Feküdtem az ágyamban, és csak olvasgattam. Most, csak egyedül voltam a szobában, sehol senki, így egy idő után már kezdett zavaróvá válni a nagy csend. Lapoztam egyet a könyvemben, majd miután az első mondatot vagy ötször olvastam újra, mivel a figyelmem kezdett lankadni, felsóhajtottam, majd becsuktam a könyvet. Felültem az ágyon, és kitekintettem az ablakon. Odakint már kezdett lassacskán sötétedni, de nyár van, így szerencsére még nem volt koromsötét. Rendbe szedtem magamat kicsit, majd gondolkodás nélkül útnak indultam. Szükségem volt egy ki levegőre, a szoba négy fala már kezdett megfojtani odabent. Kiléptem az iskola főbejáratán, majd elindultam a falu felé. Néhány diák a kastélyból pont ekkor jött velem szembe, vetettem feléjük egy kedves mosolyt köszönésképpen, amit ők viszonoztak. Legalább már vagyok itt annyi ideje, hogy az arcomat egyesek megismerik. Bár, az is előfordulhat, hogy csak udvariasságból viszonozták, és valójában azt sem tudják, hogy ki is vagyok. Most már mindegy, sose derül ki. A faluba érve lassabbra vettem a tempót, nézelődni kezdtem a boltok kirakatait, majd megálltam az egyik előtt, aminek a kirakatában csodaszép nyári ruhák voltak kiállítva, Nézegettem őket pár percig, majd továbbhaladtam. A főtér kezdett kicsit üresedni, páran már most inkább otthon ültek, mint, hogy inkább idekint legyenek a levegőn. Még pár méter után befordultam, majd észrevettem egy apró kis játszóteret, magányos álldogálva. Odaballagtam, majd beleültem abba az öreg kis hintába, és lassan lökögetni kezdtem magamat a lábaimmal. Hihetetlen milyen picike vagyok, mivel a lábaim alig-alig értek le a földre, szinte a lábujjaimmal löktem magam. Ha valaki erre járna, és most látna, valószínűleg úgy nézek ki mint egy depressziós, aki egyedül szenved egy üres játszótéren.

Egész kellemes volt itt, így egyedül. Egyre sötétebb lett idekint, de ez egyáltalán nem zavart, a hazavezető utat pedig szerencsére tudom, bár ahogy magamat ismerem, simán elindulnék valamerre másfele, aztán még a végén úgy eltévedek, hogy sose találok vissza. A nyári idő is egyre kellemesebb ahogyan a nap megy le sokkal inkább elviselhető. Miközben agyam az időjáráson járt, apróbb neszekre lettem figyelmes, majd mire észbe kaptam egy alakot láttam felém sétálni a csúszda felől, majd lehuppant mellém a hintába, sőt, még meg is szólított. Elsőre, be kell, hogy valljam, mivel nem sokat láttam belőle meg is rémültem kicsit. Eddig végig abban a tudatban voltam, hogy egyedül vagyok. Még jó, hogy nem kezdtem el énekelni, vagy egyéb más zavarba ejtő dolgot tenni. Végignéztem a mellettem ülő lányon, idősebbnek tűnt mint én, ismerős is volt az arca, kastélybeli. Rellonos. Nem voltam benne teljesen biztos, de az emberek házát valamilyen különleges képességemmel sokszor el tudom találni, plusz, a lány valahogy már ránézésre is annak látszik. Ha viszont nem az, akkor azt hiszem meg fogok rendesen lepődni. Kissé hirtelen jött kérdése, így semmi frappáns válaszom nem volt válasz gyanánt.
- Én csak..unatkoztam - Mondtam, majd lazán megvontam a vállamat, jelezve, hogy semmi konkrét célom nem volt azzal, hogy itt ülök nagy magányomban. Mindig is szerettem hintázni kiskoromban, ez titkon azt hiszem még mindig bennem van. Egyszer lejövök majd ide nappal is, és hintázgatom kicsit, bár az ide járó kisgyerekek azt hiszem elég furcsa tekintetekkel néznének rám, szóval lehet ezt nem gondoltam át elég jól. Kettecskén üldögéltünk kicsit a csendben, két lány egyedül a faluban, majd gondoltam megtöröm ezt a csendet.
- És te? - Kérdeztem vissza, ha már a lány is valamiféle érdeklődést mutatott az iránt, hogy én mit is keresek errefelé.
- Nem is vettelek észre

Már csak a lány közelségétől olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Nem tudnám megmondani mi is volt az, lehet csak a fáradság éreztette velem, és képzelődtem, de még is, olyan különös volt. Vagy az is lehet, hogy minden Rellonos ilyen érzéseket kelt egy magamfajta emberben? Nem kellett sokat várnom arra, hogy ő is válaszoljon, és hát meg kell hagyni, nem jutottunk sokkal előrébb. Ő is unatkozott, akárcsak én. Válaszként csak bólintottam egyet, majd egy pillanatra megálltam a hintával, és körbenéztem. Csak ketten voltunk, sehol senki nem volt a közelünkben. Miután ezt oly elmésen megállapítottam, lábaimmal tovább lökögettem magamat. Kissé élettelennek tűnhettem, olyan szomorúan löktem magamat a hintán, de a lány előtt semmi kedvem nem volt nekiállni vadul hintázni, mint egy kislány. A játszótéren is végigfuttattam tekintetemet, mivel a lány állítása szerint végig itt volt, de én egy lelket sem láttam, mikor megjöttem. Ez még inkább a furcsa érzést fokozta bennem, már kezdett megfordulni a fejemben, hogy csak ideképzelem a hölgyeményt, és valójában kezdek megőrülni.
- Akkor meg kell hagyni, jól elbújtál - állapítottam meg, arcomon egy apró, kedveskedő mosollyal, mint ahogyan azt mindig is szoktam. Az érdekes körülmények ellenére is képes vagyok megmaradni annak a kedves, és aranyos lánykának mint amilyen lenni szoktam. Szeretem ha így emlékeznek rám. Egyik pillanatról a másikra már egy kéz nyúlt felém, és elhangzott végre a lány neve is. Eddig nem is tűnt fel, mennyire hiányérzetem volt, hogy nem tudtam a nevét, de most még is, hogy megtudtam, megnyugvást éreztem. Kezet fogtam vele, ahogyan azt illik, majd én is bemutatkoztam.
- Dália - nyögtem ki, majd kicsit ficeregni kezdtem a hintába, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Köhécseltem egyet, időközben igyekeztem valami mondandót kitalálni.
- Egész kellemes idő lett, így estére.

Tetszett, ahogyan a falu egyre inkább elcsendesedik. Mi ketten voltunk a közvetlen környezetünkben az egyetlen hangforrások. Lassan lökögettem magamat a hintán, egy apró pillanat erejéig egy picit begyorsítottam, majd abbahagytam ls visszatértem a lassabb tempóra. Elég öreg hinták lehetnek, mivel még alattam is elég hangosan nyikorogtak. Vagy csak én látom rosszul magamat, és valójában a száz kilót is elérem. Kamilla ismét megszólalt, feléje pillantottam, majd mondata után körbenéztem. Búvóhely? Sehol se láttam semmilyen olyan helyet, ahol úgy el lehetne bújni, hogy nem veszi észre senki, így kissé ismét elbizonytalanodtam, hogy vajon honnan került ide mellém ez a lány olyan hirtelen. Főleg így estére, elég rémisztőek lettek a gondolataim, és a sok horrortörténet után, amiket ismerek, egyre rosszabb és rosszabb összeesküvés elméleteket kezdett el gyártani a képzeletem.
- El nem tudom képzelni, hogy merre bujkálhattál - árultam el a lánynak, amivel azt hiszem el is érte a célját, hiszen pontosan ez okoz neki örömöt, ha nem fedi fel kis titkát. Sok volt a csend közöttünk, amit más esetben kínos csendnek neveznék, de most valahogy úgy éreztem ennek így kell lennie. Semmi olyan nem jutott az eszembe, amiről ránézésre is el tudnánk mi ketten jókedvűen trécselni, ezért inkább vártam, hátha majd Kamilla lép. Az időjárás megbeszélése tűnt eddig az egyetlen okos ötletnek, bár általában erről beszélni kissé sablonos, és őszintén szólva felesleges is. Mindenki tudja milyen idő van, minek ezt megbeszélni?
- Napközben borzalmas volt, de így estére szerintem sokkal jobb - vallottam be a lánynak. Én inkább vagyok az a fajta, aki kint áll a melegben, mint inkább a jeges hóesésben. Nagyon fázós típus vagyok. Egy hirtelen gondolattól vezérelve inkább úgy véltem jobb, ha megtöröm a csendet.
- Te Rellonos vagy, ugye? - kérdeztem rá, mivel nem tudtam megszabadulni ettől a gondolattól. Szinte már azért izgultam, hogy igazam legyen, és bebizonyosodjon, hogy tényleg egész könnyen felismerem az embereket.