Olivia

A mai nap nagy része arra ment el, hogy órák után az apám által küldött cuccokat nézegettem. Valahonnan szerzett egy baglyot erre az alkalomra - vagy az iskolai példányt ejtette legalább egy hétre fogságba - és egy egész kis dobozt elfurikáztatott szegénnyel. Én igazán nem vagyok állatvédő és nem akarok a bagoly lelkekről papolni, de ha az a szegény pára egészen Angliából képes volt egymaga elhozni ezt akkor díjat érdemelne. Tőlem kapott némi csemegét a reggelinél de azt hiszem ez nem kárpótolhatja túlzottan, szóval remélem többet nem fut össze apámmal, vagy azt az öregem testi épsége bánhatja... Na meg én, mert hallgathatok egy újabb szidást. Esküszöm megoldaná, hogy rivallót küldjön nekem, bár elképzelésem sincs a kivitelezésről. De legalább csak a fél iskola értené... az a fele, akik elég műveltek ahhoz, hogy egy választékos angol nyelvű szidalmazás ne okozzon nekik problémát.
Mivel a napom a maratoni levél elolvasása után - melyben legalább 5 utalást találtam arra, hogy sürgősen vegyek egy saját baglyot, gondolom szeretné inkább azt kínozni - a lehetetlen mennyiségű laborjegyzet kibogarászásával és az apám által küldött unalom űző plusz feladatokkal telt, így az evéssel eléggé elvagyok maradva. Egyébként az nem zavar, hogy megosztja velem a kutatásainak haladását, ahogy alapvetően a feladatoknak is örülök, de nem tudom miért képtelen 14 év után felfogni, hogy: 1) Én nem felejtek, feleslegesek az ismétlések  2) Ha anyagot ismételtet, az inkább unalomhozó, mint űző. Mindenesetre egész jól elvoltam, bár még koránt sem vagyok a dolog végén, de elég tetemes mennyiségekről beszélünk most, csak a magam védelmében. A probléma csak ott van, hogy egyrészt rám esteledett és ha jól sejtem már tilosban járok, másrészt pedig megveszek az éhségtől, így mielőtt a szobámba mennék kénytelen vagyok vadászni valamit. Már csak a konyhát kéne megtalálnom...
Egy újabb kanyar és végre valahára elégtétellel nyugtázhatom, hogy célba értem. A hasam egy morranással dicséri az eredményt, majd, továbbra is amennyire csak lehet nesztelenül járva, belépek az említett helyre. Nem vagyok egyedül, egy lány is van bent, aki egy sötét üvegből iszik valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy evés közben olvasgatok még egy kicsit - ebből kifolyólag szorongatok a kezemben pár papírlapot - de igazodom a helyzethez, és miközben egy manótól kérek pár szendvicset, a hátizsákomba csúsztatom a szövegeket. Ha a másik tilosban járó nem igényli a társaságom, még újra előszedhetem őket, de egyébként amennyiben például egy prefektusba botlanék, úgy elég kellemetlenül jönne ki, ha őt figyelmen kívül hagyva csak úgy leülnék ide olvasgatni. Szóval biztos ami biztos kezdjük egy kis ismerkedéssel.
- Szia! Mit iszol?
Szólítom meg a lányt egy barátságos félmosollyal, csak hogy belevágjunk valahol. Nem tudom miként kell kommunikálni másokkal, amikor késő éjjel egymásba botlunk a konyhában, ahol eredetileg se nagyon kéne lennünk, pláne nem ilyenkor. Ez még egy új helyzet nekem.

Olivia


A lány nem vesz észre, míg rá nem köszönök, de talán még így is jobban járunk, mintha egyszerűen megfordult volna és csak úgy itt talál, minden előjel nélkül. A magam részéről legalábbis én nagyobb eséllyel kaptam volna szívrohamot az ő helyében, de hát kinek egér, kinek oroszlán. Egyébként érdekes, hogy mibe merülhetett ennyire el, elvégre csak ivott. Talán sok minden foglalkoztatja... Bár éjszaka a konyhában iszogatva én nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen mértékű figyelmetlenséget megengedni magunknak.
Diáktársam lenyel még pár kortyot, majd egy gyors szájtörlés - vagy legalábbis arra hasonlító mozdulat - után felém fordul. Mosolyogva tájékoztat a kezében lévő palack tartalmáról. Egy különös bájital... Érdekesen hangzik.
- És miért olyan különös? Milyen jellegű? Mire jó? Te készíte...
A kíváncsi kérdések meggondolatlanul törnek belőlem elő és egyszer csak azon kapom magam, hogy már a negyedikkel bombáznám meg az ismeretlen diákot. Zavarba jövök, elvégre valószínűleg nem ez a normális reakció az iméntiekre, én pedig tényleg nagyon próbálkozom a normális, hétköznapi gyereket játszani, főleg ha a másik még egyáltalán nem ismer, de... úgy tűnik nem nagyon megy ez nekem.
- Bocs.
Morgom oda, minden iménti lelkesedésemet elveszítve, bár azért az a bájital még mindig érdekel... Meg az is, hogy miért szorongatja annyira az palackot, amit azért kezdtem el fixírozni, mert nem akartam a lányra nézni. Most visszaemelem rá a tekintetem és valahogy... talán kissé feszültnek tűnik, vagy csak én képzelem, de a testbeszéde nekem erre utal. Vajon a kérdéseim miatt, a folyadék miatt, esetleg mert megzavartam? Talán több is közrejátszik itt.
- Mert te az vagy?
Tudom, hogy nem az. Már rég beazonosítottam az összeset, így kizárt, hogy egy legyen közülük. Mindettől függetlenül ő elhiheti, hogy a kérdésem valódi, mivel a viccelődés legkisebb jelét se mutatom. Még mindig zavarnak az iméntiek.
- Egyébként egy éjféli rituális áldozásra készülök, hogy holtakat idézzek meg. Gondoltam a manók segíthetnek az alapanyagok megszerzésében, bár, mint kiderült, nincs élő kecskéjük. Kiábrándító.
Teljesen komoly vagyok, a végén még fel is sóhajtok, csak hogy élethű legyen a dolog, ám ekkor odajön az egyik furcsa kis szerzet a szendvicsekkel, amiket még érkezésemkor kértem. Erre egy vidám félmosolyt eresztek meg a lány felé.
- Hupsz, lebuktam. Csak lemaradtam a vacsoráról, mert tanultam.
Tudom, hülye vicc volt, de engem elszórakoztat és más nem számít. Legfeljebb ezek után már tényleg hülyének fog nézni. Nem ő volna az egyetlen. Pedig okosabb vagyok mindegyiküknél... Ironikus, nem?
- Nem. Lazán leteszem őket.
Tényleg nem értem, hogy mi ez a nagy hiszti a vizsgák körül. Igazából az egész csak egy béna visszakérdezés, hogy biztosra tudhassák, megtanultuk-e amit igyekeznek a szánkba rágni. Nekem pedig sose volt ilyesmire szükségem. ösztönzés nélkül is kielégítem a kíváncsiságomat, ismételnem meg majdhogynem felesleges. Akárcsak ez az egész év végi felhajtás.
- Mert te parázol?
Kissé felvonom a szemöldökömet, kérdőn nézve rá, majd a válaszát hallgatva nekilátok a megkésett vacsorámnak.