A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=829237#post829237][b]Helvey Belián Balázs - 2021.04.07. 21:32[/b][/url]

Az élet tele van véletlennel, olyan eseményekkel, amelyek láncolatot indítanak, vagy csak újabb szemet fűznek a korábbiba. Életének egy pont, egy mondat vetett majdnem véget, a dráma kifejezés talán kevésbé drasztikus, hiszen a sötét szobában majdnem sikerült menetelnie felé. Végül, segítséggel, de kisétált onnan, egyben és mégis összetörve. Észrevette korábban is, aztán végképp, hogy más is eltűnt az életéből. Eleinte valami fiúra gyanakodott, aki végül magába bolondította és minden idejét kitölti, reménykedett a tanulásban, aztán realizálta, hogy ő sincs a közelében. Hogy a véletlen vagy a sors akarta így, nem tudja, de talán, sérült lelke nem vette jó néven. Mindenkire szüksége lett volna, aki felé akár halovány szeretetet is érez, aztán senkire sem, mert fogta magát és lelépett. Hosszú hetek után, üres fejjel tért vissza, még üresebb lélekkel.
Aztán, a mai nap pittyent a telefonja. A sorokat olvasva lepődött meg, fogta el egyfajta furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Harag? Nem, ahogy azt más iránt sem képes, úgy Nelli iránt sem. Talán csalódás, hiány? Nem tudja megmondani. És nem tudott válaszolni sem, mintha lefagyott volna. Kereken kettő másodpercig gondolt arra, hogy el sem megy, mire azonban megvitatta magával, már készülődött. Szeretné látni, szeretne esélyt adni neki, hogy elmondja, ha akarja vagy csak lássa. Talán ez is fájni fog, mint legutóbbi viszontlátása, azonban, már nem tudnak nagyobb sebet ejteni rajta. Nincs min.
Valahol aggódik, hogy nem ő, hanem Nelli fog csalódni. Akit ismer, az a Belián csak havonta tört össze, de mindig vidám volt, csillogó tekintettel. Aki most igazítja meg magán a felsőt, fakóbb tekintetű, még ha vidámsága meg is van, más. Minden más. Vegyes érzelmekkel teli indul, kicsit késve, de elindul. Hogy mi lesz belőle, nem tudja, elengedi. Legyen úgy, mint eddig, minden nap; csak halad előre és nem aggódik a holnapon.
Sóhajtva nyomja el a cigarettát, ahogy az állomáshoz ér, a vonat már beért, az utasok hömpölyögnek a falu felé, pontosabban annak is a vége. Késett, de ez nem jelent még semmit sem, beljebb indul hát, kényelmes léptekkel, furán zakatoló szívvel. Nem tudja, mit gondoljon, érezzen. Lehet a harag sok, a szomorúsás felesleges, az öröm túl harsány. Nem tudja, ideje sincs tudni,mert kiszúrja. Alakja nem vész el a tömegben, vörös tincseivel játszik a szél. Háttal áll neki, így pár lépéssel tudja le a távot és nagy levegőt véve áll meg mögötte.
- Szia, Nelli – se nem halk, se nem hangos, de tudja, minden egyes hangocska eléri. - Talán vársz valakit? - áll végül előtte - amint felé fordul - zsebre tett kezekkel, féloldalas mosollyal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=829284#post829284][b]Helvey Belián Balázs - 2021.04.08. 21:58[/b][/url]

Sok mindent történt és sok az, amit nem tud a lányról. Egy idő után nem írt többet, nyilván nem mobilozott Nelli, hanem tette, amit kellett, amiről nem tudott. Mert olykor az információ hiánya nem épp a legmegfelelőbb megfejtéseket szüli. Nem akar a saját, negatív fantáziája miatt olyat tenni, amit később nagyon de nagyon bánna. Ahogy mindenki más, neki is meg szeretné adni az esélyt, hogy elmondja, amit szeretne, akkor is, ha az nem lesz kellemes. Kellemes. A lány látványa igen, de fordítva nem hiszi, hogy ilyesmire számít, mert ha valaki, ő biztosan látni fog minden apró változást. Talán ettől is tart, meg a saját reakcióitól, amelyek mostanság szeszélyesek. Mindene az. Igyekezett mindent lezárni magában, elengedni, de ami maradt, a hiányos, lyukacsos valami, az egészen más, másképp néz a világra. És tart, hogy ezt a valamit már nem lesz olyan nagy kedve megismerni, vagy éppen úgy, ahogy eddig, szeretni. Nem tudja, mégis végül dönt és megy, neki már lassan mindegy, mi lesz vele. Tanít, ott más, teljesen kikapcsol és azt adja át, ami a fejének jobbik szegletében pihen, a többi viszont, ami akkor mászik elő, amikor elhagyja az iskolát, bármelyiket, még neki is ki kell ismernie. Nem hiszi, hogy ehhez segítség kell, kezelés, mert nem ártalmas – vagyis, nem látja annak. De erről, nem ő dönt.
A pillanatról sem, ahogy végül megáll a közelében. Szinte tökéletesen pontos időben fordul felé, amikor szól, felé, senki másnak. Egy pillanat múlva éri pihesúlyát a nyakában, nyúl ki óvatosan és tartja meg, öleli át, semmit sem szólva. Aprót sóhajt, mind a ketten úgy tűnik, tartanak valami láthatatlan lépést egymás között, mintha muszáj lenne. Nelli is más, úgy érzi, valami ott is történt, amely miatt nem olyan, mint az utolsó találkákkor. Kicsit nehéz ez, nem nehezebb viszont, mint saját magával szembenézni. Aprót simít hátán, ahogy elengedi végül, karjai visszaesnek maga mellé és követi tekintetével, ahogy ellép. Jeges fuvallat ez, pontosan ugyan úgy érzi magát, mint akkor, amikor összetört. És ez nem jó. Nem akarja. De talán nem…
- Mire visszaírtam volna, technikailag elindultam, szóval… bocsi, kicsit lyukacsos a memóriám – mutogat a telefon felé, amúgy is még volt ma órája, dolga, mire észrevette. Kicsit sután érzi magát, ahogy ácsorog egy helyben. Pedig talán ismét meg kellene ölelnie, erőt húzni abból, hogy valaki megteszi ezt vele, mert mélyen még mindig reménykedik abban, hogy neki valaha ismét boldogsága lesz. De még sem moccan.
- Miért ne jöttem volna el? Én csak… - de elgondolkodott rajta, egy villanásnyi ideig. Leküzdi az utálatot saját maga ellen, újabb mosolyt húz ajkaira. – Jó látni téged. Hiányoltalak – és ez a szó nem is adja vissza, mennyire szüksége lett volna rá. De nem róhatja meg, nem büntetheti azért, mert ő sérült. Nyel egy nagyot.