Az utóbbi időben meglehetősen sokat múlattam az időt a Bagolykőben és környékén, ami alapban furcsa is lett volna, ám voltak ismerősök, akik okot szolgáltattak rá, hogy a cuki pofim betoljam a területre. Többek közt Ráhel és Lewy. Amúgy nem hobbim kalandozni, mint egy kalóznak, néha csak egyszerűen megtörténnek a dolgok. Az előbbit néhányszor meglátogattam, míg az utóbbi legtöbbször akkor keresett fel, ha éppen szüksége volt valamire, a barátnője nem ért rá, vagy éppen kellett az aktuális edzésterv, mert sikeresen elhagyta, miközben futott egy kört a pálya körül a saját testi épsége érdekében.
Most is éppen hasonló ügyben jártam itt, most már nem tévedtem el az udvaron és ez meglehetősen nagy teljesítmény  a részemről. Mármint az, hogy nem kezdtem el rögtön a réten bóklászni a zord építmény helyett. Pár csípős megjegyzésen és egy istenes nyakon verésen kívül nem sokat kaptam a papírért cserébe. Ez volt az egyetlen, amivel jelen szolgálhatott, legalábbis az ő elmondása szerint. Nekem megfelelt volna annyi is, hogy "Danke sehr", de ez látszólag nehezére esett volna. A kabátom összébb húztam magamon, végigsietve a folyosón, hogy a lehető leghamarabb visszatérhessek a hőn szeretett Münchenembe - nem, nem érdekelt sem az egyetem, sem a kolesz -,  mikor megpillantottam az ismerős sziluettet a sarkon túl és tettem két lépést hátra.
Nem volt baj, igazából teljesen kellemes jellegű meglepetés volt a lány jelenléte. Éppen amúgy sem rám figyelt, hát felé indultam, majd három apró koppintást tettem a vállán.
- Kisasszony! - jegyeztem meg nem enyhe német akcentussal, de hasonlóan affektálva, mint azok a bizonyos dámák. - Meglepetés?