Csermey Natália Babett

Reggelihez érkezek meg a Nagyterembe. Már elég sokan vannak ott, és ahogy nézem mindenki fáradt, nem csak én. Ezek szerint nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy menyire utálom a koránkelést. Most szívesebben aludnék még egy-két órát, de nem itt kell lennem, mert a reggeli a nap legfontosabb étkezése és utána kezdődnek a tanórák. Na, az lesz még egy kemény menet! Ülhetek majd az unalmas előadásokon és csak figyelnem kell. Nem rég kezdődött el a tanév, de már rosszul vagyok, amikor fel kell kelnem azért, hogy tanórákra járhassak.
Belépek a Nagyterem ajtaján, köszönök az ismerősöknek, háztársaknak és keresek egy szabad helyet az asztalunknál. Ám, ekkor Nati nekem ütközik, szinte vállal levesz a lábamról, és utána tovább megy, de legalább ezért a tettéért bocsánatot kér tőlem. Ritka pillanat, hogy ilyet mond nekem a lány. Észre se veszem, hogy a kis állatkája a balesetünk közben átmászott a vállamra, csak sétálok tovább az egyik üres helyhez. Találok is egyet és leülök az asztalhoz. Ekkor fog el valami különös érzés, mintha leöntöttek volna egy nyálkás trutyival, ami most kezd el szétfolyni a hátamon, egészen a derekamig. Apró lábakat érzek egyre lejjebb haladni a hátamon, az ingem alatt. Ez csiklandoz, de a legnagyobb problémám az, hogy el se érem azt a valamit, ami rajtam mászkál. Felpattanok a helyemről és minden irányba dőlök, de nem változik a helyzet, az a valami továbbra is zavar. Elkezdem kigombolni az ingem és le is veszem magamról, ekkor esik le a földre a béka, amit ellenségemtől kaptam ajándékba. Mindenki röhög, én pedig megint égek. Ingerülten odalépek a sárgák asztalához, pontosabban Natihoz.
- Ez a te műved?- teszem fel mérgesen a kérdést, de nem várom meg a választ. – Azt hittem, hogy ezt lezártuk és megbeszéltük! Neked nem jelentett semmit az a csók?- ingerülten kiabálok a lánnyal, annyira csalódott vagyok, hogy nem is foglalkozom azzal, hogy ki néz, és mit reagálnak erre a diáktársaink.  
- Még én vagyok a tapló? Te játszol az érzéseimmel, csak felhasználtál az ostoba tervedhez! Minek is adtam neked esélyt?- teszem fel a kérdést, még mindig úgy, hogy tőlem zeng az egész terem, de nem zavar, csak az, hogy a lány kihasznált. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek, csak állok ott felette.

Csermey Natália Babett

- Téged tényleg az a béka érdekel? Ugye most csak viccelsz?- értetlenkedek a lánnyal. Nem igaz, hogy ilyenkor is csak magára gondol, és annyit nem bír kinyögni, hogy „bocs”. Akkor keresse azt a békát, de engem örökre elveszített. Nem gondolja komolyan, hogy ezek után is majd itt fogok állni és csak rá várni. Akkor éljen egy békával, és ne velem játsszon.
- Ezek szerint mégsem!- mondom a lánynak ingerülten, majd figyelem, hogy mit mond. A békás beszólására még jobban felkapom a vizet. – Utálom a békákat! Nekem csak te kellesz, nem ezek az állatok!- mondom teljes őszinteséggel a lánynak, de mindegy is, számára ez semmit se jelent. Ő csak egy játékszernek tekint, akit jó megalázni mindenki előtt, még szerencse, hogy nem jöttünk össze, most elég nagyot koppannék. És amilyen érzékeny vagyok, elég nehezen állnék lábra.
- Felejts el! Soha többé ne keress!- mást már nem tudok reagálni erre a helyzetre. Talán így lesz a legjobb mind a kettőnknek, így legalább megmentem saját magam egy újabb csalódástól. Jól tudom, hogy nehéz lesz túllépnem rajta, hisz sokat jelent számomra a lány, de nem tehetek semmit se, ő nem akar engem. Csak játszik velem. Semmibe veszi érzéseimet.
- Nem kiabálok!- ahogy ezt kimondom, tényleg csendbe maradok. Majd hátat fordítok a lánynak, szememben könnycsepp jelenik meg. Odamegyek a helyemhez, felveszem az ingemet, majd leülök. Hátra se nézek, gyorsan iszok egy kortyot a narancslevemből, eszek egy-két falatot, s közben nem törődök a többiekkel, akik még mindig rajtam gúnyolódnak, és nevetnek. Sikerült ismét megszégyenítenie a lánynak, gratulálok neki!

Nati

- Azt mondtam, hogy nekem csak te kellesz, nem Bertád vagy Belgád, vagy hogy hívják a békát!- mondom a lánynak. Vajon tényleg érdekli az, hogy mit mondtam vagy ez egy újabb szívatás lesz? Csak reménykedem, hogy kölcsönös a szimpátia és nem esek pofára.
- Ezt mondom neked már mióta! De te nem hiszel nekem!- mondom a lánynak és látom rajta, hogy valami nem oké. Mintha szédülne, biztos beteg vagy elrontotta a gyomrát.
- Jól vagy?- teszem fel a kérdést. Ám, szemmel láthatóan nem, kicsit arrébb is állok, hogy helyet tudjon foglalni. Majd tovább hallgatom.
- Miért lennék én marha?- teszem fel a kérdést, és először még el se jut a tudatomig, hogy mit mondott a mondat végén. – Mit mondtál? Szeretsz?- kérdezek vissza meglepődötten, ennél több nekem nem is kell. Viszont szeret! Most millió pillangó kapott szárnyra a pocimba, és örömömben ugrálnék, de azért ne égessem már magam ennél jobban. Csak megölelem Natit.
- Nem szeretnél a gyengélkedőre menni?- teszem fel a kérdést, mert látom, hogy az állapota egyre rosszabb. Már nem tud állni sem. Szívesen elkísérem őt a gyengélkedőre, csak egy szavába kerül.

Nati

Fantasztikus ez az érzés, szinte leírhatatlan, szeret engem és ezt hangosan kimerte mondani. Mondjuk elég korai ez a vallomás, de nem gond, én örülök neki! Sőt, én már attól is boldog lennék, ha csak annyit mondott volna, hogy „bírlak!” Ez így sokkal jobb! Már kétszer is kimerte mondani, itt az iskolatársak előtt, hogy szeret4 Kell ennél több? Nekem nem!
Az egész varázslatos pillanatot csak az rontja el, hogy a lány beteg. Bár, ez a negatívum megoldható, emiatt nem fogyatkozik kedvem.
- Majd én, elviszlek!- és ha a lány engedi, akkor felkapom az ölembe, mint az ifjú jegyeseknél a férj szokta, feleségét és elviszem a gyengélkedőre. Természetesen nem csak azért, mert szóba került a csók, hanem, mert féltem. Nem akarom elveszíteni, már most, itt a kezdet kezdetén! Mondjuk, nem hiszem, hogy olyan komoly lenen a baj, csak a jelek szerint az ő szervezete máshogy reagál az influenzára, mint más embereké.
- Ha jól sejtem, akkor a békád miatt vagy beteg!- mondom a lánynak, először kérdésnek indult, de végül is felesleges lenen megkérdeznem, hisz mind a ketten jól tudjuk a választ.
- Megkérdezhetem, hogy a büntetőmunkán, mit kérdeztél a tanárnőtől?- teszem fel a kérdésemet. Naná, hogy a kíváncsiságom még ilyen helyzetekben sem hagy alább! Amúgy elég izmos pali vagyok, hogy miközben viszem Natit a gyengélkedőre, közben úgy eldumálgatunk, mintha csak  egymással szemben ülnénk és teáznánk.

Nati

Némán tűri, ahogy cipelem az ölembe. Ez vagy azt jelenti, hogy tetszik neki az ötletem, vagy tényleg beteg és nincs ereje ellenkezni. Mindegy is, a lényeg, hogy engedi, és nem kapálózik. Ezt most úgy írom, mintha elrabolnám vagy valami, pedig csak megkönnyítem az útját, hogy minél hamarabb a gyengélkedőre juthasson.
- Gondoltam!- mondom Natinak, szemforgatás közepette. A saját hibájából beteg, annyira kiakart velem szúrni, hogy az egészségére nem is gondolt és lám, meg is van az eredménye.
- A saját csapdádba estél bele!- nem akarok kekeckedni vele, sőt okoskodó se vagyok. Csak hangosan kimondtam, ami épp a fejembe járt. Emiatt nem nézem le, nem vagyok gúnyos, se ironikus. Csak azért jó, ha ő is rájön, hogy ha most nem azon pörgött volna az agya, hogy hogyan tudna megszívatni, akkor nem lenen ilyen helyzetbe. Bár, ha jobban belegondolok, ha nem lett volna a béka, akkor mi se jöttünk volna össze!
- Miért hova menjünk? A gyengélkedőn a helyed, mert elég gyengusz vagy! Már bocsi!- egy kis szóvicc. Ha már ezt a szót használta, akkor akár saját magára is érthette volna. Nem tudom, hogy mi a célja Natinak. Hova szeretne menni, a rétre piknikezni vagy mi? Felbosszant a konoksága! Nem szeretne meggyógyulni?
- A gyengélkedőn meggyógyítanának és visszatudnád adni azt a kenyeret, amivel tartozol!- mondom a lánynak, és kacsintok rá. Mondjuk, nem ellenkeznék akkor se, ha ilyen állapotban csókolna meg engem.