Amikor Fellegi Milán (igen, tudod, az az egész helyes levitás, aki még tök okos is, elvileg) felbukkan, mert keresi őt. Igen, bizony egy levitás kéri az ős segítségét egy növénynél. Boró melle pedig ennek hallatán dagad a büszkeségtől, hiszen azt megszokhatta, hogy néhány háztársa hozzá fordul a gyógynövénytan házival, na de az, hogy egy levitás! Kéremszépen ez már valami, ez már nagy hír. Aztán persze máris világossá válik számára a tény, hogy miért is őt kereste fel a srác - sértő is lehetne, de több kell ennél ahhoz, hogy a bongyorka haragudjon valakire, a művészet világa gyakran összeköti őt a hasonló khm, növényekkel. Pár percig meglepetten pislogott, majd miután Milán elhebegte a történetet, legalább három percbe tellett mire levegőt kapott a fuldokló nevetéstől. Igazán nem akarta megsérteni, kinevetni a levitást, de annyira komikus volt a helyzet, hogy képtelen volt nem megmosolyogni. Mindezek után szokott határozottságával - ami a borzalmas ötleteinek sajátságos velejárója - karon ragadta a tanácstalan Fellegi úrfit és elcipelte a konyhába sütit sütni. Igen, olyan sütit. Na nem rakta bele az egész „szegfűszeget“, hagyni kellett egyéb mókákra is, és abból az adagból, amit Milán sikeresen beszerzett bőven jut.
Nos, egy kis idővel később, már teljesen átvéve az irányítást mutatja a színészpalánták helyét a kastélyban. Ha jól emlékszik ilyenkor már nincs próba, de abban csak reménykedhet, hogy senki nem maradt itt egy kis magángyakorlásra. Óvatosan kukkant be az ajtón és amint üresnek bizonyul a terem belép, hogy vigyorogva köszöntse itt a nyomában belépő vendéget is.
- Üdv a Bagolykő színészeinek otthonában! - mutat körbe szabad kezével, majd odahúz egy széket az egyik ablakpárkánynál lévő babzsákfotelhez. A székre leteszi a tálcát a babzsákba pedig a saját hátsóját. Felkap egy még meleg sütit és beleharap, a morzsákat gondosan lesöpri a pulcsijáról.
- Nos, sütink már van a tökéletes teadélutánhoz, már csak tea kellene, nem gondolod? - fél szemöldökét felvonva bök Milán dudorodó zsebe felé az állával, majd feltápászkodva tömi a szájába a maradék sütit. - Kell lennie itt valahol néhány bögrének, azt hiszem - félig teli szájjal, de viszonylag érhetően kezd kutatni a kellékek között. Felettébb nőies, gratulálok Boró.

Persze Borókának amúgy eszébe sem jut, hogy esetleg adjon egy kis pénzt Milánnak, pedig biztosan nem lehetett olcsó mulatság, de talán egy józanabb pillanatában majd megfordul a fejében, hogy az ilyenek nincsenek általában ingyen. Még akkor sem, ha a srác kopogtatott be hozzá tanácstalanságában.
- Oltári - bólogat lelkesen csillogó szemmel, feltekintve a kutatásból. És tényleg igazat mond, nem a  szegfűszeg miatt mondja ám, a sütinek tényleg finom íze van extráktól függetlenül. No, azért a plusz adag bolondság nem árt az édességnek, habár hatását még nem érezni egyelőre igazán. Felnevet amint szerencsétlen manók jutnak az eszébe.
- Elképzelhető, hogy véletlenül hagytam nekik pár darab sütit az elnézésükért cserébe - vonja meg a vállát, miközben a lehető legártatlanabb szemeit mereszti Milánra. A manók is megérdemelnek egy jó estét, mindenkinek jár egy kis lazulás. Először szokásához híven elneveti magát, majd pár pillanat alatt rendezi vonásait, és beszállva a játékba arisztokratikusan megemelt állal veszi szemügyre a csészét.
- Azt hiszem ez a tökéletes csésze az alkalomhoz, gratulálok! - biccent nagy komolyan, majd ő is felmutatja a szerzeményét, ami ugyan kevésbé elegáns, de reméli, hogy a babakék alapon pompázó apró fehér pöttyök megnyerik a közönséget. Még gyorsan felkap egy kannát is, hogy aztán a szerzeményekkel együtt újra helyet foglaljon a babzsákfotelben.
- Szóóóóval, akkor kell forróvíz, meg a varázslatos teafű - dörzsöli össze a kezeit, majd előkapja a pálcáját, és egy gyors aguamenti-bűbájjal megtölti a kannát. - Enyém volt a víz, tied a forralás, na? - vigyorog Milánra, miközben elvesz egy újabb sütit, és a tálcát a fiú felé nyújtja. Az speciel meg sem fordul a fejében, hogy mit kaphatnának amúgy ezért, ha valaki rájuk találna.
- És ha kész a tea, már csak a vendégeinket várjuk, a fehér nyulat meg a Bolond Kalapost - nevet fel, amint eszébe ötlik a mindenki által - legalábbis az ő világában, ergo muglik között - ismert mese, aztán a süti felét már el is tünteti a szájában.

Tulajdonképpen néha a nagyterem a legegyszerűbb és legnyüzsgőbb hely, ha valaki társaságra vágyik. És valljuk be, Boró éppen elég társasági ember ahhoz, hogy jól érezze magát itt. Felpezsdül, beszélget, be nem áll a szája - még akkor sem, ha éppen tele van. Szerinte az eridonosok asztala a leghangosabb, de valószínűsíthető, hogy csak azért érzi így, mert az általa előidézett hangzavartól el sem jut a füléig, hogy esetleg a másik három ház asztalánál sem mindig fagyos csönd uralkodik. Ám, legyünk őszinték, az esetek többségében magasról tesz a többi asztalra, meg arra, hogy mi van ott. Az ő világában az ő környezete játszik fontos szerepet.
Az mondjuk kimarad a sztoriból, hogy esetleg a társaságának vannak fontosabb dolgai is, mint nullahuszonnégyben szocializálódni. Így kicsit lebiggyesztett ajkakkal engedi útjára díszes kompániáját, akiket eddig szórakoztatott. Hát persze azért az élet nem áll meg, és a bongyorka is kénytelen új szórakozás után nézni. Ezért is akad meg a tekintete a magányosan üldögélő Fruzsin. A nevéről igazából fogalma sincsen, de az arca halványan ismerős neki. Egy szempillantás alatt szambázik át a szőke mögé, hogy beleolvasva az üzenetébe aztán inkább kikapja a kezéből. Így jobban szemügyre tudja venni, és majd segít a válasszal. Csupa jó szándék, azt leszámítva, hogy a személyes tér fogalmát kicsit szabadon kezeli.
- Húúú, csak nem valami titkos hódoló? - kezdi vigyorogva, amint lehuppan a lány mellé. Még egyszer átolvassa a levelet, majd fürkésző tekintettel mered a másikra. - Mondjuk megértem a problémázását, nyilvánvaló, hogy az Eridon a legjobb - forgatja a szemeit az egyértelműre, majd az előtte lévő tálból leszakít egy szőlőt, hogy a szájába dobja.
- Tudod ki lehet az? Vannak már gyanúsítottak? Hogy halad a nyomozás? - csak úgy ömlenek belőle a kérdések, miközben a kékek asztala felé fordulva veszi szemügyre az ott üldögélő srácokat, hátha majd isteni sugallatként megjelenik elméjében a titkos hódoló képe. Valószínű…

Sosem állította, hogy nagy konyhatündér, de eléggé édesszájú ahhoz, hogy a sütéshez összeszedje magát és valami finomat alkosson. Persze azért felröhög Milán megszólalásán; igazából neki nagyon jól jött ez a félreértés. Na, nem mintha gyakran keveredne kapcsolatba illegális gyógyfüvekkel, de azt sem állítanám, hogy soha nem vásárolt még magának, tegyük hozzá, hogy csak kifejezetten színházi tapasztalatok érdekében.
- Az a te nagy szerencséd, hogy ekkora FRANC vagyok! - vonja meg a vállát ő is nevetve. Ha nem teszi meg ezt az apró szívességet a manók talán már régen elpletykálták volna a kis titkukat. Mondjuk még így is megtehetik, de ha teljes biztonságban lennének, akkor hol maradna az izgalom?
A gyorsan megtöltött kannának már csak egy kis hő hiányzik, amit a levitás gyorsan orvosol is. Még szerencse, hogy Boró éppen harap a sütiből és nem látja a láng nagyságát, csak a hőt érzi. Ha látta volna, valószínűleg már rég eldobta volna a kannát. Így csak a furcsa szóra kapja fel a fejét, fogalma sincsen mit jelent, de az is lehet, hogy csak beütött a süti és amúgy tök normális dolgokat mondott a levitás.
Aztán csak néz. De tényleg, döbbent, kimeredt szemekkel. Hát olyan nincs, hogy valaki ne tudjon Csodaországról. Pislog párat, majd miután tényleg tudatosul benne, hogy elképzelhető, hogy Milán nem tettette a tudatlanságot, nagy sóhajjal szólal meg.
- Hát tudod, Csodaország, Alíz, meg a teaparti. A hernyó a vízipipával meg a fehér nyúl, aki az óráját nézi! - Nem, még mindig nem képes felülemelkedni azon, hogy valaki nem ismeri Alízt.  - Azt ne mondd, hogy fogalmad sincs miről beszélek… Hát ez… alap, mindenki ismeri - megcsóválja a fejét, mert még mindig nem hiszi el ezt a képtelenséget. De tényleg, arra vár, hogy Milán majd elneveti magát, és azzal hecceli, hogy jobb színész nála.
- Egyébként szerintem már jó lesz a víz, mutasd azt a teafüvet - vigyorodik el, habár még mindig ott húzódik a fiú tudatlansága, és ennyivel nincs letudva a téma, erre bárki mérget vehet. Inkább folytatja a sütimajszolást, hátha akkor elmúlik az ámulat. A végén még kénytelen lesz bocsánatot kérni a Kalapostól, amiért Milán nem ismeri.