A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=599999#post599999][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 02:40[/b][/url]

Menet közben törli el az arcára kenődött tintát- a vonaton meg sem érezte a rá szegeződő, furcsálló tekintetek sorát, pedig nem egy, nem két ember bámulta meg szokatlan külseje miatt. Kezéből éppen eltűnik a hátizsákjába a rajztömbje, csálén ki is áll a cipzár mögül bizarr zászlóként törtfehérségével. Ujjai között egyszerű, mártogatós tollat pörget, míg a másik, nem tollas kezében egy üveg kék tintával egyensúlyozik egy ideig, majd nadrágzsebébe süllyeszti. A bal szeme alatt még mindig ott húzódik a kék, elmaszatolt csík.
Külsejében nem ez az egyetlen furcsa elem; ha ezen múlna, nem feltétlen figyeltek volna fel rá, hisz el lehetne könyvelni odaadó grafikusnak, kiforratlan művésznek, egyszóval bárminek, ami marginálisan érinti a kéztehetség és írószerszám összeforrását egy papírlapon. Amik sokkal meglepőbbek, azok a bekötözött kezei csuklótól könyökig, a kigombolt ingén túl felvillanó, szintén bekötözött mellkasa, mely fáslik benyúlnak egész az öve alá is. Szörnyen sovány fiú, csont és bőr fakó tekintettel, álmodozó arccal, néhány szeplővel az orrán, sápadt bőrrel és egyenes tartással. Szakadt, hanyag, de nem mocskos benyomást keltő külsővel baktatott fel néhány perce az impozáns kastély lépcsősorán. A haja össze-vissza áll, kifejezetten hosszú, és szeret a szélrózsa irányába meredezni. A bejárati csarnok hűvös csöndjében laza testtartással ácsorog, mint aki csak buszra vár; nem siet sehová, nem kergetik a tatárok, megbeszélése sem lesz. Pörgeti az ujjai közé szorult tollat, füle mögött megvillan egy gyújtatlan cigarettaszál, mellette görgős útibőrönd árválkodik a kisebbik fajtából. Odahaza Áron tértágító bűbájjal látta el a praktikusság szellemében.
Mikor legközelebb az arcához emeli szabaddá vált kezét, hogy megvakarja az állát, az is tintássá válik, így már a szája mellett, és a bal szeme alatt díszelegnek kék indiánszerű nyomok harsogva hirdetve, hogy a kezében levő tollat kevéssel azelőtt használhatta- gondatlanul. Szóval új iskola. Xaviér kicsit később fog érkezni, de semmi gond… Kétéves általános művészeti képzés- minden porcikája bizsereg, hogy újból vásznat érinthessenek az ujjbegyei.
Csendben, morfondírozva pörgeti végig az elmúlt néhány nap eseményeit fejben, s ezalatt van egy kis ideje befogadni a bejárati csarnok látványvilágát. Az ő ízlésének túl ódon, de lenyűgözőnek abszolút lenyűgöző. Eléggé megkapó ahhoz, hogy teljesen elfeledkezzen egy apró részletről: a felvételijében prefektusi segítséget kért tekintettel a full ismeretlen helyre, és hogy le kell adnia még néhány regisztrációs és kiegészítő papírt az igazgatóságon. Ehhez pedig nem árt egy idegenvezető, ha már a mágusiskolája ilyen luxuscikkeket dobál a beiratkozó diákjai után. Kíváncsi lenne rá, hányan veszik igénybe a prefektusi istápolást, és tesznek úgy, mint a turisták szoktak a Loir menti kastélyok látogatásakor? Egyszóval, ha minden igaz, nemsokára szembesülnie kellene az első emberrel új iskolájából, de nagy valószínűséggel hacsak nem a mennyezetből szakad alá ez a valaki, kénytelen lesz magára vonni valahogy Aimé figyelmét, legalább hanggal, mert a fiút magában szippantotta a kifejezéstelen-álmatag arccal történő bámészkodás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=600002#post600002][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 02:58[/b][/url]

Akármennyi ideig elbámulná a mennyezetet; a formák, a domborodások, a fehérségben rejlő lehetőségek sokkal jobban izgatják, mint az új környezetből kinyerhető előnyök és hátrányok, kihívások és feladatok. Akad mindegyikből bőven: bele kell szoknia egy új ritmusba, ismeretlen emberekkel kényszerül kapcsolatot teremteni. Meglehetősen multikulti iskolába kerültek át Xavier-vel, és nem tagadja, ennek nagyon örül. Ha csak magyarokkal lennének körbevéve, meggondolná, hogy távozik a küszöb átlépése után pár perccel. Merengésébe a hang és a kép kapcsolata szól bele durván berántva őt a valóság jeges zuhanya alá.
- Oui… Bonjour… - Kissé tétován pislog fel a nálánál magasabb fiatalemberre, és nagyon meg kell erőltesse magát, hogy az arcára fókuszáljon. De ez sem elég: sajnos ahelyett, hogy egy általános kép alakulna ki benne, mondjuk „közepes orr, kissé vastag száj, férfias borosta, íves szemöldök”, ami többé-kevésbé még illene is a helyzethez, teljesen másra asszociál az agya. Minél tovább nézi Ethant, annál erőteljesebben lüktet a szemei előtt a színtiszta, igazi tenger kékje, amilyent csak a tévében látott eddig, a nevelőszülőknél egy-egy program kapcsán. Ugyanolyan beszippantó jelenség, mint a fullasztóan mély víztömeg. Nem tudná értelmesen megmagyarázni, miért ezzel a színnel társítja a férfit- talán kérdezzék meg a szinesztéziáját, s tán még ő is csak dadogva, zavarosan írná le az indokot.
Késve bár, de elfogadja a kéznyújtást, teljes testével így Ethan felé fordul, kirakatba helyezi a kis harci arcfestését, éés összefogja Ethan makulátlan kezét is. Remek bemutatkozás.
- Aimé vagyok, örülök. – Noha már elhangzott a neve, a legkedvesebb nevelőanyja szelíd tanítása még mindig a fülében cseng, miszerint az illem egyik alapköve a rendes bemutatkozás. Hát… még tanulja. A hangja kissé rekedtes, de alapvetően hajaz a magas színezetre, illik a vékony, csontos alkatához, kölyökképéhez. Érződik, hogy nem túl sokat beszél, és akkor sem üvöltözik, vagy emeli fel a hangját. A kissé letapadt hangszálak krákogósabban funkcionálnak.
- Elvileg jött volna velem az öcsém is, Xavier Flamme-Lenoir, de ügyintézések miatt tolnia kell holnapig a dolgot. – Második számú megjegyzés Aimé-vel kapcsolatban: magára Xavierre maradéktalanul figyel, és most szükségét érezte elmagyarázni, miért nincs vele a másik fele. Olyan apróságokra, mint hogy ki melyik ház tagja, szinte soha. Látszik rajta egyébként, hogy dunsztja sincs róla, ki ez a fiatal férfi, de mintha hírből sem ismerné. Totális első találkozás szindróma annak ellenére, hogy pár évig Ethan a diákelnöke volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=600004#post600004][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 03:07[/b][/url]

Egyáltalán még csak megközelítőleg sem ismeri fel az előtte álló volt diákelnököt. Aimé elkeserítően kevés emlékkel rendelkezik a nemrég otthagyott Beauxbatons-ról, és azok számottevő része a műteremhez vagy a zeneteremhez kapcsolódik, esetleg a nevelőapjához, aki az iskola művészetis tanára volt a közelmúltig, egész pontosan amíg Áron úgy nem gondolta, hogy ideje szedni a sátorfáját és hazaköltözni Magyarországra. Valószínűleg a vezetőség is fellélegzett, hogy a spanglis, jó kedélyű férfi úgy döntött, visszaköltözik a szülőhazájába, és nem kell várniuk, hogy a francia kormány lecsapjon rájuk.
Amikor választások zajlottak az iskolában, és random a kezébe adtak egy szavazópapírt, meg betuszkolták egy fülkébe őt is és Xaviert is, mindig teljesen véletlenszerűen ikszeltek, így történt, hogy nem Ethanre szavaztak, de olyan is, hogy pont rá. Próba-szerencse alapon sosem nézték, kit választanak meg. Nem érdekes, nem tud behatolni egyik sem a világaikba- sem az övébe, sem Xavierébe, így aztán semmi értelme nem volt megjegyeznie a hozzájuk kötődő részleteket. Bár, ha elkezdenék mesélni neki, hogy Ethan ezt és ezt tette, és ő ez és ez volt, bizonyára nagy erőlködés árán bemesélné magának, hogy ismerős a név (nem tudná biztosra mondani, de hát ha ennyire állítanák), de arcot semmiképp se tudna társítani hozzá. Szóval a nagy felismerések ideje elmarad, mint a sicc, Aimé bemutatja rögvest, hogy az aranyhal memória kifejezés honnan is ered. A vicc az, hogy noha Ethan arcán semmi sem tükröződik, ha látszana is némi neheztelés, ez a felhőkön járó kis nyuszi nem venné észre. Jelenleg ugyanis ábrándos tekintettel méricskéli a prefektus arcát gyönyörködvén a villódzó mélykék szín kavalkádban. Mint holmi lomha szalagok, úgy tekergik körbe a színnyalábok a férfi arcát, nyakát, felsőtestét, egész lényét, és vésik be Aimé fejébe ily módon az alakját, hogy máskor is felismerhesse. Bár, ez még semmire sem garancia. Xavier említésére felderül az arca: megajándékozza Ethant a legbabább, legédesebb mosolyával, még ha ez bántóan ledegradálja a férfiasságát, akkor is. Joggal fel lehet tenni ezen a ponton a kérdést: ez mit keres a kolerikusak népes csoportjába beosztva? És meddig fog túlélni egy olyan zűrzavaros házban, mint a Rellon?
- Ez remek! Csodás, igen… nagyon… - Az újabb elrévedt tekintet, a váll feletti elnézés, a mosoly lassan történő leolvadása szelíd ajakgörbületbe. Ismételt váltás, ha már a kérdések és válaszok nevű szekcióhoz érkeztek (közben megigazítja a hátizsákját a vállán, és a pálcájával a levegőbe emeli a másik csomagot). Mielőtt még elindulna Ethan után, roppant komoly fejjel fordul vele szembe (a folyamat mocorgásnak és fitringeskedésnek hála változott beszéd közben a testtartása), de még a hangja is érthetőbbé, tisztábbá válik egyetlen kérdéssor erejéig.
- Merre találom a műtermet? Ugye… Ugye van műtermetek? Igaz? – A hangjában gyanakvás és puhatolózás húzódik meg; a művész lelke kiszaladna a világból, ha most beközlik, hogy nincs műterem. Sőt, lehet, még el is szipogná magát. Neki _tényleg_ a festészet a mozgatórugója. Ennek megfelelő hely nélkül úgy érzi magát, mint a hal a Szaharában: meghalva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=600006#post600006][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 03:20[/b][/url]

Eldöntötte. Valamikor, valahol még vászonra fogja vinni ezt a karakteres, már-már uralkodó kéket. Nem létezik, hogy egy ilyen embert még senki nem festett meg. Szemernyit sem érdeklik az Ethannel kapcsolatos adatok, mi a neve (valószínűleg már elfelejtette a bemutatkozást, sajnáljuk), honnan jön, hová tart. Nem, ezek az eszme, a mag szempontjából teljesen lényegtelen, földi információk. Az igazi esszenciát az a pillanat törtrészére megvillantott tökéletes karizma hordozza, amit az imént meglátott Ethan domináns kékségében. Teljesen lenyűgözte.
Révülete viszont nem tart sokáig, helyét hamar a Xavier iránt érzett megnyugvás veszi át. Néha azért vet még egy-két lopott pillantást Ethan arcára, a tökéletes, görög szobrászok precizitásával megalkotott művészi arányosságra. A benne élő festő kitartóan kaparja húsbörtönének falait, hogy engedjen a kérésének, skiccelje le, alkossa meg a homályos árnyékát papíron. No persze nyilván nem kell túl sokat beleképzelni az egészbe kívülről szemlélve ezt a jelenséget: egyszerűen arról van szó, hogy az alkotói hév felbuzgott benne, megihletődött, de még nem tart ott, hogy meg is tudja alkotni a fejében feltorlódott ábrákat. Kell egy szoba, egy műterem, néhány ív a vázlatokhoz. Mindezen formalitások kordában tartják a benne dühöngő alkotási vágyat.
- Mh, mindenképp meg fogom keresni. – Hangja gyorsan visszafajul motyogássá egyenesen arányosan a gondolataiba való visszasüllyedéssel. Mikor már az alagsori lépcsők tetejét lépik át, eszébe jut végre-valahára az első hasznos, és szociális mozzanat, amit sikerült belenevelni: első találkozáskor illik társalogni, különben megfagy a hangulat. Sosem értett a „hangulat”hoz, ami a beszédet illeti, de a vásznon… de ez nem a festészet világa.
- Mióta vagy itt egyébként? Honnan jössz? – Csak, hogy ismét felemlegesse a kezdeti tudatlansága által okozott lökést, újból bemutatja, hogy halvány segédfogalma sincs Ethanről, mint előző élete szerves részéről. Az egyetlen alkalom, mikor találkozhattak volna, már sosem jött el: Ethan már leköszönt DB elnöki tisztségéről, mikor Aiméék befejezték a Beuxbatons-béli képzésüket, és elballagtak a nagy ünnepéllyel egybekötve, ahol alkalmuk lett volna mindenkit végigszemlélni, esetleg két szót beszélni is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=600008#post600008][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 03:32[/b][/url]

Szintúgy csendpárti ember, de ha új helyen, új arccal/arcokkal kerül egy légtérbe, óhatatlanul úrrá lesz rajta a kényszer, hogy megpróbáljon valamiféle kapcsolatépítési próbálkozást tenni. Nem tud a másikról semmit, most látja először (esetünkben nem helytálló kijelentés); ilyenkor elfogja a késztetés, hogy irányt váltson, vagy erőltesse a beszédet. Ha le akar jutni még ma a hálókörletébe, az utóbbiba kell fejest ugrania, úgy hogy megteszi az első, bizonytalan lépéseket a kommunikáció mocsaras talaján. Rögtön az első, ártatlan kérdéssorozatával lényegre törő információhoz jut: ugyanabból az iskolából jöttek. Egy másodpercre felmerül benne, hogy talán most lépett taposóaknára, de hogy a zavara ne legyen olyan feltűnő (átkozott szociális helyzetek), gyorsan ismét felzárkózik Ethan mellett.
- Ahh... Hát... ha ez megvigasztal, a saját DB elnökömet se ismerném fel. Nem igazán szocializálódtam... őőő... soha... Szóval, ha találkoztunk is, ne haragudj, de nem emlékszem. De most már pótoltuk a hiányt. - ~Akár akartuk, akár nem.~ Először átsuhan a fején, hogy talán futólag ismerték egymást, váltottak pár szót, ő meg… hát elfelejtette. De aztán ott van az a tény, hogy vele nagyon kevés ember érintkezett komolyan és maradandóan. Hihetetlenül szűk volt a baráti köre, és maradt. Ez a férfi egészen biztosan nem tartozott az ismerősei közé, arra emlékezne. Főleg egy kisugárzással rendelkező emberre.
Merengése közepette nem figyel oda, és majdnem belelép a trükkös lépcsőbe, de Ethan még időben visszahúzza. A pillanat törtrészéig tart: megdermed, egyáltalán nincs hozzászokva ilyen közelséghez, még ha segítő szándékú is. Örül neki, hogy nem bukott orra a saját lábában, de a figyelmetlensége azt eredményezi, hogy a sporttáskája előttük puffan egy jó nagyot az egyik lépcsőfokon. Valamit motyog arról, hogy „Az ég szerelmére”, majd megint a levegőbe emeli a csomagot, és kifújja a bent rekedt levegőt. Ez közel volt… mindenféle értelemben.
- Sok ilyen lépcső van errefelé? A falak is… eltűnnek, mászkálnak? – Nem, egyáltalán nem emlékszik ilyenekre a Beauxbatons-ból… Az is igaz, hogy a barátai vagy Xavier mindig vele voltak, hogy elhúzzák az útból, ha trükkös lépcső vagy szórakozó kedvű fal állta útjukat.
- Milyen emberek járnak ebbe a házba…  Étienne. – Azért megvolt a pár másodperc szünet! És már sikeresen félremondta Ethan nevét. Éton, Étyien… Annyira összefolynak. Igen, sajna képtelen egy nevet helyesen megjegyezni, ha semmiféle szál nem fűzi hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=600010#post600010][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 03:45[/b][/url]

Rászán egy teljes másodpercet helyzete végiggondolására, végül arra jut, hogy egyáltalán nem „nagy ügy”, hogy nem ismerte fel egykori iskolatársát. A francia iskola valóban hatalmas, több száz diák tanul ott évről évre. Képtelenségnek érezte volna mindannyiuk arcát és nevét megjegyezni, így az elejétől következetesen kerülte inkább őket. Ettől még zavarba jönne, ha ráébresztenék, hogy Ethan a volt diákbizottsági elnök, akit ismernie kellene. De legalább FELismerni.
- Ah… Bocsánat, nem volt szándékos… Nem állok jól a nevekkel… – Már hátrafordult. Már megint Ethan arcát nézi állhatatosan, kitartóan.
- Kék… - Olyan elképesztően pofátlanul, mereven, és nyilvánvalóan a világtól elszakadva nézi a prefektust, mintha Szűz Máriát látná megtestesülni, és közben nem tudatosul benne, hogy kimondta hangosan, amit gondol. Illetve de, a végén valamely érzéke megsúghatta neki, hogy tett egy oda nem illő dolgot (beszélt), mert a „transz” megszakad, behunyja a szemét, majd ismét gyorsan kinyitja. Ezt a műveletet többször is megismétli, hogy kitisztuljon előtte a kép.
- Úgy értem… - Oldalra billenti a fejét, tűnődően felnéz Ethanre. - Csak szakmai ártalom, és a betegségem oka, de… kék vagy. Nem szó szerint, ne értsd félre. Aaa szinesztéziás emberek általában két különböző dolgot társítanak. Például látják a dallamok színét, vagy érzik a betűk ízét… Én… Az emberekhez társítok színeket a benyomásaim alapján és… a tied a legtisztább és legelképesztőbben kék szín, amit valaha láttam. – Újabb néhány másodpercet engedélyez az agya egy kis elsüllyedésre a szinesztézia világában, hogy végül teljesen visszatérhessen a jelenbe, és azzal foglalkozzon, ami fontos. Például lejutni a körletükbe.
- Elképesztő… - Ismétli halkabban, szinte suttogás fokán megformálva a szót. Nem, nem veszhet el az alkotás ömlesztő tégelyében, mert akkor napestig itt bolyong majd az alagsorban. Nagy nehezen, de visszarángatja magát a jelenbe, de annyira nehéz ellenállnia a festés kísértésének most, hogy egy hangosabb szusszantással kell kieresztenie a gőzt.
- Akkor majd megismerkedünk egymással. Túlságosan másabb csak nem lehet a Beauxbatons-nál, ha ez is nemzetközi iskola… - Hangja nem sokat változik, egy apró, keményebb él mégis beleköltözik út közben- alapvetően nincs kibékülve a változásokkal, mert eddig szinte sosem hoztak jót. Elég volt az állami gondozásban és az iskolájában folyamatos készültségi állapotot hirdetnie. Mindenesetre úgysem marad egyéb választása, mint hogy kövesse Ethant és szokja az új helyzetét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=600013#post600013][b]Aimé N. Flamme-Lenoir - 2016.06.06. 04:09[/b][/url]

A művész az az állatfaj, akiről nem tudod eldönteni, hogy túl lusta életben maradni, vagy soha nem állt sorba a túlélési képességét átvenni a recepción? Aimé sorba állt, de nem szívesen tartózkodik ebben a létsíkban: túl szennyezett, unalmas, földhöz ragadt, kényelmetlen, és még sorolhatná az indokait. Az ő világa színes, nincs benne túl sok szabály, de az mind betartható, a határok pedig eltörlődtek a fantázia tágulásával egyenesen arányosan. Amikor ráereszti ezt a töménytelen mennyiségű, kezeletlen fantáziát másokra, a mostani helyzet alakul ki: a mentálisan megerőszakolt áldozata nem tudja mire vélni a tetteit vagy a szavait.
Minimális érzék azért szorult belé, és különösebb einsteini tehetség sem kell, hogy felmérje, a normális emberek nem igazán tudnak mihez kezdeni a váratlan megjegyzéseivel. Sóhajt egy aprót, fél kezét zsebre vágja, a szabadot, s mikor újból ránéz homogénebb pillantással Ethanre, már meg sem próbál újabb festői metaforákhoz nyúlni. Kell még neki ez a kékség, hogy vászonra vihesse. Ha ideje korán elidegeníti, nem lesz mihez nyúlnia, ha újból utoléri az ihlet. Az arcán megjelenő bágyadt mosoly sokkal inkább arra szolgál, hogy túllendítse a konfúz állapoton mindkettejüket. Még önmagát is meglepi, milyen erősen próbálkozik új helyén a beilleszkedéssel már most.
- A fura dolgokat írd csak a számlámra. Festő vagyok főállásban, úgy hogy… sokszor fogsz még ilyen bizarr dolgokat hallani tőlem. – Igazából a bensőjét nem foglalkoztatja úgy ténylegesen, milyen hatással van másokra egész addig, míg ki nem alakul egy kapcsolat. Mármint a lelkivilága elég ignoráns ahhoz, hogy sokkal jobban zavarják a formalitások és a külsőségek (a kapott visszajelzések egész pontosan), már amikor tudatosan figyel rájuk (az esetek 10%-ában), mint a szavai hatása mások lelkivilágára.
- Köszönöm. Így nem is döcögős elhelyezkedni… Régóta csinálod? A prefektusságot. Elég nagy … lehet a rutinod. Legalábbis kívülről úgy tűnik.- Vagy csak jól bírja a problémás eseteket, mint ő, és csak látszólag olyan tapasztalt. Beszéd közben valószínűleg el fogják érni a Rellon bejáratát is lassan.