Még a nyáron tettem egy rövid kiruccanást Londonban, aminek során bizony megint vettem egy rakás használhatatlan cuccot. Na, ez igazából most tűnt fel, miután nem sikerült a ruháimat beletuszkolni a ládámba. Mit volt mit tenni, hát fogtam, odaültem a ládám mellé és elkezdtem kihajigálni belőle a göncöket. Volt benne egy rakás bögre, amitől nem voltam hajlandó megszabadulni, egy nagy táskányi reklámcucc. Átvizitáltam és jó sok nippet ki is selejteztem,  belegyűrtem őket a táskába. Hova kéne raknom ez a sok fölösleges cuccot? De most komolyan, rakjam a házkupába és gyújtsam fel? Úgysem meri soha senki megnézni, nem is tűnne fel nekik... Az ötletet mindenesetre elvetettem, mert már csak három évem volt hátra itt, nem volt kedvem hozzá, hogy Doleancé letépje a fejemet gyújtogatásért. Szóval összekötöttem a hajamat és a pálcámat a talárom zsebébe csúsztatva, felmarkoltam a táskát és elindultam utamra. Nem nagyon tudtam, hogy most mit csináljak, azon voltam, hogy most megyek és kalapácsvető módjára belevágom az egész hülyeséget a tóba. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly még a szertárba eldugtam egy Troll dolgozatomat és hogy az a kis iromány már egészen biztos, hogy nagyon magányos. Így tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és arra indultam, hogy megszabaduljak a sok szeméttől, közben egy zacskó Cadburyt szemrevételeztem magamnak. Imádtam az angol édességek minden formáját, habár...mit nem szerettem, ami angol volt? Imádtam az angol királynőt - tuti, hogy anno Hollóhátas volt -, az angol zászlót, a Big Bent, a tejes teát és a Cadbury kétszázféle csokoládéját. Így elropogtattam egy krémmel töltött csokitojást, a szertár folyosója felé sétálva. A sarkon bekanyarodva vettem végül észre egy ismerős arcot, aki dühösen vágott le a földre egy kötegnyi papírt és felszabta az ajtót. Oldalra biccentett fejjel torpantam meg, még mindig édességet ropogtatva és lejjebb húzogattam az angol-zászlós pólóm. Lenyeltem az édességet, majd ismét közelebb léptem.
- Csak nincs gond, Nedra? - tettem fel a kérdést, bár nem nagyon vártam választ, hiszen ha minden oké lenne, nem dühöngene és hajigálna be papírokat a szertárba. Szórakozottan elvigyorodtam, majd odasétáltam hozzá, persze megtartva a tisztes távolságot. - Segítsek valamiben? Mintha kétségbeesettnek tűnnél... de mi ez a bűz?
Kétségkívül orrfacsaró szag áradt valamiből és a szemem a pergamenekre siklott. Grimaszolva pislogtam egy sort, majd lassan visszanéztem a lányra.
- Nem néz ki valami biztatóan. Kérsz Cadburyt? - nyújtottam felé a csokis tasakot, hogy legalább egy kicsit kevésbé legyen gázos a helyzet.

Annak ellenére, hogy most az egyszer nem akartam sem megijeszteni, sem pedig a frászt hozni másokra, azt hiszem a megjelenésemmel sikerült megzavarnom a szőke háztársamat. Halványan elvigyorodtam, mert azért jó, ha az ember ilyesmire is képes. Nem tartottam bolondnak a lányt, igazából a zsenik szinte kivétel nélkül beszélnek magukban, mert néha nincs jobb társaságuk, akikkel megbeszélhetnék az élet problémáit. Én is ezek közé az emberek közé tartoztam. A lány egy sóhajjal  lecsücsült a padlóra, mire kissé kétkedve néztem rá, de végül nem kommentáltam a dolgot, csak benyomtam még egy csokit és a maradékot zsebre vágtam, mivel intett, hogy ő nem kér. Én felkínáltam neki a lehetőséget, nem mondhatja, hogy nem! Sebaj, több marad nekem. Egy idő után már-már ijesztőnek hatott a drága, elvégre csak bámult maga elé, ami nem jellemző a legtöbb emberre. Halkan felnevettem, de gyorsan el is nyomtam, nem akartam a csaj lelkébe gázolni, bár sokszor sikerült az ilyesmit összehoznom. Mint múltkor, a halloween partin. Szegény kis szöszke fiúcska azt hitte, hogy lehet köztünk bármi is. Bah! Nem. Meglepett a dolog, hogy a szöszke arcán láttam átsuhanni valami felismerés félét, mert a legtöbb ember lusta gondolkozni. De komolyan, még csak meg sem próbálkoznak vele. Nagyon kiábrándító tud lenni az emberi faj, mondjon nekem bárki bármi!
- Megszívattak téged átkozott cuccokkal és te még itt vagy, ahelyett, hogy véres bosszút állnál? Hu, várjál, ezt át kell gondolnom. Én már rég ott lennék és minimum Rémdenevér-rontást uszítottam volna a kis vicces kedvűre - mondtam elgondolkozva. Hát igen, én határozottan ezt tettem volna, de az ismerőseim nagy része nem úgy gondolkozik, mint én. Megvillantottam egy bocsánatkérő mosolyt, kb fél percre, nem többre. Leguggoltam vele szemben, a kezeimet a térdeimen támasztva és kissé oldalra döntöttem a fejemet. Néha nagyon zavarba tudtam hozni embereket, mert imádtam tanulmányozni az arckifejezéseiket, a mozdulataikat. Előbb utóbb ezért valaki le fog ütni, Grace.
- Igen, én is lomtalanítani jöttem ide, bár az enyém csak fölösleges és nem  bűzlik az átkoktól. - bólogattam  helyeslően, bár nem teljesen ugyanazon okokból jöttünk ide, mégis azt hiszem jól jött volna nekünk egymás segítsége, mert nehéz volt a bejutás. Tanácsolta, hogy ne dobáljam be, így felálltam és odasétálva megkopogtattam a kupi-tornyot. Elgondolkozva bólogattam és átfutottam a hang alapján körülbelül milyen vastag lehet az ajtó előtti torlasz. Nem tűnt annyira vészesnek, de egy ember tuti nem tudná elmozdítani.
- Ha ezt tudtam volna, szerintem hozok egy ásót... honnan kerül ide ennyi szemét? - kérdeztem egy értetlenkedő grimasszal belerúgva alul a kupacba.  Pár könyv meg irat repült befelé, így ismét leguggolva bepillantottam. Sötét volt, de volt most már alul egy nagyon pici rés. Visszanéztem a csapattársamra, majd elfojtottam egy komisz vigyort. Imádom az ilyesmit, még akkor is, ha nincsen tervben.
- Engem is érdekel mi van bent, de ha itt nem jutunk be, soha nem férek be a szekrényembe. Pardon, ládámba, szóval muszáj lesz bejutni. - vizsgálgattam a lyukat, ami valaha talán a bejárat lehetett, mielőtt még elhalmozták a kacatok. - Csapatépítő tréning, hm, Nedra?
Persze a gondolatra nevetnem kellet, de közben erősen járt az agyam, hogy vajon mi merre kéne kerüljön, hogy bejussunk. Volt pár kósza ötletem, de mind eszelős, pont mint az esetek kilencven százalékában.
- Mondanám, hogy berobbantom, de nem hiszem, hogy meg lennénk dicsérve. Neked van ötleted a lehetetlenhez? - egy hajtincsemet hátradobtam a vállam felett és ránéztem a szemem sarkából. Volt egy olyan érzésem, hogy mi ketten elég kreatívak vagyunk ahhoz, hogy bejussunk. A többi már csak rajta állt.

Miután Nedra arca kezdett kicsit kevésbé gondterheltté válni, elégedettebb bólintottam magam elé. Kedveltem a lányt, igaz, hogy a magam módján, amit nem mindenki vett észre vagy értett meg. Az ő problémájuk, ha nem értenek, nem az enyém. Én világosan kimutatom, mikor valaki fontos nekem. Miután elkezdtünk beszélni arról, ki mit keres itt, elkezdte mesélni, hogyan verte át az az árus Peruban. A naivitás általános népbetegség, nem okoltam érte, sokan beleestek már ebbe a hibába előtte is és sokan bele fognak ezután is. A sztori nem volt pozitív végkimenetelű, de én csak vigyorogtam rajta és visszapillantottam a lányra. Kicsit hülyének nézhetett, azt hiszem, mert az igazat megvallva rettenetes lelkesedést mutattam, annak ellenére, hogy éppen dühöngött a dolgon.
- Ez csodás. Nem érted, miért lelkesedem, ugye? - sandítottam felé szórakozottan, a hajamat piszkálgatva a mutatóujjammal. - Ha nem mész Peruba és veszed meg ezeket az izéket, most nem lennél itt és valószínűleg egyikünk sem jutna be. Csak ha berobbantanánk, azért pedig nem lenne egyikünk sem megdicsérve, attól tartok - zártam le a mondandómat, pont ellépve a térkép elől, amibe belerúgott. Ránéztem a papírosra, majd rosszallóan ráztam a fejemet, miután megint büdösséget kezdett árasztani, minden eddiginél nagyobb hévvel. Nem tudtam, hogy támad is... Azt mondta, nem találná már meg a pasit, aki rásózta, ezért nem próbálkozik vele, szóval én csak bólintottam egy kicsit. Sosem jártam Peruban, így nem tudtam, hogy is mennek ott a dolgok pontosan, ezért nem is tervezgettem neki. A terv csak úgy tökéletes, ha minden eshetőséget számba veszünk. Mikor felnézett, úgy tűnt, hogy meglepte a közelségem, amin csak felnevettem röviden, majd felállva tettem egy lépést hátra. Voltak, akiket zavart, hogy afféle megfigyelést tartottam velük, azaz őket vizitáltam. Azt is felírtam lehetséges opcióként, hogy ezért felkel és orrba ver, szóval már nyúltam volna a zsepiért, de a verekedés elmaradt. Azt hiszem, kezdte megszokni, hogy elég nagy egy csudabogár vagyok, főleg akkor, ha jó kedvem van. Most pedig az volt, leginkább a csoki miatt. A lemondó pillantás miatt oldalra biccentett fejjel néztem rá.
- Lehet hogy nem messziről bűzlik és nincs elátkozva, de van benne nagymama kötötte, néni szagú sál is, amit tavaly kaptam, szóval hidd csak el, ez is rejteget magában veszélyeket. - néztem grimasszal a táskám tartalmára, majd inkább megráztam a fejemet és visszatettem a táskát a fal mellé. Nem akartam látni jelen pillanatban. Együtt kezdtük vizsgálni a szeméthalmazt, ami elzárta az utunkat befelé, miközben ő valami mozgó bájitalról mesélt, ami megtámadott valakiket. Vágtam hozzá egy érdekes fejet, az egyszer biztos. Nem nagyon tudtam hova tenni az agyamban az emberevő bájitalokat. Ma is tanultam valami újat... Felvetettem neki az ötletet, hogy legyen csapatépítő tréning, rövid ideig mutatott is lelkesedést, de szerintem ő is rájött, hogy ez a legtöbb embernek a Levitában nem hiszem, hogy tetszene. Hát vannak ilyenek, nekem mindenesetre tetszett az ötlet. Azt mondta, hogy rúgjuk be, mire kissé kétkedő arccal végigmértem a kupacot, ismét végigfuttatva rajta a tekintetemet.
- Nem hiszem, szerintem nem szakadna be tőle, de végül is egy próbát megérne... csak fent áll a veszély, hogy esetleg elvesztjük az egyensúlyunk és ki tudja, mibe is beleeshetünk... - vetettem fel ezt a nem éppen pozitív eshetőséget, de figyeltem közben a szőke csapattársamat, hogy mit is mond a dologra, illetve vannak-e még ötletei. Persze volt neki még egy, végül felvetette a Bombardat is. Oldalra biccentett fejjel elővettem a pálcám, de nem tettem semmit, hanem odaléptem mellé és én is nekivetettem a vállam. Én teljes erőbedobással feszítettem magam a kupacnak és azt hiszem, hogy ő is pont ugyanezt tette, de a kupac nem mozdult. Megtöröltem a homlokom apró sóhajjal, majd hátradobtam a hajamat és Inderára néztem, majd a pálcámra.
- Akad más rémes ötleted is, vagy az enyémet használjuk, ami a leghülyébb? Semmi bajom  veled amúgy, már az ötlet is abszurdum, hogy be akarunk menni oda! - nevettem fel, majd várakozón néztem Nedrára, hogy akad-e még ötlete, vagy félreáll és hagyja, hogy berobbantsam a kupacot. Ha ezt látnák...