Orovecz Theodor.

Végre!
Ez volt az első gondolata, ahogy kecsesen leszökkent a vonatról a peronra. Egy hete folyamatosan úton van, és már el se tudja mondani, hogy mennyire unja az egészet. Nem is érti magát, hogy minek kellett pont Magyarországra jönnie. Az igaz, hogy már kisgyermek kora óta elég érősen táplálták benne a hazaszeretetet, de soha nem gondolta volna, hogy valaha is vissza fog még jönni az országba. Legalábbis nem évekre.
Minden esetre most itt van, és ezen egyelőre úgysem tud változtatni, úgyhogy igazából a saját dolgát könnyítené meg azzal, ha megpróbálná egy kicsit élvezni. Így hát szélesen elmosolyodott, megköszönte a a kalauznak, hogy leemelte utána a bőröndjét, majd integetve várta meg amíg a vonat kigördül az állomásról.
Ahogy az utolsó kocsi is eltűnt a messziségbe, Nicole hátat fordított a síneknek, majd nagyot sóhajtva ragadta meg a gurulós bőrönd fülét, és magabiztos léptekkel indult meg a falu irányába. Az volt a szerencséje, hogy már messziről kiszúrta a kastély hatalmas tornyait, így nem kellett azzal szenvednie, hogy különböző térképek bogarászásával próbálja megtalálni az iskoláját.
Amint beért a faluba, hihetetlen látvány fogadta. Az utcákon temérdek ember, férfi és nő, idős és fiatal, mind mosolyogva, vidáman, teljes ünnepi hangulatban. Az üzletek ki voltak világítva, az ereszcsatornákról girlandok lógtak le, a kirakatok pedig különböző karácsonyi csodákkal voltak telepakolva. Az egész hangulat egy pillanat alatt magával ragadta, és teljesen elvarázsolta a lányt. Lelkesen ugrándozott végig az utcákon, és mindent, de tényleg mindent megnézett.
Körülbelül egy fél órájába telt, amíg elért a Főtérig, ahol mesébe illő karácsonyi vásár volt. Az eddig látott csillogás a négyzeten, és vagy hatszor akkora embertömeg.
Nicole imádja a tömeget, ami miatt sokan teljesen zakkantnak tartják, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Egyszerűen élvezi, és kész! Tetszik neki, hogy rengeteg féle embert láthat egyszerre, egy időben, és így sokkal jobban meg tudja őket figyelni.
Most azonban a különböző árusok portékái kötötték le a figyelmét, ugyanis rengeteg olyan dolgot látott, amit azelőtt még soha. Voltak ott ételek, italok, de karácsonyi seprűk, üstök, sőt még baglyok is. Szegény madarak biztos nagyon örültek, hogy piros sapkát húztak a fejükre, vagy csillámport szórtak a szárnyukra, de még mindig jobban jártak, mint a szomszéd standnál lévő csokornyakkendős macskák.
A lánynak hatalmas önuralmat kellett gyakorolnia, hogy ne vásárolja fel az összes terméket, ami megtetszett neki. Egy pillanat alatt el tudta volna költeni az összes megtakarított pénzét, de szerencsére észnél volt, ezért csak egy regényt vett magának. Arra úgyis szüksége lesz, mivel semmiféle olvasmányt nem hozott magával otthonról, viszont egy hétnél tovább nem bírja ki könyv nélkül.
Két óra ámulás-bámulás és nyálcsorgatás után Nicole végre megérkezett a kastélyhoz. Belépett a hatalmas kapun, majd fáradtan lecsücsült a böröndjére, és tanácstalanul nézett körbe. Fogalma se volt, hogy a fél tucat lépcső közül melyiken kéne tovább mennie...

Teó

Amikor már egy bő negyed órája tehetetlenül gubbasztott a bőröndje tetején, Nicole elkezdett aggodalmaskodni, hogy mi van, ha ma már senki nem jár erre, vagy egyszerűen rossz helyre jött, esetleg nem is tudnak az érkezéséről. Egyre rémesebb gondolatok futottak át az agyán a várakozás közben. A végére már ott tartott, hogy ez az egész csak egy nagy átverés, aminek ő volt a célpontja, és el akarja őt tenni lábalól a maffia, aminek a vezére még egy múltbéli szerelmi csalódás miatt akar bosszút állni Nicole egész családján.
Szerencséjére nem tudta befejezni az abszurd gondolatmenetet, ugyanis egyszer csak megjelent előtte egy fej (igen... egy fej!). Nicole hátrahőköl a meglepetéstől, majd a hirtelen reakció következtében hatalmas huppanással dőlt el a bőrőnddel együtt.
- Aúcs....- A lány szisszent egyet, majd a földről pillantott fel az alakra.
- Hát szerbusz! Igazán kellemes meglepetés... - Nicole nem volt sértődékeny típus, ezért hamar felpattant padlóról, és széles vigyorral köszöntötte látogatóját. Azért a mondandójában az utolsó "meglepetés" szót egy kicsit erősebben megnyomta, hogy azért mégis éreztesse a másikkal, hogy jobban örült volna egy fokkal szolidabb üdvözlésnek, de ezen a kis jelzésen kívül nem is foglalkozik többet a dologgal.
- Egyébként Nicole vagyok. - mondja, majd a fiú felé nyújtja a kezét. Akkor még nem esett le neki, hogy az alakból eddig mindössze egy fejjel találkozott, így nem biztos, hogy működni fog nála ez a kézrázósdi. Azért a lány mégis kíváncsi a reakcióra, ezért nem húzza vissza a kezét, hanem kitartóan lóbálja a fiú előtt.
- Az igazság az, hogy tényleg nagyon örülök neked. Már ezeeeeer éve itt ülök, de senki nem járt eddig erre, aki megmondhatta volna, hogy merre kéne mennem. Most érkeztem a suliba, és egy kicsit tanácstalan vagyok.... Egyáltalán ez az iskola...? - Az utolsó mondatot kicsit halkabban teszi hozzá az előbbiekhez, ugyanis elég bénán hangozhat, hogy még azt se tudja, hogy egyáltalán jó helyen van-e vagy sem.