Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Markovits Balázs - Pultos
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Nemigen tetszik neki, hogy egyre rövidebbek a nappalok, és a vastagabb pulóvereit is magára kell húznia, hogy ne dideregjen. Nem fagyos, csak épp nem szereti azt, ha rétegesen kell öltözködnie, mivel olyankor kevésbé tud szabadon mozogni, mint amúgy, pólós időben. Morog is ő magának, de mást nem tud, így most is egy vastag, fekete, kapucnis pulcsiban igyekszik lefele a faluba a találkozási pontra. Hogy miért nem az iskola falai közé szervezte meg ezt? Maga sem tudja, így volt könnyebb, vagyis nem, csak pillanatnyi kirohanása ezt eredményezte. A hely, ahova készül, vagyis, ahova készülnek, igen kecsegető, jót hallott róla, és mindenképp ki szerette volna valamikor próbálni. Most adott az alkalom is, no meg társaság, mivel sehova nem olyan jó egyedül menni, így csak öröm neki, ha talál valakit, aki épp vevő arra, amit ő kiagyal. Jó, most nem extrém későn, és ijesztő helyre készül, meg olyanra, ami egy picit is tilos dolog, totál ártalmatlanul akarja megtömni a hasát egy jónak ígérkező helyen. Mókára is lenn ereje, de túl egyhangú lenne mindig rosszban sántikálni, néha meg kell mutatnia, hogy mennyire jó gyerek is tud ő lenni, ha enni kap, és még finomat is. A tökéletes álca, mondhatni.
Nagyot nyújtózik, mikor az étterem közelében lévő, pados részhez ér. Nem indul még oda, lecsüccsen a kissé hűs falapra, és lábait kinyújtva tekint körbe. A várt társ még nincs a láthatáron, de nem aggódik, és nem is idegeskedik, mert bőven van idő, kb-ra beszélték meg a dolgot, nem fog percekért mérgelődni, ha többet kell várnia. Ha nem jön, akkor sem csügged, mert akkor megejti a dolgot egyedül, nem szívbajos. Olyannal sosem volt gondja, hogy valamit egyedül oldjon meg, vagy jusson el oda. Addig is, míg nem pillantja meg, a lábaival a fülében csengő ritmusra dobog, miközben a közeli plakát feliratait olvassa, amely a korcsolyapálya felé invitálja nagy hévvel. Ez nem mozgatja meg annyira, mint a kaja, mert nemigen megy neki jól, általában a feneke találja meg a földet, vagyis a jeget, a lábai pedig minden mást. Nem az ő sportja, az szent, így tekintete onnan is elszakad, vissza az útra. Az idő telik, ő órát nem is hozott, így legközelebb már csak akkor pattan fel, amikor kajatársa beérkezik, ő pedig nagy hévvel integet neki, hogy itt van, el sem veszett még, és nem is rabolták el az idegenek. Kajára fel!

Megborzong, mikor egy hűsebb szellő valamilyen úton, módon megtalálta az utat a szabad bőrfelületéhez. Kissé meg is rázza magát, mint egy eb, amikor túl bolhásnak érzi magát, ezzel is kicsit átmozgatva a tagjait. Lassan már kabátot kell keresnie, mivel csak a bőrdzsekije jó rá, az eddigi meleg, hóhoz, meg minden hideg dologhoz való kabátját kinőtte, és nem akar vacakolni azzal, hogy átvarázsolja kissé nagyobbra. Az amúgy sem túl tartós, így körútra kell indulnia, előre látja. De nem ma. Most sokkal fontosabb dolog áll előtte, mint holmi új kabát, és az a dolog közeleg, ahogy a találkozó pillanata is. Szerencsére nem kell órákig várnia, így a megpillantás, és a kalimpálás után már vigyorog is, mint a tök, ahogy közeledik felé a lányka. Leereszti a kezeit idő közben, figyeli, hogy mennyire bebugyolálta magát a másik, akihez képest ő még igencsak alul van öltözve. No de nem is bánja,mert jelenleg nem fázik, az előbbi is csak egy pillanatnyi dolog volt, szerencsére.
- Hellooooo! – köszön ő is, bár nemigen értette pontosan, mint mondott, mivel a sál eléggé hangszigetelő, de sejti, hogy köszönés volt az, és nem a csillagcsavarhúzók mechanizmusának egy szegletét ejtette ki ajkain. Persze, a lány is érzékeli ezt, mármint, hogy így nehezen fognak kommunikálni, így a sál lejjebb kerül, ő pedig, az elhangzott szavakra csak megcsóválja a fejét.
- Non, non, non.. nem fog. Megyünk, enni, és nem halsz éhen. Jó így? – vigyorog ismét, mert nem venné a szívére, ha miatta, és a kinti szöszölése miatt éhezne partnere, így hát nem is rest, meg is indul befelé. Udvarias szegletét előszedve nyit ajtót neki, majd suhan be utána rögtön, és egy kellemes kis asztalt kiszemelve, már ki is bújik a pulcsijából, és a támlára akasztja azt. Már csak a leülés van hátra, és már pillant és az étlapra, hogy miféle kínálatot falhat fel szép sorban.
- Jó illatok itt, nagyon. Még éhesebb lenni ettől. Te? – morgolódik, mert valóban elég nagyot korran a gyomra, nem tudja, hallja-e a másik is, de hamar dönt, lerakja a lapot, és a másikra pillant, várakozóan, hogy sikerült-e már választania, és indíthatja a rendelést. Csak bírja ki addig anélkül, hogy megenné a terítéket.

Még így is kicsit azt érzi, hogy melege van, pedig pulóverét már lehámozta magáról, a pólót pedig nem veheti le, hiszen mégis csak egy nyilvános helyen van, ahol nemigen néznék jó szemmel a pucérkodást. No, kibírja ő, majd megszokja, csak hát nemigen fagyos, és neki néha az átlag meleg is sok szokott lenni. Nincs jól összerakva, ez már biztos, most viszont nem is az fontos, hogy milyen hőfokban érzi totálisan kényelmesen magát. Szerencsére nem csöpög róla az izzadtság, így viszonozza vigyorával a másik mosolyát, amelyben megerősíti, hogy nem kell sokat húznia az evésig eltöltött időt, már mehet is a rendelés. Az étlap már egy ideje már úgyis az ujjai közt pihen, ismerkedik a tapintásával, mondhatni, de azt nem mondhatni, hogy türelmetlen, sőt. Most nem kísérti a dolog, hiszen nincs is miért. Enni fognak!
- Nem sok lesz az, meddig éhes vagy. Mindjárt nem! – nyugtatja meg társát, hogy nem kell sokáig csak az éhség szörnyű érzetét elviselnie, hamar elzavarhatja azt. Hozzá hasonlóan ő is az étlapba temetkezik, és átfutja a kínálatot. A bőség zavara miatt egy ideig csak komoly arccal, szemöldökráncolva figyeli a felsorolt tételeket, néha még hümmög is, mintha ez lenne élete egyik legnehezebb döntése. Csak akkor kapja fel a fejét, amikor a kérdés repül felé, és elhangozta után szusszan egyet, mintha a világ gondjai állnának előtte.
- Sok van, minden. Nem tudni.. talán.. – hallgat el kissé, újfent elolvasva, majd immáron felvirágzott képpel pillant vissza a lányra. – Egy naaagy hamburger, és, és.. sü.. sütt.. sűűűl.. – szusszanás, és morranás keveréke hagyja el ajkait, és ezután a krumpli szóval szenved, mert a „kr” kombó egymás után már eléggé nehéz, vagyis egyelőre. Inkább nem szenved, leteszi az étlapot, és a menü számára pillant.
- A harmincöt. Kimondani nem megy. – és ugyanígy rendeli meg, nem akar beégni totálisan, ha nem kell. Hátradől, és az étlapot letéve nyújtózik egyet.
- A süti jó. – jegyzi meg utólagosan, hiszen odáig csak most jutott el, hogy elgondolkodjon azon, hogy az ipari mennyiségű étel után még desszertet is rendeljen. Fér belé, erről nincs semmi kétség sem. A gyomra ismét korran, de már nem foglalkozik vele, hisz mindjárt megjön a finom ebéd.
- Milyen jó ötlet a plakát! – nevet fel a korcsolyázós plakát ötletére, de persze érti ám ő, mire gondol, így, mikor kirötyögte magát, már csak bólogat párat.
- Igen, én menni akarok majd, de nem tud mikor. Még nem is tudok olyat, csak esni meg esni. – vonja meg a vállát, hogy vélhetőleg ő lenne az, akin Olive röhögne, de ez nem zavarja. Nyugodtan tegye csak, ő is szokott saját magán, de még mekkorákat.
Az ujjaival immáron a szalvétát piszkálja, miközben telik az idő, és szép lassan érkeznek is először az illatok, majd nem sokra rá, az ételek is eléjük kerülnek. Fel is vidul, miközben lenéz a tényleg nagy hamburgerre és a krumplikazalra.
- Aaaaaa! Finom! – szimatolja az illatokat, majd a másikra pillant. – Hát, akkor, jó étvágyat! – húzza ki magát, és már be is kap pár sültkrumplit, melyet jóízűen nyammogva ízlelget.