---

És akkor ismét itt. A napbarna szín ugyan nem sikerült, de a szeplőim igen erősek lettek és persze azért valamennyi színem csak lett, anyáék szerint már megérte a sulis táborozás, mert addig sem bent voltam, és képernyőt bámultam. Pedig mennyi mindenről lemaradtam! Kijött egy csomó játék, meg minden újdonság, a kedvenc videósaim is ontották a tartalmakat és alig tudtam felzárkózni, mert közben program volt szülőkkel, a haverokkal, minden. Bruh. Nem, nem fog ez így menni, egyszerre kell arra figyelnem, hogy mágus vagyok – kicsi, és titkos -, meg hogy megmaradjak annak a kiskockának, aminek elindultam. És itt nem tudom csak úgy előkapni a szünetekben a kütyüimet, bár lenne rá mód, elvileg, felruházzák vagy felrúnázzák, fene se figyelt már erre és akkor menni fog. Persze biztos nem fognak WIFI kódot osztogatni, és a lefedettség sem játszik erre, tehát megint sehol sem vagyok, és akkor nem tanulnék. Pedig valamennyire muszáj, hogy átmenjek. Engem egészen meglepett a vizsgák eredménye, pedig az Elfogadhatón kívül nem kaptam sokkal változatosabb jegyeket, DE átmentem. És ez csoda, nekem csoda.
Új könyvvel a kezemben és megannyi gondolattal a fejemben haladok előre. Ez a folyosó frusztrál mert itt mindenki zsibog, még mindig igencsak be tudok parázni, ha egy kép megmoccan, de itt még beszélnek is, hangosan, arról akár, hogy milyen gyűrött az ingem, milyen kócos vagyok, vagy épp másokról. Tehát, képzelhetitek, hogy sietek. Nem, nem félek a mágiától, annyira.
És akkor a kéz csapódik a vállamra. Épp kesergek magamban, hogy mennyire jó lenne kipróbálni azt a Zelda játékot, és olyannyira meglep a srác, hogy felkiáltok. Nem, nem sikítok, kiáltok.
- Én nem hiszek a mozgó festményeknek! - pillázok fel rá, mert igen sokkoló, de hát ő nem festmény. Ő él. Mit is mondott? Színezőkör? - Én.. én.. akarok?

---

Az a szerencsém abban, hogy nem ejtem el még a cuccaimat is ijedtemben, hogy abba kapaszkodok, mintha az lenne a valóság egy olyan szeletje, ami támaszt ad az... őrületben? Vagy a pánikban, bár itt lassan már teljesen mindegy, melyiket nézem, mert mindegyikbe beleillik kicsit. Oké, ezt is picit túlgondolom tudom én, de hát, igazándiból tényleg csak a hirtelen támadás az, amely ennyire kizökkentett a fejemben lévő kis világból. Oké, háromig elszámolok és visszatérek a valóságba. Bár, mióta ide járok, nekem ez inkább egy naaaagyon hosszú álom, amiből csipkedéssel sem tudok felébredni.
- Színpadra? - oké, most még jobban meghökkenek, mint eddig. Lehet fokozni? Ki hogy veszi, persze, de ha ez a srác azt akarja, hogy énekeljek, akkor jobb ha most fut, de a freskón lakók is. Tényleg. Botfülem, fahangom és meg mindenem van. - Szegény nézők, ha ezt kell hallaniuk... - motyogok, inkább hangosan gondolkodva a dolgon, elképzelve, hogy én énekelek nekik. Hát, megéri, ha majd azért fizetnek, hogy maradjak csendben!
- Én nem tudom... - aztán kapcsolok, hogy adott valamit, vagyis akart, csak nem kaptam utána. A szórólapra bámulok, lassan, de olvasva követem a sorokat és megvilágosodok. Ó, nem színező!
- És azt mondod, hogy... hogy nekem van tehetségem ehhez? Ha mindenki ott van, akkor lehet jó – színjátszás. Hát, az is olyan dolog, amit még nem próbáltam, és nem is gondoltam rá. De nem is hiszem, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy engem akar oda.

---

Oké, ez olyan lehet, mint azok a parfümárusok a plázáknál, akiket alig lehet levakarni, pedig tuti, hogy nem akarsz semmit venni. Jó, ez elég erős példa, de na. Igazából elszaladhatnék, ami igen érett viselkedés lenne, na meg bunkó is, de igazából még mindig kicsit földbe van gyökerezve a lábam, és nemigen tudok moccanni. Szóval a parfümös példa nem annyira jó, de nem jutott más az eszembe. Sok hülyeség van a kobakban, tudom.
- Tényleg? - megszeppenek és pislogok is nagyokat, mint az őzike, vagy épp a birka. Hát hallanák akkor a kiáltásom, amikor belerúgok valamibe vagy amikor mérges vagyok. Na akkor az igazi! Ez? Ez most nem az igazi volt, csak... valami. - Jaj istenem, cikkek. Azoktól zavarba jönnék, nem is kell – rázom meg a fejem, nem szükséges sem plakát, se semmi. Persze, tök jól hangzik, meg kecsegtető, de a valóságban tökre fura magáról olvasnia az embernek – a legtöbb esetben -, vagy épp már egyenesen zavaró. Én még nem kerültem be az újságba, és jobb is. Én inkább a hullócsillag típus vagyok, de most törjem le? Milyen lelkes!
- Nem, igazából sose mesélt nekem senki arról, hogy mik vannak ott. Pláne nem a bulikról – nem is tudom felidézni igazándiból, hogy beszéltem-e valaha színjátszóssal. Vagy csak én nem figyeltem erre, vagy nagyon ritkák, vagy titkos. Nem tudom, melyik tippem az erősebb. A fejemet kicsit félrebillentem, miközben hallgatom őt. Mint a sportcsapatok, abban is mindenki menő, de az ilyen sorozatokban a színjátszók a gyíkok. Szóval, akkor mi az igazság?
- Áhh! Értem én, értem. Vagyis nem, de majd egyszer biztosan megfogom. A lányok meg... mindig a menőkre figyelnek, rajtam ennyi nem fog segíteni, de azért köszi – hát, hogy majd pont én leszek ettől jobb náluk. Hah! Jó vicc. Igazából épp vissza akarnám adni a papírt, amikor szemeim tágra nyílnak. Hogy mi? Én?
- Hát de... de arról még nem is volt szó! Vagy igen? Azt mondtam, hogy megyek? Jaj... jaj, jaj – én, színjátszás, próbaterem. És még nem tudja, kivel hozta össze a sors. Ha varázsolni is kell közben, akkor fél hatra ki is fog rúgni. - Ö.. ötre.. de hol?

---

Őszintén, most kezdek feléledni és felfogni, hogy mégis mi a fene folyik körülöttem. Tehát, itt az új év, új lehetőségek és persze még nehezebb tananyag. Nyakig benne fogok lenni a szószban, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Az első vizsgáimon is majdnem elsüllyedtem, nekem igazából olyan korrepetálásra lenne szükségem, ami mindent átfog, na jó, nem mindent, de elég sok tárgyat, és mégis, sikerült olyan dologra feliratkoznom, akaratlanul, amiről fogalmam sincs, tehetségem és tapasztalatom még annyi se, és időm! A drága idő. Idén tuti meg fogok bukni, mint a huzat. Hogy az a...
- Öhm, oké. Balra, jobbra, megint jobbra és balra. Azt hiszem, meg fogom találni, de ha nem... majd improvizálok. Egy kérdés, ha már így.. így sikerült nekem ide bejelentkezni. Mi lesz ott? Tényleg elő kell adni valamit meg... sok próba van? - igazából az érdekel, kik járnak oda, mennyire béna dolog ez, meg hogy mennyire komoly. De ezeket nem illik megkérdezni, úgy néz ki, ezt nekem kell majd kitapasztalnom, amint odaérek. Komolyan. Tuti én vagyok az egyetlen olyan bolond, aki csak azért lesz ott, mert annyira berezelt, hogy fogalma sem volt, mire is jelentkezik. Sőt, és még bele is ment! Ha ez nem lesz égés, akkor semmi sem. Még egy erdőtűz sem.
- Reméljük – bólogatok párat, majd megfogva a lapot, odaszorítom a könyvekhez azt is, amibe még mindig kapaszkodom és amit ölelgetek, mintha valami plüss lenne. Most kéne futni, de már minek. Ezt elintéztem.
- Elijah vagyok. És.. és te? - nekem ismeretlen a srác, az iskola nagy része az, így nem nagy kérdés az, amit megeresztek. Vagy tudnom kellene valamiről?

---

- Ó az ég szerelme... nincs ehhez egy térkép? – sóhajtok egyet, és ismétlem el magában azt az útvonalat, amit felsorolt. Oké, jobban bele kellene vetnem magam a kastély zugait illetően, de annyit sétálni nem szeretek, akárhogy is nézem, ez túl hatalmas falat ahhoz, hogy csak úgy le lehessen gyűrni. Igazából, darabolva se mennem egyszerűen. - Nincs egy tollad? Felírom ennek a hátuljára – bökök a szórólapra, amit adott. Ciki vagy sem, hétfőig sok óra telik el, sok minden fog történni, és a tananyag, amit beletömök a kobakba, ki fogja ezt lökni. Nagyon. - Ne is emlegesd azt... - fintorodom el egy kicsit, majd a fejem rázom meg. Ha valami nem, hát a bájitaltan nem hiányzik senki életéből, az enyémből pedig főleg nem. Ez van, ameddig kell, elviselem, aztán, amint nem... le lehet adni amúgy valamit, ha nem megy? Ezen nem is gondolkodtam el annyira. Na majd, ha odaérek. Egyelőre így is elég kaotikus a rendszer, nem kellene megzavarni, főleg, hogy most csináltam a pluszmelót.
- Hát... egy kicsit nem árt, de ha nem szabad, akkor ne – kicsit csalódott az arcom, de végül is, lehetett erre számítani, elvégre, akkor hol marad az élvezet, meg a minden, no meg, akkor félő, mármint gondolom ő véli úgy, hogy ha már mindent tudok, el se megyek vagy akármi. Igazából felmerült bennem, hogy nem megyek el, de ha most megtalált, akkor máskor is megfog, és akkor biztos totálisan rám ijeszt. Nem, nem így, hogy meglep, hanem komolyan. Neki is van hangja, nem csak nekem.
- Rendben van, Kolos, megjegyzem – még picit ki is húzom magam, és bólogatok. Érdekes neve van, magyar, és ott sok a fura név, egy babaneves oldalon láttam párat, és ennél furább nekem már csak a György vagy épp a Vendel. Meg még sok más minden. Már ezért is könnyebb megjegyezni. Vagy csak az emlék...
- Igyekszem! - oké, totál hülyeség, hogy azonnal engedelmeskedem egy idegennek, de itt már csak ilyen. A prefektusok is diákok és mégis hallgatni kell rájuk. Ki érti ezt...

---

Mire elballagok. Hát, az se most lesz, főleg, ha addig elkaszálnak még pár vizsgán év végén, és ismételnem kell. Én tökre felkészültem erre a forgatókönyvre, még anyáéknak is említettem, hogy nehéz azért itt és lehet meg fog esni, de ők azt mondták, okos gyerek vagyok, majd megoldom. De hogy hogyan, azt már nem mondta meg senki sem. Tanulni kell, tanulni és... tanulni. Nem hangzik ez nehéznek.
- Kivéve ha úgy eltévedek, hogy évekig nem kerülök elő – nevetem el kicsit magam, mert tökre elképzelhető egy ilyen helyen, vagy csak épp így oldom a feszültséget. Vagy valami olyasmi. Főképp ha az elől kell elbújni, ami rám vár. Mondjuk erről a szakkörről. De fog még fájni fejem miatta.
- Rendben van, akkor kivárom... a sorom vagy mimet – kicsit ijesztően széles lett a mosolya, amely mögött annyi minden lapulhat, hogy csak na, de remélem, most csak annak van öröme, hogy sikerült ez az egész. Vagy esetleg arról, ami azokon a próbákon történik és ő tud róla. Ezért még kicsit kíváncsibb is lettem, no de az se megoldás, ha nyaggatom, mert akkor lecsap a nagy kezeivel, az pedig igencsak fájdalmas lenne, a sokk után. A dámák meg csak mondják és mondják, még nevetnek is, de oda se figyelek. Minek. Nem hiszek nekik, mondtam.
-Órán? Eljátszhatom hogy tudom az anyagot, ez tényleg jó – meg persze értem én, néha el is maradhat egy-egy óra. Remek! Sőt! De azért mégse kellett volna csak így, elvégre, tényleg annyit se mondtam, hogy fapapucs. Tudod mi jó azért ebben? Hogy nem valami veszélyes dologra sikerült jelentkeznem. Na akkor...
- Oké, oké, készülök – de mivel? Vinni kell valamit, esszét, fogalmazást magamról? Az ilyen helyeken kell valami. Majd összedobom, ha kitisztult a fejem. Tökéletes. Nem is csinálta volna senki sem jobban. A fejemet rázva indulok utamra tovább, és ívesen kikerülök bárkit, aki rám néz hosszabban. Még a véletlen beszerveznek egy bájitalszakkörbe...