Mina

Nem éreztem magam különösebben jól mostanság. Mármint úgy éreztem magam, mint aki folyton pörög és soha nem bír lenyugodni, még egy kicsit sem. Idegesítő. Na meg az ember egy idő után elkezd  kiégni, ha nem tud pihenni, nem tudja magát lekapcsolni még éjszaka sem. Nekem meg nem állt szándékomban 23 évesen ronccsá őrölni magam, mikor van egy jó bandám, varázsló vagyok az élet meg fain. Hát hogy nézne az ki? 30 évesen majd rohangálok a járókeretemmel?
Tehát ma végre sikerült összeszednem magamat és elhatároztam, hogy elmegyek Zójához, hátha ő tud valamit erre az egészre. Nyugtatót, altatót, meditációt, vagy bármit, amitől visszaállok alapjáratra és nem kell többé azon idegeskednem hogy. 'Ha most elaludnék 4 órát pihenhetnék... Na és ha most aludnék, két órát pihenhetnék'
Szóval kopogtattam a rendelő ajtaján, de nem érkezett válasz. Semmi. Ismételt kopogás, majd angol szitokszóból öt-hat darab egymás hegyén-hátán, majd találomra rányitottam... És csodák-csodája, Szezám tárulj. Úgy tűnik, vagy nyitva maradt, vagy... Vagy. Egy Mina dekkolt a szőnyegen egy rakás könyvvel. Nem pont rá számítottam és hogy őszinte legyek, nem is vagyok biztos benne, hogy akartam vele találkozni.
- Öhm. Bocs. Csak anyádat kerestem, de asszem téves. - léptem vissza azonnal és már csuktam is az ajtót. Nem tudom, mostanság valahogy úgy kínosan éreztem magam a társaságában. Gondolom az egésznek a Noel ügy az oka. Vagy valami más, nekem végül is mindegy. A lényeg, hogy ez most kínos volt.

Mina

Nem tudom, hogy most éppen ő ijedt meg jobban attól, hogy valaki rányitott, vagy én attól, hogy Zója helyett őt találtam ott. Nem mintha annyira ragaszkodtam volna a drága anyukához, nem buktam rá vagy ilyesmi, csak... gyógyszer. Hahó. Szóval rövid hebegés után már ki is hátráltam, hogy gyorsan visszajussak a klubhelyiségembe, ahová ez az ördögi nőszemély már nem jöhet utánam. Nem volt szerencsém, mert hogy még időben elkapta a karomat a folyosón, mire felvont szemöldökkel lepillantottam rá.
- Mire? - nem hiszem, hogy elég barátságos lettem volna, pedig esküszöm én próbálkoztam. Még ha nem is túl aktívan. Hagytam, hogy megállítson, mert azért nem lett volna a legjobb, ha a felügyelők nyakon csípnek engem... vagy őt.
- Nem, nem hinném. Nem baráti látogatás, meg akartam kérdezni, nincs-e nyugtatója - vontam vállat a hajamba túrva, hogy kicsit elrendezzem a nemrég megújult loboncomat. Végül megadó sóhajjal sétáltam vissza a rendelőbe és ledobtam magam az első utamba akadó ülőalkalmatosságra. Ha már egy ilyen kínos beszélgetésnek nézünk elébe, akkor akár kényelembe is helyezhetem magam.
- Miről szeretnél beszélgetni? Mi olyan fontos? Mellesleg ez emberrablásnak is nevezhető. - masszíroztam az orrnyergemet lehunyt szemmel, majd halvány mosollyal az ajtó felé böktem a mutatóujjammal, de még mindig nem pillantottam rá. Nem éreztem rá ingert.

Mina

Úgy mondta, hogy nyugtató, mintha minimum azt mondtam volna, hogy kokó. Pedig csak annyit mondtam, hogy nyugtató kell. Talán azt hitte, hogy függő vagyok, vagy nem tudom, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó, csak nálunk családi vonás volt az alvászavar. És meredt rám, mintha minimum most bele akarnék rúgni egy kismacskába, amiért hozzádörgölőzött a lábamhoz. Ingerülten felszisszentem, majd ránéztem széttárt karokkal.
- Gondolom nyugtalan vagyok? - álltam ott, mint a riói Jézus, csak nem exact 90 fokos szöggel. Hát... van, hogy nem jöhetnek össze a dolgok. Persze igyekeztem nem agybajt kapni, de ugye néha egy kis türelem-hiányom volt. Végül mély levegőt vettem és a hajam bizergálva lassan kifújtam. - Nem tudok aludni...
Ő persze elnevette magát és előadta a kis sztoriját, miszerint ÉN elraboltam őt és ugye én vagyok a rosszfiú. Erre csak a szememet forgattam, majd összefontam a karomat a mellkasomon, rábámulva.
- Oh, ja igen, mert te annyira ártatlan vagy. Tudjuk. - jegyeztem meg cinikusan, majd idegesen legyintettem el egy hajtincset a homlokomból. Le akartam innen lépni minél hamarabb, nem volt kedvem a bájcsevegéshez. Még annyira sem, mint máskor.
- Szóval? Miről akartál beszélgetni? - kérdeztem gesztikulálva a kezemmel, hogy jó lenne, ha végre kibökné.

Mina

Nem különösebben idegesített fel, hogy olyan volt mint egy szobor. Nem tudott vele kapcsolatban semmi sem felhúzni már annyira, elvégre... milyen alapon? Ha annyira akar, hát olvadozzon Ombozi után, bánom is én. Az ő dolga, ő tudja. Semmi közöm hozzá.
Hirtelen kiült az arcára a rémes hangulat meg a szomorúság, mire felvont szemöldökkel fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, olyan "most meg megint mi van?" fejjel. Nem tudtam hová tenni, most vagy manipulálni akar, vagy érzelmileg instabil, vagy nem tudom. Minden esetre fura volt. És utána még képes volt megkérdezni, hogy nekem mi bajom van vele.
- Hát nem is tudom. Sejtelmem sincs. De tudod elég érdekes, hogy sz.rsz a fejemre, de amint nincsen Ombozi, rögtön "jaj, Dorian". Én voltam a hülye, hogy akár egy pillanatra is azt gondoltam, hogy más vagy - vékonyítottam el a hangom drámaian a Dorianos résznél, majd gúnyos pillantással néztem őt. Annyira végtelenül idegesítő volt... minden csaj ugyanazt csinálta. Csak ugye voltam olyan hülye, hogy azt gondoljam, ő nem.
- Ahogy óhajtja, hercegnő. Részemről lenne az öröm! - vágtam rá dühösen, majd kinyitottam az ajtót és izomból vágtam be magam után. Most azért már tudja ez az elkényeztetett kis fruska, hogy hol vannak a határok. Velem nem fog szórakozni. Remegő kézzel nyúltam a zsebemben lévő cigaretta után. Köszönöm, én ezt nem csinálom.