Az itt lévő festmények közös jellemzője, hogy mindegyiket nagyon részletesen festették, nagy figyelmet fordítva az arcok tökéletességének és annak, hogy az alakjuk minden egyes vonala tökéletes legyen, legyenek teltkarcsúak vagy nyurgák, a lényeg a megjelenésükön volt. Közös még bennük talán, hogy sohasem tudják befogni a szájukat, még alvás közben is mozog, nem egy közülük még beszél is ami nagyon megnehezíti a csellengőket keresők figyelmét, hiszen az éjszaka csöndjében ez úgy hat, mintha valakik pusmognának. A képek háttere olyan, mintha mindegyik egy porcelánokkal teli, díszes és tökéletes világban készült volna. Talán így is van. Ezek a hölgyek titkolják, hogy mi volt a családi, társadalmi szerepük az életben, mindannyian csak társalkodónő szerepét töltik be egy másik fél oldalán és legyezőjük mögé rejtőznek, ha olyan kérdés kerül elő, melyre nem kívánnak válaszolni. Tökéletes babaarcuk, finom kezük, méregdrága ékszereik mind arra szolgának, hogy jelezzék mennyire elkényeztetett és tökéletesen fényűző életük volt. Többnyire hozzájuk futnak be a keringő pletykák és örömmel indítanak ők maguk is újakat, hiszen egyikük se szeretné, ha az itt élők unatkoznának és könnyű életet élnének. Nehezen engednek maguk közé bárkit is a "pórnép" közül, viszont ha számukra érdekes információkat tud akkor készek áldozatot hozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=563883#post563883][b]Hámori A. Vanda - 2016.01.18. 11:59[/b][/url]

Ahogy vége van az órának, minden erőmmel arra összpontosítok, hogy mielőbb eltűnjek, elkerülve a nagy tömeget. Ma valahogy semmi kedvem csacsogásokat hallgatni, úgy érzem magam, mint akit ép elméjének ellenére bezártak a diliházba - ezzel csak az a gond, hogy javarészt ilyen a hangulatom tanítás közben. Lépteimet megszaporázom, ahogy szlalomozok az emberek között, egy percig sem figyelve, ki próbálna meg feltartani, vagy ki keresi a szemkontaktust, hogy azután lecsaphasson mint valami dögkeselyű. Ilyen ez a popszakma.
Igyekezetem ellenére a nevemet hallom a hátam mögül, és szinte érzem magamon az ismerős hang gazdájának tekintetét is. Nem fordulok hátra, még csak nem is lassítok, nem mintha nem lennék tisztában azzal, hogy Noel a hátráltató diákhad ellenére is könnyedén be fog érni. Csak sóhajtok egyet, és ujjaim szorosabban zárnak össze a jobb kezemben lazán tartott füzet gerincén.
- Mit akarsz, Ombozi? - szakad ki belőlem a kérdés, mikor mellém ér, és felpillantok az arcára, de látszólag az egyelőre nem akarja elárulni, mi a fenéért kell együtt elhagynunk a terepet. Vagyis az, hogy jókedvűen dudorászik a kérdésem ellenére, nem árulkodik közlési kényszerről, így csak sokatmondóan forgatom szemeimet, és újfent arra koncentrálok, hogy mielőbb elérjek a lépcsőházba.
Ám a válaszra ezek szerint csak eddig kell várnom. Egyáltalán nem hat meg, hogy Noel lelassítja a lépteit, sőt, egy pillanatig még a megkönnyebbülést is érzek amiért lemorzsolódni látszik, de nem ez történik. Pimasz hangja és mondókája megtorpanásra késztet, hogy aztán rávillantsam semmit nem értő "Miiiiivan?" tekintetemet. De most komolyan, tényleg? Ismét csak egy szemforgatást tudok produkálni - mivel gondolom nem az érdekli, hogyan sakkozom, és csak azután pislogok rá újfent, bár annyira nem kellene szugerálnom azt a mosolyt az arcán.
- Mondanám, hogy meghat a kis vallomásod, de nem. - még egy gúnyos félmosolyt is kap bónuszba, bár próbálom hangomon éreztetni a szomorúságot, amit elvileg az eset miatt érzek.
- Bár ha jobban meggondolom... - a hatás kedvéért tartom vele a szemkontaktust, tűnődésem alatt.- ... nem, mégsem. - határozottan megrázom a fejem, és el is fordulok, hogy folytassam az utamat.
- Ha kanos vagy, keresd fel a háremhölgyeidet. Vagy már mindenki rád unt? - ártatlanul bököm oda a vállam felett a kérdést, amit nyilván nem puszta baráti érdeklődésnek szánok. Remélem azért nem rontottam el a jókedvét ezzel a kis rámutatással.