Zója néni

Egyedül ültem a játszótér egyik padján. Még mindig szokatlan volt nekem, hogy kalocsai helyett azt kell mondanom, hogy bogolyfalvi vagyok. Lehetnék jövőre bejárós, de úgyse lenne sok értelme, apu annyit dolgozik, hogy alig-alig tud velem lenni, maximum hétvégéken, meg este, de annak nincs sok értelme. Amíg a többi gyerek játszott, addig én csak az orrom lógattam, nem volt kedvem csatlakozni, pedig olyan szívesen csúszdáztam volna, vagy hintáztam volna.  Tudom, nem éppen nagyos dolog, de ettől még szerethetem a hintákat, nem?
Mindig rá akartam szánni magam, hogy elinduljak, de rájöttem, hogy nem megy. Mindig visszaültem a padra, így a végén úgy döntöttem, föl se állok, úgyis meggondolnám és visszakoznék.
Nem voltam odáig a zsúfolt helyekért, különösen úgy, hogy a legtöbb gyerek a tesóival játszott, én meg tök egyedül voltam, kísérők, minden nélkül.
- Ez tök ciki – motyogtam magamnak.

Zója néni

Egy pillanatra megrezzentem, s gyanakodva fordultam az ismeretlen felé, aki megszólított. Hirtelen jött a hanghatás, de amint lenyugodtam, le is sütöttem a szemem. Mégis miért játsszak én a többiekkel? Az öcsémet akarom, a fenébe is! Mindenkinek van itt tesója, én meg tök egyedül vagyok. Ráadásul mindenkinek itt az anyukája is, csak az enyém nincs. Melyik anyuka örülne annak, hogy a kicsi lányával-fiával játszik egy idegen előkészítős gyerek? Hiába jártam már jó ideje ide, Bogolyfalvára, mégsem sikerült barátokat szereznem. Furcsa volt megszokni a tényt, hogy egyke lettem, illetve, hogy csak apu van, anyu nincs, de apu meg dolgozott.
- Én… én… - kezdtem keresni a hangomat. – Az apukámat várom.
Jobb kifogás nem jutott az eszembe, és valójában annyira nem is füllentettem nagyot, tényleg azt vártam meg, hogy mikorra végezhet, mert addigra mehetnék én is haza, és nem kéne hadakoznom a gondolattal, hogy játszanék, de mi van, ha nem tetszik a többi anyukának, hogy én is beszállnék? Itt mindenki ismer mindenkit már. Bevallom, kicsit irigyeltem azt a kisfiút, aki mellett így ott volt az anyukája, a néni, aki kérdőre vont, hogy nem játszottam.

Zója néni

A néni csak nem hagyta annyiban a dolgot, de hát minden felnőtt ilyen. És akkor még a gyerekekre mondják, hogy ne legyenek kíváncsiak. Pedig jobban tenné, ha hagyna egyedül, azzal járna mindenki a legjobban.
- Én még sosem… - játszottam senki mással Balázson kívül, és hiába jártam ide már régebb óta, azért az mégiscsak más, mint helyi lakosnak lenni egy rakás ismeretlen ember között. Az, hogy ilyen mértékű falat építettem magam köré, arra szolgált, hogy megvédjem magam az újabb csalódásoktól. Szóval, ha a néni bizalmat akar, jobban tenné, ha nem így kezdené.
- Szentgáli Krisztina – a kérdésre, hogy új vagyok-e itt, csak biccentek, hogy igen. Nem szeretem feleslegesen ismételgetni sem magam, sem másokat. A felém nyújtott kezet elfogadtam, és viszonoztam is, ahogy illik, és mert jó kislánynak neveltek.
Apu nagyon hiányzott, de tudtam, hogy még soká fog hazaérni, a Minisztériumban dolgozott, szóval esélyes, hogy megint egyedül éjszakázom.
Még jó, hogy őt nem állították be diákcsősznek a kastélyba, mert most féltékeny lennék, de nagyon.

Zója néni

Az, hogy nevelőnők, vagy sem, engem hidegen hagyott, azoknak a gyerekeknek még így is volt valakijük. Még mindig jobb, mint egyedül lenni, mert apukám sokáig dolgozik mindig, és alig van szabadideje a felelőtlen mágusok miatt. Mondjuk az is igaz, hogy földönfutók lennénk körülbelül, ha nem lennének varázs-balesetek, szóval valamilyen szinten jó, hogy kellenek az ilyen emberek, mint apu. De azért rossz is, mert lehetnének kicsit óvatosabbak a mieink, hiszen az a cél, hogy a muglik ne tudjanak rólunk. Nincsenek készen ránk, és sose volt az jó, ha mugli és mágus összeszűrte a levet. Félreértés ne essék, nem azzal van a bajom, hogy ők olyannak születnek, amilyenek. Lehetnek ők mugliknak is nagyszerűek, de akkor sem ide valók. Rengeteg család ment már taccsra amiatt, hogy ki mágus ki nem, szóval ja. És mindig a gyerekek itták meg a levét, kapásból ismertem három mugliktól jött előkészítős gyereket, akiket a szüleik dilisnek neveztek amiatt, amik. Úgyhogy jobb lenne, ha nem lenne ilyen keveredés, mert sajnos még mindig nem nőttek fel a felnőttek se.
- Azért mégse egyedül vannak – jegyeztem meg kurtán.
Aztán fel is tette a néni a kérdést, mintha valami elemző bigyó lenne, aki csak kérdez, meg tényeket közöl. – Bagolyköves leszek elvileg májustól, majd az Előkészítő határozata dönti el, hogy mehetek-e így is.
Kicsit hosszabban beszéltem most, hátha alább hagy a faggatózási kedve. – És a néni? A néni biztosan elemző, azért kérdez olyan sokat.
Legalábbis nekem így tűnt.

Zója néni

A kérdésre megvontam a vállam. Azt tudtam, hogy én minek örülnék. Bármi jobb attól, hogy üres lakásba érkezzen haza az ember lánya, és még unalmában is tanul, annyira, hogy évfolyamot is ugorhat ennek köszönhetően.
- Legalább nincsenek egyedül – én még egy nevelőnőnek is örültem volna, de sajnos ez egyelőre csak egy álom volt, hogy újra vidámságot csempésszek az otthonunkba.
Nem szívesen vegyültem volna a többiek közé, elvégre ki akarna barátkozni egy olyannal, mint én? Jó estben csak elhajtanának a francba, ha tudnák, hogy milyen háttérrel rendelkezem. Egy közösség kíméletlenül kitaszítja azt, aki nem illik be a képbe.
- Jaj, nem, ne tessék félreérteni! Csak annyira sok a szabadidőm, hogy azt is tanulással töltöm, mert különben megölne az unalom – az egy dolog, hogy nem nagyon volt közösségi életem, de attól még nem volt rossz az előkészítő, oktatási szempontból meg pláne nem. - Idén is csak egy-két gyengébb jegyem lett, de eddig végig kitűnő vagyok.
Nagyon is büszke voltam erre a teljesítményemre, és mindenképp megérte, hogy eljutottam addig, hogy akár mehetek is egy magasabb suliba, elsősnek. Bár ott picike leszek a többiekhez képest is, de nem baj.
- Pszicho… mi?! – egy kicsit elfintorodtam. – Ne… ugye maga nem fog nekiállni mindenféle buta tesztnek kitenni, mint egy kísérleti nyuszit?

Zója néni

Csak biccentettem megerősítésképpen. – Varázsbaj-elhárító.
Nem voltam kifejezetten a szavak embere, nehezen találtam meg a hangot, főleg az előkészítősökkel, illetve idegenekkel, akikhez nem sok közöm volt, mégis megpróbálták rám tukmálni a saját véleményüket.
A hátizsákomból, hogy valahogy oldjam a feszültséget, amit az előkerült téma okozott, előhúztam egy régi fényképet, amit még elmentettem, mielőtt apa végleg kidobta volna. Széttépett családi fotó, itt még együtt voltunk, apa, anya, Balázs és én. Az öcsém négy évvel volt fiatalabb nálam, és anyához került. Persze, hisz egy varázstalan a varázslókörnyezetben nem érezné olyan jól magát. Nagy munkába telt, de csak sikerült összerakni a képet, hogy legalább ez az egy legyen, bár Balázs nem hinném, hogy gondolt még rám két év után, haraggal váltunk el az öcskössel.
- Leginkább a gyakorlati tárgyak, de egyedül dolgozom szívesen – feleltem a nő kérdésére. Nem jó ez… túlságosan érdeklődő. Az eszem figyelmeztet: állj meg. Nem szabad! Ha megnyílsz, könyörtelenül eltapos. – A háztartástan az egyik kedvencem.
- Köszönöm – ismét csak kevés szóval honorálom a dicséretet, számomra természetes a jó eredmény, apát is boldoggá teszem vele valamelyest, és a magányt is segített elűzni, amíg az üres időket tanulásra fordítottam. Nem feltétlenül tankönyves biflázást kell ez alatt érteni. – Szép neve van a lányának.
Mina nevéről egyből a híres Dracula jut eszembe, mindig mindenkinek csak a horror jut eszébe erről az alkotásról, ahelyett, hogy a szerelmi szálat is figyelné. Érdekes, és fura egy kapcsolat, ami Mina és a gróf között kialakul benne. És majdnem hozzá ment ahhoz a lökött emberhez… az biztos, hogy én jól meg fogom választani, kihez is megyek majd hozzá, mielőtt rosszul döntenék apához hasonlóan. Tuti aranyvérű lesz, és meg is kérem majd valószínűleg az aranyvérű apai nagypapámat, hogy jelölje ki nekem őt. Hátha majd ettől az anyai nagyszüleim is elfogadnak majd, látva, hogy követem az értékeiket, és fontos nekem a család hagyománya.
- Köszönöm, hála Merlinnek! – sóhajtottam fel. – Már attól féltem, hogy maga is orrom alá fogja dugni azt a rémes tintapacás csomagot. Komolyan, hogy képesek emberek fél órán át mindenféle idétlenséget belelátni néhány tintafoltba?
Nem értettem, miért is adtam hangot ezen értetlenségemnek a teszttel kapcsolatban, és amint észbe kaptam, megint csak megszilárdítottam a kezdődő arcmimikát, mielőtt még érzelmeket látna rajtam. Ne nyílj meg! Ez lebegett a szemem előtt, mert ha megteszem, az ki tudja, hová vezet. Ki tudja, hogy mennyire jó a munkájában? Sajnos az, akihez én jártam, abszolút nem bizonyult jónak, legalábbis nem tudta elérni, hogy megbízzak benne.

Zója néni

Valóban, jó sok munkája akadt a felelőtlen emberek gondatlansága miatt, és néha magamban átkztam is őket, hogy miért nem tudnának vigyázni magukra? Miért nem értékelik az életüket úgy, ahogy van, miért… sosem fogom megérteni őket. Ráadűsképp az amputoportáló idiótákról ne is beszéljünk… akinek nincs biztos tudása, és pláne jogosítványa, az ne fogjon neki, ha nem akarja darabokban végezni, esetleg a temetőben!
Ez olyan lenne, mintha én teljesen random nekiállnék egymagam animágiát tanulni, és még csodálkoznék, ha félresikerülne az átváltozás.
Igen, otthon sokat is tudtam segíteni, és nem csak a tudás vitt rá, hanem a kényszer, mert nem volt egy nő, aki támogatta volna, és szerette volna  apát rajtam kívül. – A kényszer sok mindenre ráveszi az embert.
A képet gondosan visszatettem kis kabátkám zsebébe, nehogy elveszítsem, azt nem viselném jól. Sőt, sehogy sem viselném el, mert attól még, hogy nem tetszik, igenis ez a nő tette lehetővé, hogy én legyek.
- Na, igen… egyszerűen… nem hinném, hogy jól döntöttek, mikor a bácsit rendelték ki hozzám – grimaszoltam egyet. Kvázi róka fogta csuka helyzet volt, azaz semmilyen irányba nem haladtak az úgynevezett kezelések.
- Én nem szeretek futni, de táncolni igen – a balett segített, mert a zene elfeledtetett velem minden gondot és bajt abban a pillanatban, és még a testmozgás is jól jött.
Amikor Zója néni felhívta a figyelmem, hogy valósínű nekem integet egy férfi, egyből kihagyott egy ütemet a szívem, hisz az… apu ilyen korán végzett volna?
De hát máskor késő estig bent szokták tartani!
- Köszönöm, Zója néni! Remélem, még találkozunk – komolyan megkedveltem a nénit, ő sokkal jobb és kedvesebb volt, mint az, akivel másfél órát csak szenvedtem az irodájában a hülye tesztekkel, és nem oldódott meg tőle a probléma, hogy anyahiányos voltam. – Apa!
A néninek igaza volt, ő állt ott, és én úgy rohantam hozzá, mintha minimum Tűzvillámon ültem volna.

Arti néni

Újabb szabad hétvége. Az idő csak úgy suhant, és én egyre inkább úgy éreztem, elvesztem. A nagyok közé nehezen illettem csak be, még a vak is látta rajtam, hogy emberkerülő lettem. Nem bíztam bennük, pedig jót akartak. Még a prefektusomban is csak alig, pedig kedves volt hozzám, lehetett volna durva is, de nem volt. Értékelnem kéne, de mégis csak álarcként tekintek rá.
A játszótéren voltam ezen a napon is, de megint csak nem mertem játszani. Úgy vágytam rá, hogy önfeledt és őszinte lehessek, de mégis melyik lány hintázna az én helyemben? Az egyikben egy cica pihent, koromfekete bundával.
- Szegénykém. Nem lehet könnyű neked ebben a melegben. Tessék! – gondoltam rá, hogy adok neki inni, ezért fogtam magam, és a táskámat levettem a hátamról, majd kiszedtem belőle egy flakon vizet. – Kérsz te is? Te is egyedül vagy? Akárcsak én…
Nem is értettem, miért nyíltam meg így ennek a kisállatnak, hisz embereknek se nagyon szoktam. Nagyon kevesen voltak, akiknek valamennyit elárultam a múltamból, és az esetleges jövőmből.
- Tudod, cica, annyira irigylem őket. Nekem még nevelőm sincs, nemhogy anyukám – biccentettem óvatosan az önfeledten szórakozó gyerekek felé. – Ők olyan buták, nem tudják értékelni, amijük van, csak akkor döbbennek rá, amikor már nincs…
Végül mégis rávettem magam, hogy legalább a szomszédos hintára leüljek. Nem akartam ölbe venni a cicát, mi van, ha még nem akarja?
Apa szokás szerint dolgozott, így lehet, jobban jártam volna, ha visszamentem volna a kastélyba, és nem otthon tölteném a szabad hétvégét, legalább a kastélyban kószálnak néhányan, és lenne némi háttérzaj. Dühített a csönd. A némaság.

Arti néni

Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, amikor a cica ivott a tenyeremből. Így legalább nem hal szomjan, nem is értem, hogy lehet a gazdája ilyen felelőtlen.
- Így, most már nem vagyunk idegenek – megszaglászta a kezem, ami kissé csiklandozott, de nem bántam. Legalább nem félt tőlem. Más gyerekek már rég agyonnyúzták volna szegényt, mit sem törődve azzal, hogy a fekete bundája miatt így is szenved eleget egy jószág. – Csak jobb így, hogy ihattál, igaz-e, cicuska?
A másik hintáról pillantottam rá, nem löktem meg, csak békésen ücsörögtem, egész addig, amíg el nem hangzott korábbi mondataim után fel nem kucorodott az ölembe, kérés nélkül. Ejha, ilyen szelíd cicával még nem volt dolgom.
- Ó… - csak ennyi csúszottk i számon, úgy látszott, ő is legalább annyira magányos lehetett, mint én voltam. – Hát ennyire nincs senkid?
Akkor ő még rosszabb sorsú volt, mint én, ha valóban ez a helyzet állt fent. A kis maccs bundája nagyon puha, valamelyest meg is nyugodtam, miközben simogattam. Az, hogy bizalmat szavazott nekem, nagyon sokat jelentett, általában a legtöbb szabadon kószáló állatnak idő kell, mire megbízik valakiben.
- Tudod, az én anyukám itt hagyott minket, úgyhogy mindig egyedül vagyok, ha itthon kell lennem a faluban. Apa sokat dolgozik. Lenne kedved esetleg velem jönni majd a kastélyba? Úgy egyikünk sem lenne egyedül – vetettem fel az ötletet. ez a cicus mintha többet felfogott volna szavaimból, de hát világéletemben több kötelék fűzött az állatokhoz, mint az emberekhez. Valahogy mindig attól tartottam, hogy mikor támadnak hátba. Ráadásképp egy közelgő eljegyzésre is számíthattam, amit nagyon nem akartam. Én még gyerek akartam maradni, játszani, szórakozni, egyszóval olyan, mint bárki más az én koromban.
Legfőképp egy anyára vágytam. Még ha nem is ő hozott világra, de hiányzott, hogy valakit anyunak szólíthassak.

Arti néni

Szinte már-már álomszerűnek hatott az, hogy én ott a hintában ültem, egy fekete, szelíd cicával ölemben, és ringatóztunk a játékon. Aprókat löktem rajta, hogy ő ne ijedhessen meg, de látszólag nem félt semmitől.
- Igazából, még sose láttam olyan cicát, mint te. Te biztosan valami mágikus cica lehetsz. Ilyen szép fahéjszín szemeket… - most vettem csak észre, hogy valóban, túlságosan emberi jellemmel rendelkezett ez a kis négylábú ahhoz, hogy teljes mértékig egy valódi, rendes cicának tekintsem. Az a gondoskodás, ami felőle áradt, egyszerűen nem egy rendes, közönséges háziállat velejárója. Így még az anyamacskák sincsenek saját kölykeikkel, én pedig csak egy idegen kislány voltam a számára egész addig, amíg meg nem itattam. Ráadásul elfogadta a tenyeremből az éltető vizet.
- Ki vagy te? Honnan jöttél? – bár a kérdést költőinek szántam, azért nem bírtam megállni, hogy ne közvetlenül azokba a megtört, fahéjszemekbe nézzek.
Fogtam magam, és letettem, szép óvatosan, majd ismét fölvettem a táskámat a hátamra, miután elraktam a vizes üveget. - Bár tudnál valahogy beszélni... akkor én is könnyebben segíthetnék rajtad.

Arti néni

Na, ilyen csodát se láthat mindennap az ember lánya, és még jó, hogy rá is éreztem. Hát persze. Egy animágus. Ezért volt hát olyan emberinek tűnő, macskaalakban. Végül is mindkettőben gyönyörű. Úgy éreztem magam, mintha valami mesébe csöppentem volna, és most előttem állna az a bizonyos királylány, aki végre kiszabadulhatott, megmutathatta, milyen ő valójában.
Valóban olyan volt, mint valami elfeledett mesehős-hercegnő, bár inkább királynő, ha belegondoltam, hány éves is lehetett.
- Hűha! – csak tátogtam vagy jó öt percig, bár az inkább öt órának tűnt, egyszóval, mintha megnyúlt volna az idő. Nem. Egyáltalán nem akartam elfutni előle, hisz cicaként kedves volt hozzám, most miért lenne ez másként?
Ez az átváltozás viszont valami hihetetlen élmény, hogy láthattam, hogy megélhettem ilyet, mert hát… nem mindennap akad az ember lánya egy animágusba.
Csak tátogtam, némán, mint egy hal. Hiába nő fel egy részünk eleve a varázslat világában, azért minket, gyermekeket is lenyűgöznek az ilyen bámulatos dolgok, hát hogy a viharba ne, ha egyszer… menő.
Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor a mosolyom igazán őszinte volt, és nem csak egy külvilág felé mutatott maszk.
- Ez… ez… hogy csinálta? – bukott ki belőlem azonnal a kíváncsiság első jele. Alig jutottam szóhoz, és pozitív értelemben, az animágia nem a legkönnyebben tanulható képességek közé tartozott, és még a legtehetségesebbeknek is rengeteg időbe telt, mire megtanulták. És elég veszélyes is, elég elhibázni egyetlen mozzanatot, és akár visszafordíthatatlan, szörnyű következményei is lehetnek.
- Ideje bemutatkoznom. Szentgáli Krisztina, Rellon.

Arti néni

Megmaradt a kedvessége. Követtem a példáját, amikor leült ismét hintázni. Először játszottam a válás óta nyíltan, úgy, hogy nem szégyelltem, és társaságom akadt Cicanéni képében.
- Az animágia elképesztő, egészen más hallani róla, mint élőben látni egy átváltozást – bólintottam egyetértve. Fejem teljesen felé fordítottam, miközben aprókat löktem a hintán. A nagyokkal sokkal jobban kijöttem, ha lehetett ezt így nevezni, mint azokkal, akik velem egyidősek voltak. Tanárnő… mit is tanít… mintha rémlett volna valami. – Ön a gemmológia tanár?
Fel is tetetm a kérdést, mert hát azért az ember lányának csak illi kismerni tanárait, báár őrá speciel nem emlékeztem, hogy tanítana engem, de vannak páran nálunk, akik tanulják a tárgyat, szoktam hallani néha ezt-azt.
Aranyos tőle az is, hogy megköszönte a vizet, pedig hát szívesen adtam, sok szemétségre képes voltam én is, például… például arra, hogy eltökéltem ebben a pillanatban: márpedig ő lesz a tökéletes apának, aki kirángatja végre a munkamániájából, és kicsit megragasztja szegény összetört szívét.
Az más kérdés, hogy apa mit fog szólni ehhez… de hát a Blackburn-sikertelenség után muszáj lesz tovább próbálkozni, legalább az esküvőre ne egyedül kelljen mennem! Nem tehetem azt Nette-tel, hogy csalódást okozok. Iigen,egy bagoly hozta meg a meghívót, mielőtt még lejöttem volna a kastélyból.
- Igazán nincs mit. Gondolom, egy rellonostól nem egészen erre számítanak. Pedig mi is emberek vagyunk, nem többek – elmosolyodtam ismételten. - Ugye, amit hallott tőlem, az köztünk marad?

Arti néni

A tanár néni győzött. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy láthatták a valódi természetem, s örültem is, hogy lassacskán elkezdtek hazafelé szállingózni a gyerekek a hozzátartozóikkal, mert így tényleg magunkra maradtunk. Jó társaságban repül az idő.
A néni rákérdezett, szeretem-e a köveket. Elgondolkodtam hirtelen, kellett egy kis idő, mert… még sosem foglalkoztam a kövekkel. Sok mindennel mással sem, annyira lefoglalt, hogy talpra álljak magamtól, hogy átvegyem a háztartást otthon, ha már ketten maradtunk apuval.
- Ezen még nem gondolkodtam. Főzéshez és mosáshoz, takarításhoz, ilyesmihez nem kellenek. Sose volt még lehetőségem ezzel foglalkozni, de… ha mesélne róluk, azt örömmel venném – őszinte érdeklődéssel fordultam felé, s így, hogy lett is beszédtémánk a szomorú dolgokon kívül, már több esélyt láttam arra, hogy jóra fordulnak majd a dolgok. Ez óriási! Rubya tanárnő története igencsak meglepett. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen sok iskolai házban megfordult már, bár tény és való, rellonosnak sokkal inkább el tudtam volna képzelni. Az eridonosak hangosak, és mindenbe beleütik az orrukat eddigi meglátásaim szerint. A levitások meg okosak. A harmadik ház a csendeseké, bár… senkivel se találkoztam még onnan.
A néni is legalább annyira egyedül volt, mint én, vagy apu. Senkije sincs. Talán itt az ideje, hogy félretegyem a vérségi előítéletet, és csak arra koncentráljak, hogy éljem az álmom, és ne az álomban éljek.
A pajzsom megtört, s mikor az utolsó gyerekek is elmentek anyukájukkal, vagy tudja a fene, kijükkel, akkor hullott le teljesen az álarcom. Akkor engedtem el azokat a könnyeket, amiket visszatartottam.
- Kérem, tudom, hogy talán nagyot kérek… de… nem élne velünk? – remegő hangon kértem, hisz nem veszíthet semmit. Én anyára vágytam. Ezt már ő is tudta. Feltettem mindent erre a lapra. Csak sikerülnie kell! Ez a nem élne velünk azt jelentette, hogy nem akarja-e, hogy anyunak szólítsam. Hiszen úgy sincs senkije, mi is egyedül voltunk, és… szükségem volt egy anyára. Míg más lányok extra divatos rucikra, meg pipereszerekre és hasonlókra vágytak, addig én egy olyan személyre, akit anyának hívhattam.

Arty néni

Ahogyan a tanárnő magyarázott, felkeltette az érdeklődésem. Hihetetlen, hogy az a kis semminek tűnő „kavics”, ahogy nevezni szokták érdektelen emberek, ennyi mindenre képes. Persze, ehhez nyilván hit és akarat is kellhet, hisz anélkül hiába próbálna bárki is segíteni nekünk, ha mi magunk nem hiszünk abban, hogy lehet jobb is, illetve ha nem akarjuk.
- Hogyan segít ez abban, hogy állatokat megérthessek? – fejem oldalra billentve, kérdőn pillantottam rá, közben löktem egy aprót a hintán, hogy játsszak is. Eh… ezt még gyakorolni kell neked, Krisztina…

A mécses eltörése után nyugtatni próbált, és valóban igaza volt, de nem akartam már tovább egyedül lenni. Nem akartam a szabad hétvégének egy üres, kietlen lakásba visszaérni, vagy arra, hogy apám rég elaludt. Persze, tudom, sokat jelentett neki, hogy otthon is tudtam tölteni néhány napot, de nem igazán esett jól, hogy alig volt ideje rám, és az üresség, amitől kongott az építmény, egyszerűen viszolyogtam tőle.
- Nek… Nekem az is elég, ha… ha csak néha eljön látogatóba a néni – szipogtam, mikor nagyjából sikerült megnyugodnom. Kedves hangja volt, nyugtató, biztos szerették a diákjai.
Apu is biztosan kedvelné, ráadásul az ízlésének is megfelelt. Talán meg lehetne győzni a nagyapát, hogy ne erőltesse ennyire ezt az aranyvér-dolgot, inkább a tulajdonságokra menjen rá. Így máris leszűkül a választéklista, nem kell tűt keresni a szénakazalban.
- Nem akarok sokat egyedül lenni a nyáron. – A kastélyban tudtam, hogy ott megkereshetném, na, de mi lesz a vizsgák után? Jön a nyári szünet, és megint el leszek hanyagolva. Ráadásul hivatalos voltam egy esküvőre is… furán néznének rám, ha beállítanék szülők nélkül, bár… kénytelen leszek, ha apunak nem adnak akkor sem szabadnapot.
Vagy direkt csinálja, hogy nem vesz ki szabadságot magának, de ha utóbbi a helyzet, akkor nem érdekel, mennyire maga alatt van, hát vissza rángatom a felszínre. Ez nem egészséges, amit művelt magával. Az a… az a nőszemély nem érdemelt ennyit tőle. Nem ő volt a rossz.

Arty néni

Nem tudom, hogy érte el, de felkeltette az érdeklődésem a téma iránt, fene se gondolta volna, hogy pár egyszerűnek, jelentéktelennek tűnő kavics ennyi mindenre képes, például arra is, hogy segítsenek az állatok megértésében.
- Úgy szeretnék egy saját állatot, de sosem tudom elcsípni apát, hogy együtt válasszuk ki. Haladás, hogy már rábólintott az orvos javaslatára – meséltem a tanárnőnek.
A néni aztán egy ötlettel rukkolt elő, hogy mi lenne a megoldás, ha már velünk nem élhet, mert azért abba mégiscsak apámnak volt a legtöbb beleszólása, ebben sajnos egyet kellett értenem vele. De nem arról akartam híres lenni, hogy egyből feladjam, így közösen kiötöltük a megoldást, hogy ne az üres lakás fogadjon hazaérve.
- Rendben, bár még dolgozik. Hazaérve meg olyan lesz, mint egy rossz zombi, vagy egy szenteltvízzel kínzott vámpír – beleegyeztem az ötletébe, hogy hazakísérjen. Így az odaút sem lesz unalmas, ennyit enyhített a magányomon a nő. Sőt, még az órájára is meghívott. – Hiszen én tanulom Huszty tanár úr tárgyát!
Az már más kérdés, hogy mekkora sikerrel, ugyanis a jóslástan nem egy egyszerű tárgy, és sokan beleesnek félreértésekbe. Köztük sajnos én is ott voltam, amíg a kétes dolgok helyre nem kerültek a buksimban.
Kiszálltam a hintából, és felvettem a hátamra a zöld táskámat, majd megvártam a tanárnőt. – Jöjjön, mutatom az utat.

Arty néni és mesélő


Az egész utat végigbeszélgettük, bár ez inkább csak félig volt annak mondható. Az esetek többségében tőmondatokkal válaszoltam, valamiért rossz előérzetem volt, minél közelebb értünk a Mátra utcához, az új negyedbe. A másodikon laktam, a bal oldali lakás volt a miénk, és gyakorlatilag nekem köszönhető, hogy még élni lehetett benne, pedig egyébként egész klassz kis modern lakás.
Csakhogy a nyitott ajtó előtt bizony nem apám várt, hanem egy idegen alak. Egyből a tanárnő háta mögé kezdtem közeledni, nagyon nem tetszett az alak, aki szigorúan nézett, legalábbis számomra annak tűnt a tekintete. Mintha valami rosszat tettem volna.
És apa? Te jó ég, ugye nem történt baj?
Pedig nagyon úgy festett, hogy igen. Miután összeszedtem a bátorságom, átvágtam a világoszöld falú, aprócska előszobán, még a cipőm is elfelejtettem levetni a rémülettől, pedig máskor akkurátusan ügyeltem rá, hogy még csak kicsit se vétsek a rend ellen.  A nappaliban ott ült apám, szokott, beesett arccal, és még inkább elkapott a pánik.
- Apa, mi történt? Jól vagy? Megsérültél? Mondd el, mi folyik itt! – Kétségbeesetten faggattam, s leültem mellé a kényelmes bőrfotelbe. Remélni mertem, hogy nem a minisztérium kapta rajta apát, hogy gyakorlatilag én gondoskodtam róla és nem fordítva, mert h még engem is elvesznek tőle, akkor szegény végleg össze fog roppanni.
- Ettél rendesen? – folytattam a faggatózást, csakhogy megtörjem a beállt, fenyegető csendet. Közben beinvitáltam a tanárnőt, mert nem illő vendéget kinn hagyni egyedül.
- Tanárnő, jöjjön csak beljebb – amikor vissza kiballagtam hozzá, már egyáltalán nem voltam olyan békés és összeszedett, mint amit a külvilág felé szoktam mutatni.
Ki az az ismeretlen alak?

Arti néni és Mesélő

Féltem. Rettenetesen féltem, és itt most nem volt menekvés. Nagyot nyeltem, azért valahol megkönnyebbültem, hogy nem sérült meg munka közben, és jól van.
- Máris nyugodtabb vagyok… egy fokkal. Mi a baj, apu? – faggattam még mindig, miután egy jóféle szeretetteljes ölelésben részesítettem, amit természetes, hogy megérdemelt. Szétdolgozta magát, és elég szépen is keresett, de néha kedvem lett volna az arcába ordítani, hogy szedd már össze magad, félek, hogy elveszítelek, ha így folytatod.
- Ő Artemisia Rubya tanárnő, gemmológiát tanít az iskolában, és az Eridon házvezető-helyettese. Összefutottunk a faluban, és… jól elbeszélgettünk, és hazakísért. Ne haragudj, de… képzeld, először… először hintáztam. Én. Ma. A játszótéren – próbáltam jobb kedvre deríteni, mert láttam rajta, hogy valami nem stimmelt. Aztán jött a kérdés, vagyis kérés. Beszélnünk kell. És az a férfi. Az az idegen férfi a lakásunkban… nem hagyott nyugodni a gondolat.
- Magyarázatot várok – sandítottam gyanakodva a férfire, pillantásommal értésére akartam tudni, hogy nem ajánlok mellébeszélést. – Mit keres itt? Mit művelt Vele? Ki maga?
Sajnáltam, hogy tudatlanul ilyen rémálomba illő helyzetnek tettem ki a tanárnőt, akinek szintén megvolt a maga keresztje, de azt senki se tudta volna előre megjósolni közülünk, hogy ilyen látvány fog fogadni, ha beérünk a lakásba.
Egyszerűen letaglózott, de nagy erőfeszítések árán meg tudtam emberelni magam, és igyekeztem úri hölgyhöz méltóan viselkedni. Ne hozzak szégyent a nevünkre ugyebár…
- Elnézést kérek korábbi modoromért, de értesíthettek volna az érkezéséről engem is, nem szeretem, ha ajtóstól rontanak a házba. Szentgáli Krisztina – felálltam a bőrfotelből, és elegánsan, kecsesen sétáltam oda, ahogy táncon tanultam. Megnyugtatott valamennyire a könnyed mozdulatsor. Mikor odaértem, kezemet nyújtottam, pótolván az elmaradt udvariassági köröket. Ő csak a dolgát teszi. Ő csak azt teszi, amit parancsoltak. Ő erről nem tehet.