Mark *___*
Valamikor régen, még szeptemberben...


Annyira izgatott voltam ettől az egésztől! Most pedig, hogy a vonaton ülünk már tartok kicsit tőle. Mi van ha nem tudok beilleszkedni? Oké, hogy Mark itt van, de nem lehet mindig ott. Na meg most már... most már illene magam megvédeni egyedül. Pácával persze verhetetlen vagyok, de az mégsem ugyanaz.
Az idegesség miatt, ami az izgatottságom helyére költözött miután a vonaton "kettesben" maradtunk - a szüleim nélkül -, nem tudok megszólalni sem. Az ablakon bámulok kifelé. Sokan vannak a vonaton. Engem ez eléggé meglepett, megszoktam, hogy  a Roxfort Expressszen csak mi voltunk és magunkra zárhattuk a fülkénket. Itt most más a helyzet, így egymás mellett ülve, kissé szűkösen utazunk.
Nagyot sóhajtok, aztán Mark felé fordulok, kinyitom a számat, mintha mondani akarnék valamit, de rögtön be is csukom. Nem tudom, mit akartam mondani. Máskor könnyű vele beszélgetni bármiről, de jelenleg semmi értelmes nem jut eszembe. Visszafordulok az ablakhoz inkább és bámulom a tájat. Ahogy változik a környezet összébb húzom magamon a sötétkék pulcsimat. Nem bírok magammal így felállok és előhúzom a farzsebemből az órámat, és megállapítom, hogy jó darabig vonatozunk még. Miközben visszaülök, Markra pillantok és beharapom a számat - észre sem veszem.
Ásítok egyet és végül úgy döntök, ha úgysincs semmi témám, talán alhatok egy keveset, addig sem érzem ezt a furcsa idegességet. Saját házunk lesz! Csak nekünk, kettőnknek! Nem a hollóhátas évfolyamtársaimmal fogok együtt aludni és nem is az új suliból valakikkel. Nem a közeli faluban leszünk Markkal. Ketten. Annyira hihetetlen és valahogy nagyon feldob mégis idegességgel tölt el. Gyorsan be is csukom a szemem, hogy ne gondoljak ezekre. Nehezemre esik, de végül csak elalszom. S ahogy a vonat zötykölődik a fejem Mark vállára esik.

Mark *___*
Valamikor régen, még szeptemberben...


Annyira izgatott voltam ettől az egésztől! Most pedig, hogy a vonaton ülünk már tartok kicsit tőle. Mi van ha nem tudok beilleszkedni? Oké, hogy Mark itt van, de nem lehet mindig ott. Na meg most már... most már illene magam megvédeni egyedül. Pácával persze verhetetlen vagyok, de az mégsem ugyanaz.
Az idegesség miatt, ami az izgatottságom helyére költözött miután a vonaton "kettesben" maradtunk - a szüleim nélkül -, nem tudok megszólalni sem. Az ablakon bámulok kifelé. Sokan vannak a vonaton. Engem ez eléggé meglepett, megszoktam, hogy  a Roxfort Expressszen csak mi voltunk és magunkra zárhattuk a fülkénket. Itt most más a helyzet, így egymás mellett ülve, kissé szűkösen utazunk.
Nagyot sóhajtok, aztán Mark felé fordulok, kinyitom a számat, mintha mondani akarnék valamit, de rögtön be is csukom. Nem tudom, mit akartam mondani. Máskor könnyű vele beszélgetni bármiről, de jelenleg semmi értelmes nem jut eszembe. Visszafordulok az ablakhoz inkább és bámulom a tájat. Ahogy változik a környezet összébb húzom magamon a sötétkék pulcsimat. Nem bírok magammal így felállok és előhúzom a farzsebemből az órámat, és megállapítom, hogy jó darabig vonatozunk még. Miközben visszaülök, Markra pillantok és beharapom a számat - észre sem veszem.
Ásítok egyet és végül úgy döntök, ha úgysincs semmi témám, talán alhatok egy keveset, addig sem érzem ezt a furcsa idegességet. Saját házunk lesz! Csak nekünk, kettőnknek! Nem a hollóhátas évfolyamtársaimmal fogok együtt aludni és nem is az új suliból valakikkel. Nem a közeli faluban leszünk Markkal. Ketten. Annyira hihetetlen és valahogy nagyon feldob mégis idegességgel tölt el. Gyorsan be is csukom a szemem, hogy ne gondoljak ezekre. Nehezemre esik, de végül csak elalszom. S ahogy a vonat zötykölődik a fejem Mark vállára esik.

Quentin

Mark

Fáradt vagyok ez igaz, és az egyenletes döcögés, a fák váltakozása, egyszerűen csak az a monotonság, ami a vonatozással jár elegendő ahhoz, hogy szép lassan - vagy tán nem is olyan lassan - de elaludjak.
Először még az ablaküvegnek döntöm a fejem, de az kemény és hideg, és azt még alvás közben is tudom, hogy nem rajongok egyikért sem. Igaz, a hideggel nincs különösebben bajom, de jelenleg nem esik jól. Főleg, amikor a zötykölődés közben még koppan is egyet-egyet a fejem. Nem csoda hát, ha hamar a másik oldalra dőlök, ahol viszont minden sokkal kényelmesebb. Valahol még azzal is tisztában vagyok, hogy Mark összeborzolja a hajamat és valamit magyaráz. Mondhatni nem túl mélyen alszom, de azt, hogy mit mond, vagy hogy épp most kócolt össze, már nem fogom fel. Mocorog, amiért kicsit morgok, de végül sokkal kényelmesebb lesz minden, így csak mosolyra húzom a számat, és tovább zuhanok az álmok felé.
Hogy mennyi idő teli így el, azt nem tudom. De egy újabb zökkenő - talán megállt a vonat? - miatt ébredezni kezdek. Először nem igazán tudom, hogy hol vagyok. Csak az tudom, hogy kényelmes így, ahogy vagyok, hogy finom illata van a párnámnak és hogy nem is igazán akarok még felébredni. Aztán lassan tudatosul, hogy a párna még sem olyan kényelmes. Inkább kemény és csontos. Hogy az illat, nagyon is ismerős és bár meg vagyok győződve, hogy a világon semminek sincs jobb illata ez a gondolat is hamar elúszik és elfelejtődik, amint ráeszmélek újra a világra.
Kinyitom a szemem és elég hirtelen ülök fel. Aztán a hirtelen fény miatt be is csukom újra őket, összeszorítom és nem tetszésemet kifejezve nyögök egyet. A kezemmel odakapok, kicsit megdörzsölöm, aztán pillantok Markra.
- Mennyit aludtam? Messze vagyunk még? Nem nyomtalak? Felkelthettél volna! - mert hát mégsem ez a normális, hogy rajta fekszem. Nagyon nem.
Amíg válaszol kinézek az ablakon és az üvegben visszatükröződik halványan az arcom. Szörnyen áll a hajam, így azt próbálom megigazítani és tovább morcogok, amiért nem sikerül. Határozottan fel kellett volna keltenie! Akkor ez most nem lenne.

Quentin

Mark

Nem tudom pontosan, hogy mi ébreszt fel. Félálomban még nagyon kellemesnek is ítélem a helyzetet, azonban a valóság, mintegy fejbe vág. Nem illik ilyet tenni a legjobb barátommal, hogy csak úgy elalszom rajta. Főleg nem úgy, hogy a hajam is összekócolja. Mármint nem ő, hanem a rajta fekvés. Vagy tudom is én. Igazából szerintem valaki belesimított a hajamba, de ez most lényegtelen.
Próbálom megigazítani, sikertelenül. Mark zabolázza meg végül a rakoncátlan tincseimet én csak összeszorítom a szemem. Néha olyan gáznak érzem magam.
- Tényleg? Nem tűnt fel... - felelem és beharapom a számat. Nyilván mert félig Markon feküdtem nekem nem volt kényelmetlen az ülés, viszont mondhat akármit, ha neki kényelmetlen volt, akkor én arra tényleg rátettem még egy lapáttal, hiszen miattam még mozogni sem tudott igazán.
- Mi volt benne a jó? - nézek rá furán. Ilyet sem mondott senki még soha, de aztán elnevetem magam, tuti hülyül. Intek is neki, hogy hagyja nem gondoltam komolyan a kérdést. Inkább kinézek újra az ablakon, hogy merre lehetünk. Aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, sosem voltam erre korábban.
- Úgy tudom, mások is jönnek csak a Mestertanonc képzés miatt - felelem komolyan, aztán felé fordulok - Egyébként is! Imádni fognak. Mert vicces vagy, nyitott és kviddicsezel és mert nem hagyod unatkozni az embereket magad körül.
Ha valakinek attól kell tartania, hogy nem fogadják el, az inkább én vagyok. Alapból sem vagyok túl nyitott és ha Mark nem rángat el egy-egy könyv mellől, akkor lehet átolvasok egy egész napot, hetet... Azt sem értem sokszor ő miért szeret velem lenni, de én nagyon örülök, hogy ő nem hagy magamra soha.
- Még szerencse. Nem szeretnék több rivallót kapni! - csak egyszer kaptam. De az is bőven sok volt. Anyám hangja a rivallóban is csendes és lágy volt, de tele volt csalódottsággal, amiért kihágáson értek és nem lettem prefektus sem. Pedig amúgy azt hiszem, szerettem volna az lenni. - Kíváncsi vagyok a házra. Apa azt mondta tetszeni fog...

Quentin

Mark

- Khm.. Akkor nem mondom - motyogom zavartan és kinézek az ablakon ismét. Az viszont feltűnt, hogy Marknak jó az illata, meghogy kényelmes a válla. De ez annyira hülyén hangzik, hogy még én sem merek több figyelmet szentelni ennek a gondolatnak, és inkább a hajamat igazgatom. Ő igazítja meg. Sóhajtok egyet és elhatározom, hogy pálcát használok legközebb a fejemen, hogy mindig tökéletesen álljon a hajam.
- Kizárt, hogy seprűre üljek! - nézek rá nagy komolyan, hiszen tudja jól, hogy tériszonyom van. A roxforti csillagviszgáló toronyból is úgy kellett lecipelni az első alkalom után, aztán csak sóbálványként tudta felvinni. Megjegyzem az nagyon gonosz húzás volt...
Ami pedig az alvásom érinti, nem potnosan értem miről beszél. Fel is húzom a szemöldököm, ahogy rápillantok.
- Alvás közben még én sem tudok olvasni. Sajnos - Jegyzem meg kissé élesen, de a végére tényleg elszomorodom, mert belegondolva, szuper dolog lenne, akkor is olvasni. Az alvás rengeteg időt elvesz, amit egy érdekes könyvvel tölthetnék el. De nyilván nem lehet mindent. Talán mert szóba kerülnek a könyvek az iskolával kapcsolatos aggályait kezdi sorolni, én meg nem vagyok biztos benne, hogy minden rendben van. Oldalba bököm és ott hagyom az ujjamat, úgy kérdezem meg.
- Ki vagy te, és mit csináltál Markkal? - mosolyra húzom a számat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a társaság miatt aggódik és hogy komolyan azt mondta, kviddics helyett tanulni fog! Félre értés ne essék, én örülök, ha kviddics edzés helyett inkább velem jön a könyvtárba, csak ez annyira nem vall rá.
- Helyes! Már épp mondani akartam, hogy mivel magyarul kell írni, nem lesz kapacitásom kettőre... Annyira jól még nem megy... - elhúzom a számat, és megvakarom az állam. A magyar nehéz. Pedig én tényleg sokat gyakoroltam, de annyi betű van és annyiféle toldalék, hogy még nekem is nehéz megjegyezni... Persze tudom, hogy Marknak még kevésbé megy. Abban reménykedem, hogy majd a környezet, hogy körülöttünk mindenki ezt a nyelvet beszéli, segít és gyorsabban ránk ragad majd, mint a tanfolyamok vagy a tankönyvek leckéi.
- Pff! Egy komolytalan ígérettel mire megyek? - kérdezem vidáman, mert igazság szerint nem igazán tartok a rivallótól most - Felnőttek vagyunk. Nem küldhet rivallót... - mondom ki hangosan, de a hangomban némi kétkedés hallatszik, s ha rám néz, akkor a szemeiben is láthajta a lemaradt "ugye?" kérdést.
A vonat közben beér, és ránt egyet, ahogy megáll. Most érzem az ülést, mert nekiütközöm picit, de nem foglalkozom vele. Nem kell kétszer mondani, fel is pattanok. A pálcámat előhúzom a bőröndöm lelebegtetem a földre, aztán szórok még rá egy bűbájt, hogy pihekönnyű legyen úgy indulok meg Mark és Ayame mögött.
Lepillatnva körbenézek és eltátom a számat.
- Szerintem csodás! - mondom vidáman, lelkesen és meg is indulok, hogy kiderítsem pontosan merre is kell mennünk.