A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=842691#post842691][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.01.24. 21:38[/b][/url]

Hideg van.
Fogalmazódik meg bennem az első gondolat, amint lehetőségem van felszállni a vonatra, ami végre Bogolyfalvára visz. Így, hogy hamarosan vége a télnek, végre kezd olyan idő lenni, amihez hozzá vagyok szokva gyerekkorom óta. Nekem a nulla fok nem hideg, még a mínusz ötöt sem mondanám annak, de már valami alakul. Kesztyű nélküli ujjaimat mégis meg kell mozgatnom, hogy az elgémberedettséget szedjem ki belőlük a már fűtött kabinban. Kabátomat veszem le, gondosan hajtogatom magam mellé, míg könyvemet veszem elő a táskából és teszem fülembe az air podsot. Egy idő után a könyvet már csak a kezemben tartom, és a kellemes basszussal fülemben nézelődöm kifelé az ablakon. Idilli. Addig, amíg háromszor meg nem zavarnak vihoncáló lányok, így kérésüknek eleget téve mosolygok a kamerába. Édesek.
Lehunyt szemekkel sóhajtok aprót, lassan kászálódom fel. A zene ugyanúgy üvölt a fülembe, míg magamra veszem a kabátomat, megfogom a táskát és leszállok a vonatról. Mély levegőt véve indulok el elnyújtott léptekkel a társasház felé, egészen addig, amíg szemem sarkából meg nem látom a mozgást. Megemelkedett szemöldökkel nézek oldalra, Reiner szája meg csak mozog és mozog. Szusszanva veszem ki a hozzá közelebb eső fülemből a fülest.
- Hogyne - bólintok aprót, azt sem tudom miről beszél, mivel teljesen lemaradtam az elejéről. Zsebembe nyúlva állítom meg a zenét, másik fülemből is kiveszem a fülest és rakom is el őket. Ámbár a mozdulat megakad kicsit, mikor meghallom a kérdést. Érdeklődik. - Leadtam két beadandót, megírtam egy zh-t és kiváltottam egy vizsgámat - lépek ki Reiner előtt teljes természetességgel, vissza sem fordulva felé. - A szokásos - fejezem be végül mondandómat.
- Igen, valóban hatalmas mázlistának érzem magam - mosolyodom el féloldalasan. - Bár ez rólad jobban elmondható. Nem mindenki alhat el a hangomra, Reiner - rebben meg szemöldököm, ajkaimon szemtelen mosoly villan fel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=842702#post842702][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.01.24. 22:53[/b][/url]

A pár perces út a társasházig mindig elég idő arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. A szanaszét lévő gondolataimat, az egész napos egyetem után, ezen a pár méteren szoktam helyre tenni, hogy pár órával később már készen fogadhassam Reinert, és teljes mellbedobással tudjak neki segíteni. Most is ez lenne a megszokott, ha nem sétálna mellettem, be nem álló szájjal. Ajkaimra mégis felkerül a mosoly.
- Igen. Valóban érdekel - aminek én nagyon örülök, a mellettem sétáló szerintem nem mindig. Főleg akkor nem, mikor sokkal jobban megdolgozom, mint arra felkészült volna előtte. És bár ezekért elnézést soha nem fogok kérni, még csak azt sem tudom mondani, hogy sajnálom. Ha nem dolgozom meg, ha nem szakítom fel a sebeket, akkor nem tudok neki érdemben segíteni. Márpedig úgy tűnik, hogy igenis hatásos az, amit csinálunk péntek délutánonként. A többi délután nem számít.
- Örülök, hogy jót aludtál - csóválom meg fejemet óvatosan. Nagyon örülnék, ha ezt én is elmondhatnám magamról, de másodikán már a kifutón kellett állnom teljes pompámban, így elseje éjjelén én már utaztam. Lehet be kellene pótolni ezt az elmaradozott alvást. Fáradtan sóhajtok halkat, fejemet kapom fel, ahogy Reiner beszambázik elém állok meg. Csípőmet tolom ki, a kérdésre emelkedik meg fél szemöldököm.
- Szemtelen vagy, Reiner - mielőtt mozdulhatna kerülöm ki és lépek el mellette. De még mennyire szemtelen. Kevesen engedik meg ezt maguknak velem szemben, sőt... kicsit jobban elmerengve a dolgon, senki nem engedi meg ezt magának velem szemben. - Figyelemmel arra, hogy a kastély a másik irányban van, te meg szépen elsétáltál velem eddig - mutatok a társasházra. - Gondolom nemigen kellene nemet mondanom - sandítok rá oldalasan, majd vissza előre azonnal.
Szemtelen vagy.