A Tanévnyitó/Tanévzáró és Catherine
Rucii a dísztalár alatt

Ma reggel pont ugyanolyan gyűrötten ébredtem, mint az előző pár napban. Mély sóhajjal feltápászkodtam, megengedtem pár simogatásnyi szusszanást magamnak és Sebastiannak mielőtt felkelek. Ő értékelte, mert hangos dorombolással nyalogatta meg az arcomat, én azonban már kevésbé szerettem ezt a gesztust a részéről. Undi és érdes, mint valami... nem tudok rá példát. A klubhelyiség irányába hegyeztem a fülemet, ám a szokott nyüzsgés hangjai most épp hiányoztak az összképből. Mélyet sóhajtottam, majd a tükörhöz csámpáztam egy élőhalott mozgáskoordinációs-készségével, majdnem hasra esve a nagyra nőtt cicában, többszörösen is. Fésülgetni kezdtem az amúgy teljesen szénakazal hajamat, amit abba is hagytam, miután beláttam, hogy kilátástalan és tragikus esemény. Magamra kaptam a ruhám, meg egy talárt és indultam kifelé, mikor eszembe jutott, mi is volt a fontos dolog, amin tegnap este lefekvés előtt gondolkoztam. Az évnyitó.... Ha azt mondom, hogy soha nem voltam híres a pontosságomról, akkor azt hiszem, hogy még erősen szépítettem is. Soha nem érkeztem időben, vagy túl korán, vagy túl későn érkeztem, valahányszor időponthoz voltam kötve. Ez az idén sem volt másképpen, így mikor a szobámból kilépve az órámra pillantottam, már tudtam, hogy végem. Merlin szakállára, Lavia, miért nem tudtál ma is inkább korábban odaérni? Nagyon nehéz lett volna? Belehaltál volna? Figyelsz te rám egyáltalán? A válasz erre egyértelműen egy határozott nem volt, hiszen még át sem öltöztem, tehát az utam egyből száznyolcvan fokos fordulatot vett és visszaviharzottam a szobába, hogy az alkalomhoz illő öltözetet varázsoljak magamra. Ez sajnálatos módon nem éppen öt perces mutatvány volt, azt sem tudtam, mit kéne felvennem, tehát elég sokáig tartott, mire végre megállapodtam egy kellően különc, viszont annál hazafiasabb ruhában. Gyorsan rákaptam a dísztaláromat, majd futólépésben vágtam át a kastélyon, hogy még időben megérkezzek a jeles eseményre, holott tudtam, hogy már most is elfogadhatatlanul sokat késtem. Ettől még a stressz nem tudta elvonni a figyelmemet hőn szeretett Angliámról, mely most oly távolinak tűnt a számomra, pedig nem volt az. Még a legkevésbé sem, mert az utazás időpontja már a nyakamon volt. Elmosolyodtam, majd a nagyterem bejárata előtt megtorpantam. A fenébe... Most akkor? Nem sokáig hezitáltam, rengeteg késéssel bár, de becsusszantam egy üres helyre a Levita asztalánál, megengedve egy elismerő hümmögést a díszlet miatt. Nem is rossz, nem pont az, amire számítottam, ettől még egészen tetszetős. Körbepillantottam keresgélve és rájöttem, hogy a keresett személy mindössze karnyújtásnyira ül tőlem.
- Szia Cat... - súgtam oda neki halkan, de annál szélesebb vigyorral. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mik a tervei nyárra, de sajnos az időpont nem volt a legalkalmasabb a bájcsevegésre.

Gagybátori-Miller Boglárka

Ma volt a második napja, hogy a féltesómmal, Cattel már nem voltunk összekötve, a büntetőmunkán tegnapelőtt lejárt. A tegnapi napomon leginkább aludtam és tanultam, ugyanis ez a kettő dolog volt, amit az idő alatt, míg együtt voltunk, nem tudtam. Tehát ebből az következett, hogy ma muszáj volt valahova kimozdulnom, ha nem akartam begolyózni. Reggel felkeltem, felöltöztem, elvégeztem a napi rutint, ahogy mindig. Amint a kedvem engedte, a cicusommal tettem egy sétát, kint az udvaron, de ez nem tartott túl sokáig, mert Mr Nevelhetetlen-macska-vagyok úgy döntött, minden útjába akadó levélkupacba beveti magát és ki sem jön onnan, ha nem vontatom magammal. Ezzel hamar betelt a pohár, felkaptam a macskát és elindultam vissza a kastélyba, pontosabban a nagyterembe, a kezemben egy könyvvel, a hónom alatt meg a nyughatatlan rendbontóval. Azt terveztem, hogy idekint egy padra lecsüccsenek a könyvemmel, de a macsek  másképpen döntött, így a nagyterembe belépvén felmértem a társaságot. Nem volt vészes az embertömeg, mindössze páran ültek az asztaloknál, elszórva. Én a saját asztalom felé vettem az irányt, a macskám inkább a háló felé akarta, de nem engedtem neki. Lecsüccsentem az asztalunkhoz a bal szélen és igyekeztem tudomást sem venni a külvilágról, a könyvembe temetkeztem, míg a macskám úgy döntött, hogy mellém fekve dorombol egy sort. Értékeltem, hogy nem kíván sehova elmenni, így simogatással dicsértem, aztán hagytam, hadd aludjon egy sort. Furcsálltam, hogy ennyire kevés ember volt itt, de inkább megráztam a fejemet és visszapillantottam a regényem lapjaira. Ez legalább csendes és nyugtató elfoglaltság volt, amit szívesen űztem szabadidőmben. Azonban ez nem tartott sokáig, mert egyszerűen nem tudtam koncentrálni a történésekre, szóval letettem a könyvet, a kis könyvjelzőmet a helyére csúsztatva és ismét körbepillantottam. Sehol senki, akit ismernék. Remek. Most ilyenkor mit lehet csinálni, azon kívül, hogy a gyagya macskát simogatni?

Isabella
Jelmezem
A mai napon még az órák ellenére is pörgős és laza volt. Reggel kimásztam az ágyból, felöltöztem, majd bedobáltam a cuccaimat a táskámba és a cicámmal a  hónom alatt elcaplattam órára. Kétszer szóltak rám tanárok, mikor észrevették, hogy a kosztümömet rajzolgatva tervezgetem a délutánomat. Már napok óta lázban égtem és pontosan tudtam, mi leszek. Nem akármi, hanem vámpírvadász, még egy mugli filmben láttam a csajszit. A szünetben szereztem magamnak a mugli világban ruhákat, Joli néninek pedig írtam egy baglyot, hogy küldje el az íjamat. Kicsit aggódtam miatta, hogy nem fog időben ideérni, de a baglyom úgy döntött, hogy ma ebéd közben fejbe dob engem vele. Még sosem örültem ennyire puklinak a fejemen. Mihelyst vége lett az óráknak, már futottam is a szobámba és sminkelni kezdtem, begöndörítettem a hajamat, majd felrángattam a ruhákat magamra. Cat úgy döntött,  marha jó poén lenne, ha rám ijesztene, így beugrott a szobába és búú-zott egy hatalmasat. Azt hittem, mindjárt kiugrok a bőrömből, szóval nekivágtam a párnámat és tovább szempillaspiráloztam. Mikor úgy döntöttem, hogy már elég helyes vagyok így, elkezdtem szedni a lábam felfelé a nagyteremhez. Ch! Mit nekem pasi, egyedül is marha nagy buli, ha az ember beöltözhet és riogathat másokat! Ezzel a gondolattal vágtam át a folyosón, néha fel-felnézve az óriási pókhálókra és töklámpásokra. Az ajtóban csontvázak fogadtak, de megleptek, mert kifejezetten udvariasan viselkedtek. Ezeket nem nevezném rosszcsontoknak! Körbesandítottam a teremben. Volt itt minden, Mary Poppinstól elkezdve, Alice és nyalka nyúlon át, egészen a Zombimenyasszonyig és valami majdnem meztelen pasit is beleértve. Durva volt. Még Adamet is láttam, ami azért vigyorgásra adott okot, mert ő vámpír volt, én meg vámpírvadász. Szórakozottan felnevetve léptem az édességes pulthoz és vizsgálgattam a sorakozó finomságokat. Bizarrul néztek ki, de az illatok meggyőztek arról, hogy megkóstoljak egy agysütit. Valami mennyei volt az íze, a kinézet ellenére. Ilyent még ennem kell! Egyszer csak megbökdösték a vállamat, mire megfordultam és meglepetten néztem a "támadómra". A smink nagyon jól nézett ki, de azért sikerült mellette felismernem egy évfolyamtársamat. Navinés volt, ez rémlett. Töklevet kínált, mire mosolyogva elvettem a poharat és fél kézzel megöleltem.
- Oh, szia Isabella! Köszönöm az italt, épp gondoltam rá, hogy kéne... - mondtam és a töklébe kortyoltam őt figyelve. - Tetszik a sminked, nagyon jó lett!

Isabella

A lánnyal nem sokszor találkoztam eddig, de amúgy elég szimpatikus volt nekem. Elmosolyodtam, mikor kihúzta magát a sminkje dicsérete miatt. Hát igen, egy kis egészséges egoizmus nem ártott meg eddig senkinek, szóval nem mondtam rá semmi érdekeset, hagytam, hogy örüljön. Közölte, hogy ő csinálta, mire felvontam a szemöldökömet. Jól nézett ki, pláne, ha saját kezűleg csinálta.
- Nem is rossz. Nem mondom, profi munka - bólogattam elismerően, majd a poharamba  ittam. Átlagos töklé volt, talán egy kicsit több fahéjjal, de így is nagyon finom volt. Megöleltem, amitől úgy tűnt, hogy eléggé meglepődött. Mondjuk nem csodálkozom, elvégre elég rövid ismeretség volt a hátunk mögött, de attól még bírom a csajt.  Szóval körbepillantottam elgondolkozva, majd vissza a lányra. Láttam pár hozzá hasonló sminkű lányt, mire elvigyorodtam. Tuti a korábban említett szobatársak.
- Én sem vittem túlzásba, mint láthatod, nálam sokszor jobb jelmezek vannak itt. De tényleg, most nézz körül! - nevettem fel és én is körbenéztem. Hát igen, az állításom nagyon is helytállónak tűnt a számomra. Persze, ő valószínűleg nem látta azt a filmet, amiben ez a szerkó volt. Elmosolyodtam kissé szégyenlősen, de hamar elszállt az érzés. Megkérdezte, hogy Robin Hood vagyok-e, mire kicsit felnevettem. Végül is nem volt egy rossz tipp. No majd jövőre. Ezt azért megjegyeztem magamnak, arra az esetre, ha nem lenne más ötletem.
- Én egy vámpírvadász vagyok, drágám. Nem a Bogolyfalvi úrra vadászom, csak a rossz fiúkra - húztam ki magamat, elszánt fejet vágva. Hát igen, aki jó fiú, az nem vadászik, csak rossz fiúkra.  Viccet félretéve  nem akartam vámpírvadász lenni, az ocsmány egy küldetés. Végigsimított az íjon, én pedig szélesen elvigyorodtam.
- Persze, hiszen az én íjam. Méghozzá nem is rosszul, de most nem mutatnám meg, ha nem baj, mert még a végén kidobnak - nevettem fel , majd Cat felé néztem. - Ne haragudj, csak itt a nővérem is valahol. Neked van rokonod a tanodában?

Jake
Ruha

Azt hiszem, hogy mikor először hallottam az egész Karácsonyi bál cuccról, csak a szemem forgattam. Úgy terveztem, hogy nem megyek el, nem akartam megint tök egyedül eltölteni egy hosszú estét. A Halloweeni bál is egy évfolyamtársamnak köszönhetően nem fulladt botrányba, szóval azt terveztem, hogy egy Sherlock kötettel bekucorodok az ágyamba és teázgatva fogok aznap este olvasni. Viszont nem jött össze ez a dolog, mert Jake elhívott, én pedig igazából nagyon meglepődtem. Ami azt illeti, egy kicsit lesokkolt a dolog, de azért nagyon örültem és igent is mondtam neki. Szinte azonnal, kicsit zavarba is estem utána. A készülődéssel nem siettem el semmit, de azért tervezgettem, hogy milyen ruhát veszek fel. Nem nagyon szerettem, még a gondolatot sem, hogy fehérben kelljen mennem, nem voltam egy habcsók-fajta, aki imádja az estélyi ruhákat. Pár nappal előtte viszont már megvolt a tökéletes darab, amit Joli néni küldött el nekem, bagolypostán, egyenesen Párizsból. Ő volt az én jó tündér-keresztanyám, aki mindig kihúzott a csávából, főleg akkor, ha divat kérdésről volt szó. A hajamhoz nem sok ötletem volt, még aznap este sem, így a tükör előtt ülve bámultam a tükörképemet tanácstalanul. Annyira felbosszantott az ötlettelenségem, hogy csak laza kontyba fogtam, halvány sminket dobtam fel magamnak és a tükörbe néztem mély sóhajjal. Nem voltam teljesen elégedett magammal, de azt hiszem, hogy ez a maximum, amit ki tudtam hozni magamból. Az órámra pillantottam, majd majdnem káromkodtam egy sort, mikor megláttam, hogy megint késésben vagyok. Az ágy szélére dobtam magam, majd felkaptam a cipőmet és szinte a nyakamat törve futottam a lépcsőkön, meg a folyosókon, míg odaértem a Nagyterembe. A folyosón nem volt senki, így gondoltam, hogy Jake már bent van, vagy jobb esetben még nem jött meg és nem lett volna akkora égés, hogy megint megcsúsztam a készülődéssel. Nincs akkora szerencséd, Lavia... Nagy sóhajjal beléptem, majd körbepillantva szemrevételeztem a terepet. A szállingózó hó elsőre kifejezetten aggasztott, azon gondolkoztam, hogyan is fogok én a következő tíz percben hanyatt esni, de nagy megnyugvásomra a hópelyhek eltűntek, mire a földre értek volna. Megkönnyebbült sóhajjal a termet kezdtem pásztázni, téve pár lépést a forrócsoki-szökőkút felé, ha már nem volt jobb tervem a párom megtalálásáig.

Jake
Ruha

A kezdeti izgatottságom, félelmem, vagy hogy is hívjam, ami attól tartott, hogy nem jött el és felültetett, természetesen hamar elmúlt, mert volt annyi egészséges önbizalmam, hogy tudjam, csak nem hagy cserben. Mindenesetre azt hiszem, hogy azzal, hogy igent mondtam egy elsős fiú meghívására, elég nagy okot adtam a pletykálkodásra. Nem igazán érdekelt, ezeknél sokkal fontosabb elfoglaltságaim is voltak, mint például az, hogy pontot szerezzek a házamnak, méghozzá sokat, amivel eddig nem is haladtam rosszul. Éppen elkezdtem volna törni a fejemet, hogy mit is rajzoljak legközelebb, de aztán rá kellett döbbennem, hogy a bál kellős közepén voltam, Jake pedig tett pár lépést felém. Mély levegőt vettem, majd gyorsan ki is fújtam, hogy a lehető leghiggadtabbnak nézzek ki. Persze az is voltam, de attól még a levegő nem árthat meg. Úr isten, de gyíkarc stréber vagy, öreganyám... Mikor Jake ideért, elmosolyodva biccentettem és belé karoltam, ha már volt ily udvarias és felém nyújtotta a karját.
- Jaj, ne is hozd el, úgy érzem magamat, mint egy fehér szaloncukor. De komolyan, még jó, hogy nem mindjárt rózsaszínbe kellett öltözni - nevettem fel zavartan, majd elsimítottam az egyik hajtincsemet. - Azaz, azt hiszem, azt kellett volna mondjam, hogy köszönöm. Neked is jól áll! - jegyeztem meg és tényleg így is gondoltam. Mármint, mindig, amikor a pasik elegánsba öltöztek, azt valamiért úgy véltem, hogy helyes. Sokkal jobban állt egyeseknek az öltöny, mint a sima farmer és póló párosítás. Ez persze nem mindenkire volt igaz. Mikor beljebb húzott, nem ellenkeztem, amúgy sem akartam egész nap itt ácsorogni és arra várni, hogy kinőjön alattam a fű. A dekoráció még mindig le tudott nyűgözni, mármint azután, hogy bizonyosodtam róla: nem fogok pofára esni a hólatyakban, mert nem keletkezik ilyen.
- Sokat vártál rám? Ha igen, ne haragudj, csak megint elnéztem az időt... nem erényem a pontosság, sajnos... - sóhajtottam és körbenéztem. Minden olyan szinten fehér volt, hogy az néha-néha már fájt a szememnek. Inkább visszanéztem a partneremre, kissé felvont szemöldökkel.
- És amúgy hogy vagy? Milyen napod volt? - érdeklődtem, ami még nekem is új volt. Mármint, nem sűrűn szoktam ilyeneket kérdezni, mert azt hiszem az ilyesmi nem az én dolgom. Most mégis megkérdeztem. Mi van velem?