A mai határozottan nagy nap volt. Mármint valakinek, egész biztosan nem nekem, de valahol, valaki egészen biztosan izgult és pörgött és élete nagy pillanatára készült. Én csupán odáig jutottam, hogy reggel lelöktem magamról az adott - fogalmam sincs, mi a neve - hölgy karját, összeszedtem a cuccaim és eltűntem a lakásból, még mielőtt felébredt volna. Szép start, nem tudom, hogy egy kézfogás vagy két durranós pofon tenne jobbat most.
Szóval sikeresen kitántorogtam kissé még ködös gondolattal az utcára, hogy aztán hazakeveredve lemossam magamról az éjszaka emlékét. Alig fél órával azután, hogy a kulcsom zörrent a zárban, már a hajammal igyekeztem valamit kezdeni a tükör előtt. Az ihlet teljes hiánya jellemezte a módszerem, szóval csak lenyaltam, majd elvégeztem az öltözetemen a végső simításokat. Igazából nem sok dolgom volt.
Rá kellett volna vennem magam, hogy bekopogjak Alexhoz, amiből csupán annyi valósult meg, hogy elsétáltam a házuk előtt, majd azzal a lendülettel mentem is tovább. Nem néztem hová megyek, csak hagytam, hogy a lábam vigyen.
Tíz perccel később azért csak megtorpantam, hogy a cigarettatárcám után keresgéljek. Végül csak ledermedtem a mozdulat közben és mély levegőt vettem, majd lassan ki is fújtam. A sors ma nem fogta a pártomat, egész egyszerűen nem akarta hagyni, hogy tovább toljam az elkerülhetetlent. Az előkészítő igazgatója bandukolt tőlem nem messze, láthatóan elgondolkozva.
Mire észbe kaphattam volna, már egy lépéssel lemaradva baktattam utána, hogy aztán a vállára tegyem a kezem, halvány mosollyal az ajkamon.
- Találd ki ki vagyok! - igyekeztem elfojtani a vigyorrá szélesedő mosolyt, de egyszerűen nem ment, szóval csak az ajkamba haraptam, hogy aztán a karját szorongatva húzzam valami kevésbé nénik által figyelt terület felé.
- Gyere, beszélnünk kell! - Na tessék, csak eljutottam idáig is. Az esetleges tiltakozásával nem különösebben törődtem, most éppen éreztem elé erőt, nem várom meg, míg megint inamba száll a bátorság.

Azt hiszem, hogy nem meglepő, az esetleges önvédelmi funkció valahogy elmaradt a részéről. Vagy azért, mert az életösztöne egyszerűen annyira fejlett, mint egy csigának Franciaországban, vagy azért mert megismert. Én ez utóbbiban reménykedtem, bár lássuk be, azért elég durva lenne.
- Nem höh, hanem tessék, te tuskó! - A kezem finoman súrolta a tarkóját, inkább volt legyintés, semmint tasli, mint ahogy azt eredetileg terveztem. Én voltam kettőnk közül a fiatalabb és mégis én voltam már anno is az, aki minden hülyeségbe belerángatta. Néha szó szerint. Most sem volt ez másképp, noha volt bennem félsz, aziránt, mit fog ehhez az egészhez szólni.
Ő persze egyből azt hitte, ismét valami nincs rendben, kész, jöhet velem ásni, mire csak megráztam a fejem rosszallóan, enyhe mosollyal, immár elengedve a kezét. Hála az istennek, az aggodalmasabb szülők ilyen időben még nem hozták ki a kölköket játszani, tehát most csak ketten voltunk.
- Egyikük sem, maradj magadnak! Nem azért nem láttál, mert éppen előre kitervelt gyilkosságot követtem el, egész egyszerűen kellett egy kis idő, míg kifújtam magam, pihentem. Tudod, szabadság - ez a szó iszonyatosan esetlenül hangzott az ajkaim közül, olyan sután. Mintha nekem az, hogy nem dolgozhatok, megkönnyebbülés lenne! Viccnek is rettenetes.
Persze vetettem rá egy gyilkos pillantást, mikor rosszat szólt a ruházatomra, de mit volt mit tenni? A kedvenc fekete öltönyömet sikerült a nőnek összepezsgőznie, az ing meg csupa rúzsfolt volt. Még ilyet!
- Nem, nem készülök börtönbe, teljesen jól érzem magam idekint. Igazgatónak lenni úgyis szar - horkantam fel, miközben elhelyezkedtem az egyik strapabíróbb hintán. Amúgy szinte fölösleges volt, túl hosszú a lábam hozzá, de legalább így húzhattam kicsit az időt. A jobb kezem a láncra kulcsoltam, a fejem is kicsit nekidöntve, miközben felpillantottam a legjobbamra.
- Azt hiszem, illene megmagyaráznom a dolgokat, igaz? - kérdeztem, miközben éreztem, hogy ellágyultak a vonásaim kissé.  

Persze a beszólásra és a művészies meghajlásra csak a szememet forgattam. Nem tette volna zsebre, ha további reakciókat is produkálok az adott szituációban. Azért az a meghajlás figyelemre méltó volt, ha másban nem is volt annyira profi, ez elég jól ment neki.
Nem csak én érzékeltem úgy, hogy ez a szó rémesen hangzik, ahogy kiejtettem, egyenesen a lelkemre lett kötve, hogy többet ne mondjam, mire egyetértő bólogatásba kezdtem, összepréselve az ajkaimat.
- Hidd el, nekem sem tetszett, elég volt belőle! Fúj. Öblögetnem kéne... - grimaszoltam, szó szerint ízlelgetve látványosan, hogy mit hagyott maga után. Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogyan ő elkezdett egyre több és több indokot a helyzet mögé látni. Egy pillanatra mintha aggodalom is felvillant volna az arcán, én pedig halványan elmosolyodtam és megráztam a fejemet, mielőtt még túlgondolja és olyasmin kattogna, ami nem valós.
- Jól vagyok, nem omlott össze a szervezetem, ha erre gondolsz... Nem dohányzom egy ideje - néztem zavartan a földre, majd vissza rá. Voltak esték, mikor a szokásosnál is elvontabb kedvemben különböző hangokon adtam elő neki ezt-azt és elég emlékezetesre sikeredett, hiszen a cigi egy-két hangszínt elég rendesen legyilkolt. Főleg azt ami viszonylag magas, de mégis lágy és dorombolós volt, legutóbb elkezdtem károgni, meg berekedni közben. Szóval most minden előzmény nélkül, afféle bizonyításként bedobtam, hogy "Nincs más út és vágy, szeretnem kell őt." A színházban pár embernek szabályosan leesett az álla. Na, igen, kicsit kevesebb bagó, egy szakember közbenjárása és eléggé össze tudja pakolni magát az ember.
Miután megkaptam, hogy mit tehetnék odébb tűrtem egy hajtincsem, aztán csábító vigyort öltve biccentettem oldalra a fejem.
- Csak szeretnéd, Alex, csak szeretnéd...
Voltak dolgok, amikben nagyon is különböztünk és ez volt az egyik. Ő szerette a felelősséget és a munkát, ami az igazgatósággal járt, én pedig a színpadon, a rivaldafényben, ujjongások közepette, minden nap más bőrében éreztem jól magam. Nem is kellett, hogy egyformák legyünk, így is jobban megértett, mint bárki, akit ismerek. Mindeközben letelepedtem, ő pedig megerősítette az állításom: ideje beszélnünk. Halványan elmosolyodtam az elméleten, majd megráztam a fejem ismét.
- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Szóval annyi az egész, hogy... kicsit összekuszálódtak bennem a dolgok, feje tetejére állt úgy nagyjából minden, aminek nem kellett volna. Megijedtem a saját érzelmeimtől és kellett egy kis idő, hogy... rendezzem őket. Szólhattam volna, de nem tudtam, hogy mondjam, hogy megértsd. Pedig igazán megtehettem volna, nem kellett volna csak úgy eltűnnöm... Sajnálom. - Ha eddig nem is esett le neki, mennyire komoly az eset, akkor most bizony, az utolsó szó hallatán összeállhatott a kép. Soha nem kértem tőle bocsánatot ok nélkül, pláne nem ennyire kétségbeesett arccal. Hogy mondjam el...?  

Persze egyből rákérdezett, hogy van-e nálam cigi, mire halvány mosollyal mutattam fel a tárcát, ami már vagy ezer meg egy éves volt és abszurd módon mindig magammal vittem, néha akkor is, ha üres volt.
- Tudom, ilyen vagy, folyton hülyeségeken aggódsz. Rossz pénz nem vész el, maximum átalakul... Ja nem, várj, ez két külön mondás... ahj, mindegy - legyintettem ingerülten, hogy aztán felnevessek kicsit. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy nem állok teljes mértékben a helyzet magaslatán.
Azért csak sikerült mosolyt csalnom Alex arcára és ez - még ha tagadni próbálnám is - örömmel töltött el. De tudtam, hogy ez a téma még nincs lezárva, ahogyan azt is, hogy a neheze még hátra van. Ő megismételte azt az egy szót, én pedig az ajkamat belülről harapdálva bólintottam aprót. Nem akartam újra kimondani.
- Álmodozz csak, ellőttem a féléves keretet, nyújts be kérvényt bagolypostán, ha annyira izgat a dolog... - forgattam a szememet, majd rásandítottam, ahogy lecsüccsent a szomszédos hintába, ami neki is abszurd módon kicsi volt. Most nem könnyítette meg a helyzetem, mégis hogyan lehet ilyet karnyújtásnyi távolságban közölni?
A kijelentése hallatán összerándult az arcom és egy pillanatig azon is gondolkoztam, hogy nem, nem kéne semmit mondanom neki... aztán pedig csendesen beláttam, hogy teljes mértékben igaza van, hiszen sok ideig én is azt hittem, hogy nem érzek semmit. Talán könnyebb is lenne úgy.
- Nem kell magyarázkodj, tudom, hogy értetted. Sokáig én is azt hittem, nincsenek, de ez most eléggé szétcsapott... mármint... emlékszel, milyen voltam... Amelie után, ugye? - Még mindig mély levegőt kellett vennem, hogy hangosan is ki tudjam mondani a nevét. Talán egy másik életben, ahol nem veszem a szüleim intését semmibe, most is együtt élnénk és nem járnám a világot, elveszett lélekként.
Aztán Alex összekócolta a hajam és jött az a bizonyos mondat. Amint kiejtette a száján, felszisszentem, majd fel is ugrottam a hintáról, hogy némi távolságot teremtsek kettőnk között.
- Kitűnő érzéked van hozzá, hogy belenyúlj a dolgok közepébe, mondtam már? - kérdeztem és még én is éreztem azt a bizonyos sebzett élt a hangomban, miközben a mászókának támaszkodtam, háttal neki, az ujjperceim elfehéredtek, ahogyan szorítottam a vasat. Végül kihúztam magam, a karom magam mellé ejtve és lazán a mászókának támaszkodtam, Alexra bámulva.
- Erről akartam beszélni veled. Ráhibáztál. Nem tudom, hogy mióta vagy... vagy hogyan. És leginkább azt nem, hogy lehetek ekkora barom! De igen, Alex. Szeretlek - Az utolsó szónál egészen megremegett a hangom, a pillantásom pedig másfelé kaptam, miközben a cigarettatárcám után kutattam. Nem tudtam, ezek után mit is kéne mondanom, vagy kéne-e bármit egyáltalán. Nagyot nyeltem, majd félve, de felpillantottam rá. Egyszerre könnyebbültem meg és omlottam össze a nyomás alatt. Végül inkább ledobtam magam és a kezembe temettem az arcomat.

Talán nem erre a reakcióra számított, de máskor, egy másik világban, ahol nem vagyok ennyire elcseszett, nem is történt volna ez. Csak elnevettem volna magam a kijelentésén, majd vállba bokszolom és folyik tovább a csevej a normál medrében. Megállapította ő is, hogy jól megy neki ez az egész belenyúlós dolog, mire bólintottam egyet-kettőt.
Felé fordultam, majd elmondtam végre. Úgy nagyjából mindent, amit tudnia kell. Így is sokkal több volt, mint amit szerettem  vagy kellett volna mondanom jó barát lévén. Ő megtorpant, én nem mozdultam, ha valaki arra járt volna, akár azt is hihette, megállt az idő.
Hogy leültem, vagy összecsuklottam, csupán nézőpont kérdése, de inkább az utóbbi volt, a törődés és az óvatosság teljes hiányát tekintve. Annyi biztos, hogy nem tudtam válaszolni neki, mikor rákérdezett, csupán felpillantottam rá, de azt hiszem, eléggé ismert már ahhoz, hogy tudja a választ.
A térdemet felhúzva karoltam át, miközben a homlokom nekidöntöttem és igyekeztem mély levegőket venni, hogy lenyugodjak, de azt hiszem, ezzel már elkéstem.
- Nem zártam ki mindenkit, csak azt, aki számít. És igen, önző vagyok, de tudtad te ezt eddig is. Beszéltem róla, csak nem olyannal, akit érint a dolog. Könnyebb volt így, hidd el, ami másnak nehezebb, nekem könnyebb - mondtam halkan, de nem pillantottam fel rá, azután sem, hogy mellém ült. Pontosan tudtam, hogy el kellett volna meséljem korábban, mi a gond, hogy legalább részben elmondhattam volna. Egész egyszerűen csak képtelen lettem volt rá.
Végül nagyjából felegyenesedtem, de még mindig a térdemet karolva néztem a felém nyújtott cigarettára, majd nemet intettem a fejemmel. Átvettem, majd elnyomva a zsebembe dobtam. Mégiscsak egy játszótéren vagyunk, nem hagyhattam itt egy cigit a földre dobva.
Ő lejjebb csúszott, a válla az enyémhez ért, mire összerándultam, majd jelentőségteljesen rápillantva csúsztam odébb. Nem akartam, hogy hozzám érjen, egyszerűen nem azt a pillanatot éltem meg.
- Legalább egy dolgot jól tudsz - biccentettem lassan, miközben őt figyeltem, amint a semmibe bámul. Kettőnk közül nekem ment ez jobban, de ez az egy pillanat elég volt, hogy helyretegyem magamban a dolgokat. A kérdésére felvont a szemöldököm, majd megvontam lazán a vállamat, még mindig kifejezéstelen arccal.
- Az utóbbi hat éjszakát hét nővel töltöttem, nem evidens a kérdésed. Életünk? Alex, én csupán egy tényt közöltem, mert nem lett volna fair veled szemben, ha úgy löklek el magamtól, hogy azt sem tudod, miért tettem. Egy szóval sem mondtam, hogy bármit is várok tőled - közöltem már-már fagyosan, majd felkeltem és leporoltam magam, hogy aztán a hajam is nagyjából a helyére simítsam. Még futólag hátrapillantottam majd leszegtem a fejem az állkapcsom összeszorítva. - Azt hiszem ideje mennem.

A megállapítására csak biccentettem egyet, hogy hát igen, ez is egy módja annak, hogy megbeszéld a dolgaid. Nem tettem volna, ha Luca nem mászik bele a kicsi, sérülékeny lelkem közepébe. Ezt persze nem ecseteltem neki, miért is kellett volna? Ő lejjebb csúszott, a válla az enyémhez ért, én pedig ebben a pillanatban képtelen voltam rá, hogy ott maradjak és mondjuk mint egy értelmes ember: a vállára hajtsam a fejemet. Sérülékenynek éreztem magam és kiszolgáltatottnak, ez pedig megrémített, nem éltem meg jól.
Alig hogy befejeztem a mondandómat, éreztem azt a bizonyos rántást, ami kibillentett az egyensúlyomból és maga felé fordított, aztán csattant a pofon, amire felszisszentem, de nem szólaltam meg, nem kaptam oda, pedig azt hiszem, felszakadt a bőröm. Átkozott járomcsont... Csak bámultam Tomra, rezzenéstelenül, mert tudtam, hogy az a bizonyos pofon most teljesen jogos volt.
Még a fejemet is leüvöltötte, és igazából nem is az bántott, hogy kiakadt, inkább az, hogy megint sikerült megbántsam?
- Ez az előnye a szívtelenségnek, Alex. Nem érint meg, ha nem marad senkid. De az, hogy a te érdekeidet tartom szem előtt, rohadtul nem az én szegénységi bizonyítványom - közöltem, megrángatva az öltönyöm, hogy nagyjából helyre álljon, majd a földet bámultam pár pillanatig, hogy aztán letöröljem a vért az arcomról. A vörösségre bámultam a kezem élén, majd felkaptam a fejem és utána siettem. Igen, ha normális lennék, most hagynám elmenni, mert feldúlt és dühös rám és talán meg is bántottam. De ki állítja, hogy én normális vagyok?
- Alex, várj! Ne menj így el! - Akár akarta, akár nem, bevágtam elé és őt figyelve hátráltam. Legfeljebb majd hanyatt esek és kiröhöghet. - Az isten szerelmére, te is tudod, hogy nem úgy értettem! Ha annyira bántani akarnálak, nem így tenném. Egész egyszerűen csak... csak nem akarlak elveszíteni, érted?
Az ajkamba haraptam és megtöröltem az arcom, ezúttal nem a vér miatt. Sűrűn pislogva néztem az arcára, majd megtorpanva el róla és mély levegőt vettem.
- Csak... inkább maradok a barátod, egy életen át, így, defektesen is, semmint hogy egy ostoba érzelem miatt elveszítselek... Én. Én Sajnálom. - Ez volt minden amit nyújthattam neki, ez volt, minden amim van. Ennyi voltam.

Közölte, hogy nem játszhatok Istent, amire máskor egészen frappáns választ adnék, miszerint a kinézetem és a képességeim adottak hozzá, igenis megtehetem. Most viszont csöndben maradtam és biccentettem aprót, hogy aztán lesunyjam a fejem és hagyjam, hogy minden gondját-baját rám zúdítsa.
Megkaptam, hogy nincs jogom helyette dönteni, mire felpillantottam rá, felvont szemöldökkel, ismételten letörölve az arcomról a vért, némi könny társaságában és igyekeztem játszani a bátrat. Azonban Alex csak mondta és mondta feltartóztathatatlanul, elsorolta a harminc év sérelmeit.  
- Komolyan azt hiszed, hogy én egy szót is szóltam? Felnőtt ember vagy, nem fogok beleszólni, hogy mit és miért teszel, Alex - tártam szét a karom most már tanácstalanul. Megfordult a fejemben, hogy valójában talán nem is volt olyan jó ötlet utána jönnöm, de már mindegy volt, mégsem vághattam hátraarcot és hagyhattam ott. Pontosabban, megtehettem volna, de nem akartam ismét a lelkébe gázolni, mert ugye kettőnk közül ebben én vagyok a király. Még ha koronázatlan is.
Persze láttam rajta, hogy vannak dolgok, amiket nem fogok tudni megoldani egy egyszerű bocsánatkéréssel, de ennél többet nem tudtam nyújtani neki, s talán épp ezért ez egyelőre nyitott seb marad. Mit tehettem volna? Kússzak elé térden állva, összekulcsolt kézzel, tiporjam sárba a méltóságom megmaradt cafatjait is?
- Jézusom nem! És mégis szerinted az nekem miért lenne jó? Mit kell neked ezen emészteni? Mármint... Hagyjuk, ebből csak rosszul jöhetnék ki... - legyintettem le és egy pillanatra úgy tettem, mintha az orrnyergem masszíroznám. Jellemző volt rám, az idegességtől néha rám tört az a fránya migrén, ez a kis mozdulat pedig most éppen kapóra jött. Nem vagyok kisfiú, hogy sírdogáljak, csak azért, mert éppen valami lelki gondom támadt.
Megint felhozta a nősülési kérdést, mire kitört belőlem a nevetés és megcsóváltam a fejemet. Rettenetesen szánalmasan éreztem magamat, de olyan szinten hogy már muszáj volt nevetnem. Végül az újabb kis monológja hallgattatott el, amiben közölte, hogy attól tart, hogy egyedül marad. Figyelmes barát módjára végighallgattam, majd mellé állva, az öltönyöm ujját kicsit feljebb húzva lekentem neki egy taslit a tarkójára, ezúttal úgy, hogy azért érezze is.
- Igazán felfoghatnád már, hogy tőlem legfeljebb akkor szabadulsz meg, ha beadom a kulcsot. Amúgy is, milyen kifejezés ez? "Beadja a kulcsot"... Szóval, attól nem kell tartanod, hogy egyedül maradsz. Franci is felnőtt. Csak te vagy nekem... - mosolyodtam el halványan, miközben a zakómat a vállára terítettem, hogy meg ne fázzon nekem. Legfeljebb megüt, hogy miért mászok a magánszférájába. Egy pofon vagy kettő? Mit számít az nekem? Előhalásztam a zsebemből azt az egy darab zsepit, ami még volt nálam, majd a mutató- és a középső ujjam közt tartva átnyújtottam neki.
- Nehogy sírj, Alex... Ha megnősülsz legfeljebb majd titokban találkozgatsz velem - nevettem el magam kicsit, majd megráztam a fejemet.

Éppen hogy csak a vállára akartam volna teríteni a zakómat, mielőtt még megfázik itt nekem és ápolgathatom a nátháját, mikor eléggé váratlanul átkarolt. Más esetben talán eltoltam volna nagy erőlködések árán és közöltem volna vele, hogy lesz szíves nem elhalmozni a túláradó szeretetével a nyilvánosság előtt. Most azonban nem ez a helyzet állt fent, hagytam, hogy öleljen, miközben kis habozás után viszonoztam a gesztust, az arcom kissé neki billentve.
- Kösz, darlin', igazán nagyra becsülöm a gesztust... - jegyeztem meg, majd miután elengedett, odébb pöccintettem egy hajtincset a homlokomból és felöltöttem a legsármosabb mosolyomat. Igen, olyanom is van, még ha a társaságában annyira nem is kamatoztattam a használatát. - Tudod, hogy csak egy szavadba kerül és leszek a Valentinod.
Csak hogy még elbűvölőbb legyek, egy kacsintást is társítottam az iménti mondatomhoz. Aki ismert, úgyis tudta, hogy a legaljább csajozós szövegeim egyik kissé kicsavart verzióját hallhatta az imént, de annyira magas labda volt, hogy nem lehetett kihagyni.
A vérzős megjegyzésre csak megrándítottam magamat, annyiszor ütöttek már meg, hogy nagy csodának számít, hogy az orrom még nem egy rohadt szerpentinre emlékeztet.
- Vigyázzál ám, még a végén a faluban szárnyra kél valami ízes pletyka - nevettem fel kicsit, finoman vállba lökve, de aztán hagytam, hogy belém karoljon. Ha a pletykák miatt aggódnék, már nyakig ülnék a trutyiban, hiszen volt szerencsém egy párhoz. Onnét kezdve, hogy egy 19 éves színészleányzónak készülő tanítványommal kavartam - csupán hat alkalom volt-,  azon át, hogy megcsalom Nadint - jelentősen több valóságalappal rendelkező infó -, egészen addig, hogy nem csak a nőkhöz vonzódom - elmehetnek a francba - volt már minden. Igazán nem tudnak már meglepni.
- Jó, nem bánom, majd összedobok valamit, szerintem Franci ma későn ért haza... ő sem bánná. Az arcomról meg csak kattanj le, egy: az a minimum, hogy rendbe hozod, kettő: így is találnék bőven olyat, akit megkaphatnék, emiatt nem igazán ildomos aggódnod. Amúgy is, én itt teszem neked a szépet, te meg nem értékelsz! Pf! - Persze, túlaffektált hangon adtam elő az egészet, látványos karmozdulatokkal, hogy érezhetően túldramatizáljam a helyzetet. A kérdésre felé kaptam a pillantásom, majd mindent tudó pillantás után haraptam az ajkamba.
- Hmmmm, mármint Róla? Még szép hogy. - doromboltam szinte, de aztán elnevettem magamat és megráztam a fejemet rosszallóan. - Harminc év után nem igen tudsz előttem titokban tartani semmit, hiába szeretnéd. Nem vagyok hülye.
Mindezek ellenére nem voltam sem féltékeny, sem megbántott. Ha boldog vele, hát egészségére, ki amire fogékony. Attól még velem csinál hülyét magából a falu közepén és nekem ez így tökéletes is.

//Köszöntem, My dear   //

Nem tudom, mennyi időt töltöttem mostanság a faluban. Mármint, tényleg sejtelmem sincs róla. Hol itt voltam, hol nem, amennyit lehetett, segítettem az iginek ügyeket intézni a színházban, plakáttervezésben osztottam az észt és még csak a szemem se rebbent erre. Borzalmas volt a sajtóanyagokért felelős emberünk, a plakátok olyanok voltak, mint egy kisiskolás első próbálkozásai és idegrohamot kaptam tőlük. Ez van, mikor a gárda  multifunkcióssá változik.
Végre sikerült letudnom az Elisabeth hat előadását Pesten, így hát most már megtehettem, hogy ismét visszavágatom a hajam és ez meglehetősen megnyugtató érzés volt. Kezdett helyre állni a régi rend.
Az ember nagy nyugodtan evezne hazafele a munkából, csendesen és veszélyes ábrázattal, mint valami pitbull, mikor elkapják és elrángatják a játszótér felé. Őszintén valljam be? Legyen. Nem rajongtam most ezért a programért, semmi kedvem nem volt beszélni, legfőképp érzésekről nem. A Nyerjünk időt! így is meglehetősen kimerítette az érzelmi színskálámat, ami bizony fakulóban volt. Talán ezért is találkoztam egyre többször Czettnerék Lucájával, legalábbis a kezdetekben. Most meg már elhívtam néha kutyázni, ha volt ideje, vagy cukrászdába. Ilyesmik. Nem tudom, miért. Megesik az ilyesmi.
Mély sóhajjal ráztam meg a fejem kicsit, hogy aztán Alexra nézzek, mélyen a zsebembe túrva, hogy előkotorjam a cigitárcám.
- Na, nem mondod? Azt hittem, meditáltál... - horkantam fel, hogy aztán a zippom felpattintva gyújtsam meg a cigit. Vannak társalgások, amikhez a nikotin szükséges, ez pedig egy ilyen volt. - Figyelek...

Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy nem voltam vicces, de nem is szándékoztam annak lenni, csupán enyhíteni a légkört. Már amennyire az tőlem lehetséges... Nem szokásom különösebben. Amúgy sem zrikálnám emiatt Alexot, elég sok idő neki feldolgozni úgy... mindent.
Persze, egyértelmű volt, hogy megint begyakorolt valamit, amit aztán próbál felidézni, talán még papírra is vetette otthon. Jellemző lenne rá. Pont olyan spontán volt érzelmileg, mint egy osztrák császár. Szóval igyekeztem figyelni és nem kétségbe vonni.
- Ühüm... Hát, igen, elég szemét - bólintottam pár aprót, majd kifejezéstelen arccal elhallgattam. Nem akartam közbe szólni, kíváncsi voltam, hogy mit is hoz majd ki ebből az egészből. Nem teljesen tudtam hová tenni, hogy mit jön nekem itt ezzel a sajnálatos nő dologgal. Én nem mondtam neki egy szóval sem, hogy ne tegye. Szóval ismét mélyet szívtam a cigarettámból, pár pillanatig lent tartottam, hogy aztán lassan kifújjam.
- Hm. Érdekes - azt hiszen, ennyi reakcióra futotta a részemről, így hirtelen. Alex, aki megrögzötten kapcsolat-mániás volt egész életében, nem akarna senkivel összetartozni. Elég alaposan felborult az angol világképe, ezt pedig nem tudtam mire vélni így hirtelen. Szóval csak ismét elhallgattam, hogy aztán kivárjam, hogy a kis mondókája végére érjen.
A cigaretta apró parazsát bámultam pár pillanatig, miközben a kezem a hintám láncára fontam és tűnődve várakoztam. Nem is tudtam, mit mondhatnék, mi lenne erre a helyes válasz.
- Nem lennék benne teljesen biztos. Csak mert Hedda lelépett, még nem kell rögtön pánikolni - jegyeztem meg halkan, ismét rá szegezve a pillantásomat.

- Mi mást mondhatnék? Nem jellemző rád az efféle kijelentés - közöltem teljesen kifejezéstelen ábrázatot magamra öltve. Persze, érthető, hogy összekavarodott és nem tudja, merre tovább, meddig és hány lépés... Na, ez viszont nem jelenti azt, hogy rögtön meg kell változtatnia a nézeteit és szembe kell mennie önmagával. Sosem kedveltem az ilyesféle történéseket.
A nőkről levezetett kis előadása alatt én a távolba bámultam és mélyeket szívtam a csikkig égett cigarettámból, halkan hümmögve, mintha ez segítene bármin is. Igazából nem segített, de nem zavartattam magamat. Az elmémben elhelyezett tiszta fehér falra kezdtem felvezetni, hogyan is gondolja a dolgokat, de egy idő után érthetetlen csomóvá változott az egész, én pedig feladtam, hogy megértsem.
- Nem tudom, Alex, ennek se füle se farka. Ki áll az utadba? Élvezd ki a nők társaságát, hiszen az sosem árt, sőt, egészen kellemes tud lenni néha - vontam meg a vállamat előkelően, majd a mozdulat zenitjén egyszerűen visszaejtettem és hallottam a kis kattanást, amivel az ízületeim a helyükre csúsztak. Fúj. Az emberi szervezet, mondjon bárki bármit, meglehetősen undorító.
Azonban Alex még közel sem járt a végén, én pedig egyre jobban belekavarodtam a mondandójába. Hiába lettek az érzelmeim fejlettebbek, jobban kezelhetőek, sőt, léteztek, anélkül, hogy ki akartam volna tépni a szívem a mellkasomból, ezt még mindig nem tudtam a helyén kezelni. Az utolsó mondatával egyszerűen mindent összekavart és ismét cselekedett a testem helyettem, mielőtt bármit tehettem volna. Már három lépéssel előrébb, szemben állva vele figyeltem őt ebből a tisztes távolságból, miközben a remegő kezemet zsebre vágtam.
- Alex... ezt... túlgondoltad. Nem akarlak megbántani, de szerintem túlságosan is belemélyedtél a szálak összekötésébe és igen rossz helyen kötöttél ki... Én. Most nekem. Szóval... azt hiszem nekem most szükségem van egy kis időre - mondtam halkan, hogy aztán a cigicsikket a hamutartómba tegyem, lepattintsam a tetejét, majd kifelé induljak a játszótérről hosszú léptekkel. Nem érdekelt, ha ismét megüt.

//Köszönöm//