Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=779247#post779247][b]Drinóczi Gerda Vivien - 2019.10.28. 13:10[/b][/url]

Ideges. Őszintén, ki ne lenne ideges? Kezeit tördelve ücsörgött már tegnap este is otthonában, azon gondolkodott, mi lesz majd ma. Soha nem találkozott még Riley-val, nem tudja, milyennek is képzelje el, egyelőre csak egy időpontja van hozzá. Azt rebesgetik, hogy nagyon kedves nő, általában. Ezt őszintén nem tudja mire vélni, elvégre tapintatosságból nyilván nem osztották meg vele, hogy Riley néha férfi. Az éjszakája még a szokásosnál is nehezebben telt, rémálmok gyötörték, amikor végre sikerült megadnia magát a fáradtságnak, ha azonban ébren volt, folyamatosan kattogott az agya. Tulajdonképpen a baleset napja óta azt próbálja felidézni, mi idézte elő a vitát, min vesztek össze? Nem emlékszik, nem fogja tudni elmondani. Egyáltalán mit fognak tőle kérdezni? Az nyilván badar elképzelés, hogy arról beszélgessenek, hogy is érzi magát, mert egyébként jól, leszámítva az apróságokat. Az olyan apróságokat, mint a kialvatlanság, az állandó készültség, a be-bevillanó emlékek, ahogy kirázza a hideg, hogy nem bírja elviselni, ha egy férfi próbál hozzá közel kerülni, ne adj isten megérinteni Őt. Ezek pedig csak a leggyakrabban előforduló dolgok.
Hajnalban végül feladta a küzdelmet és egy kávé társaságában igyekezett beletemetkezni egyik kedvenc könyvébe, teljesen sikertelenül. Még a szívének legkedvesebb lemezt is feltette, amelyen zongoraválogatás van, de mindhiába. A percek óráknak tűntek, míg eljött az ideje, hogy elinduljon a pszichológusi rendelőbe. Ahogy halad a kastély felé, mellkasát nyomni kezdi valami, mintha ülnének rajta, légzése is egyenetlenebb, egyszerűen pánikol. Végül az ajtó elé érve ráteszi a kezét a kilincsre és vár. Tíz óra van, most kellett jönnie, Riley minden bizonnyal már ott ül bent, talán azzal is tisztában van, hogy a nő épp hezitál. Nyel egyet, próbál mély levegőt venni, majd nagy nehezen kopog két halkat - hátha nem hallja meg a bent lévő -, azonban mikor szabad utat kap, végül megadja magát. Most már tényleg nincs visszaút.
- Jó napot - igyekszik határozottnak tűnni, mintha nem tartana a rá váró dolgoktól. Persze úgy beszél, mintha egy henteshez küldték volna, vagy vallatásra, mivel azonban még sohasem volt pszichológusnál, meg egyébként az utóbbi időben nem is nagyon érdeklődnek iránta vagy az érzelmei iránt... Nem tudja, mit kell várnia vagy remélnie. Nevetségesnek érzi magát, ahogy magabiztos nyúl módjára tisztes távolságban, pont a menekülési útvonal kellős közepén ácsorog. Pedig igazán nincs mitől tartania, erre pedig idővel ő is rájön majd.