ki nézett? senki

Minden reggel egy kisebb halál.
Végzetes dózis koffeinből, cukros süteményekből és szem alatti karikákból. Ez a napkezdet pedig egyenesen egy temetésnek ígérkezett, - ha már a halál témájánál maradunk -, hisz az idő, úgy határozott, elsiratja a koránkelőket. Hajnali 4 óta hullottak a krokodil méretű esőcseppek, Aladár és az én felettébb nagy örömömre. A kutyák, mondanom sem kell, nehezen tűrik a frontokat, hátha azok még villámlással és egyéb természeti jelenségekkel járnak együtt. Aladár végigvonyította az éjszakát, meg a pirkadatot, meg a reggelt, egyszóval hallatta a hangját, úgy, ahogy azt a Boston terrierek nagy könyvében megírták egykor. Egy percre se hagyta volna abba, ez a program egyszerűen kitörölhetetlennek bizonyult a szürkeállományából. Már nem is próbálkoztam semmivel. Régebben vettem neki egy plüsst, szentül hittem, hogy az majd segít, de azóta szétrágta és a belső tartalma fenyegetően helyezkedett el a padlón, valami olyasmi üzenettel: Aladárnak bizony nem szabad ilyen szép plüssállatokat venni, mind idelent végzik majd a porban.
Nagyot sóhajtottam az ágyam szélén üldögélve, olyan volt ez, akár egy landolás, ősz és tavasz között. Pedig nem, nem a Babits versre gondolok. Ahogy kitekintettem az ablakon, inkább a szundikálás mellett döntöttem volna. Szélben hajlongó fák, megtépázott bokrok, villámlásokkal tarkított erdők, tekintettek vissza, nem épp őszinte mosollyal.
- Ez igen, ezért felkelhettem - nyugtáztam a témát, hogy ismét egy remek nap elébe nézek, már nyúltam volna a vízhatlan taláromért, amikor eszembe jutott, hogy csak egyetlen egy van és az is jól szétrongyolódott a padlástéri kalandban. Ez már csak ilyen...
Na sebaj, majd egy kiadós reggeli - indultam el a Nagyterem felé, valami finom, pocakomat megremegtető étek reményében, amikor borzasztó füstre és mozgolódásra lettem figyelmes.
Neeee már, a manók odaégették valamit?

ki nézett? senki

Minden reggel egy kisebb halál.
Végzetes dózis koffeinből, cukros süteményekből és szem alatti karikákból. Ez a napkezdet pedig egyenesen egy temetésnek ígérkezett, - ha már a halál témájánál maradunk -, hisz az idő, úgy határozott, elsiratja a koránkelőket. Hajnali 4 óta hullottak a krokodil méretű esőcseppek, Aladár és az én felettébb nagy örömömre. A kutyák, mondanom sem kell, nehezen tűrik a frontokat, hátha azok még villámlással és egyéb természeti jelenségekkel járnak együtt. Aladár végigvonyította az éjszakát, meg a pirkadatot, meg a reggelt, egyszóval hallatta a hangját, úgy, ahogy azt a Boston terrierek nagy könyvében megírták egykor. Egy percre se hagyta volna abba, ez a program egyszerűen kitörölhetetlennek bizonyult a szürkeállományából. Már nem is próbálkoztam semmivel. Régebben vettem neki egy plüsst, szentül hittem, hogy az majd segít, de azóta szétrágta és a belső tartalma fenyegetően helyezkedett el a padlón, valami olyasmi üzenettel: Aladárnak bizony nem szabad ilyen szép plüssállatokat venni, mind idelent végzik majd a porban.
Nagyot sóhajtottam az ágyam szélén üldögélve, olyan volt ez, akár egy landolás, ősz és tavasz között. Pedig nem, nem a Babits versre gondolok. Ahogy kitekintettem az ablakon, inkább a szundikálás mellett döntöttem volna. Szélben hajlongó fák, megtépázott bokrok, villámlásokkal tarkított erdők, tekintettek vissza, nem épp őszinte mosollyal.
- Ez igen, ezért felkelhettem - nyugtáztam a témát, hogy ismét egy remek nap elébe nézek, már nyúltam volna a vízhatlan taláromért, amikor eszembe jutott, hogy csak egyetlen egy van és az is jól szétrongyolódott a padlástéri kalandban. Ez már csak ilyen...
Na sebaj, majd egy kiadós reggeli - indultam el a Nagyterem felé, valami finom, pocakomat megremegtető étek reményében, amikor borzasztó füstre és mozgolódásra lettem figyelmes.
Neeee már, a manók odaégették valamit?

Lora Fontaine - Valami bűzlik > mai megjelenés <

---

- Ha az odaégett reggelik mesélni tudnának...
De nem, most valahogy nem volt kedvük beszélgetni. Nem akarták tudatni velünk, hogy szenvedtek kínhalált a kastély igen kis méretű, mégis forgalmas helyiségében, a konyhában. Így megmaradt az érzékelés.
Vajon honnan jöhet? Délről, keletről, esetleg északról? Vajon kit égethettek oda reggeli gyanánt? Netán az egyik professzort főzik ebédnek? Melyik véncsont haldoklik odabent?
- na jó, azért mégsem járnánk olyan jól, ha tanárokat főznének ebédre. Félő, hogy egy idő után elfogynának és végül mi (diákok) kerülnénk sorra.
Én még sokra akarom vinni. Családot alapítani, gyerekeket felnevelni, kitanulni valami rendes szakmát - igen, valami ilyesminek képzeltem el a jövőmet és nem, nem a Bagolykő ebédjeként, mint ahogy mások sem, akiket lehet, hogy épp most grilleznek? Elgondolkodtató.
A füst, mint puha, bolyhos takaró, lepte el a helyiséget. Beleköltözött a diákok fejébe, szemébe, lehet, hogy csiklandozta is őket, mert olykor-olykor némelyikük, úgy megszaladt, mintha kivont karddal akart volna nekirontani a másiknak:
- Na hé, helló - avatkoztam közbe és egy másik irányba tereltem az illetőt. Remélem, a pályájára állítottam, ha meg nem, hát majd visszafordul. És akkor Bíbort láttam kirajzolódni a tömegben, nagyon köhögött, de azért sikerült megértenem, amit mond:
- Szerintem a manók is álomkapszulát vehettek be. Valószínű, elaludtak a reggeli mellett. De te miért köhögsz ennyire, Bíboranna? Beteg vagy? - kérdeztem tőle és mikor erre a felismerésre jutottam, megtettem vagy két lépést hátrafelé. Nem lehet tudni, kiben milyen kór lakik és én már ígyis a gyengélkedő szakavatott páciense voltam. Nem akartam újabb köröket.

Lora Fontaine - Valami bűzlik > mai megjelenés <

---

A nem kívánatos füst, úgy látszik, jócskán megzavarta az érzékelésemet, de Merlin lássa lelkemet, én egy kiköpött Bíborannát véltem felfedezni a tömegben. Már szólni is akartam, hogy a fene egye meg, értem, hogy szállingózik a lila köd, de miért olyan fontos a Levita ház asztalának irányába menni? Ott finomabb a reggeli? Azt kevésbé égették oda a manók? - ahogy ezeket a gondolatokat futtattam magamban, jöttem rá, a jelenség igazi okára, hogy itt valami teljesen más dolog húzódik meg a háttérben, ők bizony ikrek.
Áhhá, értem már, mégsem vagyok olyan tompa - állapítottam meg, majd hosszabb fürkészés után, kiiktatva a nyomokban fellelhető Bíboranna szeplőket és mosolyokat, nagyokat hümmögve beletörődtem az egyszerű ténybe: Liliróza egyáltalán nem Bíboranna. Jöhetnénk most a nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar mondókákkal, s ha ezt Petheő-Gönczy érintettségben vetítenénk le... ah, hagyjuk, én elvesztettem a fonalat.
- Szóval Liliróza, aki nem Bíboranna vagy, én Lora vagyok - kaptam a fejemhez és meg is vakargattam, jelezve, hogy nem vagyok biztos abban, amit mondok, de legalább a saját nevemet tudom, ez egy fix támpont a beszélgetésünkhöz. A mondat utolsó szavai felé el is mosolyodtam, elégedetten nyugtázva azt, hogy még nem sikerült elfelejteni a saját nevemet. Micsoda szerencse.
- Igen, én is Navinés vagyok, habár te nem.. de a tesód - zavarodottan elhalkultam, majd újra megszólaltam, majd elkezdtem igazgatni az esőkabátomon, mert ugye talárom nem volt. Mintha a külső megjelenés javíthatna a lelkemben dúló viharokon. Úgy megörültem, hogy Bíboranna és majd bandázunk, meg ilyenek, de nem, nem.
Liliróza, Levita, testvér - mantráztam, de a füst és homály beleszállt az elmémbe. Teljesen lefoglalt koncentrálni a káoszban, meg ott volt a szomorú tény is, lebegett, mint valami dementor a levegőben: még mindig nem ettem semmit reggelire. Borzasztó egy napkezdés, Bíborannának titulált Lilirózák és odaégetett mennyei finomságok. Már hallottam, ahogy egyre többen lázadozni kezdtek, hogy hol van a pirítós és mi történik, amikor nem bírtam tovább, szót kértem magamnak és egy kisebb székre felállva hangot adtam a nemtetszésemnek:
- Figyeljetek ide, ők mindig robotolnak és értetek fáradoznak, de most elaludtak, nem tehetnek róla. Gyertek velem és csináljuk meg együtt a reggelit - erre érkezett néhány tojás. Lehet, belőlem akartak rántottát készíteni?

Lora Fontaine - Valami bűzlik > mai megjelenés <

---

A padlástéri kaland kevésbé volt fájdalmas, mint az a tény, hogy a diákok többsége mennyire el van kényelmesedve ebben a szép kastélyban. Arra, hogy maguk csináljanak meg valamit, csak támadó tojásviharokkal tudtak felelni, sőt időközben levarázsolták rólam az esőkabátomat is. Már kevésbé foglalkoztatott, hogy most Liliróza vagy Bíboranna álldogál-e mellettem, egyre inkább elöntött a méreg, paprikavörös fejem jelezte, hogy előreláthatólag nagy problémák lesznek még itt a Nagyteremben, és nem, nem miattam.
- Hááááát Bíborannával érdekes volt a megismerkedésünk - erre kicsit el is húztam a számat, még mindig fájtak a végtagjaim, a gyengélkedőn töltött óráim száma pedig lassan az egeket verte. Ismertem a nővéreket, az ágyakat, tudtam, hová érdemes feküdni és hová nem. Például legutóbb egy sikítozó lánnyal kerültem össze, mondtam is Ursulának, hogy vigye el, mert nem a gyengélkedőre való, de nem hallgatott a szavamra. Végül önszántamból, saját felelősségemre hagytam el a fiktív elmegyógy intenzív részlegét. Azóta jött az az új pszichológus a kastélyba, dr. Ri valaki, gondolom, nem véletlen...
- De egyébként jól vagyok, látod, még egyben - bizonygattam a tényt, hogy én masszív, fiatal, erős szerkezetű hölgyemény vagyok, nem lehet csak úgy kiiktatni az élők sorából.
- De nagyon bátran viselkedett a testvéred - hálás voltam neki és leszek is, hiszen való igaz, nem mindenkiben lett volna annyi lélekerő, hogy elcipeljen a gyengélkedőig és utána még el is mondja, hogy mik történtek velünk. Kevés ember élvezhette a bizalmamat, de Bíboranna ezek közé tartozott, egyszerűen kivívta magának.
- Meg tudnának csinálni, ha nem lennének ilyen aranyvérű hólyagok.... - feleltem a lány szavaira és már nyúltam is a pálcámért. Persze, semmi küzdelem, csupán annyit mondtam:
- Invito esőkabát - és megszégyenülten szereztem vissza az oly gaz módon elbitorolt ruhadarabot.
 Ezt még megkeserülöd - tettem hozzá gondolatban. Ekkor fordult felém Liliróza, habár elég diszkrét volt, meghallottam suttogását:
- A konyhában, az minden reggeli szülőszobája - nevettem el magam és rákacsintottam a lányra.

Lora Fontaine - Valami bűzlik > mai megjelenés <

---

---

(Folytatás itt: Konyha)