Az itt lévő festmények közös jellemzője, hogy mindegyiket nagyon részletesen festették, nagy figyelmet fordítva az arcok tökéletességének és annak, hogy az alakjuk minden egyes vonala tökéletes legyen, legyenek teltkarcsúak vagy nyurgák, a lényeg a megjelenésükön volt. Közös még bennük talán, hogy sohasem tudják befogni a szájukat, még alvás közben is mozog, nem egy közülük még beszél is ami nagyon megnehezíti a csellengőket keresők figyelmét, hiszen az éjszaka csöndjében ez úgy hat, mintha valakik pusmognának. A képek háttere olyan, mintha mindegyik egy porcelánokkal teli, díszes és tökéletes világban készült volna. Talán így is van. Ezek a hölgyek titkolják, hogy mi volt a családi, társadalmi szerepük az életben, mindannyian csak társalkodónő szerepét töltik be egy másik fél oldalán és legyezőjük mögé rejtőznek, ha olyan kérdés kerül elő, melyre nem kívánnak válaszolni. Tökéletes babaarcuk, finom kezük, méregdrága ékszereik mind arra szolgának, hogy jelezzék mennyire elkényeztetett és tökéletesen fényűző életük volt. Többnyire hozzájuk futnak be a keringő pletykák és örömmel indítanak ők maguk is újakat, hiszen egyikük se szeretné, ha az itt élők unatkoznának és könnyű életet élnének. Nehezen engednek maguk közé bárkit is a "pórnép" közül, viszont ha számukra érdekes információkat tud akkor készek áldozatot hozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=853955#post853955][b]Hegedüsh Marcell - 2022.10.07. 11:26[/b][/url]

Sötét alak dől a folyosó egyik oszlopának törzséhez. Jobb lába behajlítva, annak talpa a pilléren pihen, míg másik lábával próbálja stabilan tartani magát a márványpadlón. Tekintete üres, matt és a semmibe meredve harapdálja dehidratált, színtelen alsó ajkait jellegzetesen szabályos felsőfogsorával. Mintha gondolkodna, azonban… semmi nincsen jelenleg a fejemben, csupán hangtalan sípolás, amit koponyám bal oldalában végig érzek, mint megélezett böllérkést. Távoli zajnak tűnik a dámák harsány nevetése, obszcén megjegyzéseik, amiken csak csitrimód kacagnak, noha ez igen szokatlan viselkedés a felsőrendőségükről és finomságukról híres festményhölgyektől. Sötétszín hajam rendezett, mint mindig. Borostám inkább már kezdetleges szakállba módosult, szemeim alatt fekete karikák éktelenkednek, és markáns arcélem is kissé megviseltebb a megszokottnál. Hányszor veszítheti el önmagát az ember? Hányszor találhat vissza? Mi van, ha az én utam az, hogy nincsen utam? Az élet folyamatos leckékre tanít, amikből valahogy mégsem úgy okulok, hogy annak eredménye kifizetődő lenne. Elda elveszítése, apám halála, a barátok elhanyagolása és elűzése. Ez odáig vezetett, hogy egy időre távoznom kellett az Eridon házvezető-helyettesi pozíciójából, és most újra az útkeresés ösvényére léptem. Egy víz áztatta csapáson lépdelek, ahol kisebb-nagyobb időközönként megcsúszok, s amikor egy bokorért, egy faágért nyúlnék, az varázsintésre eltűnik a semmibe, nincsen mibe megkapaszkodnom, így végül ismét a sárban végzem. Tenyereimmel érzem a langyos sarat, nadrágom térdrésze ázik, és az eső aláhull bőrdzsekis felsőtestemre. Ez az élet járt nekem, ezt kaptam.
Megrázom fejemet, és kissé tikkelős pislogások közepette nézek szét az erre járó diákok között. Néhánynak keserédes mosollyal köszönök, de többre nem futja. Csupán egy mondatra kapok fel a fejem; „Tudtam, hogy megint lecsúszik… megmondtam. Így van, Gertrúd?”. Kérdi egyik dáma a másikat, amire lehajtott fejjel csak feketén szikrázó szemeimet szúrom feléjük. Állkapcsom belefeszül a fájdalomba, hiszen anyámtól is nemrég hasonlókat kaptam a temetés után. Ellököm hát magam az oszloptól, és tovább sétálok a folyosón. Kezeim fekete, szaggatott farmernadrágomban pihennek, bőrdzsekim háta kissé saras, ahogyan bőrbakancsom oldala és orra is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854623#post854623][b]Hegedüsh Marcell - 2022.10.19. 09:23[/b][/url]

Én magam is sáros vagyok. A lelkem is. Nem gondoltam volna, hogy újra Senkiföldje polgármestere leszek, de ha az ember elveszíti a lelki békéjét, akkor minden képes a feje tetejére állni. Amíg jó helyen vagy, minden rendben. Én nem vagyok ott. Egyedül utazgattam, családi ügyeket szerettem volna intézni, de mindent kivettek a kezemből. Oda sem tartozom már régóta. Nem csak az én hibám. Nem minden csak az én hibám. Noha ezt a képet építik fel benned hosszú éveken keresztül… akkor azért elgondolkodsz, nem igaz? Talán az lenne a legjobb, hogyha összeszedném minden mozdítható holmimat, és meglépek. Úgy soha nem lenne már gondja rám senkinek. Felpattanni gyönyörű motoromra, és kimenni a világból. Meglehet, hogy vissza Amerikába, hogy újra az agglegénység „gyönyöreit” megélve, egy lakókocsiparkban tengődjek nap mint nap. Bizonyára ez a sors jár nekem. Ahogyan apámnak is ez járt.
„Ugyanolyan leszel, mint az apád”, visszhangoznak koponyámban anyám szavai még valamikor régről. Nem tévedett. A vér nem válik vízzé, ahogyan mondani szokás. Sok-sok gondolat kering a fejemben, millió érzéssel, hanggal és emlékkel. Hosszú ujjaim a jéghideg falat érik, mintha búcsúznék tőle, majd megtorpanok. Ismerős hang. A legismerősebb. Ám fejemet nem kapom oda azonnal. Lehajtott fejjel húzom fájdalmas mosolyra széles ajkaimat orrom rejtekében, hogy akkurátusan forduljak a régen látott nő irányába. Az aprócska Hege-mosoly még mindig ott bujkál szájam szegletében.
– Motorral jöttem – felelem nemes egyszerűséggel. Egy közeli ablak felé emelem feketeszín tekintetem, és megszokott rekedtségemmel folytatom. – Az éjszaka esett, én pedig nem voltam a képességeim csúcsán idefelé; megcsúsztam – fúrom végül tekintetem a nő szemeibe. Udvariatlan dolog, hogy egyik kezem még zsebemben pihen, így gyorsan kihúzom onnan. Pótcselekvésképpen egyet, majd még egyet simítok a kissé sárosan marad kabát oldalán, majd torkomat köszörülve tekintek ismét Elektrára. Hatalmasat nyelek, mielőtt szólni mernék.
– Gratulálok az állásodhoz! – torokköszörülés. – Hallottam, hogy Fiziognómiát fogsz tanítani – én pedig most írtam alá minden papírt… szép, Hegedüsh…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854649#post854649][b]Hegedüsh Marcell - 2022.10.19. 11:56[/b][/url]

Milyen érdekes, hogy míg Neki nélkülem felfelé ível a karrierje, addig nekem Nélküle a béka hátsója alá csúszik minden. Neki nincsen rám szüksége, ám nekem annál inkább lenne. Mégis elszalasztottam már sokadjára a lehetőségem – még ha nem is teljesen az én hibámból. Valóigaz; nem tudtam feldolgozni a Mark és Elektra között történteket. De én sem vagyok szent. Valami eltört már régen mindkettőnk részéről, és lehet fogni bárkire; itt mi vagyunk a bűnösök. A lelkünk minden távozás, távolodás és összekapás után egyre messzebb került egymástól. Most pedig hiába érzem ugyanazokat a pillangókat, hiába látom egyre szebbnek őt, hiába bolondítja meg elmémet természetes illata, hiába szalad végig minden kiadott hangja jóleső hidegen a hátamon… és még folytathatnám. Sóhajtok egyet. Halvány mosolyom ismét előkerül a halk megnevezésre. Tudom, hogy Hege nem leszek már az életében. De legalább még valahol a része vagyok. Ha messziről kell végig néznem az ő felemelkedését, kiteljesedését és boldogságát, akkor sem leszek szomorú. Hiszen Elektra boldogsága a legfontosabb. Én pedig – úgy érzem – soha nem tudtam volna ezt megadni. Mert valahol mindig elrontom a dolgot. Félmosolyom kedves, meleg, mégis keserédes.
– Sok minden történt, Elda – kezdnem és egy nagy szusszanással dőlök a falnak jobb oldalammal. – Nem hiszem, hogy a magyarázat akármivel is felmentene az alól, amit tettem… vagyis éppen nem tettem – Elektra nem az a fajta nő, aki a körítést preferálja. Így egy fájdalmas mosollyal fordulok felé. Szemeim csillognak a folyosó gyér fényében, szájam széle meg-megremeg a mosoly közben. Sírhatnék. De nem fogok. Még kicsit hagyom a témát, mert úgy gondolom, hogy nem a távozás oka a lényeg. Már régen nem az a lényeg. Hanem az elveszített fonál, ami ugyan mindig valahol bolyongani fog közöttünk, ám a rendbehozatalhoz nem lenne elég az, amit eddig produkáltunk. – Így igaz – bólintok teátrálisan a megjegyzésre, miszerint Főnixeim már Kedves alá tartoznak. Hunyorítva vizsgálom vonásait. Fáj neked is ez az egész, igaz? – Á! – legyintek magamban csalódott fintorral. – Igazság szerint, még nem tudom, hogy mihez kezdek – mondom a legőszintébben. Szánalmasnak érzem magam, de Elektra előtt nincsen titkolni valóm. Látott fent és látott a gödör mélyén; ez vagyok én. Kérdései éles késként hasítanak lelkembe, hogy az agyamnak továbbítsa fájdalmas sikítása közepette az ingert. – Gyáva voltam. Tudod… – teszek felé végül egy bátortalan lépést, ám inkább visszalépek egy felet, és kezeimet leengedem magam mellé. Elvégre automatikusan elindítottam azokat Elektra felé. – A legutóbbi találkozásunk azt érzékeltette velem, hogy túl sok benned a tüske, és… tovább kellene lépnünk – nyelek félhangosan. – Aztán amikor összeraktam a képet, hogy merre lehetsz, és összeszedtem a bátorságom, akkor… rossz híreket kaptam a családtól, így végül odamentem – nem volt jó döntés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854673#post854673][b]Hegedüsh Marcell - 2022.10.19. 15:06[/b][/url]

Csak somolyogni tudok. Azon az igazán fájdalmas módon. Inkább lelkeket darabokra tépő fintor ez, ’mi csak magamnak szól. Érdekesség noha a helyzetnek, hogy mégsem érzem végtelenül kellemetlennek a helyzetet, hiszen történhetett bármi; a nő az otthonom marad örökre. Lehet bármi más albérlet az életemben, ő marad az, akinél minden a helyére kerül, és semmi nem tűnik rossznak, csupán valódinak. Ami néha fáj, de a legédesebb a fájdalom, ha ő is benne van. Tudom valahol, hogy mennem kell, és nincsen többé a Bagolykőben vagy Bogolyfalván maradásom, de egyelőre nem akarom ezt felfogni. Várt rám. Persze, hogy várt. Én pedig menni akartam. Fáj. De hogyan tudhatnám biztosan, hogy így van abban a pillanatban, amikor „hibának” titulálják a kapcsolatunkat. Nem tudom. De szeretem, és ez sosem változik.
Elfordulnék egy pillanatra, amikor meghallom a halk szócskát. – Hogy? – fordítom hirtelen vissza meglepett arcomat a nő irányába. Fekete szemeim cikáznak az ő lélektükrei között, miközben akár egy édes dallamot ismétli szívem gramofonja a szót; maradj. Ő is mozdult. Láttam. Éreztem. Nehéz lesz így itt maradni.
– Miért? – teszem fel kíváncsian búgó basszuson a kérdést. Fejemet oldalra döntöm, és tekintetem le sem veszem Elektráról. Jobb kezem ujjai meg-megremegnek testem mellett az őt vágyó érintéstől, ám hatalmas önuralmat tanúsítva figyelem tovább vonásait. Ekkor kezd beszélni. Tekintetem még mindig ködös, de kíváncsi. Tudom, Elda. Tudom. A keserű nyál méregként folyik végig torkomon.
– Megértem – húzom fájdalmas félmosolyra ajkaimat. – Eljátszottam – noha én nem tudom ugyanezt mondani, pedig tehetném. Vakon bízom benne, ha még ötvenszer elmenekülne is. De minden két emberen múlik, én pedig már rég rosszabb lettem, mint voltam. Neki biztonság kell. S nem csupán neki, hanem Imolának is. Ez nem játék. – Ahogyan az én szívem örökké a tied – hangzik a vallomás. Bele sem gondolok, hogy mit mondok. Elöntöttek az érzelmek. Főképpen akkor, amikor meglátom a felém közeledő finom kezet. Óvatosan indítom el az enyémet, és gyermeki puhatolózással kulcsolom össze ujjainkat, miközben mélyet sóhajtok. Szerencsés szerencsétlenség, hogy az örök szerelmem egyben a legjobb barátom is. Sokat segít a jelenlegi kommunikáción. De… hol volt ez az utóbbi időben? – Édesapám elhunyt, és hazarendeltek a temetésre és a végrendelet miatt is volt egy kis balhé, de nem számít – rázom meg fejem mélyen sértett fintorral, majd egy picurka mosollyal, ám kissé könnyes szemekkel tekintek vissza Eldára. – Van időd egy kávéra?