(#Jelmez)

Újdonsült külsejével indul meg a bálba, igaz, már pár órája így fest, mivel szoknia kellett ezt a mennyiségű hajat, így, már egészen jól elvan vele, az már más kérdés, hogy kezelni nem tudja, de megoldja, mint mindent. A fekete-fehér világ az, ami igazán leállítja pár percre – elsőre azt hitte, neki van valami gondja a látásával, de aztán rájön, hogy mégsem, ez a mai este hangulata. Mondjuk nem érti, hogy ezt mivel érték el, de menő, annyi szent. A buli eleje egész jól eltelik, eszik, iszik, de ez nem meglepő, vagy épp produkálja magát aktuális bőrébe bújva. Azonban a buli egy pontján úgy érezte, neki ki kell rohannia a mosdóba, elég sok lötyit sikerült meginnia, így sietőssé is vált útja, hamar kirohant, és elvonult, hogy dolgát elvégezze. Igen ám, ez mind jól hangzik, hogy végez, kezet most, visszamegy, és mulat hajnalig. Csakhogy, valahogy nem arra fordul le, amerre kellene – vagy maga a kastély nem akarja, hogy visszatérjen, nem tudni. Az biztos, hogy amikor benyit egy ajtón, és besétál, már baromia nem a nagyteremben találja magát, és tömeg helyett elsőre azt hiszi, egyedül van. Már épp morogna, hogy mi a jó élet van most itt, amikor nem messze tőle, fényt gyújt valaki. Fel is kiált kissé, meglepetésében, hogy mégis ki a franc az, pillanatok alatt fordul az alak irányba, és mered rá az idegen nőre. Idősebb nála, annyi szent, lehet, hogy Mestertanonc, vagy tanár, de inkább előbbire tippelne, hiszen fiatalnak nézi. Szusszan egy nagyot, hogy nem valami idegen, és erőszakos alakkal került össze, majd, ha már így szépen kivilágítják neki a helyet, körbenéz. Sehol semmi, ez tűnik fel neki. A lengedező függöny nem ijesztő számára, a látvány, amely az ablakon túl mutat, érdekes. Csak pár pillantást vet oda, nem is tulajdonít nagy feneket neki, gondolja ez valami díszlet, és már megy is tovább. Vagyis, pontosabban követi a nőt, mivel ki akar jutni, vissza a buliba, csak épp már minden borul felfele, és nem ért semmit, ami arcára is nagyszerűen kiül.
- Mi a..? – motyog maga elé, amikor a folyosóra érnek, és nem az a látvány fogadja, ami eddig. A portréalakos, hosszú folyosó eltűnt, csak egy szekrény, meg fotel van, no meg egyetlen egy portré, amely viszont nem ismert számára. Közelebb oson, és valamiért a hideg rázza a képtől, nem is érti, hogy került ez ide, de elbambul rajta. A fotelra csak ezután pillant rá, felkiált ismét, amikor a babával néz farkasszemet, hisz meg van róla győződve, hogy amikor a festményhez lépett, az a valami nem volt ott. A nevetés már csak hab a tortán, körbe-körbe forog, keresi a tulajt, majd végül ismét a hátborzongató babára kerül tekintete, és összeszűkült szemekkel vizslatja, hogy most tényleg onnan jött, vagy..? A felhangzó szavak, melyek az ismeretlenből jönnek, vérfagyasztóak. Megmerevedik, csak áll, és nagyokat pislogva hallgatja a pár mondatot. Tolvaj.. de ki? Egyikük sem az, hozzá sem értek semmihez, de akkor..? Nincs ideje gondolkodni, hisz újabb szavak jönnek, de immáron közelebbről, a nőtől.
- Mi?! – bukik ki belőle, angolul, mivel a magyart úgy érzi, elhagyja, és hol a nőre, hol a babára siklik pillantása.
- Hogy én.. ezt.. fogjam meg? A hideg ráz tőle. Olyan, mintha.. mintha.. – csak mutogat, de látszólag arra utal, ami a baba megfoghatatlan kisugárzása. Az, hogy nem él, de mégis, mintha az ember lelkéig látna. Sóhajt csak, rázza a fejét, de végül lehajol, és óvatosan megfogja azt. Eltartja magától, esze ágában nincs ölelgetni, úgy tarja, mint valami koszos valamit, és fintorogva pillant rá ebből a távlatból.
- És most..? Hova kell vinnem? – pillant a másikra, mivel nemigen figyelt arra, hogy odakint mi várja, és, hogy hova is kell mennie ezzel a… valamivel.