27. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!


Kedves kavicsok,
kérünk mindenkit, hogy a gyorsabb és félreértések elkerülésére okot adó karanténból szabadulás és bekerülés, emlékezés érdekében levében vagy a témában tüntessétek fel a neveket, amennyiben több karakterről van szó. (Leírásban is szerepel.)
Navigátorok
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Vér Lanetta összes RPG hozzászólása (112 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Le
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 18. 11:22 Ugrás a poszthoz

Jonathan Ramsay
ruha és koszorú


  Lala nem gondolta volna, hogy eljut a bálra. Habár Lotte és Kafi is itt voltak -másodmagukkal - ő valahogy képtelen volt elhinni, hogy akárki arról álmodna, hogy pont vele menjen el a bálba. Hiszen benne nincsen semmi. Ugyanolyan mint a többi, egy gyártmány, melyből több milliót szórtak a földre. De ő elfogadta ezt. Már azt is eltervezte, hogy mit fog csinálni majd, míg a többiek odalent táncolnak. A lehető legtávolabbi pontra menekült volna, ahol csak egyedül maradt volna, és talán rajzolt volna valamit. Valamit, ami sötét lenne, ijesztő és gyönyörű. Valamit, ami tükrözné azt, ami benne tombolt volna.
  És most mégis itt áll a nagyterem ajtajában. Fején koszorú nyugszik, testét lágy selyem öleli, haja ezüstpalástként követi őt amerre csak lép. Teljes harci díszben volt, akárcsak azokon a régi estéken, melyeken még gyermekkorában vett részt. Azokon a fényűző, aranyvérűeknek tartott puccos eseményeken, melyekről ha tehette, mindig ellógott, hogy aztán csatlakozhasson a konyhában pókerező szobalányokhoz. De most nem akart elmenekülni, mert azokkal ellentétben, itt volt értelme a maradásnak. Vártak rá.
  A lány napja nem kezdődött valami fényesen. Késői kelése miatt, lekéste a reggelit, és az apró vadállata is eltűnt néhány órára, hogy szétszórt gazdájának még nagyobb fejetlenséget okozzon ezzel. A feltúrt szoba, és széthányt ruhák felett az idő pilleszárnyon repült gyors léptekkel, és mire a kisasszony megtalálta és marka börtönébe zárta a kis állatkát, már igazán későre járt. A ruha pedig még mindig nem volt meg. Kafi már két napja zaklatta Lanettát azzal, hogy a ruha, a ruha és lám mégis a ruha maradt utoljára.  
  Nem volt biztos benne, hogy ez a tökéletes ruha, gyönyörű volt, ám túl keveset látott ahhoz, hogy kinyilvánítsa tökéletes darabnak. Azonban elég szépen simult testéhez ahol kellett, máshol gyermeki könnyedséggel keltek életre az apró hullámok és redőzések. A koszorú is csak hirtelen ötlet szüleménye volt, ám a tükörben összeillet a két darab. Csak remélni tudta, hogy a fiú is hasonló véleménnyel lesz róla. És elnézi, hogy szemceruzán, korrektoron és szempillaspirálon kívül nincs rajta semmi.
  Ahogy előretört a tömegben, próbálta megkeresni fejével a fiút. Biztos volt benne, hogy itt van már, nem tűnt annak a késős fajtának. Lábujjhegyre állva nézett körbe a teremben, a fejek és alakok nem könnyítették meg tájékozódását.
  És ekkor, végre kirajzolódott a keresett személy. A lány halványan elmosolyodott, és megindult a fiú felé abban a reményben, hogy a másik is kiszúrja majd őt előbb vagy utóbb.
  Megállva előtte mosolya kicsit szélesedett és kedvesen intett a másik felé köszönésképpen
- Szia!
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 19. 21:43 Ugrás a poszthoz

Jonathan Ramsay
ruha és koszorú


  A mécsesek alkotta ragyogó sorfal között elsétálva Lala egyenesen a nagyterem kitárt ajtajai előtt találta magát. Odabentről hangos beszélgetés és jókedvű nevetés kúszott a lány fülébe, és mikor maga is bepillantott elismerően bólintott alig észrevehetően. Akárki volt is a felelős a dekorációért, eléggé kitett magáért. És ezt minden egyes része a helyiségnek ordítva közli a belépővel: a kerek asztalok, melyeket mint izgatott gyermekek közrefognak a hatalmas párnák, és az elvarázsolt mennyezet, melyen megelevenedik a hold és megannyi csillag, hogy aztán ezüst csóváikkal hozzanak fényt a bálozó népek közé. Azonban a terem legszebb ékkövei mégiscsak maguk a bálozók. Ruháik ezer színben tündökölnek, ahogy a bohém elegancia jegyében táncoló fazonok és szabások széles skáláján vonulnak fel. Minden gyönyörű és tökéletes.
  Azonban szemei tovább cikáztak, keresve azt a személyt, akivel itt találkoznia kell. Először nem gondolta volna, hogy könnyű dolga lesz elvégre sokan voltak, és az ő szeme sem volt egy sólyoméhoz hasonló, ám végül csak sikerült a fiúra bukkannia és aztán izgatottan odamasírozni hozzá.
  A bók hallatán elmosolyodik és megigazgatja a ruháját, majd mikor felpillant és meglátja a fiú kezében a virágot, melyet felé nyújt, el is vörösödik és ügyetlenül érte nyúl, orrához emeli és hagyja, hogy az émelyítő virágillat bekússzon orrába.
- Köszönöm, igazán csodálatos illata van - jelenti ki mikor tekintete ismét megtalálja társa arcát.
- Oh persze, igazából elég sok becenevem van, a kedvencem a Lala, de rád hagyom, hogyan szeretnél szólítani, csak a fantáziádon múlik. - jelentette ki elgondolkodva. A Lanetta bár elég ritka név, becézés szempontjából igazán remek, hisz annyiképpen lehet rövidíteni és variálni, mint égen a csillagok. Ezt az egyet szereti talán az egész nevében. - És téged hogyan szabad becézni? Vagy hogyan szeretnéd, hogy becézzelek? Esetleg a Jonathant szoktad használni rövidítés nélkül? - Lala kíváncsian fürkészi a fiút miközben felteszi a kérdést. Úgy véli a fiú neve igazán gyönyörű, hasonlít egy könyvben szereplő főhős nevére, melynek kalandjait régebben nyomon követte a lány. Azonban ezt nem merte volna kimondani hangosan. Félt, hogy ezen hasonlat a rossz irányba billentené a beszélgetést.
  Helyette inkább hagyta, hogy a fiú az általa kiszemelt helyre kalauzolja Lalát majd helyet foglaltak a vicces, puffos párnákon és hallgatta a másik következő kérdését.
  Szeme Kafira siklott. A lány bizonyosan remekül érezte magát. Bár mikor nem. Eddig jobban belegondolva nem is látta szomorúnak.
- igen, Kafi... khm- a nevetséges becenevet próbálta elrejteni egy álköhintésel melyet apró kezei közé gyűrt. - Kamilla a barátnőm. Az egyik legjobb. - bólintott végül, kicsit elvörösödve amit remélt a fiú nem fog észrevenni. - Miért? Te is ismered őt? - ez nem volt elképzelhetetlen. Kafit mindenki ismerte, mert a lány igazi energiabomba, és mindig csámborog és ismerkedik. Lehet már a fél iskola ismeri, pedig még nála is újabb diákról van szó. Ami nagy szó, hisz maga Lanetta sem valami öreg ezen iskola diáklistáján.
Utoljára módosította:Vér Lanetta, 2015. július 19. 22:00
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 27. 19:50 Ugrás a poszthoz

Domokos



  A lágy szellő szelíden simította végig Lala arcát és hívta lassú keringőbe ezüst szálú haját. A lány megállt, lehunyta szemeit és hagyta, hogy a természet illatai beszökjenek orrába. Mélyen beszívta ezt az illatot, mely gyermekkora óta bölcsőjében ringatta, és melytől el kellett búcsúzni, mikor Madagaszkárra ment. Az ottani dzsungel illata, nem ilyen. Az is igazán kellemes, de ehhez képest semmi. Még egy utolsó pillanatot várt, majd ismét útjára engedte lábait, hogy oda vigyék amerre csak akarják.
  Már rég nem sétált csak úgy, céltalanul bolyongva, éppen ideje volt egy napnak melynek délutánját csak erre szánja. Dúdolva haladt előre, lassan, hogy minden egyes apró részletet meg tudjon nézni magának. Az apró virágok tarka népét, melyek a bokrok tövében leltek maguknak menedéket, a hatalmas óriásokat, melyek faként élik életüket, a nasugarak játékát, ahogy a faleveleken egymást kergetve ugrándoznak, gyermekek módjára.
  Titkon még abban is reménykedett, hogy nincs egyedül. Hogy valamelyik törzs mögül kikandikálva megpillanthat egy pettyes őzgidát vagy az ágakon dalra fakadó madarak népének képviselőit. De egy apró sündisznócskának is örülne, mely félve szúrós páncélba öltözve bújik el, vagy csak egy csigát látna a lányt, mely nyájas lassúsággal kúszik fel az egyik bokor apró szárán.
  Halk sóhajjal jelezte elégedetlenségét, mikor kis idő múlva sem látott semmit, ami megmozdult volna. Azonban felemelve fejét hirtelen elkerekedett szeme.
A magas fa ölén, az ágak fátyla közepette egy faház terpeszkedett békén pihenve. Izgatottság csillant végig égkék szemén, ahogy elkezdett a házikó felé rohanni. Fel akart mászni, hogy onnan lássa panorámában az erdőt.
  Azonban a lépcsőnél ledermedt. Nem tűnt valami újnak az egész kóceráj, és ez a lépcsőről is lerítt. Kicsit félve lépett rá az első fokra, remélve, hogy apró súlya alatt nem szakad le az egyik korhadt faléc és nem zuhan alá a mélybe, nyakát törve.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 27. 21:33 Ugrás a poszthoz

Domokos


Amint meglátta a faházat, azonnal tudta, hogy fel kell rá másznia. Azonban mégsem tűnt olyan egyszerűnek a dolog, hisz már a lépcsők is ijesztően rémesen néztek ki. De ha nem kockáztatott volna, akkor néhány pillanattal később kénytelen lett volna feltenni magának azt a kérdést, hogy : Ki ő egész pontosan? Mert, hogy Vér Lanetta nem, az is biztos.
 Ahogy tört egyre feljebb a hatalmas fa mentén futó lépcsőn hangosan sikítottak a lába alatti fokok, és valóban volt, aminek széle már az évek alatt le-letöredezett néhol.
  Amikor meglátta az ajtót egy halk imát mondott el, hogy nem zuhant le és nem törte nyakát, majd benyitott.
 Odabenn, mintha egy teljesen más házba lépett volna be. A romos külső alatt igazán klassz, klubbház hangulat lapult, hatalmas babzsákokkal, és hálózsákokkal, melyeket valószínű a házikóban éjszakázó diákok felejtettek itt. Lala vigyorogva nézett körbe, és legszívesebben az egyik ablakhoz rohant volna, hogy kinézhessen rajta. Vagy kisétált volna az apró erkélyre, hogy még a szellőt is érezhesse ismét, ám erre nem volt ideje. Az ajtó ismét nyílt, majd csukódott háta mögött, és mikor megpördült egy fiút pillantott meg. Magas volt, meglepően magas, ám arcvonásaiból ítélve nem lehetett sokkal idősebb nála. A másik is észrevette a fehér hajkupacot, hisz nemsokára kedélyesen köszöntötte őt, és még a nevét is elárulta.
- Szia - bólintott vissza Lala - A nevem Vér Lanetta - mutatkozott be ő is, hogy mégse tűnjön udvariatlannak. - Eridonos elsős diák - tette még hozzá, hogy a fiú tudja őt hova tenni, hisz jelenleg egy sima farmert és egy fehér toppot viselt, így nehéz volt besorolni akármelyik házba is. Talán egyedül a dereka köré csavart kockás vörös ing hirdethette volna a házát, ám azt inkább húzta divatból mintsem jelzésképpen.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 27. 22:12 Ugrás a poszthoz

Domokos



A lány is követi társát és hamar helyet foglal egy babzsákon a fiúnak szembe, hogy mégiscsak lássák egymást. Ám az ablakokon beszűrődő erős fény a lány szemébe sütve megakadályozta ezt, így kénytelen volt hosszú perceket avval tölteni, hogy felálljon és a függönynek szánt megtépázott rongyot arrébb húzza.
- Nem, eddig nem sikerült. Persze szeretném, de amint megláttam mekkora, véltem egyedül akármerre elmozdulni, mert a végén még úgy eltévedtem volna, hogy aztán bottal üthette volna a nyomomat az egész iskola - nevetett fel saját bénaságán majd az ablaknak támaszkodva fordult ismét a fiú felé, a következő kérdésre kicsit feszengve megvonva a vállát.
- Eger környéki vagyok - jelentette ki. Azt nem akarta hozzátenni, hogy egy hatalmas birtokon élte le eddigi életét, és hogy annyi embert nem látott, mint most ebben az iskolában. Néha úgy érezte magát ott, mint egy toronybazárt hercegnő, akit még avval is büntettek, hogy nem egyedül hanem családjával zárták össze.
- Amúgy tudsz hegedűzni? - bökött a hegedűtokra izgatottan. Amint a fiú belépett első amit kiszűrt a fekete tok volt. Szerette a zenét, pláne amit hangszereken szólaltatnak meg. - Mióta játszol rajta?
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 27. 23:11 Ugrás a poszthoz

Alina


  Megállt a temető előtt és hatalmas levegőt vett. Mélyet és jéghideget, remélve, hogy ettől a bátorságát is képes lesz összeszedni. Egyszer már megfutamodott egy ilyen nyomorult temetőtől, most nem fog. Madagaszkári másából már egyszer kirohant mikor Lilithel megrémültek egy lehet még csak nem is létező rémtől, ám most akkor is meg fog nézni egy kriptát. Tényleg kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet egy ilyen belseje. Abban biztos volt, hogy ijesztő és, hogy gyönyörű. Nagyon gyönyörű.
Lassan indult el, néha visszanézve a hatalmas ódon kapura, magát biztatva lépkedett az ösvények között.
  A nap még fenn volt az égen, ám nemsokára kezd lebukni majd a horizont peremére, így sietnie kell, hogy nehogy ismét benn ragadjon a temetőben a sötétséggel együttvéve. Lépteit felgyorsította, és immár próbált kiszemelni egy célpontot melyre aztán rávetheti magát.
  A sírok sötétek voltak, kopottak és a zöld természet buja gazai már körbenőtték néhány helyen. Éppen ezen ok miatt elég nehéz is volt a haladás, mert nem tudta, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ügyetlenül bugdácsolt a sírok között néha fel-felnyögött ha az egyik kősarok felhasította mezítelen lábát.
  Amikor elindult jó ötletnek tartotta, hogy csak egy rövid nadrágot és egy inget bugyoláljon teste köré a nap melege miatt, azonban azt sajnos elfelejtette, hogy a bozótos fájdalmakkal is járhat, ha éppen nem képes az ember normálisan felöltözni. De most már lényegtelen volt. Amúgy is csak apró karcolásokról van szó, elvérezni nem fog.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 28. 18:30 Ugrás a poszthoz

Alina


A temető szűkebb volt mint elsőre gondolta volna. Lassan járt, mégis mindenfélében meg-megbotlott. És a nap sem csillogott már az ég tetején, egyre lejebb araszolt, magával rángatva a sötétséget.
 A sötétséggel pedig az árnyak jártak. A rémek, a szörnyek, a gonosz, a halál. A szél lassan erősödött, rothadó krizantémok és ibolyák szaga ölelte körbe Lalát.
 A sírok se tűntek vidámnak, mind szomorúan nézett a föld alá, sötétre meszelt kőkeresztjükön liánok zöld népe tört fel, magáévá téve azokat.
 És az egész hely hallgatott. Mintha mindenre ráhullt volna a némaság fátyola. Azé a némaságé, amely a rosszat hirdette, azé a némaságé, melyből a rémek kelnek életre, azé a némaságé, mely belesikít az ember fülébe.
 A lány ügyetlenül bukdácsolt, próbált a lehető leghalkabb lenni, ám soha nem sikerült ezt a végéhez vinni. A gallyak sikítása talpa alatt, óriási zajt csapott a némaságban, és az érdes kődarabok végig horzsolták a lány fedetlen lábát.
 Néha elkáromkodta magát, ahogy a fájdalom néhány pillanatra beköltözött testébe, és ilyenkor tekintete az égre szökött, mintha mennyei megváltást várna, vagy legalább valami csodát. Csakhogy most, szemei nem jutottak el a narancsban fuldokló égig, hisz megakadtak azon, amit keresett
Hatalmas termetével kimagaslott az egyszerű sírok közül, olyan volt mint egy káplna. Falait megrágta az idő, kőből épült oldalain díszes mintákat koptatott el az ezer éves szél. Ablakaiban rácsok csücsültek, vicsorogva mustrálva a külvilágot, tetejét pedig teljesen ellepte a zöldben táncoló borostyán ádáz raja. Öregnek tűnt, fenségesnek és mérhetetlenül gyönyörűnek. Olyannak, amilyennek lennie kellett. És hívogatta ő, hallotta ahogy halk dalt dúdol a kripta, mintha avval akarná odacsalni a lányt.
  Tett egy lépést az építmény felé, ám többet nem tudott. Hirtelen kezeket érzett a testén. Sikítva ütközött a földnek, érezte ahogy térdét és könyökét véresre marták az ágak. Felsziszegett, és borúsan emelte fel tekintetét, hogy megnézze ki volt az, aki ilyen csúnyán fellökte.
Alina volt az. A lány láttán Lala bosszúsága is kezdett alább hagyni, nem haragudhatott olyan emberre, akit ismer, és bizonyosan véletlen tette amit tett, bár arra nem tudott volna rájönni, hogy hogyan voltak képesek egymásnak ütközni, meg kellett volna, hogy hallja ahogy közeledik a rellonos lány. A bambulásba teljesen belefeledkezett. Erről le kell majd szoknia, mielőtt még rosszabb dolog közepette jön rá, és hagyja ott bőrét e miatt.
- Szia Alina, én is örülök neked, bár jobban örültem volna, ha a talpamon üdvözölhetnélek - morogta az utolsó szavakat, miközben elfogadva társa segítő jobbját ismét saját lábára állt.
A zöld kérdésére csak megvonta a vállát, és széles vigyor ült ki arcára.
- Vadászom - jelentette ki felcsillanó szemekkel - Kriptára vadászok - majd felvont szemöldökkel Alinara tekintett.
- És te? Ez nem egy szokványos " bolyongjunk céltalanul " úti cél.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 28. 18:51 Ugrás a poszthoz

Domokos



A megjegyzésre Lala halkan felkuncogott.
- Akkor úgy tűnik nem csak én vagyok ilyen béna, de majd ha eltévedsz a faházba, segítek megtalálni az ajtót - mosolyodott el kedvesen.
Amint végzett a függöny megigazgatásával, és kicsit kifújva neki dőlt, már indult is vissza, hogy aztán a babzsákba süllyedve helyezze kényelembe magát. Kell neki egy ilyen a szobájába, eddig nem is gondolta volna, milyen tökéletes kényelmet lehet eléri egy ilyen furcsa kinézetű szörnyszülött tárggyal.
Ezután a fiú tokját kezdte nézegetni. És csakhamar fel is tette a kérdéseket, amiken eddig gondolkodott.
-  Az jó lenne, szeretem a zenét - vigyorodott el - és a hegedűszónál nincsen szebb - tette még gyors hozzá, majd figyelte ahogy a fiú kicipzározza a tokot, majd előhúz belőle egy gyönyörű kis hegedűcskét.
A lány hátradőlt, szinte belesüllyedt a babzsákba, hogy a lehető legkényelmesebb helyet találhassa meg. A zenehallgatásnak is meg kell adni a módját. Szemével még mindig Dom mozdulatait követte, ahogy felemeli kedves kis tárgyacskáját és a hozzá tartozó vonót is.
- Valami gyönyörű - vágta rá a kérdésre felülve, hogy a fiú szemébe tudjon nézni. - Játszd el azt, amit a legjobban tudsz, a legszebb dalaidat szeretném hallani - kuncogott fel ahogy kezével megtámasztotta saját magát, és kicsit előre dőlt.
Biztos volt benne, hogy a fiú tudása a hangszer iránt igazán hatalmas, és ilyenkor kicsit el is pirult belegondolva, hogy míg vannak akik ilyen ügyesek addig ő alig tud megszólaltatni valamit. Egyedül a zongorát, azon is a boci-boci tarkát, mert megunta gyerekkorában az oktatóját, és otthagyta mint Szent Pál az oláhokat. Nem volt kíváncsi a tanító vinnyogó hangjára, és nevetséges hisztirohamaira, ám most már kezdte megbánni akkori tettét.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 28. 21:29 Ugrás a poszthoz

Domokos



  Lala figyelte, ahogy a fiú felemeli a hegedűt és játszani kezd. Nem számított arra, hogy egy szomorú dalt fog játszani. Azt hitte valami vidámat, vagy csak egyszerűen komoly darabot. De ez kifejezetten szomorú volt, és gyönyörű.
Valóban nem tévedett, mikor a fiút tehetségesnek gondolta. Igazán ügyesen játszott, a dal mely a hegedű húrjairól szállt fel, képként lebegett a lány szemei előtt. Ismerte ezt a dalt. A dajkája énekelte néha mikor mikor együtt sütögettek a konyhában. Vagyis inkább a dajka sütött, míg az apró Lanetta inkább csak öklével széttrancsírozta a tésztát.
Először csak halkan dúdolta, nem szerette volna, hogy a fiú szereplését a saját hangjával elrontsa. Nem volt rossz a hangja, a fület nem bántotta, ám szépnek sem lehetett mondani. Átlagos volt, olyan mint ő maga.
  Azonban figyelve a fiút, mintha biztatást látott volna arcán. Először gondolkodott, majd úgy döntött, hogy ő is beszáll a vége felé. Próbált a lehető legszebb hangját elővenni, ahogy belekezdett az éneklésbe.

Szerető szíve, már féltékeny csak,
Bokrok között íját is felkapja.
Zengve száll már a két fehér vessző,
Életük lángjait így legyőző


Amint a fiú felemelte a vonót a húrokról a lány elpirulva sütötte le szemeit.
- Remélem nem gond, hogy beleénekeltem, nem szoktam... - mentegetőzött elmosolyodva. Csak olyan jó érzés volt számára, hogy kicsit visszahozhatta a múltat.
- Nem kell, hogy vidám legyen, ez az egyik legszebb dal amit valaha hallottam - vágta rá a fiú kijelentésére.
- Milyen zeneszerzőktől ismersz dalokat? - billentette oldalra kíváncsian fejét, hagyva, hogy ezüst haja a háta mögé hulljon.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 28. 22:28 Ugrás a poszthoz

Domokos


- Ez igaz, valóban mélyebb érzéseket adnak át... - bólintott egyetértően a lány - azonban a vidámakban van valami, amitől az ember is úgy érzi, hogy minden a helyén van az életében, mintha a zene hangulata átszállt volna a hallgatóra is - tette hozzá elgondolkodva. Nem kötekedésképpen jegyezte meg. Csupán elgondolkodott egy picit, és ez jutott eszébe. Az egyik gyönyörű a másik egyszerűen csak jó.
Míg a fiú gondolkodott a feltett kérdésen, addig a lány ismét helyezkedett. Próbálta megtalálni a tökéletes pontot, azonban ehhez sok próbálgatás kell. Végül törökülésbe helyezkedett el a babzsák közepén, hátát az egyik gerendának támasztva, és csak reménykedni tudott, hogy nem téved arra egy pók sem. Rettegett a pókoktól, és nem lenne szerencsés ilyen magasan találkozni egyik képviselővel sem, mert a végén még nyakát töri a nagy menekülésben.
- Kispál? - csillant fel Lala szeme. - Ha szeretnéd, szívesen kísérlek vacak énekhangommal, de csak ha megesküszöl rá, hogy nem bántja a füled - nevetett fel - Kispáltól melyik számokat tudod eljátszani? Van néhány amit ismerek jómagam is, azonban a Kiscsillag sem ismeretlen - tette gyors hozzá.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 28. 23:32 Ugrás a poszthoz

Domokos


- Azt ismerem! - vágta rá a lány, kevés híján legurulva a babzsákról a hatalmas lendületben. - Mármint a Légyszíves-t. Bár régen hallgattam, lehet el fogok téveszteni pár szót, vagy néhol csak dúdolva leszek képes helyettesíteni a szöveget. Rég hallgattam már ilyesfajta zenéket. Mostanában inkább a csend az amit legszívesebben hallgatni szoktam, kicsit sok a zsongás az iskolában - elmosolyodott majd hirtelen elkerekedtek a szemei, ahogy rájött, hogy a fiú akár rosszul is érthette . Gyorsan megrázta fejét, ahogy megpróbálta összeszedni a megfelelő szavakat.
- Ne értsd félre! Én szeretek itt tanulni, és a diákokkal sincsen bajom - jelentette ki. - Csak otthon nagyobb volt a csend, és még nem szoktam hozzá, hogy itt... -szünetet tartott, ahogy elgondolkodva a füle mögé tűrte egyik eltévelyedett tincsét - más.
Felállt, és az egyik ablakhoz sétált. Muszáj volt mozognia, nem bírta ki egy helyben olyan sokáig. Picit félrehúzta a függönyt hagyta, hagyta, hogy besüssön a nap.
- Szóval kezdjük? Énekeljünk! - mosolyodott el, majd hirtelen rájött és gyors kipótolta a mondatát - Énekeljünk és zenéljünk.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 29. 12:51 Ugrás a poszthoz

Dom


A lány a fiú válaszára elmosolyodott. Majd figyelte, ahogy ismét nekikezd a játéknak. Azonban a dallam kicsit lassabb volt, gyengédebb, és mintha kicsit szebb is. Lala kivárta a belépést majd elkezdte énekelni.
-Vigyetek el engem is lassúzni srácok. Vigyetek el innen, mert nem jön ide más. Vigyetek el engem is lassúzni srácok, légyszíves!
 Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok, köszöni az anyám, hogy lassúztok velem. Aggódik hogy tél lesz, jönnek majd a bálok és én...otthon nézem a hóesést...
- egyre jobban beleélte magát, és valóban ahogy a fiú is megmondta, a dal közben mintha a szavakat valaki más adta volna a szájába, mindent egyes ütemet körülbelül tudott. Persze voltak, mikor egyszer-kétszer picit elcsúszott, de gyorsan korrigálta. Nem volt profi énekes, éppen ezért nem volt képes mindig úgy viselkedni mintha az lenne. De iszonyúan élvezte, hogy kiengedheti a hangját, még ha csak egy isten háta mögötti faházban is van. Remek érzés volt, és ez az érzés arcára is kiült ahogy lehunyt szemekkel folytatta a dalt.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 29. 15:10 Ugrás a poszthoz

Dom


A következő dal befejeztével Lala elmosolyodott.
- Azt hiszem ennyi elég volt, be fogok rekedni - nevette el magát kezével a torkát simogatva. Sosem bírták igazán sokáig a hangszálai, volt mikor egy fél órás röhögőgörcs után fél napig képtelen volt megszólalni. Azóta nem szívesen kockáztat, szereti ha képes elmondani, amire gondolt.
- Nagyon szépen játszol - jegyezte meg - Tervezel ezzel magasabb szinten is foglalkozni? Vagy csak egy kedves hobbi? - kérdezte. Kár lenne elpazarolni egy ilyen tehetséget. Persze az is érthető lenne, ha a fiúnak más tervei vannak, a művészet általában nem jövedelmezik olyan jól.
- Saját műveket már írtál? - tette fel a következő kérdését kíváncsian.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. július 30. 16:19 Ugrás a poszthoz

Dom



- Igen és mit? Mit szeretsz még a zenén kívül? - kíváncsiskodott tovább a lány, miközben felállt és valósággal rávetette magát egy másik babzsákra. Annak szebb színe volt, vörös. Ami pedig pont illik hozzá. Kedvesen elrendezte a zsákot, megpaskolta, hogy éppen jó helyen legyen a töltőanyag, majd török ülésbe vágva magát felült rá és elégedetten sóhajtott.
  Szeme végigsuhant ismét a faházon, és megállt a hálózsákokon. Vajon ki aludhatott benne? Két jó barát, akik a kapcsolatuk megerősítése miatt döntöttek úgy, hogy kiköltöznek egy estére a vadonba? Vagy két lány tartott pizsamás bulit, ahol akárkit kifecseghettek? Lala elképzelte, hogy az egész faházat körbelengi a körömlakk és az az aceton jellegzetes büdös szaga, melynek ködéből csak a hangos rikácsoló nevetés tört magának utat, hogy aztán eltűnjön az ablakon, sokáig pattogva, a közeli fákon. De lehet, hogy szerelmespár töltötte itt egy éjszakáját. Összebújva, halkan egymás fülébe suttogva nézték innen a csillagokat. Figyelték, ahogy a Vénusz fénye elnyomja a többi csillagot, melyek a hajnalcsillagnál százszor színtelenebben pislákolnak, mintha csak magukat is szégyellték volna kevés fényük miatt.
  Aztán meghallotta a fiú hangját, mely visszarepítette fantáziája világából. Csak figyelte, ahogy Dom elmosolyodik, majd gyengéden mint egy gyermeket lerakja hangszerét.
- Egy szerelmes dalt? - gondolkodik el Lala, a fiú válaszából kikövetkeztetve. - Vagy Szerenádot?Biztos szerencsés lesz az a lány, akiről egy egész dal íródik. - nyugtázza végül lágy mosollyal.
- Hé Dom? - néz a fiúra egy rövid szünet után - ha megírod a dal, elolvashatom majd? - egy kicsit elpirult, nem volt benne biztos, mit fog válaszolni a másik. Persze érthető lenne, ha nemmel reagálna a fiú. Elvégre egy ilyen dal, lehet nagyon személyes ahhoz, hogy más idegen is bele tudjon nézni.
- Régen játszottam. - bólintott a kérdésre válaszolva. - Olyan nyolc éves lehettem, mikor a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy tanuljak valamin, mert úri lánynak kötelező megismerkednie a zene rejtelmeivel - a mondat második részét anyja hangnemében levékonyított és rikácsoló hangon adta elő, mintha csak idézni akarta volna tőle azt a mondatot amit akkor mondott.
- Akkor a zongorát választottam. Ám nem sokáig tartottak tanulmányaim... - lenézett a cipőjére majd annak fűzőjével kezdett el játszadozni. - fogalmazzunk úgy, hogy nem tudtam tolerálni az oktatóm viselkedését, hangját és tanítási módszereit. - mosolyodott el halványan. Kissé enyhén fogalmazott, de az volt a lényege.
Utoljára módosította:Vér Lanetta, 2015. augusztus 2. 17:56
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. augusztus 2. 18:55 Ugrás a poszthoz

Dom és a mesélő


- Biztos vagyok benne, hogy egyszer megírod. - jelentette ki a lány figyelve, ahogy most Dom kezd el mocorogni és helyezkedni a zsákján. Lehet, hogy egy ideig kényelmesek ezek a vackok, de úgy tűnik hosszú távon nem biztos, hogy megállnák a helyüket. - Egyszer mindenkit elkap az a nyavalyás kölyök pelenkával a fenekén. Azt hiszem nem lehet elmenekülni előle, csak elbújni, hogy tovább tartson a fogócska. - elgondolkodva babrált továbbra is a már markában ücsörgő pertlivel.
- Most már magam is bánom az egészet - felsóhajtott, ahogy megrázta a fejét - igazán jó lett volna, ha valóban képes vagyok valamennyit felmutatni, zenei tudás gyanánt, de akkor egyszerűen nem jutott eszembe, hogy más is lehet. Csak az járt a fejemben, hogy mindenképp tűnjön el az a tanár aki akkor volt. Te szerencsés vagy, azt hiszem, bár a sors helyében én se hagytam volna, hogy a tehetséged elvesszen, holmi tanár miatt. - nevette el magát.
  Azonban nevetése után, halk énekszó szállt fel, megfojtva az előtte lévő hangot. A lány immáron csukott szájjal nézett az ablak irányába, ahol egy apró fülemüle ücsörgött, ki tudja milyen régen már. Hangja hirtelen elnémult, majd balra biccentett apró fejével. Lanetta álla leesett, ahogy a madárra meredt. Hogy volt képes emberi jelzésre egy nem emberi lény?
  Szája elé kapott, ahogy csak sután meredt a jószágra, és képtelen volt elhinni, hogy az valóban azt tette amit. Másodpercek hosszú áradata után volt képes végre arra nézni, amerre a jövevény mutatott az imént. Vélt attól, hogy mi les rájuk onnan.
Semmit nem látott, az ágak zöld függönyként rejtettek el mindent a kíváncsi szemeket tudatlanul hagyva. A lány halkan felsóhajtott, ám nyugalma nem volt hosszú életű, az erdőből kikúszó hátborzongató morajlás ugyanis szó szerint megfojtotta azt.
  Lanetta szemei elkerekedtek, és ismét a madarat kezdték kutatni, magyarázatot követelve tőle, de a fülemüle hallgatagon ücsörgött egy gerenda tövében, messze a lány fojtogató kezeitől, melyek legszívesebben lerángatták volna onnan, hogy aztán vallatóra fogja a beszédre képtelen állatot.
A morajok egyre közelebbről és közelebbről szálltak fel, és a lány mégiscsak magatehetetlenül ücsörgött tovább a babzsákon az ablakot bambulva. Ha tehette volna, azonnal feltépte volna az ajtót, és nyakát nyújtva kezdte volna keresni a lényt, vagy kitehénkedett volna a teraszra, ám lábai nem vitték sehova.
  A pillanatnyi néma csendet, a fülemüle zavarta meg, mely ismét dalra kelt. Azonban dala végére soha nem ért el, ugyanis a faház mellett hirtelen a semmiből előtűnve szárnyak, tollak és csőrök balladája csendült fel, miközben több száz a fajtáikban igen különböző madár zuhant el az ablak előtt. Néhány még a házikóba is betévedt, és aztán rémülten keringtek a bennülők feje felett, a kiutat keresve.
  A zöld tájon, mint barna festékpaca jelent meg egy őz, ugatva akár egy kutya, és mögötte a hömpölygő tengerhez hasonlítva, követték őt sorstársainak hatalmas hada. Patáik megrázták az egész földet, és belesikítottak a lány fülébe, ahogy az hitetlenkedve nézte a jelenetet. A rágcsálók is hamarost előtűntek. Vörös farkak lepték be az ágakat, ahogy ugrálva a levegőben szöktek egyre távolabb, a faház padlóját ellepték a távozni készülő egerek.
Ekkor végre Lanetta is magához tért a kábulatból, és hangosan felsikított, szemei elkerekedtek a rémülettől és a meglepetéstől. Még soha nem látott ilyet, talán csak filmekben. És ott sem jelentett jót, nemhogy a való életben.
  Kezei a pálcáját keresték, a fegyvert, mely képes volt megvédeni őt és a fiút is attól, ami feléjük közeledett. Mert biztos volt benne, hogy valami jön, valami ami képes rémületet kelteni az összes erdőben nyugodó élőlény szívébe, egyszerre.
Valami a falnak ütközött, közvetlenül mellette, és a világ egy pillanatra fehér tollak hurrikánja lett. Egy ragadozó madár volt, hatalmas, erős és halálra rémült. Éles körmeivel a lány arcába szántott, hatalmas vérző sebbel borítva annak jobb almácskáját, mielőtt Lanetta reagálva a madár támadására, rá nem olvasott egy szóbálvány átkot.
  A szerencsétlen állat megdermedve omlott a padlóra, hangosan koppanva rajta.
- úristen, mi a fene folyik itt? Jól van? - végre rájött, hogy nincs egyedül a házban. Felpattant és ügyetlen léptekkel a fiú felé rohant, hogy megbizonyosodjon arról, hogy miden rendben, mármint annyira, amennyire egy ilyen borzalmas vészhelyzetben az ember rendben szokott lenni.
- El kell tűnnünk innen, akármi is rémítette meg ezeket az állatokat, én nem akarok találkozni vele!

Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. augusztus 12. 17:33 Ugrás a poszthoz

Lillő



  Lassan ballagott, hagyta, hogy lába vigye arra, amerre csak akarja. Nem volt különösebben dolga, egy átlagos délutáni nap volt ez is, unalmas, lassan vánszorgó, hőségtől dagadó nap.
Halkan dúdolgatott egy még számára sem tiszta eredetű dallamot, kezeit elsüllyesztette kantáros nadrágja zsebeiben. A nadrág kantárja térdét verdesték, cipője alatt vadlóként küzdött az út pora.
 Elmo is vele tartott, egy ideig a magasból kísérte, színes tollain táncoltak a nap fényének sugarai, majd letelepedett vállára a hatalmas papagáj, és csak csendben fürkészte a tájat.
 Ahogy bekanyarodott a sarkon kedves dalocska simogatta meg fülét, és szállt tova arra, amerre a szél vitte. Ismerős hangocska volt. Felkapta fejét, és érdeklődve nézett körbe, vajon hol is van.
Megállt, érezte ahogy válláról hatalmas súly száll fel, és a papagáj már el is tűnt a játszótér felé véve az irányt.
Ő maga is arra fordította fejét, és széles vigyor ült ki ajkaira mikor meglátta a kedves barátot. Lilith volt az, akit Lala csak Lillőnek becézgetett. Már rég nem látta őt, körülbelül azóta, mióta elrohantak abból a temetőből. Lehet maradniuk kellett volna, kit tudja milyen kalandról maradtak le csak azért, mert félelmük felülkerekedett rajtuk.
- Lillő! - elkiáltotta magát, kezeiből tölcsért formázva, majd mohón integetni kezdett és kocogva elindult a játékokkal zsúfolt tér felé.
Mikor néhány hosszúra nyújtott pillanat múlva odaért, azonnal megölelte társát, majd kedvesen rá is mosolygott és leült a lány melletti hintára.
- Olyan rég nem láttalak, mesélj mi van veled? - kérdezi lábával óvatosan meglökve magát. Eközben Elmo is megérkezett és rátelepedett a hinták rúdjára hogy onnan figyelje a két barátot.
- Hogy tetszik az iskola? Feltérképezted már? Én majdnem elvesztem benne, mikor egyedül indultam a felfedezésére - nevette el magát elrugaszkodva a földtől. Mintha repülne egy kis ideig. Már el is felejtette milyen mókás ha az ember hintázik. Olyan rég nem járt ilyen helyen, hogy minden szép emlék lassan megkopott és eltűnt fejéből.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. augusztus 13. 15:33 Ugrás a poszthoz

Lillő


- Nem is tudtam, hogy gitározol. - ráncolta a homlokát. - ha meglesz muszáj lesz játszanod nekem valami szépet. Vagy megtanítani valami egyszerűbb dalra - neveti el magát. Bár úgy vélte, hogy a zenéhez sosem volt kifejezetten érzéke, ez sosem tántorította el. És most sem fogja.
A levegőbe lökte magát, még csak a társa apró mutatványát sem vette észre, azonban a barátos kijelentésre felé fordult és halványan elmosolyodott.
- Még rengeteg barátod lesz az életedben Lillő - jeleni ki határozottan, kicsit lassítva a hinta tempóján. - Nekem is tetszik az iskola. Az egész hatalmas de gyönyörű. Mintha csak valami film díszletei között mászkálnánk.
Lábával a port kezdte rugdosni, és a földet figyelte óriási érdeklődéssel, mintha csak aranyat keresne az értéktelen homokdombok kellős közepén.
- Kivéve a gitárod, az nincs a fejedben - elmosolyodott szelíden - de amúgy örülhetsz, hogy neked nincsen olyan szétlyuggatott memóriád, amiből minden információ pillanatok alatt kicsöpög. Én sok mindent elfelejtek, de leírni nincs kedvem a dolgokat.
Mikor a következő kérdést kapta csak felnézett és megrázta a fejét.
- Nem mondhatni, hogy sok embert ismerek. Néhánnyal valóban barátságot kötöttem, azonban ez nem sok, de még hosszú ideig leszünk ebben az iskolában kislány, annyi barátot szerezhetünk mint rostán a lyuk - kacsintott rá, és ismét ellökte magát a földtől, hogy magasra szálljon, majd alázuhanjon ismét a földre. - Amúgy sok minden történt velem valóban - bólintott ahogy hajába belekapott a szél. - egy barátnőmmel kincskeresésre indultunk még a szigeten, képzeld igazi kalóz szellemmel is találkoztunk, és a végén Elmo lett a kincs - a madárra mutatott, aki nevét hallva kihúzta magát és elismételte a saját nevét azzal a papagájokra jellemző rekedt hanggal. Majdnem a faház is kicsúszott a száján azonban arról inkább hallgatott. Máig nem tudta egész pontosan mi történt azon a napon. A fiú azt mondta a lánynak, hogy fusson, ő majd követni, de mikor megfordult a társa már sehol nem volt. Estig ücsörgött az akadémia kapuja előtt az eltévelyedettet várva, azonban azóta sem jött meg. Félő valami baj történt vele, melyben Lanetta nem nyújtott segítő kezet. Talán az ő hibája az egész.
- Különben a te napjaid hogy telnek? Mármint tuti te sem unatkoztál! - zökkentette ki saját magát a visszaemlékezésből. Nem szívesen emlékezett ilyenekre mert a végén még elbőgi magát.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. augusztus 24. 14:04 Ugrás a poszthoz

Lillő


  A hinta lassan emelkedett az égig, majd hullott alá, ahogy a leány tempóját követte, mint jó szolga gazdája parancsát. Néha rá-rásandított a társára ezüst tincsei mögül néhány pillanatra, majd feje az égre szökött, és figyelte a vánszorgó felhők fodros népét, ahogy szétszakadnak vagy éppen összeforrnak, eltűnnek vagy megjelennek.
  A kérdésre először felszökött a lány szemöldöke, nem számított arra, hogy életében ilyen kérdést fognak neki szegezni. Leejtette fejét, haja arcába hullott, és először halkan kuncogott, azonban hamar nevetéssé nőtte ki magát.
- Érdekes kérdés - kezdett bele, mikor kacagása visszahúzódott az ajkai szélén ücsörgő mosollyá. - azonban igen, eltaláltad. Csak a közepét szeretem, a szélét inkább át szoktam passzolni valaki másnak - jelentette ki. - És te? - nem tudta megállni, hogy vissza ne kérdezzen.
- Barátom? - kicsit előre dőlt, ezüst tincsei zuhatagként folytak arcába. - hm... még csak kiszemeltem sincs - gondolkodott el egy pillanatra, miközben haját próbálta visszagyömöszölni fülei mögé, ám az makacsul ellenállt, és minduntalan vissza-visszarontott arcába, hogy aztán orrára üljön, szemeibe másszon, szája közé kússzon. Micsoda szemtelen népség!
- Veled mi a helyzet? Láttál már valakit akitől szíved majd ketté szakad, és gyomrodban pillék kelnek életre? - szemében kíváncsiság csillogott, ahogy Lillőre nézett. Lanetta szerette a szerelmes történeteket, melyek olyanok mint a tündérmesék, míg át nem fordulnak rémálomba. A mézes hetek, a rózsaszín köd alatt megbúvó csókok után, hirtelen szétlibben a pár, a szerelem füstje elpárolog, és más keserves érzéseket hagy hátra, mint nem kívánt mellékhatások. Azután már nem járnak össze, még csak rá se néznek a másikra, ha pedig mégis, nem kap a másik egyebet csak nyílként hasító pillanatok tűzzáporát, vagy vad szavak bántó és zord tömkelegét.
- Nos az úgy történt... - hátradőlt a hintában, és lassabb tempóra fogta azt, hogy kezével könnyedén hadonászhasson, kiegészítve mondandóját. Belekezdett. Mindent elmesélt: a csónakban való napozást a fény melegén, a felbukkanó kincsvadászt a levéllel, magának a térképnek való felkutatását, a hörcsöge majdnem vízbe való eltűnését, a romok között ácsorgó szellemet, mely nem volt ijesztő, csak undorító, mint egy ezer éve nem mosdott mogorva vénember. Azt is elregélte miképp sikerült kijátszaniuk az öreget, hogyan voltak képesek megfejteni a morzét, majd találtak rá az elaltatott papagájra a Szirének szigetén.
  Mire végzett úgy érezte száz évet öregedett. Nagy levegőt vett, amit aztán hangosan kifújt, válla megereszkedett. Elfáradt, a mese hosszú ideig tartott, és félt, hogy kihagyott valamit amit el kellett volna még szavalnia.
- Bátor? Inkább vakmerő és szeles - suttogta halkan. Sosem tartotta magát bátornak, úgy érezte mindig is egy kötélen táncol a vakmerőség és gyávaság között, és mikor erre mikor arra billen a sors kedélye szerint.
  Mire felpillantott Lillő már félúton járt. Maga is kiugrott a mozgó hintából és biztos lábbal érkezett a talajra, ahonnan por és kosz szállt fel, tengerként tajtékozva a leány térdei körül. Nem sietett. Lassú kocogásba kezdett, és figyelte, ahogy a másik már a mászóka csomóit markolva a csúcs felé tört.
  Odaért és felnézett, a mászóka legtetején, már ott ücsörgött Lillő, és kedélyesen kacarászott. Csakhogy ő sem volt rest, hamar megkapaszkodott és elkezdte felhúzni magát, habár lábai néhány pillanattal tovább maradtak egy-egy fokon, mint amennyire kellett volna. Határozottan lassabb volt mint társa, ám ez nem csorbította kedvét, a mászás úgy tűnik nem tartozik az erősségei közé.
Leült a lány mellé, halkan kuncogott, megünnepelve maga megérkezését.
- Gyorsan felmásztál - dicsérte meg elismerő szavakkal.
- Amúgy honnan jöttél? - a kérdés a semmiből fogalmazódott meg, mikor rájött, igazából semmit nem tud a lány régebbi életéről. - Vannak szüleid? Testvéreid? Milyen volt az életed az iskola előtt? Jobb vagy rosszabb? Néha rád tör a honvágy? - egy ártatlan kérdésből száz lett, a szavak tengerként ömlöttek a kíváncsiságot megtestesítő kisasszony ajkai közül.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 1. 17:06 Ugrás a poszthoz

Christopher
/ egy keddi napon legkedvesebb ellenségemmel :3 /


  A nap forró sugarai kemence lángjaként perzselték a leány hamvas,hófehér bőrét, miközben végigsétált az utcák kusza hálózatán. Mindig az út közepén haladt, meg sem próbált bekuporogni az árnyékok palástja alá, tudta, ott is éppúgy belemar a nap, azért a pár fok mínuszért igazán fölösleges lett volna a kommandószerű ugrabugrálás.
  Felnézett kínzójára, halkan felsóhajtott és folytatta tovább útját. Jelenleg a vizsgaidőszak kellős közepén áll, és egy nap, amikor nem kell körmölnie egy hófehér papírlapra, hogy eldöntse saját sorsát, igazán kellemesnek bizonyult, függetlenül az időjárástól és más zavaró tényezőktől. Ilyen szép napokon pedig nincs ínyére az iskolában való örökös semmittevés. Egyenlőre nem tudta, mi a célja, talán a legközelebbi menedék, ahol megkínálják egy hideg itallal.
  Szemei a házakat pásztázták, és hirtelen megakadtak egy aranyos cégéren ami a közeli viskó faláról lógott. Jobban szemügyre véve, nem hasonlított a többi, körötte ücsörgő épületekhez, sem semmilyen más épülethez, amit a leány kék szemei valaha is láttak. Egy csárda volt. Még csak azt sem tudta Lanetta, hogy Bagolyfalván van csárda.
  A halk zaj, mely lyukat fúrt magának a benti térből, becsábította a lányt. Behúzta maga mögött az ajtót, itt már sokkal hangosabb morajok fogadták: elnyomott csacsogás, ügyetlenül visszafojtott kuncogás, poharak csilingelése, székek sikolyai, mind egyszerre talált rá a betévedt fülére.
  Első útja a pulthoz vezetett, ahol hamar rendelt magának valamit, ami hideg volt. Meg se nézte magának különösebben a kezében tartott poharat, inkább a helyeket figyelte, az arcokat, az embereket, hátha lát valakit, akihez könnyűszerrel leülhetne. Talált is. Egy a közelében lévő asztal mellett, egy ismerős fiú nyaldosta a vajsörét.
  Hamar odasétált biztos lábakkal hátulról, hogy a fiú véletlenül se lássa meg őt, majd kedélyesen felrikkantott ahogy szabad kezével a békésen szürcsölgető vállára csapott.
- Buhhh - remélte magára önti az italát a társa, vagy legalább egy bosszús morcos pillantást kap cserébe a fáradozásaiért.
Utoljára módosította:Vér Lanetta, 2015. szeptember 4. 18:19
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 1. 18:02 Ugrás a poszthoz

Lillő



- Hidegen hagynak a pasik... - a szájához kapott, és gondolataiba mélyedve kezdett játszani alsó ajkának szélével. Hosszú pillanatokig hallgatott, fejében mintha egyszerre vánszorogtak volna, és villámsebességgel cikáztak volna a gondolatok. - érdekes lány vagy te... -zárta le végül saját gondolatmenetét, halványan társára mosolygott és hátradőlt, épp annyira, hogy azért mégse essen le a mászóka tetejéről. Nem lett volna szerencsés, még ha megúszhatta volna egy kartöréssel is.
- Ha az ember vakmerő, sokszor maga fut a halálba - jelentette ki, elfordulva társától, a saját kezét átszövő karkötőkkel babrálva. - Nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy sem. Néha az, mert izgalmat hoz az életedbe, de vajon mikor billen át az izgalom balszerencsévé? - a szavakat magának intézte, igazából csupán annyiról volt szó, hogy hangosan gondolkodott. Nem lepte volna meg, ha Lillő csak hümmögne válaszul, vagy egyáltalán hozzá sem szólna szavaihoz.
- Nekem sincsen honvágyam... - szavai könnyebbek voltak egy tollpihe súlyánál. Eleinte nehezen mondta ki az igazságot, azonban mára alig hallatszik ki mögüle a lelket nyomó tüske. - a családom és én... nos, mi nem jövünk ki valami jól. - hangja száraz volt, semmi érzelem, semmi másfelé tekintés, semmi árulkodó jel, erre nagyon ügyelt - azt hiszem mindenkinek az a legjobb ha olyan távol kerülök tőlük, amennyire csak a bilincseim engedik.
  A távolba mered, figyeli a házak csúcsát, és az utcákon sétáló nép sokszínű hadát. Szórakoztatja ahogy néha meg-megáll egy-egy ember, hátra néz, vagy épp az egyik kirakatra, mielőtt ismét beleveszik az arctalan tömegbe.
  Az ötlet olyan hirtelen jött, hogy mikor kinyitotta száját, a szavak még helyezkedtek vékony hangszála húrjain.
- Menjünk el a temetőbe - határozott mondat volt, olyan amilyenre még csak nem is számított. Azonban légbőlkapott lelkesedése máris helyet követelt magának, hogy feltöltse a lány további mondandóját izgatottsággal és buzdítással. - fejezzük be a kalandot amit még Madagaszkáron kezdtünk el - máris felpattant, a kelleténél gyorsabban, megingott, és kevés híján a mélybe is zuhant volna, ám az utolsó pillanatban megkapaszkodott.
 Hálásan kifújta a levegőt, bár azt nem tudta magának, vagy a sorsnak zengjen hálaimákat.
- Nah akkor? Mi a válaszod? Benne vagy?
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 2. 21:58 Ugrás a poszthoz

Állia
Szerelés



  Vidáman baktatott le a lépcsőn a nagyterem felé kanyarodva. Mikor reggel összefutott egy rellonos lánnyal nem gondolta volna, hogy a délutánját egy seprűvel a  markában, és egy kvaffal a hóna alatt fogja kezdeni. Azonban egy cseppet sem bánta, sőt, izgatottan várta mi fog kisülni az egészből.
  Már jócskán benne trappol az iskola a vizsga időszakban. Mindenki csak a tanulással van elfoglalva, no meg avval, hogy tövig rágja a saját körmét. Az ilyen dolgok, mint amire Álliával készülnek, kitépi ebből a szürke színfoltból Lalát, és mosolyt tud csalni az arcára.
  Nemsokára megérkezett, társa már várt rá, lazán támasztva a falat. Széles vigyor terült el az ezüst fonatos lány arcocskáján, ahogy megállt a másik előtt és felmutatta a vörös labdát.
- Voálá... egy titkos útba került a szertárban, de megvan - jelentette ki. - de mást nem mertem elfogni, a gurkó durva lett volna, a cikeszt meg úgyse kapnánk el - tette még gyors hozzá, hogy magát mentse amiért csak egy labdával lépett oda Álliához.
  Hamar kikerülte a lányt és belesett a nagyterembe, kíváncsi volt mennyien tartózkodnak odabenn. Voltak azért, épp elegen ahhoz, hogy ne zavarjanak de azért bámészkodva méregessék a két seprűvel megáldott lánykát.
- Ideje kezdeni a meccset - kacsintott a másikra a lány. Sosem játszott még ilyen szűk helyen. Ami azt illeti életében elég kevésszer ült seprűn, még csak haladónak sem mondhatta magát, nemhogy profinak. Kicsit aggódott, hogy fog kikerülni valami hirtelen jött akadályt, de legrosszabb esetben kitöri a lábát, a kezét vagy valami más felesleges végtagját. Csak egy út a gyengélkedőre, néhány elviselhető fájdalomreceptor ordibálása, semmi komoly probléma nem sülhet ki.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 4. 22:54 Ugrás a poszthoz

Christopher
/ egy keddi napon legkedvesebb ellenségemmel :3 /


  Lanetta bal karja meglendült, és a hirtelen kézmozdulat mellé, még hangos riogatást is hallatott, hogy a kettő elegye igazán ijesztőre sikeredjen a fiú számára, és a vajsöre a nadrágjára zuhanjon ahelyett, hogy még fél óráig a pohár alján ücsörögjön.
Azonban a reakció nem várt volt. A fiú hátrafordult, tekintetében semmi meglepettség, inkább ködszerű álom kavargott. Ajkai szétnyíltak, és a szidalmazások, gúny és szarkazmus helyett, amit a leány a fiútól várt volna, egy egészen más kérdés talált felreppenni a sértett nyelve hegyéről.
- Mi...micsoda - ledermedt, és meredten bámult az azóta már ismét hátat fordított fiú felé. Nem értette szavait, csak bambán makogott, miközben próbált rájönni, mégis mire értette mindezt Christopher.
  Még állt volna ott naphosszat, kezében az egyre melegebb italával, ha a másik ismét meg nem fordul, és nem tájékoztatja szavai valódi jelentéséről a lányt. Azonban egy apró hang Lanetta fejének eldugott részén azt suttogta, nem ez volt a fiú valódi kérdésének kibővített változata. De nem ért annyit, hogy hangot adjon bizonytalanságának.
- Ha már így felajánlod - tisztában volt a kérdés ironikus hanghordozásával, azonban ez egy csöppet sem gátolta. Odavonult a fiúval szemközti székhez, kihúzta, majd kedélyesen helyet foglalt letéve a löttyöt az asztalra és kézfejére támasztva állát Christopher felé bökött.
- Mond csak, minden lánytól megkérdezed, hogy mennyibe kerülnek a poénjai, vagy csak én vagyok ilyen megtiszteltető pozícióban? - a legártatlanabb mosolyát vette elé, és villantotta a fiúra.
 A következő kérdésre felszaladt a lány szemöldöke.
- Miért követnélek? - hátradől a székében - lehet, hogy inkább te követtél engem, lehet valahogy kitaláltad, hova akarok menni, és megelőztél, hogy ne tűnjön követésnek. - ez nevetséges vád  volt, előfordulása ott vetekedett valahol a nulla és az egy között, azonban nem tudott jobbal elődrukkolni. Zavartan kapta volna el italát, hogy leplezni tudja hirtelen támadt ihlethiányát a visszavágások terén, mikor felfedezte, hogy a pohár tartalma nem más, mint valami zöld massza. Elhúzta a száját, talán mégse kéne beleinnia, ki tudja milyen mérget keverhettek bele. Helyette inkább a szívószállal játszott: pöckölgette, és kevergette vele a pohárban lévő instant iszapot. A legjobb volna valami újat rendelni, aminek a színe áttetsző, vagy legalább tűrhetőbb színű a jelenleginél, ám ha most felállna a fiú biztos kiröhögné, hogy olyasmit rendelt melyről azt se tudta mi, és melynek színét fel sem fedezte egészen odáig, míg bele nem akart szürcsölni.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 10. 17:03 Ugrás a poszthoz

Állia
Szerelés


  Lala kedélyesen érkezett meg a kijelölt találkahelyre, mely a nagyterem ajtaját jelölte. Itt kevés diák lézengett, azok is sietve távoztak vagy közeledtek, mindenki ment a maga dolgára, élte a maga életét. Azonban egy azonnal szemet szúrt az eridonos leányka számára. Az az alak nem sietett, a falnak döntött háttal vizsgálta a mellette elhaladó embereket aztán észreveszi Lanettát. A lány elpirul mikor a rellonos szemöldöke felszökik, azonnal rájön, hogy a labdák számát kevesli. Éppen ezért mikor oda lép mellé köszönés helyett máris a lényegre tér. Elregéli, hogy miért csak egyetlen kvaff van nála, és, hogy a labdák triojának  a többi tagját mi okból nem hozta magával.
Állia válasz gyanánt csak biccentett. Ennyi elegendő is volt Lalának, máris inkább elindult felmérni a terepet. Belesve a hatalmas helyiségbe minden oka megvolt az elégedettségre. Volt azért közönségük - mert, hát milyen lenne ha ők itt bohóckodnának, aztán senki sem látná mit művelnek? - , azonban nem vertek nagy ricsajt, sem hangzavar nem tombolt odabenn, hogy ne lehetne nyugodtan játszani.
  A felszólításra a lány hamar átpasszolta a labdát, majd hátra sem nézve besétált a nagyterembe.
Már akkor megnézték a többiek, mikor meglátták az ezüst hajú kezében a seprűt. Mindenki tudta, hogy készül valamire. Néhányan izgatottan ficánkolni kezdett, nyakukat forgatták, vagy  csak vidáman összesúgtak, előre megjósolva a dolgokat. Mások szemüket forgatták vagy szemrehányóan méregették az apró teremtést, de voltak olyanok is akik a maguk egyszerűségében észre sem vették a jelenetet.
  Az eridonos hajtó csak mosolygott, izgatottan, piros pozsgás arccal, melyet az izgalom festett oda, no meg a repülést megelőző szúnyogcsípésnyi félelem. Egy utolsó pillantást még megengedett társa felé, majd lába közé vette a seprűt, és a következő pillanatban a levegő lágy simogatásai közepette az égbe emelkedett. Egyre magasabban a diákok feje fölött. Egyre közelebb a csillárok felé. Már most látta, hogy gondot fognak okozni, és, hogy rettentő óvatosnak kell majd lenniük, hogy mindketten ép bőrrel megússzák a játékot.
- Mi legyen a két karika, melybe a kvaffot dobni kell? - mindkét kezét a szája alá tartva apró kürtöt formált, és elordította magát, hogy Állia biztos meghallja őt. Eközben feje már tekergett is nyakán, a magfelelő karikák után nyomozva, melyek nemsokára kapuként fognak dominálni.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 11. 16:26 Ugrás a poszthoz

Erik


  Amikor reggel fehér hajcsimbókjait félre seperte arca közeléből és kinézett az ablakon, már akkor elhatározta, hogy ma nem marad az akadémia kapuin belül. Az iskola könyvei és tollai már kezdték untatni őt, a sötéten magasodó falak pedig kezdtek összeszűkülni feje felett, és lassacskán bekebelezték ezüst palást kísérte testét. Túl szépen csillogott a nap odakinn ahhoz, hogy ismét egy teremben várja meg az estét, és semmiségekről fecsegjen azzal, akinek van néhány pillanata a leányra.
  Így visszadőlt ágya meleg karjába és csak gondolkodott és gondolkodott a plafont tanulmányozva, hogy mégis merre mehetne. Fejében emlékfoszlányok után kutatott, keresett egy szót, egy utalást, egy nemrég említett dolgot ami tetszene neki. És hirtelen beugrott. Egy plakát rajzolódott ki szemei előtt, melyet még a faluban látott. Akkor nem nézte meg igazán, csak gyors pillantásra méltatta, mielőtt tovasétált volna, ám most örült annak, hogy annó felfedezte.
  Fél óra, és máris tettre készen rohant kifelé elhagyva az akadémia területét. Hátán félvállra feldobott táskája dübörgött, teste körül vékony, térdig érő ruhácska táncolt. Hajába belekapott a szellő apró keze, kefeként húzva ki belőle a makacs gubancokat, és a friss levegő telt illata belekúszott a leány orrába. Fogalma sem volt merre lehet a fürdő ahová tartott. Pontatlan bemérései még akadtak, azokat követte, mint vakmerő róka egy idegen pillangó szárnycsapásait. Egyszer csak odatalál majd, ideje mint a tenger, egész napját rászentelte a kiruccanásra.
   Lihegve fékezett le, haja mind arcába zuhant, és lábai sajogtak. Nem gondolta volna, hogy ilyen messze van. A bejáratra meredt, és elégedetten vigyorgott, ahogy még vett egy utolsó mély levegőt, hogy normálisra kompenzálja lélegzetét, majd kifizetve a jegyet az öltözőbe sietett. Már rajta volt a két külön szettből összeállított fürdőruhája, mely csupa feketeségével még inkább fehérré varázsolta a leány bőrét. Hamar kontyba rendezte rakoncátlan fürtjeit és belebújva papucsába elindult a fürdő felé. Még utolsó tettként felmarkolt egy törölközőt, ha netalántán hideg lenne, amikor kimászik a medencéből, de már többre tényleg nem futotta, türelme itt véget ért, és minduntalan csak az uszoda felé lökdöste a leányt.
Odaérve egy padra ledobta törölközőjét és úgy határozta, hogy nekifutásból egy hatalmas "bombával " kezd. Onnan nem úgy tűnt, hogy bárki használná a  medencét, így még biztonságosnak is titulálta a maga nevetséges skáláján.
Beállt. Nekiindult. És a párkánynál ledermedt. Egy fejet fett észre a vízben, azonban ennél többet nem is látott az illetőből, mert a lendülete nem engedett, és előre dőlt a vízbe pottyanva. Alig volt ideje nagy levegőt venni, és befognia az orrát, hogy mégse szaladjon fel orrán a kéken csillogó meleg víz.
Utoljára módosította:Vér Lanetta, 2015. szeptember 11. 16:27
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 15. 18:02 Ugrás a poszthoz

Erik


  Lanetta mindig is felelőtlen volt. Akárhány kósza ötlet fogalmazódott meg csöpp fejében, mindig előbb lépett, mintsem alaposabban megfontolta volna a gondolat tartalmát. Ha mégis megtette volna, félő lett volna számára, hogy ötleteinek feléről le kellett volna mondania, mert biza veszélyesnek titulálta volna azokat, ha csak egy kicsit rágódik rajtuk.
Most sem volt másképp. Amint meglátta a medence kéken hullámzó vizét, szinte érezte, sőt, tudta mit fognak tenni lábai. Ha szerencséje lett volna, a medencében senkit sem talált volna. Az apró mutatványt pedig könnyűszerrel megúszta volna. Csakhogy a volna túl sokszor szerepelt hiába, mert a szerencse a leány pártját, még ha kergetnék se fogná soha.
 Amikor észrevette az arcot, már késő volt, a lendület átlökte a medence szélén,egyenesen a fiúra. Talán a másik gyomrát találhatta el lábaival, vagy esetleg bordáinak alját,  mindenesetre valamit igazán nagy erővel sikerült megrúgnia, azt maga is érezte. Azután, csak a kedvessége miatt, még magával is rángatta a mélybe, nehogy egy egyszerű alhasi rúgással le legyen tisztázva a dolog.
  Csak néhány másodpercig volt a víz alatt. Érezte ahogy tüdejére ráül a víz súlya, szemeibe azonnal belemartak a cseppek karmai. Nem értette hová tűnt a merülés pillanatában beszívott levegő, és hirtelen ki ment fejéből merre van a fenn és merre a lenn.
Lábujjai végre talajt érintettek, síkos, nyálkától ragadó aljat, amit hamar kihasználva Lanetta elrugaszkodott és hamarost áttörve a víz tükrének felszínét végre ismét kidugta orrát a kék habok alól.
- Sajnálom - suttogta elvörösödve a fiú felé sietve. Nem mozgott gyorsan, a körötte ringó hullámok nem engedték számára a sebes előrehaladást. Ha pedig mégis megpróbálta  megsürgetni lépteit, csak nevetséges botladozásba kezdett. - Tényleg nagyon sajnálom, nem láttalak, ne haragudj - heves kézmozdulatokkal állt meg csapattársa előtt, és szemeivel aggodalmasan nézegette Erik letakart gyomrát, amin a kárt okozta.
Igazán nagy lelkifurdalása volt, tudta, hogy az előző meccsből is csak most lábadozik a hajtó, és ő még egy lapáttal rá is rakott, hátha csak később lesz ismét jól a szerencsétlen fiú.
Amikor a másik a leány épségéről kérdezett, Lanetta csak megrázta a fejét izzó orcával,  jelezve, hogy neki semmi komolyabb baja nem esett a lelki sokkon kívül, hogy valakinek fájdalmat sikerült okoznia...megint.
Már épp ismét bele akart volna kezdeni újabb monológjába, hogy mennyire sajnálja amit tett, és hogy máskor tényleg vigyázni fog, mikor elúszott előtte a kvaff. Meglepetten nyúlt érte és emelte ki a vízből, alaposan áttanulmányozva azt.
- Kvaffot hoztál a fürdőbe? - pislantott fel Erikre Lala, miközben halványan elmosolyodott.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 18. 18:44 Ugrás a poszthoz

Christopher
/ egy keddi napon legkedvesebb ellenségemmel :3 /


  Amint letette hátsóját Lanetta a fiú máris megszólalt, az előbbi, szinte álomszerű hangvételét lecserélve valami maróbbra és gúnyosabbra. A lány csak a szemét tudta forgatni a gyerekes megnyilvánulásra.
- Ami azt illeti te jöttél nekem - jelentette ki határozottan, a fiút méregetve. - Nem is beszélve arról, hogy igazán gyermekded dolog ilyen korban a nyelvnyújtás. Hacsak nincsen szó egy álcázott flörtről... ez esetben, mélységesen meghajolok ízlésed előtt, azonban válaszom határozottan nemleges.
Mint valami dáma, vagy grófnő, kihúzta magát ültében, s szemeiben kihívástól sikító napgyöngyök csillogtak, hadat üzenve a másiknak.
- A poénom kifogástalan, bizonyosan a reagálásodban volt valami bibi. - hangja száraz volt, ám a gyorsan folyó eszmecsere vad párbaja közepette elhalványult annak hegyes éle, s csak csorbultan érkezhetett a fiú elébe.
  Miután sikeresen kitért egy, a Christop által megvádolt követési gyanú elől, italáét nyúlt, gondolván ha már megrendelte, nem lenne szerencsés itt is hagyni. Azonban kedve rögtön tovaszállt, mikor a frissítő színét megpillantotta, és csaknem Lanetta arca is belezöldült az undorba. Nem fog beleinni, ez nyilvánvalóvá vált számára, azonban mégsem lökte arrébb, és nem is fintorodott el. Ha megtette volna, öngólt rúgott volna, a fiú javára írva még egy dolgot, mely őt a nevetség tárgyává teheti.
- Ugyan kérlek, az italomnak semmi baja nem volt, míg meg nem látott téged. Azután zöldült el, hogy rosszul lett a méltatlanul alacsonyan szálló poénjaid hallatán - felkuncogott azzal az elragadó úri kisasszonyokra jellemző ártatlansággal hangja élében, mely a rosszindulatot suttogta a szemben ülő fülébe.
- Nem szándékozom másra cserélni. Amit kértem,  azt direkt kértem... - hazudott, de még csak bele sem pirult a hamis szavak súlyos terhébe - Különben sem vagyok pincérnő, hogy téged körülugráljalak. Ha kérsz, kérj magadnak, bár kétlem, hogy vajsöröd hamar elfogyna... - karba fonta kezét, és a fiú italát mustrálta. Majdnem a fele hiányzott, de ki tudja milyen régóta álmodozik már idebenn a fiatal. Lehet órák óta itt bámészkodik, semmittevéssel foglalatoskodva.
 Christop felkérése meglepte Lalát, akinek azonnal felszaladt szemöldöke, és kereste a szavak között a csapdát. Azonban a fiú arcának hosszas tanulmányozása után sem jutott többre, minthogy a másik csak unalomból kérdezgetheti, hogy addig is elüsse valamivel az idejét, míg italát elnyammogja.
Felsóhajtott és még egy utolsó megbizonyosodó pillantás után belekezdett mondandójába, mely életéről szólt.
- Először is Vér Lanetta a nevem - nem rémlett neki, hogy ezt a részletet közölte volna első találkozásuk alkalmával. Valahogy a sok esés és szúrós szemek közepette teljesen kiment fejéből.
- Bizonyára már te is hallottál eme legendás aranyvérű családról, mely évszázadok óta megtiszteli az országot jelenlétével - fennhéjázó vigyor, elégedetten csillogó szemek - Kicsi korom óta a legjobb tanítók foglalkoztak velem, életem csupa pompa és csillogás - no meg magány és árnyék, elvárás és kötelesség... ám ezeket nem kívánta asztaltársával megosztani.
- Ez az első évem Bagolykőn, bár már most igazán kedvelem a helyet. - becsúszott egy igazi lágy mosoly, melyet azonnal eltüntetett, amint észrevette jelenlétét. - Óh... és kviddicsezem- ez volt az utolsó ami eszébe jutott magával kapcsolatban. A fiú felé intett, és ő maga is a társáéhoz hasonlatos kíváncsi szempárt bevetve követelte, hogy amaz is mesélje el életének összetömörített regéjét.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 24. 23:46 Ugrás a poszthoz

Erik



  Erik tréfáján Lala halkan felkuncogott, és helyeslően bólogatott. Nem gondolta volna, hogy valaha csapatkapitánya szájából viccre emlékeztető szavakat fog kihallani.
De kifejezetten tetszett neki, hogy képes a másik viccelődni, miközben ki tudja milyen sérüléseket kapott néhány perccel ezelőtt az ezüst hajú lánykától. Csakhogy még egyszer el akarta mondani, mennyire sajnálja a dolgot. Mintha Erik nem hallotta volna elsőre, vagy másodjára, vagy ötödjére. Még egyszer el akarta mondani, mélyen a szemébe nézve, hogy a fiú lássa a bűntudatot Lala szemében.
   A víz lágyan ringott körötte, és a labda is felvéve ezt a víz alatti ritmust szambázott el előtte, a leányba fojtva a szót. Felhúzott szemöldökkel a vörös bőrért nyúlt, és félkézzel kiemelte a vízből. Gyémántként csillogtak a vízcseppek a labdán, ahogy életre kelve elkezdtek lekígyózni Lala karján, visszatérve a medencébe.
Egy pillanatra belebambult a látványra, és csak utána emelte fejét Erikre. Erik őt nézte, és a labdát.
Képtelen volt elrejteni vigyorát, amikor felmutatta a talált tárgyat, és megkérdezte a fiútól, hogy kinek a tulajdonában áll.
- Ez aranyos - hangjában gyengéd mosolyhoz párosuló szelíd él csengett. Nem akarta kinevetni a fiút, miért is tette volna. Elvégre pontosan tudta Lanetta, hogy Erik élete a kviddics. Legalábbis ő mindig is így gondolta. A kvaff pedig a kviddicshez tartozik. Ezen okból akárhová elvihetné a vörös labdát, normálisnak számítana, legalábbis a leány szemében.
- Ez a győztes labda igaz? - tovább forgatta, majd egy pillanatban a fiú szemébe nézett és elmosolyodott. - még nem is gratuláltam azt hiszem, legalábbis így személyesen nem. Igazán ügyes voltál.
A kvaffal játszott. Hol egyik, hol másik kezébe dobta, mintha csak gyors passzokat intézett volna saját magának. Néha a levegőbe dobta ilyenkor pillanatokon át azon izgult, vajon ha leesik elkapja-e, vagy lefröcskölve mindkettőjüket a vízben fog kikötni?
- kedvem támadt a játékhoz - hangja hangosabb volt egy picit mint az a hangszín amit eddig megütött. Ennek oka leginkább az izgatottságnak és a vidámságnak volt betudható. - kár, hogy se seprűnk, se semmink nincs hozzá. Ráadásul mindketten egész szegényesen vagyunk felöltözve - szabad kezével fürdőruhájára mutatott, mintegy illusztrálásképpen az elhangzott mondat mellé  - így meg is fázhatunk odafenn. - felsóhajtott megrázta fejét, mikor még egy indokot talált a saját maga ötletének leszavazására.
- És természetesen nem is várhatom el tőled, hogy fájó gyomorral legyen még kedved játszani is velem. No meg ott van a meccs, ott se bántak kesztyűs kézzel veled - felkuncogott, mintha csak saját magát nevette volna ki a bugyuta ötletért.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. szeptember 30. 21:19 Ugrás a poszthoz

Lillő



    Megvetette lábait és kihúzta magát a leány, amint a megszentelt földbe süllyed cipője orra. Elégedett volt, legalábbis annak érezte magát, hajába belekapott a késő délutáni szél, az idő egyre lejjebb kúszott a hőmérsékleti létrán.
 Lanetta mellett szorosan ott állt Lillő is. És a lány azonnal kiszúrta, hogy társa habár testileg mindenképpen, fejben mégis mintha máshol lenne, és nem a temető közepén. Valamin agyalt, törte barna fejét, de nem szólt, még csak meg se mukkant, és Lanetta egyre aggodalmasabb pillantásokat vetett felé.
Lillő egészen egy sírig sétált, céltudatosan, mintha tudná az utat, aztán leült és az idő rágta kövön tanyázó növényeket kezdte tépkedni. Azután végre megeredt nyelve.
   Az ezüst hajú lány némán hallgatta a történetet tisztes távolságból szemlélve a mesélőt. Nem volt jártas a vigaszok nyújtásában, nem tudta, ha egy ember elkezd sírni mit kéne tenni. Ilyenkor talán a legjobb elfutni, kihátrálni, eltűnni.
Lábai lassan életre keltek, a meglepetés amit egy síró lány okozott, kezdett felszívódni Lanettában, és óvatosan maga is helyet foglalt a hideg kövön hátulról átölelve Lillőt.
- ne sírj - hangja halk volt és kedvesen csengett. Mint a gesztus is, melyet az előbb művelt - a szüleid biztos nem utálnak. Talán csak féltenek. Lehet azt akarják, hogy minden olyan legyen mint régen. Mikor együtt volt a család, és átlagosnak nevezhettétek magatokat. A mágiát pedig még szép, hogy utálják, ha az én lányomat szakítaná el tőlem, én is utálnám. De bele fognak nyugodni. Biztos, hogy végül rájönnek, hogy önzők voltak, és azt fogják tenni ami neked a legjobb. Az idő sok mindenre gyógyír, lehet ezt is orvosolni tudja - halkan beszélt, próbálta elővenni azt a hangját, mely leginkább hasonlított egy kedves és törődő lány hangjára.
Közben félkézzel elengedte társát és egy apró, hófehér virágért nyúlt, melyet letépve Lillő barna sörényébe igazított és elégedetten szemlélte munkáját.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. október 4. 00:14 Ugrás a poszthoz

Erik

  Lanetta nem vette észre Erik zavarát. Talán csak nem figyelt oda eléggé a társára, vagy az is lehet, hogy számára egyszerűen nem bizonyult szeszélyezettnek a hangulat.
Helyette folytatja az örökös csacsogást. Azonnal kiszúrta, hogy a győztes labda található markai között, és a fiú játékát hamar meg is dicséri, hogy nehogy később elfelejtse és csak idő múltán jöjjön rá, mennyire illetlenül hagyta elúszni a dicséretnek szánt időt.
Elmosolyodott a fiú elvörösödő arcán, és magyarázkodásának mondatfoszlányain.
- Tudom. - jelentette ki, még csak Erikre sem nézve. Minden figyelmét a labda foglalta le, ahogy vízcseppeket szórva repült egyik tenyeréből a másikba. A hang régi ismerősként köszöntötte fülét, és a labda érintése is kedves emlékeket ébresztett benne. Akaratlanul is bamba mosoly terült el arcán. És az ötletet is amint megfogalmazódott fejében rögtön ajkaira vette, csak utána gondolt bele, igazából mit is mondott. Azonnal a saját ötlete ellen fordult,  kitért az eszközök hiányára, a fiú új és régi sérüléseire, no meg a ruhák igazán kevés jelenlétére is, ami után Erik gyanúsan gyorsan a víz alá süllyedt egészen nyakig.
A fiú válasza meglepi Lanetttát, a leány szemöldöke fölszalad, és érdeklődve mered a másikra, várva, az mivel drukkol elő. Nem tudta, hogyan képzeli a fiú, hisz rendelkezésükre az égadta egy világon nincsen semmi sem, mely lehetővé tenné az edzést.
Amaz csak egyre hátrál, a medence széle felé úszik, kikerülve egy díszesen kanyargó oszlopot. A lány is hasonlóképp cselekszik; nyakig elmerül a lágyan simogató vízben, és picit hátrál, hogy Eriknek ne kelljen olyan messzire elúsznia.
  Amikor társa elkiáltja magát, és még kezét is az égbe lendíti, Lala meglendíti karját, és a lehető legpontosabb dobással indítja meg a kvaffot a fiú felé, remélve, hogy az majd nagyjából a fiú kezei körül köt majd ki.
Vér Lanetta
Egyetemi tanár, Végzett Diák


Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2225
Írta: 2015. október 10. 13:38 Ugrás a poszthoz

Erik


  A lány vigyorog a dicséret hallatán, és elégedetten húzza ki magát. Talán ma csak gyerekes dobálózás lesz a kettejük közti program, olyasfajta játék, melyet a kölykök szoktak játszani. Látja ahogy Erik felemeli kezét és oldalasan elhajítja a labdát, sokkal hatalmasabb erővel, mint ahogy a fiú kapta.
A kvaff kétszer is pattan a víztükrön mielőtt igazán Lanetta felé venné az irányt, az ezüst hajú hölgynek még sincs ideje reagálni úgy, ahogy igazán akar. Lábaival elrugaszkodik és megpróbálja rávetni magát a labdára, mely az oldala mellett suhan el. Csak néhány hajszálon múlik, hogy nem kapja el a repülő tárgyat. Ujjbegyeit súrolja a bőr, és arcát megcsapja a labdát kísérő levegőkavalkád hideg csókja.
Azonban néhány másodperc múlva üres kézzel csapódik bele a vízbe. Elkésett, túl későn nyúlt a kvaff után, és ennek meg is lett az ára. Lehunyt szemmel húzza el ajakit még a lágyan körülringó víz alatt, hogy a másik ne lássa csalódottságát.
Mikor előbukik a habok alól már semmi sem maradt az előző érzelmekből arcán. Hamar hátrasimítja a cseppektől elnehezedő hajzuhatagot és közben fejét kapkodva a kvaffot keresi. A labda ott lebeg tőle nem is olyan messze, éppen kartávolságon belül.
Ha a fiú így játszik, ő is így fog. Ravasz vigyor suhan át a leány ajkain és Eriket méregeti. Azt latolgatja hova kéne hajítani a labdát, hogy megnehezítse a másik dolgát, de azért mégse lehetetlenítse el.
Végül dönt, és egy gyors, egyenes vonalban a fiú válla fölé küldi a labdát, mely nem csapódik a vízbe, így a lány gyengébb dobását kompenzálja majd a gyorsaság, mely alatt a fiúnak reagálnia kell, ha nem akarja, hogy a füle mellett süvítsen el a labda.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Vér Lanetta összes RPG hozzászólása (112 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Fel