- Üh... Ah... Eh... Meh... - fájdalmas nyögések tanúskodnak élni-nem-akarásomról. A hálóban tespedek, kisírt szemekkel, a fene se tudja miért, bal lábbal ébredtem. Van ilyen. Néha magányosnak érzem magam.
Két szobatársam van jelen, mindkettő a könyvét bújja, s minden elkapott hangadásomnál ijedten összerezzennek, mintha időzített bomba lennék. Az ágyam pontosan úgy néz ki, ahogy azt a gyanútlan szemlélő elképzelné: bevetetlen, szanaszét szórt drazsék, csokibéka papírok, öngyújtók és egy, a fejtámlámra ragasztott aprócska portré a félmeztelen Mads Mikkelsenről. És Miley Cyrusról. Gyönyörű.
Komikus depressziómat egy halk rezgés ostromolja meg, valahonnan a fenekem tájékáról, amit nem tudok mire vélni, de tetszik. Szép lassan persze eljut a tudatomig, hogy az okostelefonom az, amit az ősidőkben használtam utoljára, pedig egyébként nagyon értek hozzá. Kelletlenül kikotrom a kütyüt a farpofáim szorításából, háromszor elrontom a képernyőjelszavam, majd lám: "@AzARicsi üzenetet szeretne küldeni neked"
He? AzARicsi? Ki az a Ricsi...? Jaaa, hogy AZ a Ricsi!
Klikk az engedélyezésre. Elolvasom. Oké-oké, majd válaszolok, csak jött egy lájkom.
Miután csekkoltam melyik posztomra - természetesen arra, amelyikben levideóztam hogy egy galamb megtámad egy öreg bácsit a moszkvai főtéren - végignézem az összes többit, beletelik fél óra, s csak aztán jut eszembe, hogy válaszolni kéne.

"k"

Talár fel, cipő minek, irány a bagolyház. Egy zoknit azért felvettem, abban repesztek át a kastélyon.
- HÍÍÍÍ-JÁ! - színpadiasan berúgom a kecó ajtaját, pedig egyébként nyitva volt. És lám-lám, ott a Ricsike. Instant vigyorogni kezdek. - Csőzi.

Színpadias piruett kíséretében izomból becsűröm a bagolyház ajtaját magam mögött, mire ijedten felreppen néhány a környező baglyok közül.
- Hülye struccok... - elvégre minden madár strucc. Dinnye? Dinnye. Oké. Végül is szeretem a dinnyét. - A csodára várni kell. - esetlenül kacsintok mellé, a menőséget még gyakorolnom kell.
- Minek az. Ó baz... - a korhadt falnak támaszkodva csekkolom az egyik talpam, ez bizony strucc bagoly kula. - Ugh. - ha így, hát így. A zokni nyilván felemás, az egyik rikító citromsárga, rajta ananászokkal - gyűlölöm az anaszászt, de tíz forint volt a kilós turiban -, a másikon csöcsös Mikulás. Vagy Mikulina.
- Van hát, kapd el. - egy komplett cigis pakkot dobok át, papírzacsiban. Fontos a környezetvédelem, ugyebár. - Tekerj nekem is. - ami azt illeti, én ráérek egész nap. Valahol magától értetődő, hogy elfelejtettem a büntimunkát, csak halovány rémképek élnek a fejemben a tegnapról.
- Kösz babushka, sok munkám volt vele. A megfelelő szögből kellett lekapni a támadást. És a vége, mikor a bácsi feláll, és ordítva káromkodik... Szemányifíkó. - az ujjaimra csókolok, olaszosan játszok velük. Közelebb andalgok Ricsikéhez, kikukucskálok az egyik lőrésszerű ablakon. - Klassz kilátás.

- Sohaaa... - több se kell, guguban már ott a címszó: pucér bagoly, ami rendhagyó szexuális fantáziákról tanúskodhatna, de engem tényleg csak a toll nélküli károgó érdekel. - Áhá! - találtam is egy csinatos képet, a röhögéstől dőlöngélve nyomom Ricsi képébe. A nevetésem egyébként kislányosan csilingel, rendkívül hangos, és gyakran hallani egy-egy magányos séta során a folyosókon.
A munícióm legalább annyira színvonalas mint a komplett életvitelem, magyarán a "rohadtul nem" és a "halj éhen" között félúton, de mit számít, ha a nikotintól bizsereg a homloklebenyem.
- Nekem mondod... - ránézek a Mikulásos zoknim talpára, és láss csodát, sehol egy kakifolt. Hát ez meg? - Schrödinger kulája. - megragadom a bokám, egyensúlyozok, sziluettem akár egy Parkinson-kóros flamingó, magánnyomozókat megszégyenítő alapossággal vizslatom a lábujjaim közét, majd kényszerűen rájövök, hogy a másik lábammal léptem bele. - Oh. Már értem! Pedig puccos manusnak tűnsz. - teszem hozzá, és ISMÉT megszagolom, ezúttal kicsit diszkrétebben - Határozottan puccosnak.
Ami a kreténséget illeti, jah. Egyfelől nem mókás sírni a száraz kenyérért, másfelől klassz, ha vagy annyira kretén, hogy az életed abszurditásai elvonják a figyelmed a nyomorodról.
- Ahha. Nem nagy cucc. A faluban mindenki seftes, meg ortodox, másképp éhen halna. - üdv az orosz valóságban. A mágia csak hab a tortán, arra az esetre, ha esetleg valaki elfelejtett volna földönkívülinek nézni.
Lecsüccsenek mellé, nagyon mellé, nem vagyok zavarban, és árgus szemekkel figyelem a procedúrát. Pofátlan kislány révén megfogom a fáslis kezét, útmutatás gyanánt. - Ne úúúgy, ki fog esni a fele. - a képeslapból eszkábált szűrőknek megvan a maga nyakatekert tecsnikája.

Kérdőn nézek rá, ez most az anyámat szidta? Csodával határos módon le tudom írni a tüsszentését, és láss csodát...
- Ez egy kancsil! Francért fenszizel... - szégyengyalázat, ilyen csúnyát mondani a kis pálcikalábúakra. Valamiért megmagyarázhatatlan vonzalom fűz az univerzum torzszülöttjei iránt. Kis csufik, nyamnyam.
- Az igen... - elismerően hümmögök, hátratolt fejjel biccentek, amolyan "daaamn boy" jelleggel - Fejen fosnád magad, remélem. - hiába, nem tudom túltenni magam az előbbi incidensen.
Megszaglászom, felsüvít. Ijedten pislogok, és visszasikítok. - Dzsíz. Jól van jól van Armanikám. - pusmogva nevetelek az orrom alatt - "Nem szeretem a mainstream dolgokat." - serényen gesztikulálva forgatom ki a szavait, majd játékosan oldalba bököm. Gengszter, mi?
Ötletem sincs mitől pusztul ketté lassan az összes csontja, biztos nyomós oka van rá, de egyelőre még tudok aludni a ténytől. Elkönyvelem a szexepiljének. A rokkant adonisz. Kiveszem a kezéből a cókmókot, épp mint elefánt a porcelánboltban, egy kis dohány, megigazgatom, precíz nyalintás a szélére, s voilá.
- Itt jön a kisvasúúút... - játszva hullámzok a karommal, benne a páratlanul csálé tekert cigi, vészesen közeledik a szájához. Akárhogy is, az övé, én meg tekerek magamnak még egyet.

- Te figyelj, pörgök én eléggé, ha fejfájás kell mellé csak felhívom anyámat. - a pszichiátrián belém tömött szedatívumoknak hála zsigeri ellenérzést vált ki belőlem minden, ami tabletta formájú, bármi is legyen az a metélt vidrakarbonát. Asszem ezt mondta.
- Taps-taps, lenyűgöztél. - összeszorítom az ajkaim, meg a két szemem, és finoman megpaskolom a kézfejem, mint a puccos dívák a színházi páholyban. - Én meg oroszul, na ezt kapd ki. - pimaszul a nyelvemre harapok, csak aztán zajlik le az Armanis incselkedés. Tuti így szólítom ezentúl.
Sebtében tekerek egy másik bűzrudat, olyan emberes, légcső repesztőset, amitől még a baglyak is halva zuhannak az ölembe.
- Hogyne. - átpattintok neki egy gyújtót, ez most kivételesen nem pink, hanem meztelen nős, olyan amit Pista bá vesz a Coopban a kőműves actimelhez kísérőnek. Amint rágyújt, gátlástalan csodálattal bámulok rá, cigikém a szám sarkából fityeg, négy ujjamból kamerát formázok, és fél szemmel kukucskálok át rajta.
- Ééééés, póz! - még kattintós hangot is adok mellé, mintha tényleg kamera lenne, pedig csak az agyammal fotóztam le. Mi tagadás, tetszik a sziluettje.

- Tőlem... - vonom meg a vállam, az enyémen azonban nem csattant semmi híg, bagolybá kifogyott a tárból. - Kösz, asszem. - zavartalan pislogok, egy enyhe fejrázással elengedem. Viszonylag ritkán vagyok pucér.
Időközben meggyújtottam a számból fityegő cigarettát egy másik gyújtóval - történetünk során ez már a harmadik - ami, nos... Szürke. Szimpla, egyszínű, szürke. Elborzadok a láttán, érthetetlen hogyan került hozzám, reflexből el is hajítom, kell a ráknak. Imázsromboló, pföj.
- Ha te mondod. Gyóccertáras Armani. - már meg is érett bennem a gondolat, hogy ez lesz a beceneve messengeren, amint bejelöl rajta. Nem mintha én nem tenném meg, de úgyis elfelejtem. Kárörvendően felnevetek mikor a nyaka mellé csattan a bagolykula.
- Perfekt. - "kamera" klikk, büszkén könyvelem el, hogy megörökítettem a pillanatot. A kezeimmel.
"Szeretlek", hallatszik tőle. Bár az sokkal meglepőbb, hogy ezidáig befogtam a szám, el voltam foglalva az "exponálással". Túl sok az idézőjel.
- Jah, persze. - játékosan elbliccelném egy vállba veréssel, de a kezem megáll a levegőben, a tekintetem zavarttá válik, néhány másodperc erejéig kiül a fejemre a reboot. Erre hogyan is kéne reagálni?
Kattognak a fogaskerekek, lényegében magammal vitatkozok a koponyámon belül. Vagy legalábbis ott érzékelem.
Rá se ránts Nyuszi, majd elfelejti. Ugyan ki döntene úgy, hogy megszeret?
Ez a fránya belső párbeszéd, az őrületbe kerget.
- Van egy kölcsön vízipisztolyod?

Valami rosszat tettem? Kérdem én, és a dzsuvába pöckölt gyújtót követem a tekintetemmel. - Még felveheted. Három másodperces szabály. - bár asszem nem tervezi megenni. Mindenesetre egészségére. - Még mindig az. - mármint szürke, jegyzem meg, pofátlanul leutánozva riadt mimikáját.
- Ez itt... - peckesen felszegem a fejem, és megérintem a nózim, mint Lady Gaga abban a giccses amcsiromcsiban. - Egy nyúlnak az orra. A seftesek ha éhen halnak is párizsit (v)esznek. Csak nem a hústrutymót, hanem Balmain cipőt, meg Chanel hátvakarót. - meg az összes hasonlót, ami francia. Bizonyára innen ered a megmagyarázhatatlan vonzalmam a replikák iránt. Beleuncaga.
Még mindig ott pang a fejemben a "szeretlek" szócska, ide-oda pattog a tudatalattimban, mint a százforintos gumilabda a kiscsoportos tornateremben, vagy csak szimplán mint egy aprócska, rugalmas objektum a légüres térben. Ami visszhangzik. Mert hogy üres.
- A pirosat venném be. - bezony, láttam a Mátrixot. Egy Trabant tetején, autósmoziban. Télen. Büszkén ki is húzom magam.
- A takarításhoz kéne. - dobom oda félvállról, nem teszem hozzá, hogy egy Britney maratonba ágyazott habpartit óhajtok kihozni a büntimunkából.
- Hülye gekkó. Neszóljábe. - bokán rúgom nevetve. Valahol remélem hogy nem törik el. - Anyámék benyomtak pszichóra, azóta kalandozom a nagyvilágban.

Teli pofával vigyorgok, megvillantva csodázmányos fogsorom, ezzel lényegében kérelmezem ártatlanságomat. Nem tetszik a szürke gyújtó.
- Ugh. - nyugtázom ennyivel az apakérdést. El jut az agyamig az infó, hogy pszichomanus, Heim Pál meg minden, de rendszerint egy nap kell, míg tényleges következtetés érik bennem. Valszeg az éjszaka közepén riadok majd fel, hogy "ODA JÁRTAM KEZELÉSRE!" Talán el is fogom mesélni neki. Talán nem.
- Nehéz elképzelni nálad gekkóbbat. - szemtelenül nyelvet öltök. Ha megkínálna is elpöccinteném a ciánkát, viszolygok a tabiktól.
- Aha... - játszi sejtelmességgel követem az ujját, be is bandzsítok mellé. - DOOT! - olyan fejet vágok mint egy éhes tamagotchi, még a levegőbe is harapok, mintha az ujját céloznám.
- Kicsit félek a tripektől. - izgágán mocorgok ültömben - A valósággal is nehezen küzdök meg. Hát még párhuzamosan két másikkal... - kigúvadt, ijedt szemekkel csóválom a fejem. Az bizony nem nagy buli. Ennek ellenére rendszeresen tolom. Keress benne logikát.
- Nagy. Pasztell zöld. Vagyis inkább habos pisztácia. - elmerengve malmozok, leszegett fejjel. - Mindig interjúztat valaki. Olyankor azt képzelem a Graham Norton Showban vagyok. - itt már ünnepélyesen kihúzom magam, fejben hívogat a vörös szőnyeg.
- Menjünk bulikázni. - célzok itt a vén luvnya megsuvickolására.

Nem is szoktam kegyetlenkedni. Vagy ő. Vagy én. Ő. Mindegy, azt úgyse látom.
- Majd egyszer jóóól megverem. - komoly ((de komolyan vehetetlen)) arccal bokszolok a levegőbe. Csihi-puhi, dirr-durr.
- Uuuuu... - harapásból gyermeki csodálat lesz, amint egymás mellé pakolja a "rózsaszín" és a "szigszalag" szavakat. Ha van dizájner pontja a sufnituningnak, akkor ez az. - Honnan van olyanod? Kéne a szánkómhoz. - célzok itt az ágyam alatt porosodó, hibrid roncshalmazra, amit már csak a szentlélek tart egyben.
A Ricsike nagyon vágja a kábszik nevét, ezt már megfigyeltem, én csak annyit tudok, hogy amit szednem kell az kék, amitől óvakodj az fehér.
- Én a kesudiót. - ha már csonthéjasoknál tartunk, ugye. Követem a mozdulatát, elpöccintem a csikket, ami nyilván az ellenkező irányba repül, baljósan elsuhanva Ricsike füle mellett. - Upsz. - de nem lobbant lángra semmi, ez jó jel.
- Jóóóóóóó! - a kezét nyújtja, de páros lábbal pattanok fel, s csak aztán fogom meg. Vele ellentétben én reflexből benne hagyom a kezem a kezében, de nem ám olyan romantikus módon mint szeretné. Kacarászva driftelek kifele a bagolyházból, és húzom magam után. Csak aztán engedem el, mikor lassítok, és elkezdek neurongyilkos részletességgel mesélni a Graham showről, szenvedélyesen átélve minden középszerű poént, amit B kategóriás celebek nyögtek ki benne. Mert hogy tulajdonképpen erről szól. Azt is hozzáteszem, hogy oroszul minden sokkal viccesebben hangzik.