A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=853566#post853566][b]Elijah Kearney - 2022.09.30. 19:09[/b][/url]

Sosem gondoltam volna, hogy visszafelé ide, kifogok egy ekkora tömeget. Úgy néz ki, hogy divat lett a diákok között a csoportos utazás, vagy a franc tudja miért csapatostól jön egy gyanítom egész évfolyam. Én, őszinte leszek, a szánalmas vizsgáim után eltűntem, még nagyon Bettinek sem mondtam el, hogy mi történt. Vagy elvette az eszem a szerelem, vagy tényleg ennyire béna vagyok. Akármelyik vizsgalapba fogtam bele, mintha azon mandarin kínai írással lettek volna a kérdések. Valamire csak csak sikerült, de nem volt elég. És eljutottam oda, hogy most süllyedek el. Anyáék nem kiabáltak, nem voltak mérgesek, ellenben én igen. Egy gyors búcsúzás és már ott sem voltam, nemhogy csapat, de még a család sem kellett nekem most ide.
Előbb jöttem, mint a megszokott, Bettinek is üzentem, hogy dolgom van, de várni fogom, amikor megérkezik. Addig pedig… kitalálom, hogy mi a franc legyen. Szakom sem volt, most kellene? Találnom kellene valamit, ami tetszik? Vagy engedjem el ezt a mágusdolgot? A fejem még akkor is zakatol, amikor le kell szállni. Itt nem esik, így az ernyő marad a táskában, ellenben szükségem lenne némi apróra, mert menten szomjan is veszek a szégyen mellé. A tárcám persze a mélyben van, így pakolom ki a dolgaimat sorban és könyékig eltűnök a táskában. Mindenki pakol, így, elsőre a gondjaimmal telt fejem és a sietős pakolós kezeim mellett, észre sem vettem, hogy a mobil, amit végül a zsebembe tömök, nem az enyém. De mindegy is, hiszen leérve már indulok is tovább, előre. Hjaj.