A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=861509#post861509][b]Hegedüsh Marcell - 2023.03.29. 10:13[/b][/url]

Öblös, kürtszerű hang jelzi, hogy néhány percen belül megérkezünk a bogolyfalvi vasútállomás kettes számú peronjára. Régi stílusú, bőrüléses fülkében utaztam idáig. Nem volt éppen a legkényelmesebb, sőt… kifejezetten hideg volt, amikor felszálltam a teljesen kihűlt vonatra. Most csupán leheletem csapódik vissza páraként a hűvös szél-tépte ablaküvegről, hogy ahhoz közelebb hajolva bámuljak bele egyenesen néhány várakozó városlakó arcába. Mosolygó szemek, izgatottan járó lábak. Várnak. Ekkor látom meg szemem sarkából, hogy az előttem ülő idősebb hölgy a magasba emeli a kezét, s fogatlan, ám annál bájosabb mosollyal integet egy tizenéves fiúnak, aki a peronon vár rá. Én egyedül fogok leszállni a vonatról. Egyedül fogok hazamenni és egyedül fogom elfogyasztani a vacsorámat, ami valószínűleg valami mirelit lesz, amit egy suhintással tudok ehető melegre varázsolni. Bele sem merek egyelőre gondolni abba, hogy mégis milyen állapotok uralkodhatnak a házon belül. Csupán kényelmes ágyamra tudok gondolni, s arra, hogy talán vacsora után járok egyet a városban.
Mélyet sóhajtva emelkedek fel, amikor a kerekek végre megálljt parancsolnak a vonatnak. Ritkaságnak számító mantikórbőr utazótáskámat vállamra dobom, s a fülke ajtaját kitárva engedem magam elé az idős hölgyet, hogy az kedves szavakkal köszönje meg nekem, s öregesen unokájához biceghessen.
Megjelenésem a szokásos; bőrdzseki, fekete farmer és bőrbakancs. Nyakamban egy motoros csősál óvja meg torkomat a jéghideg széltől. Sötét fürtjeimbe bele-belekap a szél, miközben megteszem az első lépéseket Bogolyfalva vasútállomásán. Nem érzek izgalmat. Nem érzek szomorúságot, boldogságot, várakozást. Nem érzek semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=861512#post861512][b]Hegedüsh Marcell - 2023.03.29. 11:20[/b][/url]

Mikor először tértem vissza az iskolai évek után ebbe a csepp, elvarázsolt kisvárosba, teljesen más érzések kavarogtak bennem. Tele voltam vágyakkal, teljesíteni akarással. Most unott arccal csámcsogok a rágómon, miközben jobb vállamat súlyos táskám nyomja, bal kezem pedig megszokott módon a farmerzsebben pihen. Nem vagyok az a vézna alak, aki elhagyta Bogolyfalvát, de nem is vagyok annyira jó súlyban. Leginkább ez arcélemen látszik, ami végre ugyanolyan férfiassággal mutatja meg magát a nagyérdeműnek, mint jó pár évvel ezelőtt. Elgondolkodtam. Menjek egyenesen haza vagy üljek be egy italra valahová? Megengedhetem magamnak? Bevásárolni menjek inkább? Gondolatban vállat vonok; ki a francot érdekel? Ásványokat kutattam most hónapokon keresztül, amiket leadtam, s igen jó pénzeket kaptam értük. Azonban egyedül ebben is elfáradtam. Most kell egy kis idő, amíg összeszedem a gondolataimat, és eldöntöm, hogy merre tovább az életemmel. Vonzó, ugye? Egy negyvenes éveiben járó, jelenleg munkanélküli férfi, akinek a lelke darabokra tört, s csupán a legerősebb páncélt nyújtó darabot tartotta meg.
Hatalmas a zsivaj, de annyira nem érint érzékenyen a dolog, így ajkaimat megnyalva nézek szét magam körül, amikor is elkapom egy mellettem elhaladó, fiatal lány mosolygással egybekötött tekintetét. Fekete szemeimmel hunyorítva nézek a csinos alak után. De hát ennyiben ki is merül a dolog, hiszen az első számú dolog az, hogy vén kéjencnek érzem magam tőle. Másodlagosan pedig… vagy inkább az az elsődleges – tudja a fene – arról van szó, hogy nem keresem még a flörtöt sem manapság. Plusz… letekintek a földre, s megpillantom a lány táskáját.
– Hé! – szólok utána rekedtes hangomon, de nem hall. Lehajolok, és felkapom a táskát, hogy utána induljak, de ő hirtelen fordul meg tengelye körül, így egymásba ütközünk. A táskát kiejtem kezemből, s az újfent a földön találja magát. – A fenébe! – hajolok le újra. – Ne haragudj… elhagytad a táskád…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=861520#post861520][b]Hegedüsh Marcell - 2023.03.29. 14:34[/b][/url]

Hallom a lány szavait, miközben ismét összeszedem a táskát a kövekről. Megköszöni, amire én kimérten, halvány mosollyal biccentek egyet. Esetlenül nyújtom felé, mert közben már teljesen másfelé járnak a gondolataim. Mennyire hasonló karakterek vagyunk első ránézésre… Szemeim elhomályosodnak, ezzel érzékeltetve a külvilágnak, hogy elvesztem kicsit képzeletemben. Érdekes gondolat, hogy akár rokonom is lehetne. Igen közeli. Lehetne a lányom is akár, ahogyan elnézem. Egészen fiatalnak tűnik, amit erős kiállása még inkább megerősít. Figyelem, ahogyan magához veszi a táskát. A háttérben társalognak az emberek, az újságárusok hangosan kiabálják a mai nap pletykáit, hogy fogyjon a nyomtatott sajtó, perec illat száll a levegőben, és… hangosan megkordul a gyomrom. Nem tudom, hogy a másik számára mennyire hallható ez, elvégre eléggé nagy a zaj az állomáson. Én éreztem. Egész a torkomig, hogy most már talán két nap is eltelt azóta, hogy megettem azt a mákos rétest Pestseholsén. Dehidratált vagyok és az éheséget már egyszerűen nem is érzékelem. A mirelit gondolata is csupán a házammal köthető össze. Amolyan ösztönös valami.
Összehúzott szemöldökkel nézek végig magamon. – Divat – horkanok fel. Folytatnám sértettségem kifejezését, azonban a lány hátrébb lép és szemügyre vesz. Összeszorul a gyomrom. Zavarban vagyok. Ám a végeredmény pozitív. Bólintok egyet. – Igen – nyelek egyet. Nem kötöm az orrára, hogy a Harley-t el kellett adni. – Jelenleg egy… klasszikus Honda CB550-ösöm van – maradjunk a klasszikus szónál. – Tán boszorkány létedre érdekelnek a motorok? – az öltözködéséből kiindulva; buta kérdés. Jobb szemöldököm megemelkedik. Lenézek a felém nyújtott vékonyka, tetovált kézfejre. – Hege – mutatkozom be. – Ide jársz a tanodába?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=861684#post861684][b]Hegedüsh Marcell - 2023.03.31. 11:03[/b][/url]

Egy pillanat csupán, amíg elmerengek a kézfejen lévő, színes remekművön, majd fejemet megrázva tekintek fel a lányra, aki éppen vonásaimat vizsgálja. Ha eddig zavarban voltam, akkor most nem tudom, hogy ez pontosan micsoda, amit érzek. Nőneműtől ilyen jellegű vizsgálódást nem igazán tapasztaltam az elmúlt időben, s attól függetlenül, hogy körülbelül húsz év lehet közöttünk, mégis hízelgő, ha megnéz magának akárcsak egy másodpercre is. Elismerően biggyesztem ajkaimat, s biccentek is, amikor a jogosítvány szóba kerül.
– Köszönöm, hogy visszaadtad a fiatalságba vetett hitemet – engedek meg egy félmosolyt, így borostás arcom máris valamivel kevésbé tűnik sorozatgyilkos-alapanyagnak. Jó tudni, hogy vannak még ilyen lányok, akiket érdekelnek a járgányok. – Ha majd beszerzel egyet, akkor talán össze is futunk a hegyekben – elvégre a hegység girbegurba szerpentinjein a legcsodásabb motorozni ilyenkor.
„Hogy mennyit csacsog ez a lány egy idegennel”, fordul meg a fejemben a gondolat, de csak oldalra biccentett fejjel, még mindig halvány mosollyal hallgatom a lelkes beszédet. Ásványok. Kapom fel a fejem. Valóban egyre több bennünk a közös. Nem volt véletlenül néhány éve kalandom az édesanyáddal? Mert ez kísérteties.
– Én magam ásványkutató vagyok – gesztikulálok szabad, bal kezemmel. – És… az Eridon házvezető-helyettese voltam. Aztán elutaztam. És… most újra itt vagyok – nem is tudom, hogy beszéltem-e ennyit az utóbbi időben. – Egyébként, idejártam még a dinoszauruszokkal a meteorbecsapódás előtt. Eridonos voltam én magam is, így jó volt kicsit részt venni a ház vezetésében – egyébiránt, semmirekellő munkanélküli vagyok, köszönöm kérdésed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=862263#post862263][b]Hegedüsh Marcell - 2023.04.05. 13:16[/b][/url]

Ami igaz, az igaz. Jómagam kedvelem az egyéniséggel megáldott fiatalokat, és ez a lány éppen olyannak tűnik, aki nem szenved hiányt különleges megjelenésből és személyiségből egyaránt. Ezért is használtam a választott szófordulatot. Hiszem azt, hogy nem kell kihalnia ezeknek a jegyeknek, amit Manka hordoz magában. Halványan mosolyogva, inkább amolyan jobbra húzott félmosollyal reagálok a „fenyegetésre”, miközben megjelenik az aprócska nevetőcsík arcom jobb felén borostáim között. Fejben válaszolok manapság sok mindenre, így most is ezt teszem, miszerint „engem már meglepetés nem érhet”. Volt már annyira öröm és bánat az utóbbi években, hogy teljes vállszélességgel kiállok amellett, hogy kevés olyan dolog létezik, ami megbotránkoztatna. Máshogyan állok az élethez. Máshogyan állok az emberekkel. Leginkább fenntartásokkal. Nagy kár… pedig egész jó arc voltam.
– Jól? – kérdezek vissza egy hitetlen fintorral arcomon. Meglepett. Ásványokra így reagálni. – Öhm… igen – felelem kissé zavartan, hiszen nem számítottam erre. – Kutattam utánuk Dél-Amerikában és Európa északi országaiban – hogy legyen jó nagy különbség a két kutatóhelyszín között. Nem igen találtam semmi érdekeset, de Caracas mellé még vissza kell mennem. Ott valamit érzett a kő a szívemben.
– Igen – tekintek feketéimmel hunyorítva a lányra. – Valóban érdekes.
Köszörülöm meg a torkom, hiszen kényelmetlen, hogy már nem tudok olyan közvetlenséggel fordulni másokhoz. Régi énem már régen megragadta volna az alkalmat, hogy egy kávé mellett csacsogjunk tovább. Most viszont ajkaimat zavartan összeszorítva ácsorgok Manka előtt. – Nem akarlak amúgy… feltartani. A barátnőid biztosan várnak – nyögöm ki végül karcos hangomon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=862270#post862270][b]Hegedüsh Marcell - 2023.04.05. 14:39[/b][/url]

Szinte én magam érzek fizikai fájdalmat attól, hogy ennyire tré, ahogyan viselkedek. Attól, hogy megjegesedett a viselkedésem, attól függetlenül hülye nem lettem. Csak magamra húztam egy páncélt a jövőbeli lehetséges sérülések végett. És ez így van jól. Ez jó ötlet volt. Teljesen baró, hogy egyedül fogod leélni az életed, mert ennyire hagytad magad megcincálni. Ooooolyan büszke vagyok rád, Hegedüsh Marcell. Minek is álltatom magam? Itt van ez a helyes, kedves lány, aki csak beszélgetni szeretne velem – hozzáteszem a kedvenc témáimban –, én pedig érdektelen tekintettel figyelem őt; néhány ösztönös mosollyal persze. De igazi motoros parasztnak tűnhetek. Olyannak, akikről elindultak a sztereotípiák annak idején.
„Ez nagyon érdekesen hangzik”, emelem rá ismét sötét tekintetemet, hogy most bennük ismét valami kedvesség csillanjon meg lelkem barlangjából. Mesélnék én. Ha egy évvel ezelőtt lennénk. Most nem megy. És ezt Manka is látja. Ennyit arról, hogy szerezhettem volna egy csinos, fiatal lányismerőst magamnak. Megrázom gondolatban a fejem; mégis mit várok. Ő kedves volt velem, mert bizonyára egy alapjában véve kedves teremtés. Én egy bunkó voltam. Különben is; mit akarna tőlem egy körülbelül húsz évvel fiatalabb nő? Figyelem őt, ahogyan eljut tudatáig, hogy felesleges több időt fecsérelni rám. Már fordul is a köszönet után, én pedig automatikusan lépek egyet utána, mintha marasztalni szeretném vagy utána szólni, tán bocsánatot kérni, hogy ekkora suttyó voltam, de… nagyot nyelek, és csak állok egyhelyben.
– Neked is… – engedek meg egy magamban csalódott fintort. Mégis mi a fene történt velem? Figyelem, ahogyan visszatér a többi lányhoz, majd elkapom tekintetemmel, ahogyan felém int. Én is így teszek egy aprócska félmosollyal, majd tovább állok.