákat. Néha huhogott egyet-egyet; ilyenkor bagolycsemegét adtam neki, és elhallgatott. A Hold már magasan járt az égen, fényével beborította a szobát, megcsillant a madár tollán, és a ceruzákon. Sietnem kellett. Gondoltam, hogy Katherinenek nincs kedve várni éjfélkor a réten még a késésem miatt is. Az is csoda hogy egyáltalán beleegyezett... mondjuk ha nem tette volna, akkor sem lett volna semmi. Maximum kimaradt volna életművemből egy rajz, vagy inkább festmény. Mostanában festeni van kedvem. Lehetséges, hogy ez azért is van, mert mestertanoncként kívánom folytatni a tanulmányaim, elsődlegesen festő szakon, másodlagosan kviddicsen.
A Kastélyra csend hullott, csak a lépteim vertek némi zajt a folyosókon, ahogy távgátam rajtuk. Ha most egy prefektus meglátott volna, biztosan elcsodálkozott volna - mit akar a Földesy fiú egy hatalmas mappával a kezében az éjszaka közepén a folyosón?...
Ahogy kiléptem a természetbe, ismét megcsapott a hideg, friss levegő. Ezek az esti séták jótékony hatással vannak rám. Felnéztem a Holdra; csakúgy, mint múltkor, most is fényesen ragyogott, és a csillagok ismét kirajzolódtak, mint megannyi reflektor. Reflektor... ha ezt Kathnek mondanám, nagyon tágra nyílna a szeme... meg is pillantottam a lányt, aki egy fa tövében ül. Fehér pólója, blúza szinte kirikít a fák sötétjéből; ez a fehérség kissé visszaverődik arcán; ezt is látom, ahogy közelebb érek.
- Szia. - üdvözöltem őt egy halovány mosollyal. - Régóta vársz?
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. október 19. 14:25 Ugrás a poszthoz


Elmélkedésemre helyeselt, ugyanakkor ismételten felvetődött bennem a kérdés, hogy miért? Anna egyetért velem. Vagy én romlottam el, vagy Ő javult meg; köztes megoldás nem létezik. Önanalízisem Anna hangja szakította meg, mégpedig azt kérdezte, hogy állok a kosárral. Először nem igazán fogtam fel, mert hirtelen lettem kirántva a gondolatmenetemből, de aztán lassan eljutott az agyamig a szavak értelme; és elvigyorodtam. Anno a mugli iskolámban Pécsen én voltam a legalacsonyabb az összes gyerek közt, most meg enyhén szólva megnőttem egy cseppet. Amúgy is a kosár volt a kedvenc sportom, de a kviddics és a box miatt teljesen elfeledkeztem róla... és egy kosármeccs Grósz Annával? Ki lenne az a hülye, aki nem menne bele?
- Amíg ide nem jöttem, rengeteget játszottam... - mondtam Annának egy vigyor keretében. Persze ahhoz képest elég régen csináltam (talán fél éve?), így sokat felejthettem, de... Annát esetlegesen legyőzni valamiben... vagy legalább megközelíteni a legyőzést... nagyon csábító dolognak tűnt. Elkaptam a labdát, és pattintottam párat. Persze biztos Anna is elég profi ebben, hiszen normál esetben nem hagyná, hogy valami olyasmiben ,,versenyezzünk", amiben nincs komoly esélye a győzelemre. Az öt dobási kerettel teljesen meg voltam elégedve; ha tíz dobásig mennénk, egész éjjel itt lennénk, mivel semelyikünk sem szeret veszíteni, és mindkettőnk edzett. Ha valamiben, ebben biztosan hasonlítok Annára. Közben besompolyogtam a pályára, nem túl gyorsan.
- Király. - ezzel a mondattal pattogtatva a labdát, villámgyorsan elindultam a palánk felé. Jó érzés volt az izmok összehúzása és kiengedése... Annát figyeltem fél szemmel, hogy blokkolni tudjam majd a támadást, mikor megtörténik.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2012. november 15. 19:35 Ugrás a poszthoz


Nagyon más lettem azóta, hogy Amirával és velem bizonyos incidensek megtörténtek, amik helyileg a Csikólakban játszódtak le. Eléggé kibuktam akkor hirtelen, de már örültem neki. Gyakorlatilag mosolyogva (!) vágtam neki a Kastélynak, most könyvvel a kezemben. Végre befejeztem az ,,Az" első részét, és alig vártam, hogy elkezdjem a másodikat, azonban kellett találnom hozzá egy ideális helyet, ahol egyedül lehetek. Már kissé elegem volt a Navine zsúfolt klubhelyiségéből, meg úgy az összes helyből, ahol tömeg volt. A tömegiszony részemről ezek szerint maradandó volt.
Hova is mehetnék máshova, mint az Erkélyre? Mostanában sűrűn látogattam ezt a helyet, ugyanis imádom a hűvös levegőt. Egy egyszerű dzseki volt rajtam, semmi más. Ezért volt jó, hogy a suli a hegyekben volt; mindig kicsit hidegebb volt, mint az átlag, én pedig csípem ezt a klímát. Dzsekim zsebéből a kiürülő cigarettásdobozom húztam elő, hogy aztán rágyújtsak egy szálra. Le kell szoknom, utálok cigarettázni; ezzel a gondolattal szívtam el az első slukkot, utána pedig már nem is nagyon jutott eszembe. Csak a saját szórakoztatásomra füstkarikákat eregettem lassan és megfontoltan. Teljesen nyugodt voltam; fura érzés volt. Ritkán vagyok nyugodt, teljesen nyugodt meg főleg, de érdekes érzés volt.
Végül elnyomtam a cigarettát, majd leültem az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra, és kinyitottam könyvem a harmadik oldalon. Szemem mohón falták a betűket, agyam pedig kikapcsolt, és csak a történetre koncentrált. Kívülről elég furán nézhettem ki, nem nagyon szoktam nyilvános helyen... bármit csinálni, főleg olvasni nem... mindegy, szóval mindenkinek fura lehet, hogy olvasok. Csak az igazán bennfentesek tudják rólam igazából, hogy olvasok. Azt meg, hogy régen írtam, senki se. Csak Amira.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2013. június 22. 12:39 Ugrás a poszthoz

[Lori, akivel szintén rég láttuk egymást]

Ha jó idő van, és az embernek van szabadideje, ráadásul a közelgő kviddicsmeccs itt van a nyakán, világos, hogy kijön a kviddicspályára. Főleg, ha egy olyan megszállottról van szó, mint én. Így hát kviddicstalárban baktattam ki a pályára, hónom alatt az egyik iskolai seprűvel (megvan a következő célom - egy saját seprű), hogy a Sárkánylovasok edzései mellett egy kicsit külön is repkedhessek. Mikor beléptem, és konstatáltam, hogy - hála a jó égnek - senki sincs itt, ledobtam a lassan széteső bőrtáskámat a lelátó legalsó sorába, majd elkezdtem nyújtani. Szinte gépies voltam, de gondolataimat igyekeztem visszaterelni a folytonosan ismétlődő mozdulatsorokhoz. Futás. Lefutottam pár kört, még mindig igyekezve elnyomni a többi gondolatom. Nem lesz ez így jó, oda kell figyelni, ha nem akarok lesérülni a meccs előtt.
A bemelegítés ugyanolyan hosszú volt, mint amilyen lenni szokott, és ugyanolyan idegesítő volt, mint amilyen lenni szokott. Természetesen tudom, hogy szükség van rá, de az ember már kviddicsezne, és legszívesebben elhagyna mindenféle bemelegítést.
Végül a gyakorlólabdákhoz siettem, és elővettem a cikeszt. Halványan elmosolyodtam, mikor a kezeim közé került a kis szárnyas, majd pár másodperc habozás után elengedtem. Egérutat is adtam neki, hogy ne adtam volna, hiszen az nem lenne helyénvaló, ha rögtön üldözni kezdeném. Egy fél perc múlva aztán felszálltam a seprűmre, és ellöktem magam a talajtól.
Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ennyire lehet szeretni egy sportot, főleg akkor nem, mikor csatlakoztam a csapatba. De azóta a kviddics a szenvedélyemmé vállt, ezt máshogy nem lehet megfogalmazni.
Tehát, felreppentem, és lassan körözni kezdtem. Szemeim minduntalan a kis aranylabdát kutatták. Igaz, jobb lett volna, ha van valaki, aki a másik fogót játssza, de így sem eredménytelenek a hasonló edzések.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2013. november 30. 22:54 Ugrás a poszthoz


Lassan öntudatomra ébredtem. A hangok, és a Gyengélkedő jellegzetes szaga (amit az utóbbi időben talán túl sokszor is tapasztaltam). Amint kicsit visszanyertem az éberségem, éreztem, hogy a bordáim és a bokám iszonyatosan fájnak és lüktetnek. Nem is sokáig tudtam azt álcázni, hogy nem vagyok ébren; halk nyögések szaladtak ki a számon. Egy kéz érintését is éreztem a bal alkaromon, amitől szúrni kezdtek a régi sebhelyek; emellett éreztem annak a gurkónak a nyomását a hátam közepén, amit Leonie küldött rám még anno. Szép kis fájdalomegyüttes.
Kezem kis nyögések közepette rögtön elhúztam a lány keze alól, hogy aztán jobb tenyeremet rá tudjam tapasztani. A sérülések fájdalma mellett rögtön dühös lettem, ahogy eszembe jutott Mihael arca, amint Dave ütőjét markolássza. Lucára néztem, s immár vörös fejjel szólaltam meg.
- Hol van az az idióta őrző? Hol van? - szűrtem a fogaim közt, noha tudtam, hogy nem tudnék megmozdulni sem nagyon fájdalmak nélkül. - És hol van David? Az az idióta f...
Káromkodásáradat zúdult ki a számon. Úgy szidtam Davidet, ahogy mást még sosem senkit. Miért kellett odaadnia azt a hülye ütőt annak az idegbeteg állatnak? Ideges sóhaj szaladt ki belőlem.
Az első tiszta gondolatom a dühön túl Amira volt. Hol lehet? Biztos halálra rémült, mikor látott lezúgni a seprűről; azt hiszem, ideges lehet rám, hogy Luca elé szálltam. Majd el kell neki magyaráznom, hogy nem tehettem mást. Az a gurkó behorpasztotta volna Luca koponyáját. Nem hagyhattam, hogy így történjen.
Végül a lányra emeltem a tekintetem.
- Jól vagy? Nem sérültél meg? - kérdeztem, s végigmértem őt sérülés után kutatva; nem találtam semmi szembetűnőt. Maximum egy-két horzsolással, pár kék folttal megúszta... - És a többiek? Mi van a többiekkel?
Körülnéztem, s megláttam Adriát. Minket azonnal ide szállítottak. Adria mit keres itt? És... Đominic...?
- Davidék megúszták? - vicsorogtam végül.
Utoljára módosította:Földesy Kristóf Dominik, 2013. november 30. 22:58
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2013. december 23. 11:11 Ugrás a poszthoz

    

Villám gyorsan kellett elkészülnöm. Még mindig a szobámban voltam, egy szál alsógatyában kerestem a kissé kopottas öltönyöm, de az istennek se találtam meg. Egyre növekvő feszültséggel és idegességgel dúltam fel a cuccaim, míg végül meguntam a keresgélést. Elmotyogtam egy invitot; ekkor egy hatalmas, reccsenő hang hallatszott, s az említett ünneplő a kezembe repült - fél ujjal. Itt már majdnem felrobbantam. Gyorsan megkerestem a másik ujját, és egy ragasztóbűbájjal, illetve sok reparoval később már nagyjából elfogadható formát öltött a dolog. Gyorsan felkaptam, hogy aztán a bál helyszínére siessek.
Kissé idegesen toporogtam a Nagyterem ajtaja előtt. Ennek két nagyon fontos oka volt: egyrészt, a bál-dolgok nem az én műfajom, másrészt egy ideje bent kéne lennünk a kedvesemmel, de ő valószínűleg készülődik, így hát késik egy kicsit. Pedig becsszóra legyen mondva, óramű pontossággal álltam ide, a Nagyterem ajtaja mellé.
Az emberek, ahogy elmentek mellettem, megbámultak (legalábbis én úgy éreztem). Gondolom, furcsa lehetett nekik, hogy itt vagyok... igyekeztem nem viszonozni a pillantásokat. Kissé kinyújtóztattam a hátam; erre válaszul sajogni kezdett az a hely, ahol eltalálták a rellonosok a bordámat az előző meccsen. Egy kis sóhaj kíséretében görnyedtem össze újra, reménykedve, hogy hamar elmúlik a dolog. Nem lenne kellemes így táncolni. Egyébként sem tudok, sosem voltam jó az ilyenekben, de most nekem kell vezetnem Amirát. Azt nem tudnám elviselni, ha fordítva történne. Bántaná az egómat.
Felhúztam az öltönyöm ujját, hogy megnézzem az órám. Biztos gyönyörű lesz, ha ennyit pepecsel a dologgal. Vagy éppen lehet, hogy ki lesz borulva, mert elrontotta a sminkét (ami egyébként biztosan tökéletes lesz, még akkor is, ha "elrontotta"). Csak mikor jön már?
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. március 10. 18:51 Ugrás a poszthoz


[2014. 02. 28.]


Fájt a szívem, mikor megírtam Mirának az elutasító levelet, miszerint a harmadik évfordulónkat nem tudjuk együtt ünnepelni, ugyanis rendkívüli edzést iktattak be - főleg azért fájt olyan nagyon, mert természetesen nem volt igaz.
Úgy éreztem, igazán meg kell hálálnom ezt az elmúlt három évet. Nem megoldás hogy elviszem mondjuk egy étterembe vacsorázni, esetleg virágot viszek meg csokit - nem, ezek szörnyen elcsépelt dolgok. Egy évfordulóra, a mi évfordulónkra nem elég holmi édesség vagy növények, ugyanúgy, mint ahogy a mi kapcsolatunkban sem az ajándékok a lényegek, hanem a pillanatok és az érzelmek. Épp ezért szerveztem már legalább egy hónapja az egészet, hogy mindent úgy tudjak alakítani, ahogy a legmegfelelőbb lesz. Mindent megtettem érte, ezért az egészért, pont úgy, mint ahogy Miráért is igyekszek mindent megtenni.
Jóval sötétedés előtt már a Faházban voltam, ahol is egyenlőre nem volt túl jó idő, minden kissé poros volt és a legkevésbé sem volt emberi hangulat. Az idő sem volt valami fényes ezen a februári napon - igazán választhattunk volna más évszakot Mirával, de most már mindegy -, ami nem nagyon fokozta a romantikus hangulatot. Mira nem csinálhat ma sok mindent - lehet éppen azon mereng, hogy én reggel hét óta edzésen vagyok, és milyen rossz, hogy nem lehetek itt. Biztosan átkozza magában a kviddicset, s hűn fohászkodik, hogy egy gurkó csapja agyon az edzőt. Elmosolyodtam erre a gondolatra, a kezemben lévő kartondobozt pedig óvatosan lehelyeztem; s ezzel együtt a másik két, reptetett doboz is földet ért. Az Amiráéknál született kis házimanóval, Narival (aki most a suliban szolgált) úgy beszéltem meg, hogy hétkor pontban megjelennek az ételek a Faházban (igen, a főzésben még mindig nem vagyok jó). Ő, és egy kis szorgos csapat örömmel elvállalta az étel részét, így hát én csak a hangulatért leszek felelős.
Sokáig tartott, míg kitakarítottam a kis házat a pálcám segítségével, ugyanis a háztartási bűbájok sosem voltak az erősségeim - miután végeztem, a gyertyákat elrendezgettem a földön. Fényben nem tűnt túl romantikusnak az egész, de ahogy belép, majd megváltozik a dolog. Hőszabályozó bűbájok sokaságát végeztem el, hoztam egy-két párnát a földre, a bent lévő kis asztalra is gyertyát raktam, hogy amikor majd Amira belép... Ismét elmosolyodtam, ahogy elképzeltem az arcát.
Közeledett az alkony, mire felnéztem; még épp időben voltam. Villám gyorsan, zakatoló szívvel előkerestem a régi lámpást. Remegő kézzel tettem bele a gyertyát, s gyújtottam meg, rá pedig egy pergament akasztottam egy saját kicsike verssel, majd röptetőbűbájt szórtam rá, és elengedtem. Csak reméltem hogy célba ér, hogy aztán Mira követni tudja az erdő széléig: onnantól kezdve mécsesek szegélyezik majd útját.
Utoljára módosította:Földesy Kristóf Dominik, 2014. március 11. 06:41
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. március 11. 06:56 Ugrás a poszthoz



Kedvesem közeledő lépteinek hatására egyre izgatottabb lettem;  varázspálcámat lassan felemeltem, hogy amikor belép, rögtön készen tudjak állni.
Abban a pillanatban, ahogy benyitott a gyertyák fölreppentek és meggyulladtak; hála a jó istennek nem égettem föl a faházat... amíg gyakoroltam, majdnem a fél Navine leégett. Újabban ezért nem engedtem Mirának, hogy belépjen a szobámba, hiszen látta volna az árulkodó jeleket: az égésnyomokat a padlón, azt a kisebb teherautónyi gyertyát, na meg a plédeket, füstölőket. Mióta készültem erre, végre, hogy eljött!
Belépő kedvesemnek alig volt szusszanásnyi ideje, s egy halk pukkanás kíséretében a vacsoránk az asztalon termett. Tehát hét óra... nem is jöhetett volna ki jobban. Örök hálával tartozom a kis Narancsnak, hogy elkészítették Mira kedvenc ételeit.
Az asztal mögött ültem, pálcám pedig a földön volt - így is sunyin, az asztal alatt varázsoltam - a lámpás pedig, ami eddig Mira előtt lebegett, elindult felém, de nem engedtem, hogy azt a pár lépést a kedvesem tegye meg: felálltam, s odaléptem hozzá. Valószínűleg még nem ocsúdott fel teljesen, agy hát megöleltem, és belepusziltam a nyakába.
- Boldog évfordulót, szerelmem. - suttogtam halkan, hogy aztán végül meg is csókolhassam. Gyönyörű pillanat volt ez.
Kedvesem még nem is sejtette, hogy az ajándékát, mármint a tárgybeli ajándékát is oda fogom adni, sőt, zene is lesz - a fene egye meg, elfelejtettem feltenni a halk zenét!! Majd egy óvatlan pillanatban, amikor Mira még kábulatban lesz - mert azért férfiúi hiúságom reméli, hogy teljesen elképedt.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. március 12. 06:44 Ugrás a poszthoz



Mira nagyon elképedt, szemlátomást nem is fogta fel először, hogy mi történt. Jót mosolyogva ezen öleltem, s mikor éreztem vállamon a könnyeit, nem engedtem el. Szegény, hogy átvertem, szörnyű érzés lehetett neki - furdalni is kezdett a lelkiismeret, hogy nem mondtam neki igazat.
- Én nem...? Mi? - motyogtam szeretetteljes mosollyal, s közben letöröltem a lány könnyeit.
Pulzusom még mindig nem állt helyre, s amikor Mira közölte, hogy nem lehetne ennél boldogabb - nos ez sem segített neki a helyreállásban. Valamiért bennem volt a drukk, hogy ne szúrjak el semmit, de tudom, hogy teljese feleslegesen paráztam rá az egészre. Amira itt van és boldog, tehát sikerült.
Gyengéden viszonoztam a csókot, majd mikor elengedett, s hatalmas zöld szemeivel az enyémbe nézett, megszállt a földöntúli nyugodtság.
- Hát, a vacsoránkat Narancs segítségével... illetve, ő csinálta. De a többit én. - válaszoltam még mindig mosolyogva. Olyan aranyos volt Mira hitetlenkedése... megsimítottam az arcát, majd lesegítettem róla a kabátját.
- Éhes vagy? Oh, pardon. Éhesek vagytok? - Ekkor közelebb léptem hozzá, és megsimítottam a pocakját. - Nézz körül, hátha gusztusod támad valamire.
Megfogtam a kezét, s addig a pár lépés idejéig az (egyébként alacsonyított) asztalhoz vezettem, ami mellett ott volt a két babzsákfotel, mellettük pedig két pléd, ha Mira fázna.
- Remélem azért fogsz enni, mert nekem még mindig nem szabad normálisan. - mondtam bujkáló mosollyal, hiszen valóban - a magas vérnyomásom miatt alapjáraton nem szabad mindent ennem, a kviddics pedig csak rárak egy lapáttal. Főleg, hogy új lehetőségeim vannak kilátásban, de erről még Mirának sem beszéltem, majd eljön az ideje.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. április 27. 12:45 Ugrás a poszthoz

Czettner R. Luca
[2014. 05. 01., 05:10]


Gyakorlatilag mindenem fájt - az Eridonos meccs után egy ideig a Gyengélkedőn voltam, de mostanra már kiengedtek. A térdem, a bordám meg minden, de szerencsére a még mindig ijesztő, indián kinézetű ember helyre rakott. Nem is lenne problémám a sérüléseimmel, de az hogy Ashley elkapta a cikeszt, az a tény, hogy egy tizenöt éves lány elhalászta előlem, na az letaglózott. Először is, gratuláltam neki a meccs után (bár lehet hogy olyan zsibbadt voltam, hogy csak gondoltam rá), mert tényleg nem mindennapi dolog volt, amit csinált - de engem ő most győzött le először. A meccs után felvetődött bennem a kérdés, hogy megérdemelt-e a helyem a Bükki Bikáknál.
Éppen ezért nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban, és gondolkoztam. Végül amikor felkelt a nap, úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Összeszedtem magam, kikeltem az ágyból - vigyázva hogy Mira ne ébredjen fel - és elmentem a műterembe. Lassanként összekapartam a mobil festőállványom, meg mindent ami a festéshez kell, és elindultam a faluban. Lábaim végül a kis tavacskához vezettek; az egyik vízközeli padnál állítottam fel az állványt. Nem a tavat akartam lefesteni - sosem voltam az a tájképes fajta -, de muszáj volt egy kis friss levegőt érezni a bőrömön. Igaz, még nem volt túl meleg, de ez a kellemesen hűvös idő jól jött, hiszen tökéletes volt arra, hogy kikapcsolhassam kicsit az agyam.
Kréta elő. Először vázlatot csinálok.
Fekete-feér képet akartam, valami elvontat - kezem járni kezdett, szinte ösztönösen húztam be a vonalakat, mintha ez a kép mindig is a kezemben lett volna, csupán még nem lett volna időm lefesteni. Előttem egy alak sziluettje kezdett szép lassan kibontakozni, s mintha ez a csontvázszerű alak vonalakon állt volna; csak rajzoltam, rajzoltam...
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. április 27. 13:53 Ugrás a poszthoz

Luca


Csak a lapra figyeltem, mindent kizártam a tudatomból. A nő alakja feltűnően szögletes volt, sosem került ki a kezeim alól még ilyen ember, akinek ennyire ne lettek volna valóságos vonalai. Az arca nem látszott, háttal állt, de meztelen volt. Nem tudom, miért festettem pont ezt.
Ekkor szólalt meg egy hang. Összerezzentem és felnéztem - csapatkapitányomat, Lucát pillantottam meg. Elmosolyodtam egy kicsit, bár nem jött a legjobbkor hogy kiszakadtam az alkotás folyamatából.
- Szia. - köszöntem vissza, s közben végignéztem magamon; sebtében felkapott hófehér fölsőmön most a kréta nyomai éktelenkedtek. - Persze, megvagyok, csak kissé le vagyok lombozódva. Meg fájogat az oldalam.
Próbáltam biztató mosolyt produkálni, de az a helyzet, hogy tényleg baromira elfáradtam - nem is fizikailag, inkább mentálisan... akkor azonban, mikor bocsánatot kért, egyből elfelejtettem a depressziómat.
- Luca, áruld el nekem, hogy mégis miért kérsz bocsánatot... Semmi sem a te hibádból történt.
Csak én vagyok béna - tettem hozzá magamban.
A lány arca bűntudatot tükrözött - valahogy magamat láttam benne, mikor felvettem a csapatkapitányi címet; amikor még gőzöm sem volt a kviddicsről, és minden vereség miatt magamat hibáztattam. Kicsit komikus volt, hogy egy körülbelül húsz centivel alacsonyabb lányban láttam meg önmagam. Pszichológushoz kéne járnom?
- Tényleg nem miattad volt. Szerintem erről nem a csapat tehetett, hanem a sors hozta így. - Mikor kimondtam, akkor jöttem rá, hogy tényleg így gondolom, ennek ellenére azonban haragudtam magamra. Valahogy szabotálnom kellett volna a sorsot, a fenébe is!
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. június 7. 10:12 Ugrás a poszthoz

AZ ESKÜVŐ
Róma, Loveguard Birtok, a házban egy szobában
2014. 06. 14. 14:15


Nos, itt vagyok. Nem is tudom, milyen szóval lehetne jellemezni a lelki állapotom ebben a percben; azt hiszem, a sokk hatása alatt állok. Sikerült szinte egyedül megszerveznem ezt az egészet, hogy Mira a gyerekekkel tudjon foglalkozni és ne idegeskedjen - sikerült egy kicsit az ő fejével gondolkodnom, hogy minden úgy legyen, ahogy ő azt elképzelte (ez már a színeknél is látszik). Aztán sikerült megbékélnem a szüleivel, sikerült nem elhívni az enyéim - tény, hogy anyám nemrégiben hunyt el, így hát nem is nagyon lett volna kit, hisz Antalt semmi pénzért sem hívnám. Egy szóval ezek sikerültek. És most itt vagyok.
Tudom, hogy nekem kéne a határozottnak lenni, hiszen én vagyok a férj, a pasi, meg minden ilyesmi, de ebben a szobában állva, kerülgetve a találkozást a tükörképemmel valahogy olyan földöntúli idegesség fogott el, mint még soha. Hirtelen rájöttem, hogy mi vár rám, azt hiszem. Huszonkét éves vagyok, hamarosan huszonhárom, és ma van az esküvőm. Erre sosem számítottam volna - hogy találok egy ilyen nőt, mint Amira (illetve hamarosan már csak Mira, Földesyné Mira), akivel össze tudom kötni az életem. Rendben, tudtam, hogy egyszer el fog jönni. De hogy ilyen hamar...
Itt állok huszonkét évesen kétgyerekes apukaként és vőlegényként. Ez azért kicsit durva. Nagyon meredek. Erre rájönni egy életérzés. Izzad a tenyerem a szemem pedig teljesen fekete, nem tudom, miért van ez, hiszen nem ideges vagyok, mármint nem abban az értelemben, inkább csak feszült.
Alapjáraton fel-alá járkáltam a szobában, mint valami ideges hisztis nő. De mikor megtorpantam, találkozott a tekintetem a tükörképemével, hiszen a szobában egy hatalmas tükör állt a sarokban, lehetetlenség volt nem belenézni. És amikor megláttam magam, öltönyben és puccosan - szinte sosem volt még rajtam ilyen öltöny - akkor egy kissé ideges lettem. Nem mérges, csak ideges. Annyira még sosem voltam feszült, hogy remegni kezdjen a kezem, de most megtörtént. Nagy sóhajjal néztem a reszkető ujjaim. Kristóf, szedd már össze magad az ég szerelmére!
Leültem az ágyra, hogy megnyugodjak kicsit. Szemeimet lehunytam, megpróbáltam rendet rakni magamban. Koncentrálni, koncentrálni.
Mikor jön már Dave?! Neki kell szólnia, hogy mikor mehetek le az átkozott emeletről, mikor nem látom már Amirát. Mirát. Mert hogy a menyasszonyt a férjnek nem szabad látnia addig, amíg. Átkozott szabályok. Tudom, hogy csak akkor nyugszom meg, ha Mira már ott lesz mellettem. Elvégre ezt az egészet együtt csináljuk. Ez a lényege az esküvő-dolognak.
Megérintettem a nyakláncom, a lyukas kört, amin az ötös szám található. Öt, mert Amira neve öt betűből áll. Fogalmam sem volt, hogy a nyaklánc párja, a teli kör a kővel és a hetes számmal ott függ-e kedvesem nyakában; az enyém is csak az ing alatt volt, amolyan jelzésszerű, magamnak. De hamarosan lesz még valami, ami összeköt minket. E gondolat hatására eltűntek a ráncok a homlokomról.
Földesy Kristóf Dominik
INAKTÍV


cikeszhajkurászó || büszke apuka
RPG hsz: 117
Összes hsz: 528
Írta: 2014. június 11. 18:12 Ugrás a poszthoz

AZ ESKÜVŐ


Hallom a gyerekek sírását, hallom ahogy Amira rohan és azt is ahogy benyit. Harsan a nevem, én pedig reflexből becsukom a szemem. A tükör előtt állok. Nem láthatom, ez szabály, és én betartom ezeket a szabályokat. Ilyen esküvőt szeretnék, hagyományőrzőt, ha már zárt körű és családias nem is lesz.
- Amira... - bele se kezdtem a szemrehányásba. Inkább csak sóhajtottam egyet. - Add ide azt a gyereket. Dominik az, ugye?
Csukott szemmel elég nehéz lett volna látni, na meg félelmetes a hasonlóság két porontyunk közt. Csukott szemmel fordultam hátra, s nyújtottam ki a kezem a kicsiért, s hamarosan megéreztem a karomon a kicsi súlyát. Gyengéden ringatni kezdtem, s halkan, megnyugtatóan próbáltam beszélni hozzá.
- Kis csirkefogó vagy, remélem tudod... anya és apa most házasodik össze, kicsi Domi. Nyugodj meg, nincs semmi baj. - a hátát simogattam, el is mosolyodtam, s próbálkoztam megnyugodni, hogy a még mindig síró fiúcska is ezt tegye a karomban. Ő persze csak azért is rákezdett. - Domikám, hát ne kelljen mérgesnek lennünk rád. Semmi baj sincs. Csss.
Nem. Persze hogy nem, miért is nyugodna le? Gondoltam, hogy Mira kezd ideges lenni, ezért egyik kezemmel megállj jelet mutattam neki, hogy még nem fejeztem be, még van egy tippem, hogy hogyan fogom lenyugtatni. Tudom, hogy giccses de énekelni kezdtem. Szörnyű hangom van, David a megmondója, hiszen részegen már nem egyszer hallotta a kornyikálásom, amikor teli torokból üvöltöm a dalokat. Nem is szeretek énekelni, nincs hozzá tehetségem, és nem is tudom kifejezni magam ebben a műfajban, de ez tűnt az utolsó mentsvárnak. Azt a dalt énekeltem, amit anyám egyetlen egyszer elénekelt nekem kiskoromban, de megjegyeztem a szövegét. "Csija, csicsija rózsa, csicsija mályva..."
A második kör felénél a kis Domi észrevette hogy énekelek, gondolom, mert abbahagyta a sírást, s szemeit rám szegezte, gondolom. Nagyon szívesen kinyitottam volna a szemeim, hogy megnézzem arcát, de nem tehettem, hiszen sejtettem, hogy Mira még mindig ott áll.
"A nagyfülű kutya kérdi, rózsa, rózsa, mit csinál? A nagy orrú kutya kérdi, mályva, mályva mit csinál?"...
Dominik rám dőlt, immár nyugalmi állapotban pihent a kezemben, én pedig ringattam, és dúdolgattam neki a dallamot. Mikor már biztos voltam benne, hogy elaludt, leálltam a végtelenített dallammal, s odasuttogtam Mirának:
- Így jó lesz, szerelmem? - Apai önérzetem kissé fényezte, hogy nekem sikerült elaltatnom, az anyjának meg nem, de persze ez nem verseny vagy ilyenek, csak kifejezetten jól esett, hogy elaludt a karjaimban. - Most pedig irány a szobád, kedvesem. Lent találkozunk.
És elfordultam. Tudom, hogy meg kellett volna csókolnom, de az igen előtt nem akartam, olyan bűnös dolognak éreztem volna, vagy nem is tudom. Így hát, mikor a művelet már lezárult, s David megadta a jelet, kinyitottam a szemeim - addig valahogy nem ment - és lesétáltam a lépcsőn, hogy elfoglaljam helyem az oltár mellett.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Földesy Kristóf Dominik összes RPG hozzászólása (18 darab)

Oldalak: [1] Fel