BK Fórum - Bagolyház

Roxanne Megane Saint-Venant

Most már egészen régen volt, hogy először beléptem a Bagolykő kapuin, és már jól kiismertem magam a kastélyban, de a Bagolyház felé vezető utat valahogy mindig eltévesztettem, talán el van átkozva. Pedig sokszor kellett errefelé járnom, hiszen a szüleim és a testvéreim, varázstalan ember létükre, nagyon viccesnek találták azt, hogy baglyokkal üzengessenek nekem. Mindenfélét küldözgettek, volt, hogy hosszú kézzel írt leveleket, volt, hogy csak pár szavas hülyeségeket, néha képeket, máskor kisebb csekélységeket. Én pedig mindig igyekeztem hasonlóképp válaszolni.
- Ó na végre! - sóhajtok fel, mikor felismerem a Bagolyház felé vezető utat, de rögtön alaposan meg is lepődök, amikor egy nálam pár fejjel magasabb és pár kilóval nehezebb, valószínűleg felsőbb éves, fiú diák landol mellettem úgy, hogy közben engem is felborít.
- Bocsi, nem akartam - veszi rögtön észre magát, de én csak mosolygok, nem igazán történt semmi.
Tovább haladva sok ismerőssel találkozok, akiknek vidáman intek, néhányukkal egy keveset társalgok is, de nem tudom túlzásba vinni, a többség ugyanis siet tanulni, mert ugye vizsgaidőszak van. Én ugye még nem vizsgáztam, de úgy látszik elég nehéz lehet, ha ennyire komolyan veszik. Jobb is majd, ha én is átnézek néhány dolgot, persze a mostani kalandom után.
- Szia Kevin! - köszönök a bagolynak, aki viszonzásul odanyújtja a fejét egy kis cirógatásra.
Elég gyorsan megtaláltuk egymást, pedig gyakorlatilag ebben a percben érkeztem, és ugyebár van egy-két bagoly ezen a helyen, de úgy látszik a családi bagoly nagyon hűséges állat, mert szinte minden alkalommal ez történik. Még emlékszem, hogy milyen érzés volt először belépni az állatkereskedésbe, hogy mennyire meg voltam illetődve, és hiába néztem anyára és apára, az ő arcukon is csak a csodálat tükröződött. Az árus viszont könnyedén kezelte a dolgokat, mintha örök életében mugliknak adott volna el baglyokat, rögtön kérdezte mit szeretnénk, aztán ajánlott egyedeket, utána megvettük Kevint, akivel utána mindenki összebarátkozott, és mára már családtagnak számít, szeretjük mindannyian.
Most a bátyámtól kaptam egy szösszenetet, amelyben leírta, hogy érzi magát Ausztráliában, milyen az új barátnője meg ilyenek. Megmosolygok jó pár részt, és gyorsan kanyaríntok egy választ ugyanebben a témakörben, aztán útjára engedem Kevint. Kicsit forgok vele, nézem, hogy merre megy, és mikor eltűnik észreveszek egy lányt, aki egy neveletlen tollassal néz épp farkas szemet. Jóval idősebbnek ítélem meg magamnál, mégis úgy döntök, hogy megszólítom.
- Üdv! Kiss Veronika vagyok, de csak szólíts Verának, Veronak vagy ahogy szeretnél. Zavarok? - nyújtom a kezem.