Sűrű napokon voltam túl. Voltak sokkoló, voltak horrorisztikus és vicces percek is, de összességében elmondhattuk, hogy rám járt a rúd, de rendesen. Kimerült voltam, mondhatni kevesebb életerőm nem is lehetett volna. Hulla fáradtan és éhesen zuhantam be a szobánkba, és mielőtt elkényelmesedtem volna, összeszedtem magam és útnak indultam. Egyértelműen a konyha felé vettem az irányt.
    Szokásos formámmal ellentétben totál nyúzottan baktattam előre. Nem arról van szó, így is kifogástalan volt a külsőm, csak annyi különbség volt felfedezhető, hogy meggyötört lett az arckifejezésem. Jó ideje nem ettem rendesen, így a konyha felé tartva összefutott a nyál a számban. Választok valami íncsiklandozó fogást és betolom, aztán pedig elégedetten bedőlök az ágyba és alszom 48 órát egyhuzamban. Egész jó kis terv volt.
    A konyhába érve a manók körém sereglettek, hogy lessék a kívánságaimat, de én csak egy hatalmas adag palacsintát kértem. Oké, nem nevezném rendes kajának, és előtte kellett volna még kérnem valamit, de olyannyira kívántam az édeset, mintha legalábbis terhes lettem volna, pedig nem voltam. Ismertem a helyzetet, a nevelőm három gyerekkel volt terhes, ebből kettőnél végig otthon voltam. Annyit evett, mint egy elefánt, ráadásul a legképtelenebb kajákat. Komolyan mondom, életemben nem ettem még tormás kalácsot téli szalámival, de az után a látvány után már biztos nem fogok. Mondjuk a sajtos tészta ketchuppal sem nyerte el a tetszésem, de ha neki ez kellett, szíve joga. Én nem voltam ennyire elvadult, plusz egészségesen ettem – ha ettem -, így nálam nem állt fenn a veszély, hogy megalkotok valami olyasmit, ami felkerül a világ legundorítóbb kajáinak listájára.
    Miután lezsíroztam a manókkal, hogy mi lesz a menü, lehuppantam az egyik székre és a még kért teámat szürcsölgettem. Az idő egyre hűvösebb volt, amit a kastélyon belül is lehetett érezni. Csendben, merengve vártam, hogy kihozzák a hatalmas adag palát.

    Sűrű napokon voltam túl. Voltak sokkoló, voltak horrorisztikus és vicces percek is, de összességében elmondhattuk, hogy rám járt a rúd, de rendesen. Kimerült voltam, mondhatni kevesebb életerőm nem is lehetett volna. Hulla fáradtan és éhesen zuhantam be a szobánkba, és mielőtt elkényelmesedtem volna, összeszedtem magam és útnak indultam. Egyértelműen a konyha felé vettem az irányt.
    Szokásos formámmal ellentétben totál nyúzottan baktattam előre. Nem arról van szó, így is kifogástalan volt a külsőm, csak annyi különbség volt felfedezhető, hogy meggyötört lett az arckifejezésem. Jó ideje nem ettem rendesen, így a konyha felé tartva összefutott a nyál a számban. Választok valami íncsiklandozó fogást és betolom, aztán pedig elégedetten bedőlök az ágyba és alszom 48 órát egyhuzamban. Egész jó kis terv volt.
    A konyhába érve a manók körém sereglettek, hogy lessék a kívánságaimat, de én csak egy hatalmas adag palacsintát kértem. Oké, nem nevezném rendes kajának, és előtte kellett volna még kérnem valamit, de olyannyira kívántam az édeset, mintha legalábbis terhes lettem volna, pedig nem voltam. Ismertem a helyzetet, a nevelőm három gyerekkel volt terhes, ebből kettőnél végig otthon voltam. Annyit evett, mint egy elefánt, ráadásul a legképtelenebb kajákat. Komolyan mondom, életemben nem ettem még tormás kalácsot téli szalámival, de az után a látvány után már biztos nem fogok. Mondjuk a sajtos tészta ketchuppal sem nyerte el a tetszésem, de ha neki ez kellett, szíve joga. Én nem voltam ennyire elvadult, plusz egészségesen ettem – ha ettem -, így nálam nem állt fenn a veszély, hogy megalkotok valami olyasmit, ami felkerül a világ legundorítóbb kajáinak listájára.
    Miután lezsíroztam a manókkal, hogy mi lesz a menü, lehuppantam az egyik székre és a még kért teámat szürcsölgettem. Az idő egyre hűvösebb volt, amit a kastélyon belül is lehetett érezni. Csendben, merengve vártam, hogy kihozzák a hatalmas adag palát.

NinaViki
//*össze meg vissza szégyenli magát a kései válaszért ._.*//

Ma nem volt iskolában, mert tegnap összeszedett valamit és nagyon fájt a pocija, meg nem igazán volt rendben minden odabenn. Nem hiába, ez az ősz már csak ilyen vírusos, bacisos. Az osztályukba nem járnak sokan, de ahhoz képest talán 4-5-en is betegek emiatt a rossz idő miatt. Azt mondták neki, hogy pár napig pihengessen otthon, feküdjön az ágyacskájában, esetleg kifestőzzön. Ezt nagyon nem szereti, sokkal aktívabb kisgyerek ő annál, minthogy ágyba kényszerítsék.  Néhányszor már érezte magát olyan rosszul, hogy fel sem bírt kelni az ágyából, főleg amikor Lengyelországba költöztek. Nem nagyon emlékszik erre az időszakra, mert kicsi volt, de ott elég sok mindent összeszedett, mert hideg volt a hegyekben, nem volt ahhoz szokva.
Ez a főtt krumplis meg teás diéta még aztán pláne rátesz egy hatalmas lapáttal az egész fekvés dologra. Képes volt az anyukája és nem ment be órát tartani csak azért, hogy mellette legyen egész álló nap. Igaz, azt nagyon élvezte, hogy majdnem egész nap csakis vele törődött, mesét olvastak, hogy ne unatkozzon annyira. Meg megcsinált mindenféle vicces varázslatot a pálcájával, amit egész biztosan Riri is meg fog tanulni, amit lesz végre pálcája. Néhány év és elkezdhet gyakorolni vele, pont olyan ügyes lesz, mint a nagyok. Az apukája meg az anyukája ismer egy csomó varázsigét a sárkányok ellen, azt is meg fogja tanulni. Nem szeretne a szülei nyomdokaiba lépni és a sárkányok között élni, csak plüssben szereti őket. Neki majd saját édességfeltaláldája lesz, mindenféle mókás finomság fogja elhagyni a műhelyét és a saját kis boltjában fogja árulni.
Délután egy kicsit magára hagyta az anyuja, mert el kellett menjen a mestertanoncokhoz valamilyen ügyet intézni. A kis szöszinek sem kellett több, úgy döntött, hogy végre eszik valami normális kaját. Hipp hopp felkapja a kis melegítőjét és elindul a konyha irányába, amit pár hete mutattak neki. Ott van egy csomó kismanó, akik azt lesik, hogy mire van szüksége. Szuperkémként lopakodik a folyosókon, nehogy valaki észrevegye. Persze egy kisgyerek mindig feltűnést kelt egy ilyen iskolában, pláne, hogy ha úgy lopakodik, mint aki rosszban sántikál, mert a látványát már alapvetően megszokták. Nem egy tanárnak van gyereke, nem olyan nagy kunszt őket a folyosón csavarogni látni.
- SZIASZTOK, MANÓCSKÁK!
 Sivítja belépve a zsúfolt, nyüzsgő konyhába. Rengeteg manó szorgoskodik itt azon, hogy a pár óra múlva megrendezésre kerülő vacsorán minden olyan zökkenőmentesen menjen, ahogy szokott.  Meglepetésére nem csak a nagy fülű lények voltak ott, hanem egy lány is. Megkéri a hozzá legközelebb álló házimanót, hogy szerezzen neki valamilyen csokis édességet, míg az odaadó manócska elmegy intézkedni az ügyben, odalép a lányhoz.
- Sziaa. Téged sem hagytak enni napközben?  
Magyarázza morcosan grimaszolva, majd lehuppan a lány melletti székre és a combjára könyököl. Szemével a szorgalmas varázslényeket figyeli, ahogy serénykednek. Olyan kis picik ezek a manócskák mégis ennyit tudnak dolgozni.
Közben Dézi kerített az ebédről megmaradt különféle csokoládés édességeket. Volt ott muffin, piskóta és egy szelet torta is. Derűsen felvisít, majd megköszöni a cukiság szerzeményét. Összességében nagyon szereti ezeket a teremtményeket, szórakoztatónak találja a viselkedésüket.
Rövid mélázás után a csokis tortára esik a választása, jóízűen harap bele az egész napos főtt krumplizás után. A lábát lóbálva nézi a mellette ülő lányt, bájosan rávigyorogva. Az arcára egy kis krém kenődött, ráadásul a mancsába is beleolvadt a tetején lévő csokoládémáz.
- Te is kérsz ilyet?
Kérdi a lány felé nyújtva a tálcát. Már majdnem elfelejtette megkínálni, annyira örült az édességnek. Remélhetőleg nem jut az anyukája fülébe, hogy kilógott sütizni, amikor még rendes ételt sem szabadna ennie, nem még nasit.