A fürdőszobai tükör előtt álltam és igyekeztem végiggondolni mindazt, ami az elmúlt időszakban történt velem. Gwen kérésére ellátogattam Madagaszkárra és emiatt felhagyhattam a munkámmal, amit valahol a lelkem mélyén gyűlöltem. Szóval hálás voltam az unokahúgomnak, akármennyire is igyekeztem ezt tagadni előtte.
Aztán meg ott volt Konstantin.
Nem tűnök el többé…
Megigazítottam az utolsó tincset is és némi hezitálás után megindultam a nagyterem felé. Egészen biztos voltam benne, hogy ez így helyes, hogy ennek így kell lennie, csak éppen abban nem voltam biztos, hogy ő tudja-e mire kell számítania. Persze tudta, vámpír vagyok és örökre az is maradok, ennél fogva aztán sohasem öregszem és valójában családom sem lehet; mármint saját családom. Persze, egyelőre ez nem érdekelte, de majd később…
Végigkopogtam a folyosó kövein és lassan löktem be magam előtt az ajtót. Tetszett a látvány, ami odabent fogadott, ez pedig segített abban, hogy elengedjem az aggályaimat és a hirtelen jött, sötét félelmeimet, amik mintha csak fojtogatni akartak volna.
Beljebb lépdeltem, hogy eltűnhessek a tömegben. Ismerős arcok után kutattam, amiből akadt is bőven, de valahogy egyikhez sem volt igazán hangulatom, így aztán félrehúzódtam, amíg az Konstantin meg nem érkezik. Egy rövidke másodpercre lehunytam a pilláimat és átadtam magamat a pillanatnak.
Végzős lettem, végigcsináltam és ezer problémával szembe kerültem közbe, rengeteg embert megszerettem és el is veszítettem, de most csak egyetlen dolog számított, ez a pillanat.
Itt és most.

Konstantin

Körbepillantottam az összegyűlteken és egy halvány mosoly szökött az arcomra. Abban reménykedtem, hogy minden a terv szerint alakul és a következő években már nem folytatom a tanulmányaimat. Ez így lett volna tökéletes, tekintve, hogy vámpírként eddig ellavíroztam valahogy, de mindez szinte kivitelezhetetlen a továbbiakban.
Egy dolog azonban teljesen biztos volt.
A faluban maradok. Konstantinnal.
Talán túl hamar engedtem őt túl közel magamhoz és talán túl sokat vártam a kapcsolatunktól, most mégsem éreztem úgy, hogy ez bűn lenne. Nem akartam menekülőre fogni és tovább lépni sem szerettem volna. Annyira vágytam Őt, hogy az szinte már fájt. Nem hittem, hogy tudok még így érezni, azt meg pláne nem, hogy éppen iránta. Ahogyan a kapcsolatunk indult, sokkal reálisabb lett volna, ha megpróbálom csendben eltenni láb alól.
Aztán meghallottam a szívverését.
A tekintetemmel a tömeget kutattam és felizzottak, amikor végre előbukkant az összebújó alakok között. Az arcomra egy féloldalas mosoly kúszott és beleharaptam az alsó ajkamba, miközben szinte könyörögtem, hogy végre mellém érjen és magához öleljen.
-Micsoda megfigyelő vagy! –kacagtam fel édesen és jobb kezem a vállára csúszott, miközben picivel közelebb araszoltam hozzá.
Fantasztikusan festett –na, nem mintha nem éppen ilyen tökéletes lenne a szememben minden egyes nap, amikor csak láthatom. Épp, mint mikor itt volt a kicsi lány. Egy rövid ideig hihetetlenül furcsának éreztem a tényt, hogy úgy kell tekintenem a férfire, mint apára. Aztán Fleur feledtette velem mindazt, ami megzavart a kialakított képemet. Csodálatos volt és lenyűgöző. Éppen olyan kislány, akiről én magam is álmodoztam, de tudtam, hogy már sohasem kaphatom meg. Megváltoztatott. Arra az időre, amíg együtt voltunk, nem éjlény voltam, hanem egy nő.
Igazi nő.  
-Nyugalom! –mosolyogtam rá és közelebb hajoltam. –Rendben vagyok, igen és nem késtél sokat, pontosan erre számítottam. –arcom súrolta az arcát, ahogy egy óvatos csókot leheltem az arcára. –Te is csodálatos vagy. –leheltem egészen halkan és közelről.
Most először találkoztunk emberek között, az iskola falain belül és láttam, hogy nem igazán tudja helyén kezelni a dolgot. Kicsit talán zavarban volt, ez pedig megmosolyogtatott.
-Remélem táncolsz ma velem. –jegyeztem meg mintegy mellékesen, miközben csillogó szemekkel elhúzódtam tőle.

Konstantin

Túlóra.
Ez minden helyzetben egy olyan mentség, amit hajlandó vagyok elfogadni. Mosoly szökött az arcomra, de nem reagáltam csak egy apró biccentéssel fogadtam a tényt. A férfi pontosan tudta, hogy engem nem tarthat kordában, hogy ha valami miatt mennem kell, akkor én is menni fogok, épp úgy, ahogyan ezt ő is megteszi, amikor nincsen más választása. Nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint hogy épp úgy elfogadjam őt, ahogyan ő engem.
A csók meglepett, ujjaim a zakójára fonódtak, így húzva őt közelebb és a légzésem épp úgy felgyorsult, mint az övé abban a pillanatban, ahogy ujjai a csupasz bőrömhöz értek. Valami eltört bennem, mint egy gát, ami éppen átszakad és meghajol a hatalmas víztömeg ereje előtt. Átadtam magamat neki. Senki sem számított többé; sem a bál, sem az iskola, sem pedig az évek, amiket valahogyan túléltem –szó szerint– itt. Ez az egy pillanat éltetett.
Aztán elengedett, én pedig üressé váltam. Az előbbi érzelmek vad keveréke még ott időzött a tekintetemben, ahogy megállíthatatlanul méregettem őt, könyörögve egyre többért és többért.
-Ne aggódj, ennek nem tennélek ki! –biztosítottam mosolyogva. –De az első táncom a tiéd.
Kezem a hátára csúszott, ahogy egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá. Szabadnak éreztem magamat és végtelenül erősnek. Mellette. Nem voltam biztos benne, hogy egyedül ezt az estét, vagy akár a ki tudja, hány továbbit végig tudnám csinálni. Szükségem volt rá, bármennyire is tagadtam, ugyanakkor válaszokra is szükségem volt. Tudnom kellet, hányadán állunk.
-Nem bántad meg, hogy velem jöttél? –érdeklődtem tipikusan nőiesen. Hátulról.
A kérdés egyértelmű volt. Nem bánta-e meg, mindazt, amit kettőnk között történt az elmúlt időszakban, de verébre sem lövöldözünk ágyúval. Bíztam benne, hogy érteni fogja a homályos célozgatásaimat, de ha nem úgy is jó. Volt még néhány tapogatózó kérdés a tarsolyomban.
Mélyen a szemébe nézve vártam a válaszát és bár sohasem vallanám be, elfogott az idegesség. Na, nem mintha dobogna a szívem, de ha mégis ezt tenné, akkor most közeledne a végleges megtorpanás pillanatához.

Konstantin

Ez az az este, ami meg fogja határozni az elkövetkezendő időszakot. Ebben teljesen biztos vagyok. Úgy kapaszkodom a férfi ígéretébe, mintha az életem múlna rajta, mert jelenleg ez az egyetlen biztos pont. A következő tánc és az azt követő. A mai este.  Ebben a pillanatban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy itt akarok lenni, hogy hallani akarom mindazt, ami ezek után következik. Annyira bizonytalanul és kiszámíthatatlanul lebegtünk. Jelenleg semmi sem volt kőbe vésve.
Amíg vártam az igazán fontos válaszra lehunytam a szemeimet és bent tartottam a levegőt. Jól esett a közelsége, megnyugtatott az intimitás, ami ebben helyzetben, az érintésében, a közelségében volt. Karjaim a derekára kulcsolódtak, szorosan tartottam és eszem ágában nem volt őt elengedni.
Kiszakadt belőlem a sóhaj, ahogy megkaptam a választ a kérdésemre. Fejemet hirtelen a mellkasának döntöttem és egészen halkan, szinte csak lehelve válaszoltam.
-Köszönöm!
Ez volt minden mondani valóm. Nem vártam tőle pillanatnyilag többet; nem akartam, hogy betarthatatlan ígéreteket tegyen és azt sem, hogy azonnal száz százalékig megbízzon bennem. Nem zavartak az aprócska kételyei, hiszen én is épp annyira voltam bizonytalan, mint ő, de egyvalamit tudtam: nekem ő kell és senki más.
-Nem megyek sehová. -biztosítottam és belemosolyogtam az ingjébe. Felemeltem a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. –Melletted maradok, amíg te azt nem kéred tőlem, hogy menjek el.
Kapaszkodtam a kezeibe. Az a nő voltam, akinek mindig is akartam, hogy lásson. Az, akit olyan gondosan rejtettem a világ elől, akiben meg lehetett bízni, és akire lehetett számítani. A lobbanékony, heves, de tökéletesen hűséges Katherine Danielle Averay voltam. Az a lány, akit valahol az éjszakában hagytam, mikor a mostani Kath felszínre tört, mikor ez a vámpír megszületett.
Felpillogtam a férfire. Éveken keresztül gyötrődtem a zavaros kapcsolataim árnyaitól kísérve, olyan szerelmektől üldözve, amelyek csak fájdalmat és kínokat hagytak maguk után; kezdve Daviddel, egészen Kornélig. Most viszont hirtelen minden a helyére került. Az lehettem, aki lenni akartam. Már nem a kislány, aki túl korán vált nővé, hogy aztán elveszítsen minden maga körül. Határozott és mégis esendő, törékeny és mégis szikla szilárd. Ebben a pillanatban önmagam voltam.
Csak miatta.
Csak érte.
-Tudod, hogy ki vagyok és te ennek ellenére is mellettem akarsz lenni. –sóhajtottam fel óvatosan. -Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ne bánd meg a döntésedet.

Konstantin

Fájdalmas belegondolni, de mindketten pontosan tudjuk, hogy a kapcsolatunknak egyszer vége szakad és ez egyáltalán nem hagyományos módon történik majd. Nekem együtt kell élnem a tudattal, hogy elveszítem őt. Épp úgy, ahogyan azt a rengeteg embert elveszítettem már előtte. Meg kellett tanulnom ezzel a tudattal már akkor együtt élni, amikor kislányként előbb az apámat, majd Davidet elveszítettem. Sohasem volt tökéletesnek nevezhető az életem, épp ezért rá kellett jönnöm, hogy mindezzel együtt kell élnem. Meg kellett tanulnom, hogyan felejtsek el mindent és mindenkit.
De most, életemben először igazán féltem attól, hogy Konstantint elveszítem. Rettegtem, hogy eltűnik, mint rengetegen előtte. Talán pont ez volt az oka, hogy soha, senkit sem engedtem igazán közel magamhoz, hogy rengeteg embert ellöktem magamtól, csak hogy ne kelljen újra átélnem a fájdalmat. De most megváltozott a helyzet. Ez egy teljesen új, teljesen más szituáció volt.
Vele akartam lenni. Örökre mellette akartam maradni.
Ez pedig felülírt mindent, amiért eddig harcoltam. Elfeledtette velem a rengeteg fájdalmat, a bátyámmal folytatott közös kis üzelmeinket és az egész eddigi életemet. A sötétben kuporgó vámpír életét.
Aztán mellbe vágott a kérés és a felismerés.
Felpillogtam a férfire és nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól hallottam, amit mondott. A tekintetemben egy pillanatra aggodalommal vegyes rémület kúszott. Reális akartam maradni. Őszintén kimondani, hogy előbb-utóbb el kell majd engednie és az borzalmasan fog fájni. De ő folytatta, éppen azt mondta, amit hallanom kellett.
Fogalmam sincsen, hogyan történhetett, de a következő pillanatban ragadós mosoly csücsült az arcomra.
-Várj! Engedd, hogy válaszoljak! –kértem, miközben mutató ujjamat az ajkai elé helyeztem, így hallgatásra bírva. –Rengeteg akadálya van a kapcsolatunknak, rengeteg teher, amit cipelnünk kell, de nem fogok elmenni sohasem. És igen… hozzád megyek.
Nem számítottam erre a kérdésre. Soha. Senkitől. Én nem az a lány vagyok, vagy legalábbis nem az a lány voltam, akinek a legnagyobb vágya a fehér ruha, meg a család volt. Most mégis, itt álltam és igent mondtam annak az embernek, aki nélkül nem tudnék élni.
Elhúztam az ujjaimat az ajkai elől és követelőző csókkal vettem el tőle a reagálás lehetőségét. Szorosan magamhoz húztam két karommal, amelyek a nyaka köré kulcsolódtak.
Így most jó volt.
Nem érdekelt, mit hoz a holnap, nem érdekelt, mi minden állhat az utunkba. Vele akartam lenni.

Konstantin

A gondolataim ezer felé repdestek, miközben eleresztettem Konstantin kezét és előre navigáltam a tömegben. Ebben a pillanatban semmire sem tudtam koncentrálni, csak és kizárólag az elmúlt percek eseményeire. A lábam és a karom magától mozdult, de nem voltam ott igazán. A tekintetem Konra szegeztem és nem voltam hajlandó őt elereszteni pár röpke pillanatnál többre, amíg a partneremnek küldtem egy kedves mosolyt, vagy esetleg a tömegben található ismerős arcoknak.
Az életem gyökeresen megváltozott a ma este folyamán és bármennyire is szerettem benne bizonyos dolgokat, örömmel mondtam le róla a férfi kedvéért. Sohasem voltam naiv, vagy éppen született feleség –bár határozottan az otthonülő, divatmániás nő szerepét osztották rám–, most mégis arra készültem, hogy ez leszek. Na persze, sohasem fogok ráncosodni, vagy éppen a gyermekeimmel játszani, mégis a lehető legtöbbet igyekeztem kihozni az adott helyzetből.
Menyasszony lettem.
Majdnem megbotlottam a saját lábamban –vámpír létemre–, amikor kimondtam magamban ezt a két szót. Gyorsan összekaptam magamat, hogy az utolsó pár lépést még biztosan tudhassam le és közben Gwen jutott eszembe. A legjobb barátnőm, bizalmasom és unokahúgom, akivel annyira egyformák voltunk, hogy az már szinte ijesztő. Elképzeltem az arcát, amikor megtudja és a kijelentését, hogy mindent ő fog megszervezni, a ruhámtól egészen a toráig.
Ahogy a zene lassan, de biztosan elhallgatott én szinte repültem vissza a férfihez. Ebben komoly gátat jelentette a hirtelen meginduló embertömeg, de egy vámpír mégiscsak a kecses gyorsaságáról híres, így aztán ahelyett, hogy jó szokásomhoz tartva magamat, félrelöktem volna mindenkit az útból, biztosan lavíroztam a testek között.
Aztán a férfitől pár lépésre megtorpantam.
Hirtelen, fájdalmasan ért a felismerés, hogy tulajdonképpen én menyasszony lettem és nem voltam biztos benne, hogy ezt valaha is fel fogom tudni dolgozni. Bátortalanul tettem felé néhány lépést, miközben kutatóan néztem a szemébe, vajon megbánta-e, amit mondott?
-Az első tánc? –érdeklődtem felé nyújtva a kezemet, egy aprócska mosollyal az arcomon.
Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak megfogtam és húztam magam után a parkettre, hogy ott a vállára csúsztassam a jobbomat és a fejemet a vállára hajtsam.
Érezni akartam őt.

Konstantin

Gondolataim a tánc közben ezer úton jártak. Nem tudhattam biztosan, hogy jó döntést hoztam-e, hogy nem okozok fájdalmat neki, vagy hogy a későbbiekben hogyan alakul a viszonyunk, de egy dolgot tudtam, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul beleszerettem.
A jövőm –a személyes jövőm- ebben a pillanatban olyan apró tényezőnek tűnt, mely felett könnyedén elsiklottam és innentől csak a mi számított. Talán ostoba voltam és meggondolatlan. Talán túl fiatal voltam mindahhoz, ami történt, talán az emberségemmel együtt az eszemet is elveszíthettem. Elvégre volt idő, mikor én voltam a nagy és vérszomjas vámpír, az igazi vámpír. Akkor nem számított, ki és hogyan akad az utamba, csak dacolni akartam, mert elveszítettem valakit, aki borzasztóan közel állt a lelkemhez.
Konstantin vállán pihentettem a buksimat és sehogyan sem akaródzott válaszolnom a kérdéseire. Fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék. Tervek? Nekem terveim? Az életben nem voltak még épkézláb terveim, miért éppen most kezdtem volna megkomolyodni és agyalni? Mindig spontán cselekedtem, mint mikor megpattantam Osloba, hogy vámpír eledel legyek, vagy ahogy Firenzében lekaszaboltuk a klán nagy részét. Ebből is látszik, hogy nem vagyok a logikus döntések és a tervezés nagymestere.
-Itt kell maradnom. –a könnyebbik kérdéssel kezdtem. -Itt van Gwen és minden emlékem. Nem szívesen hagynám el ezt a helyet még egy ideig.
Voltak jók is, rosszak is, de tény, hogy itt töltöttem az életem nagy részét és nem akartam ettől megválni. Na, meg aztán Konstantin sem szívesen mozdítottam volna el a munkája mellől, tudtam mennyire fontos szerepet játszik az életében. Ő a szerelme… részben
A munkalehetőségeim száma nem verdeste a plafont. Három eshetőség állt fenn, vagy folytatom a véres melót a bátyám mellett, vagy beállok az apám mellé és hasonlóan véres kalandokba keveredek, vagy pedig átveszem a nagyszüleim és édesanyám cégének a vezetését. Megunta már, szeretett volna háttérbe húzódni és úgy gondolta, én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy folytassam a munkáját.
A legkevésbé veszélyeset vezettem elő.
-A családomnak van egy vállalkozása Londonban. Édesanyám szeretné, ha én vezetném ezt az egészet, ezt pedig innen is megoldhatom. Az ingázás pedig nem lenne túl vészes… nagyon gyors vagyok. –felnevettem és felemeltem a fejemet, hogy a férfi szemébe nézhessek. -Te menni szeretnél?

Konstantin

Beleolvadtunk a táncoló sokaságba és ez tökéletes volt. Pont így, pont most. Csak a férfire figyeltem, a karjára a derekam körül, a hajamba rejtett arcára. Nem vágytam ennél többre, pedig nem rég még el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire közel kerülhetek valakihez. Hogy ilyen sokat jelenthetek valakinek, aki ennyire… nos, emberi.
Életem legfontosabb napja volt a mai. Most váltam hivatalosan felnőtté, most lettem szabad. A vámpírság bizonyos szintű érettséget követelt tőlem. Túl hamar kellett felnőnöm ahhoz képest, hogy egy tizennyolc éves testben rekedtem meg. De az igazi varázslat, a valódi világ csak most tárul ki előttem. Most, hogy kijelenthettem, van valaki, akit jobban szeretek, mint bármit ezen a világon.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy hallgattam, hogyan beszél a terveiről, aztán egyik pillanatról a másikra borult el a tekintetem.
-Azt rettenetesen sajnálom. –húzódtam el kicsit, hogy a szemébe nézhessek. –Az én hibám volt, nem lett volna szabad arra kérnem téged, hogy védj meg. Egyedül kellett volna szembenéznem ezzel az egésszel.
Borzalmasan éreztem magam a történtek miatt. Akkor és ott csak és kizárólag magamra tudtam gondolni és egyáltalán nem érdekelt, hogy ki és hogyan sérül, miközben ismételten a saját bőrömet akartam menteni. Önző voltam és azóta ezerszer megbántam, hogy így bántam a körülöttem élőkkel; azokkal, akiknek számítok.
Az, hogy Konstantin tényleg közösen képzeli el a jövőnket mosolyt csalt az arcomra. Sohasem gondoltam rá, hogy valakivel ilyen szinten összekötöm az életemet, de most hirtelen másokat is be kellett iktatnom. Figyelembe kellett vennem, hogy Konstantin tanul és dolgozik, azt, hogy van egy lánya és egy nő, aki annak a lánynak az anyja. És azzal mindenképpen számolnom kellett, hogy soha, de soha nem fog a lánya érdekei elé helyezni. Ez persze így volt helyes, de még sohasem voltam ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben. Mindig én voltam a középpontban, de most változott a helyzet.
-Fleur… megismerhetem majd jobban? –kíváncsiskodtam apró mosollyal az ajkaimon és lesütöttem egy pillanatra a szememet. –Ha már hozzád költöztem… -toldottam még meg a mondatot, ezzel választ adva a kérdésére egy aprócska, édes kis görbület kíséretében.