A tolvajom;;

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Tizenhat év. Az nem semmi, és ezt már mind maga mögött tudhatja. Kész nő, még akkor is, ha érzelmi, meg némi tapasztalatbeli jártassága hiányzik, de ami késik, az nem múlik. Apropó tapasztalat. Abból bőven kijutott mostanság. Például megtanulta, hogy soha ne felejtse nyújtott kezében az ütőjét, mert az elsősök önként és dalolva rohannak bele, aztán még ő van elővéve, hogy verekszik. Nem tett semmit, igazán, csak rosszkor volt, rossz helyen, de azért vicces volt. Mindenesetre, Véda nénivel abban egyeztek meg, elnézi – ismét – ezt a kis malőrt, amennyiben pontban fél ötkor a szobájába megy és szépen egyesével sorba rak, saját kezűleg, minden eddig beérkezett szorgalmi lapot név, ház és évfolyam szerint is. Kisebb baja is nagyobb volt ennél, hiszen előző este még Mihaellel is sikerült összefutnia. Igaz, hogy már egészen…régi, igen, ez a jó szó, a kis közös ügyük, de Lucában nagyon is mély nyomot hagyott, szinte szikrákat hányt a tekintete még reggel is, morcos volt, mikor pedig végzett, morogva tette le a kész dolgokat, majd elköszönve, sapkáját a fejébe húzva elindult valami étel után. Gyomra iszonyatos jajveszékeléssel korgott már, pedig hajnal volt, de mint tudjuk, Lucus éhsége csillapíthatatlan, ráadásul helytől és időtől független. Semmi humora nem volt ezek után háza konyhájába menni, így a közös helyiség felé vette az irányt, valami normális társaságra vágyott, mert a pillanatnyi méreg-éhség-fáradtság kombó nem volt a kedvencei között, és holnap is vár rá egy kupac papír, de az már a navinések ügyeivel kapcsolatos, önkéntesen felszólította a néni, csinálja vele, addig is úgy hiszi – mellesleg rosszul – felügyelni tudja Lucát, hogy a jó úton maradjon. Reggelhez képest egész frissen, még egy kis mosolyt is kipréselve lépdelt a folyosókon, próbálva magát picit feldobni, de szemei előtt már az étel lebeg. Ekkor egészen nagyot kordul a gyomra, kezét rászorította, majd morgás után legszívesebben a sapkáját a fejébe húzva nyüszögött volna szerencsétlen létén, most annyira cseleskedhetnékje van, és úgy csinálna valamit, ami fel is dobja, mert ez így nagyon lehangoló.
Ma legalább ráért később jönni…
Ezzel a gondolattal nyitott be a konyhába, majdnem átesve az egyik manón, sűrű elnézés közepette verekedte el magát az asztalig, ahol a székre rogyott, majd lábával kalimpálva fújtatott egyet. A kedve nincs az egekben, de lényegesen jobb a tegnapinál, és a bájos Lucicás mosoly is az arcára költözött. Egérfüles sapkáján igazított egyet, miközben a sürgésen át megpillantott egy ismerős hátsót. Nem, Luca nem nézegeti mások fenekét, de a fiút felismerte így is, mondhatni kölcsönös segítségnyújtási kapcsolat van köztük.
- Bu!
Mosolyogva szökellt mögé, majd bökte oldalba őt. Ezután pattant fel az asztalra, így már nem érezte magát olyan alacsonynak, mindenkinél kisebb Luca, és ezt nagyon utálja. Hatalmas szemekkel meredt a tőle távolabb lévő kellékekre, majd Noelre, és azzal az ellenállhatatlan mosolyával bökte ki, mire is gondol.
- Tuuuudod, olyan rendes vagy, meg minden, én meg elég béna, deee esetleg én is kaphatok egy olyan szendvicset? HV nénim tuti arra játszik, hogy egyik reggel éhen halljak…
Mondja végig csilingelő hangján, a magából karamellaillatot árasztó lány, aminek egyetlen egy oka van, az egyik szobatársa valami parfümmel kísérletezve kiborított egy löttyöt a szekrényükbe, és most mindennek ilyen illata lett. Tuti, ha majd a kviddicsmeccsek elkezdődnek, még úgy is megérzik Lucát, hogy arra se kell nézni, karamellaillatcsík rulz.

A tolvajom;;

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
A kellemetlen visszaszóláson csak fintorog egyet. Nem érti, mért kell a fiúknak mindig ilyen morcosnak lenniük. Nem elég nekik a fizikai és a köztudatban lévő fölényük? Nem hát. Muszáj nekik még ilyen esetekben is hangoztatni. Amúgy meg Lucica tudja jól, hogy ezek az apróságok igen is olyanok, amit nagyon is élvez Noel. Ugyan, kit szédítünk nem csak szadisták a rellonosok, de némelyik kellően mazochista is, ezen jó jellemzők pedig néhány diákban más házakból is elszórtan megtalálhatok.
- Jó, de csak annyira csinálhatod, mint én! Különben nem fair!
Grimaszolt egy kicsit, aztán nevetgélve figyelte, hogyan is készül a remekmű, amin dolgozik, néha pillantott félre a mankókra, vagy éppen a rellonosra. Nem, nem a figyelmet akarta magára vonni, kivételesen, inkább amolyan éhségéből fakadó kívánalmait szerette volna tudatni. Ejj, de kacifántos ez az egész. Ezzel a fiúval lehet nem kéne kezdenie, de mit ad Isten, valahogy többször keresztezi útjaikat a sors, mint az normális lenne. Biztosan oka van ennek.
- Lucád? Mióta tulajdonítasz ilyen mélyreható ragaszkodást bárki felé? – Érdeklődik, csalafinta mosollyal, miután végighallgatta a kis reakciót. – Valamit, valamiért, nyilván, volt az a portrés ügy, amiért a kést kaptam, Mihaellel való kis összetalálkozásom folyamán pedig halványlila gőze se volt, hogy kerül az hozzám, szóval a hallgatásom is egy pont. Szerintem addig teljesen kvittek vagyunk.
Egy pillanatra azért furán nézett Noelre, mert érezte, hogy benne már összeállt a kép, mit is kívánna fizetségül, ez meg nem tűnt egyelőre túl jónak így. Jobban szereti tudni a dolgokat előre, nem szereti annyira a meglepetéseket ezen helyzetekben. Arról nem beszélve, hogy pontosan el tudta képzelni, mik járhatnak a sárkányka fejében, és nagyon… Kellemetlennek érezte, hogy ilyenre gondol, hogy a másiknak ez jár a fejében, igyekezett ezt azonban nem mutatni. A kakaó hallatán meg felcsillanó szemmel hajolt közelebb.
- Sosem szoktam unatkozni… Meg mellettem sem az emberek. – Kacsintott rá a fiúra. Igen, kacérkodik, hohó, micsoda felfedezés. Azért na, ő sem a középkorba született. -  Te gondolatolvasó is vagy? Most ki akar, kit lefizetni?
Utal a kakaóra, aminek nagyon örül, a mosoly továbbra sem távozik az arcáról, és a boldog kisugárzás se változik. Valahogy élvezi az emberek idegesítésén kívül a felvidításukat is, kifejezetten, ha kérik azt, ha nem. A susmorgásra úgy tett, mintha észre sem venné, igen is kíváncsi volt, de ezt így kell most, gondolja ő. A készítésen csak tovább mosolyog, miközben lábait lengeti, amíg magára hagyta őt, csak akkor áll meg, mikor rátelepszik, jobb szót se tudna rá, a fiú.
- Nos? Na, nem úgy ismerem én a rellonosokat, mint akik kertelnek, ha akarnak valamit...
Hajol egészen közel a fiúhoz, majd a mondat végén, nevetve húzódik tisztes távolságba, kezeit karba fonva maga előtt.

Csóktolvaj 2.0;;
~ Zárás-booooocsááánaaat <3 ~

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Hogy létezik, hogy még akkor is, mikor esze ágában sincs a rellonosok közelében találni magát, ott köt ki. Pedig tényleg nem tervezett semmit, mai öngyilkosságba sodorhatná. Már majdnem biztos benne így előre is, hogy egyikük előbb vagy utóbb a vesztét fogja okozni, de ez a jövő zenéje, vagy nem, de ma még nem érzi úgy, hogy kerülgetné a halál csókja… legalábbis a halálban biztos, hogy nem kerülgeti. Másban annyira nem.
Sosem volt az a leányzó, aki meghúzódott a háttérben, hallgatott és csak félve pillantott egy-egy emberre. Ahhoz ő túlságosan mellőzte a félelemérzetet, az eridonosokat megszégyenítően bátorságot, vagy vakmerőséget mutatott, ami néhol már erősen átcsapott marhaságba, és túltett olykor egy rellonos határozottságán és vezetői szellemén. Ó, a helyzet fokozódik! Félreértés ne essék, a csöpp mégprefektus navinésnek esze ágában sincs kihúzni a gyufát, de szereti az alvó oroszlán buksiját simogatni. Ez mit is jelent? Igen egyszerű, oda-oda szólogat rendszeresen, helytől, kortól és nemtől függetlenül bárkinek, és imádja látni a kellemes vagy éppen kellemetlen reakciókat. Noelnél azért picit eltér ettől a helyzet, találkoztak már, nem az első eset. Hallott róla dolgokat is, de azokat meg sosem tartotta mérvadónak.
A párbeszéd és a szavaik csak úgy csatáznak, miközben Luca cseppet sem fogja vissza pimaszságát, ez általában is jellemző rá, de ilyen helyzetben, mint a meccseken is, fokozottan veszélyes. Igazából már csak a pimasz mosolya és kacarászása mögé bújik, mikor szendvics kerül elő és még kakaós ajánlatot is kap. Kezd gyanúsan kedves lenni vele Noel, mindentől függetlenül, ámbár ez még közel sem jelent rosszat. Vagy hát szerinte nem… Néhol bujkál benne a naivság, hogy az embereket vezérli az önös érdeken kívül valami jó szándék féle is. Valószínűleg hamar rá fog döbbeni, hogy nagyon is téved ebben, de bátraké a szerencse alapon, picit sem nyugszik a popsiján addig. A „szende lány” kérdés pedig akaratlanul is nevetésre készteti.
- Sok jelzőt kaptam már, de a szende még sosem került elő… Nem is értem. – Próbál olyan arckifejezést vágni, hogy ezt alátámassza, de az ironikus hangja simán elárulja. Nem szeret zsákbamacskát árulni, sőt mi több, hazudni sem. Őszinte lány, valahogy nem az erőssége a tagadás sem mindig, bár van az a dac… Meg talán egyszer lesz az az ok is, amiért füllentene komolyabban. Közben a fölé magasodó rellonost kémleli, képzeli, mik forognak most a másik agyában… Kortyolgatja a kakaót szelíden, de a falatozást éppen félbeszakította.
…derült égből fájdalom? Ilyet se tapasztalt még, amolyan darázscsípésszerű apróságot kezd el érezni. Előbb a mellkasában, majd a vállában, de ahogy jön, úgy tűnik is el, marad a bambán és értetlenül, de mégis különösen csillogó barna tekintete, ami Noeléval találkozva szinte mosolyog. Sosem tapasztalt még hasonlót, vagyis de, másokon érzett, de ez mintha magából indulna. Ijesztő. Egyszerre tetszik neki és próbál érzése szerint ellenkezni ellene a tudata. Kevés sikerrel. Elővéve legédesebb mosolyát billenti kicsit félre fejét, és méri végig Noelt, nem leplezve ezt, miközben olyan apróságok tetszenek meg neki, amikről eddig mintha tudomást sem vett volna. Az utolsó kérdést szinte teljesen el is feledte, de nem is bánta, szinte késztetést érzett közelebb csúszni a terelőfiúhoz, de nem tette lecövekelt ott, ahol volt.
Meglepően hátrált volna picit, de csak egészen aprót, hogy kettejük közt még épp legyen egy lélegzetvételnyi hely, azonban a kijelentés alatt érkező csóknak áldozatául esett, de pár pillanaton belül valami automatikusan késztette arra, hogy jobbját Noel nyaka köré fonja és közelebb húzza magához, mintha nem akart volna elszakadni tőle. Szomjas volt a csókra? Határozottan olyan érzés volt, de egyszer ez a szusz is kifogy belőlük, így Luca tette meg az első lépést, minden szégyenlős belepirulás nélkül tolta el magától, finoman. Komolyan, lassan elkezdi gyűjteni a rosszfiúkat, a kviddicses sárkányokat, gyanús, mintha fétise lenne erre. Belül mozog benne azért valami gondolat, mintha nem lenne önmaga, de ez a pillanatnyi érzelmi részegség teljesen elnyomja benne, majd előrefelé lecsúszik a pultról, hogy két lábikójára álljon. Elkerülhetetlenül simul a fiúhoz, de tudja magáról, hogy itt ennek véget kell vessen. Nem úgy ismeri magát, hogy ennek jó vége lenne, és a hallomásból ítélve Ombozit se. Nem kíván új listát kezdeni „kit kell elkerülnöm” címszó alatt. Még ha furán vonzza is egy újabb puszi… Egészen közel hajol a füléhez, miután ad is neki egyet az arcára, majd folytatja.
- Finom volt – Közben rámosolyog és kacsint is egyet, még kioldalaz kettejük szoros kapcsolatából. – a reggeli.
Van egy olyan érzése, hogy ha nem volna benne a vele született gát és a képességével nem tudná magát minimálisan már most kontrollálni – ezer hála mestereinek – ennek itt közel sem lenne vége, és érzése szerint, semmi tiszta és jó nincs most a tudatában, ami kikapcsolt, zárlatos lett. A konyha ajtajából még visszatekint mosolygósan, hogy intsen egyet, aztán sziluettje homályba vész.
Van az, amikor a büntetőmunka utáni reggeli kellemes véget ér…