Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655175#post655175][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.14. 20:05[/b][/url]

Furcsa dolog a hűtő, főleg az, hogy a muglik nem tökéletesítették ki arra, hogy vissza is termelje a kaját. Ne csak úgy eltűnjön, amikor az ember eszik vagy éppen elfőzi, vagy hagyja, hogy valaki más főzze el, amit persze utána majd ő maga megeszik, esetleg még Asht is megkínálja, mert olyan nagyon jó fej, hogy nem hagyja éhen veszni egyszülöttjét.
Ezen a nagyon érdekes észrevételen elmélkedek, mert bizony én már mackóban meg zokniban mászkáltam nagyban otthon, abban a hitben, hogy a hűtőben van kaja. Nos, nem, nincs. Pontosabban van, két darab alma, egy citrom, meg valami furcsa állagú cucc, ami egészen biztos, hogy nem úgy kellene, hogy kinézzen. Lehet, hogy valami iskolai kísérlet, nem is mertem kidobni, amíg a házon kívül lévő fiam, meg nem érkezik. Viszont enni kell, főleg egy olyan pocakot eresztett fickónak, mint amilyen én vagyok. Nincs ám nagy, de talán jó lenne, ha az igazgatói állás mellé vállalnék még valami rakodómunkásit is, hogy szinten tartsam a testem. Pedig egykoron de jól néztem én ki, hajaj! Nem igaz ám, de jobb erre fogni, mint az öregedésre.
- Höh?
A kéz, ami a vállamra téved, meglep, de szerencsére annyira ismerem már a tenyere méretét, hogy ne akarjam azonnal lekaratézni. Egyrészt beteg, hogy tudom, hogy az ő tenyere az, ha érzem a súlyát, másrészt nem tudok karatézni, szóval nevetséges cicaharc lenne az egész. Viszont engedem, hogy elvonszoljon. Bár, amikor legutóbb ilyen bizalmasan elindultunk egy játszótér felé, majdnem kicsaptak a Roxfortból, mivel kitaláltuk, hogy miként lehetne bejutni a lányok öltözőjébe. A terv zseniális volt, a kivitelezés pedig majdnem hibátlan. Mást csak megdorgálnának érte, nekünk viszont az már a sokadik volt.
- Jaj ne... hát megtörtént. Ki az? Penelopé vagy Matyi? Melyikük?
Tudtam, hogy egyszer valakit ki fog nyírni. Ők ketten a legesélyesebbek, Penelopé simán idegesíti, Matyi viszont az egész kisugárzásával még engem is irritál. Nem bírom a húsz éves szájhősöket. Az a tipikus, akinek mindig van egy jobb története, mint a tiéd, majd a te történetedet elmeséli másoknak. Irritáló.
- De most komolyan, mi ez a csíkos összeállítás, már a börtönre gyakorolsz? Lehetsz ám bent színházigazgató is.
Persze csak gonoszkodok vele, nem hiszem, illetve remélem, hogy nem trafáltam bele a dologba. A mászókának vetve a vállam nézek rá, nem láttam már pár napja, ami nem ritka, de most láttam, hogy otthon van, és ennek ellenére nem láttam, ami viszont zavart.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655211#post655211][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.14. 21:09[/b][/url]

- Eeeeelnézést kérek a naccságos művészúrtól. Há’ nem lehet mindenki olyan tanult, mint az úr.
Még egy mélyebb meghajolást is megmutatok, olyan színpadit. Játszottam azért én is darabokba, na persze csak iskolai szinten, és abból se soha címszerepet, az leginkább Valentinunk kiváltsága volt, viszont a színpadi meghajlás, na az remekül megy, ezt ő is tudja. Én meg szerencsére azt, hogy hol van itt egy kisebb gödör, amit könnyedén át tudok lépni, bokatörés nélkül is a sötétben.
- Szabadság… kirúgtak? Neeem, az nem lehet, inkább lenyelik a stílusod, de egy ekkora nevet nem veszítenének el. Szabadság. Ijesztően hangzik, ne mond ki többet ezt a szót.
Rendesen átjár a fagyos rémület, és azonnal be is ugrik minden lehetőség. Az első ugyebár az, hogy kirúgták, de ezt szóban el is vetem, hiszen nem lenne semmi értelme nem lenne, hiszen annyira könyörögtek neki, és igen, pontosan tudták, hogy milyen, hát akkor mégis miért akarnának megszabadulni tőle? Ha valóban kinyírt volna valakit, már rég eltüntette volna a színház önköltségen, és mindenki úgy tenne, mintha nem történt volna semmi.
Jöhet a következő elmélet. Halálos beteg. Annyira nagyon, hogy azon már Merlin sem segíthet. Nos ez eléggé valószínű lehetne, tekintve, hogy mennyi cigit szív percenként. A naponta olyan nagy szám, hogy az ember ki se meri mondani, néha már az órai átlagot sem. Ettől mindig is tartottam, hogy ez egy nap bekövetkezik, hogy majd nem fogja bírni egyszerre a színpadi szereplést és a cigit a szervezete. Megvallom, érzem is, hogy ez az aggodalom átsuhan az arcomon.
Aztán ott van az is, hogy valaki megkörnyékezte a lányát, és rájött, hogy az a valaki bizony egy hímnemű, olyan, mint amilyen ő is volt egykoron, és pont ettől fél, ezért van otthon, mert addig a suhanc nem tud a lánya közelében lenni. Én magam sosem tudhattam meg, milyen az, ha lánya van az embernek, nekem nem adatott meg ez a csoda, de Franciskát sajátomként szeretem, így pont annyira rosszul érint a dolog, mint egy apád érintene. Remélem azért, hogy az a valaki nem az én fiam, mert nem akarom, ha a gyerekem rövid úton az anyja után menne. Akkor azt hiszem én is követném őket elég minimális időn belül.
- Bekaphatod.
Felelem teljesen simán arra, hogy igazgatónak lenni nem jó dolog. Én is az vagyok, nem flinces – flancos színházban, de az vagyok, és imádom csinálni, jobban, mint hittem volna, amikor igent mondtam a lehetőségre, hogy pályázzam meg, vagy amikor ténylegesen megkaptam. A kis apróságok, melyek hozzájárulnak minden nap ahhoz, hogy a kreativitásom újabb és újabb szintjeit érhetem el, egyszerűen kellenek.
- Jobban járnál, mert lehet, hogy nem látszik, de közben elég csúnya elméletek futnak át az agyamon. Remélem annyira nem vészes, mint, hogy a M.A.C.U.S.A. beépített embere vagy és egy veszélyes gyilkos nyomában jársz, Franci nem is a te lányod, hanem az elmeháborodotté, és vele akarod előcsalogatni.
Érzem, hogy ez egy komoly pillanat, mégis egy kicsit igyekszem lágyítani a helyzetet, és sajnos de, ez tényleg megfordult a fejemben. Író vagyok a fenébe is. Nem is rossz, ha nem lennék jó, most nem pörögne az agyam a titkon ennyire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655241#post655241][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.14. 22:02[/b][/url]

- De van nálad cigi ugye? Vész esetére.
Ez az! Azon gondolkoztam már amióta megszólított, hogy mi fura rajta. A keze az övé volt, a járása is, a magassága is, mégis valahogy más volt. És megvan! A hangja! Nekem azért nem tűnt fel, mert én ezt a hangszínt is ismertem, hiszen a közel harminc év alatt, amit hol egymás mellett, hol a világ másik felén, de mégis együtt éltünk le, számos emléket égetett bele mindkettőnk elméjébe.
- Viszont örülök, hogy jól vagy, de ismersz, aggódom érted.
Akkor is aggódtam, amikor házasságba kényszerítették, megjegyzem egy tiptop félvéla nőhöz, aki valljuk be, nem az a kategória, akinél az emberben felmerül az, hogy nemet mondjon. Ilyen különleges ember is csak egy volt, méghozzá a drága barátom. Persze az idő aztán őt igazolta, ám mégis. Én vagyok kettőnk közül az aggódó fél, aki még akkor is, mikor nevet a lecsapott magas labdán, akkor is aggódó szeretettel tekint a másikra. Végre visszakaptam a barátomat, hát hogyan engedhetném át olyanoknak, mint a halál? Különben is, milyen ironikus lenne, ha a Halál meghalna. Lehetetlen, ő egyszerűen örök.
- Megijedtél?
Meglepődve emelem ki ezt az egy szót, miközben ellököm magam a mászókától, és leülök a másik hintába, ami valljuk be, nekem is kicsi, hát még akkor a másik félnek, de legalább arra jó, hogy ne álljak ott, mint valami szerencsétlen.
- Óóó, mondd még egyszer, hogy sajnálod. Tetszik.
Ez a dolog komoly, jobb lenne, ha leállnék a hülye viccekkel, mert nem egyszer kerültem már miattuk kínos helyzetbe. És bár mosolyogva nézek rá, a mosolyom leolvad a tekintetétől. Nem is biztos, hogy kettőnk közül én vagyok az okos és megfontolt felnőtt. Csak úgy tűnik, ám most, ahogy így rám néz, érzem, hogy én ehhez az egészhez még nem vagyok elég… felnőtt. Felnőtt? Fogalmam sincs, hogy mi nem vagyok, de az arckifejezése csak még jobban megijeszt, jobban annál is, mint amikor azt hittem, a halál kezére jut. Még a végén én kerülök oda.
- Ennyire vészes?  Érzelmek. Nem is tudtam, hogy vannak érzelmeid.
A láncot kezdem el piszkálni zavaromban, ez nem volt a legszebb kijelentés, de hát valljuk be, ő olyan érzéketlennek hat. Anyám mindig azt tanította nekem, hogy nem szabad felhívni a figyelmet az emberek gyengeségére, azzal nem segítjük a fejlődésüket. Aztán ő is ideje korán elment, mert bár ő sosem bántotta apámat, se tettel, se szóval, de az öreg elég rendesen odamondogatott neki. Szerettem anyámat, és sosem bocsátottam meg apámnak, hogy a halálba kergette. Hiába a rák, tudom, hogy apám volt a kiváltó, ezért is vádoltam magam, amikor a nejemnél ugyanazt diagnosztizálták. Azóta tudom, hogy a szavaknak és a gondolatoknak is erejük van. Én azt erőltettem, hogy legyen még gyerekünk, ha nem is szándékosan, de ezzel bántottam a nejem, ő pedig elment. A számat elhúzva pillantok a másikra.
- Mármint, de vannak. Tudom, hogy Francit az életednél is jobban szereted, megkockáztatom, jobban, mint ahogy én a saját fiamat, aminél szinte lehetetlen túltenni. Nagyszerű apja vagy, még ha te magad nem is hiszed el. Csodálatos embert neveltél belőle. Érzékeny, intelligens, szeretettel teli, önálló. Büszke lehetsz rá.
Elkapom a láncát, és közelebb húzom magamhoz a hintával, kettőnk közül én még mindig erősebb vagyok. Egyik kezemmel a láncot fogom, másikkal meg összekócolom a hülyén lenyalt haját.
- Na meg persze engem. Én vagyok a te nagy szerelmed te melák.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655291#post655291][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.14. 23:49[/b][/url]

Vigyorgok, ahogy kettőből egyet csinál. És ez az ember kérem szépen rengeteg színdarabban tudja a szövegét álmából felkeltve is. Érdekes az emberi agy, hogy milyen könnyen kilöki a számára felesleges információt, és ezáltal milyen nagyon kellemetlen helyzetbe képes hozni minket. Ez viszont aranyos volt, tetszett. Kár, hogy megjegyezni nem fogom, mert most vannak itt súlyosabb dolgok, olyanok, melyek nyílván egyetlen perccel később már feledtetik is velem, hogy milyen aranyos volt ez a pillanat.
- Igen.
Nem kell több szó, pontosan emlékszem arra, hogy milyen volt utána, sejtem, hogy még mostanában is vissza – visszagondol rá, hogy mi lehetett volna. Az ember ilyen. a „Mi lett volna ha…” a lételeme, sokan elvesznek belé egészen. Mi lett volna, ha nem ide, hanem oda megyek iskolába, ha erre vagy arra indulok. Mindenkinek megvan a „Mi lett volna ha…” az életében. Én is sokszor elmerülök benne. Mi lett volna, ha a nejem nem lesz beteg, ha előbb felismerem, hogy szeretem, ha Ash lánynak születik, ha nem jövök el ide, hanem otthon maradok. Életben lennék még? Nem valószínű. Gyászom önzőségében árvává tettem volna a saját gyerekemet. Minden okkal történik, okkal vagyunk most itt, és félek, hogy ez a mostani beszélgetés egyike lesz azon mély beszélgetéseinknek, melyek mindig erre vagy arra tereltek minket, de minden alkalommal megerősítettek az egymás mellett maradásban.  
- Merlinre…
A szó csak halkan csúszott ki, talán nem is hallotta, ahogy felpattant mellőlem. Riadtan engedtem el a hintája láncát, mely először a tartóvasnak, majd kis híján a saját hintámnak ütközött. A hihetetlenül gyors – haha – reakciómnak hála csak, hogy nem kerültem bele elemként egy örökmozgószerű szerkezetbe.
- Általában nagyon jól megy.
Elég sokszor nyúltam bele olyanba, amibe nem kellett volna, ám most fogalmam sincs, hogy mégis mi történt. Egy kicsit még meg is vonom a vállam. Zavarban vagyok, ahogy ott ülök, mint valami szerencsétlenség. Amelie talán újra felbukkant? Nem is értettem már elsőre sem, hogy miért nem állt ki mellette, aztán meg, hogy miért nem keresi meg. Bár valószínűleg elég erős meggyőzőkének kellene lennie ahhoz, hogy visszafogadja. Mégis, érezem, hogy ez ennél súlyosabb. Felkelek, mert olyan béna, hogy én csak ülök, mint egy elméretezett vízköpő, amíg a másik kis híján odafagy a mászókához, ahogy hátat fordít nekem. Segíteni akarok neki, de fogalmam sincs, hogyan is tehetném. Tettem felé egy tétova lépést, majd még egyet, de aztán megfordult, én pedig úgy megdermedtem, mintha átkot szórtak volna rám. Ijesztő és szörnyen elszomorító volt így látnom a gyerekkori barátomat.
- Úúúgy?
Ez olyan, mint amikor nem mondjuk ki, hogy mi, de mind a ketten tudjuk, hogy mi. Fogalmam sincs, hogy mit kéne éreznem. Harminc év, ennyi van mögöttünk lassan, és most itt, miközben éhesen boltba indultam, megkapom, hogy a legjobb barátom belém szeretett. A kezem zsebre dugom, de olyan szerencsétlenül érzem így magam, így ki is veszem, és csak bénán magam mellé ejtem mind a kettőt. Ahogy felnéz rám, realizálom.
- Úgy.
Nem kell mondania semmit, értem, hogy miként gondolja a dolgot. Tényleg igaz, ez nem színjáték. Elég jó benne, de nem ennyire. Ilyet sosem tenne velem, nem, ennyire ő sem érzéketlen. Ennyire nem. Óráknak tűnő pillanatokig nézem, ahogy a kezébe temetett arccal, összegörnyedve ül. Annyira szánni való, annyira gyenge, és annyira ártatlan. Millió kérdésem lenne hozzá, ám nem tisztem bombázni őt. Most nem. Ez épp elég kellemetlen most neki. Elszakítom a tekintetem a hajától, teszek felé egy lépést, lehajolok a tartóhoz, amit talán észre se vett, hogy kiesett a kezéből. Fiatalon párszor – csak, hogy menő legyek – én is rágyújtottam, de azóta nem csináltam, most mégis szükségem van rá, csak, hogy elterelje, miközben mellé ülök.
- Akkora szemét vagy. Jobb ha tudsz róla. Egoista, önző, majom. Mindenki aggódott érted, hogy mi történt veled. Visszahúzódtál, kizártál mindenkit. Hogy gondoltad ezt?
Egy szippantás elég is ahhoz, hogy tudjam, ez nekem nem megy, nem is segít, így hát gondolkodás nélkül átnyújtom neki. Kár lenne érte, ha csak úgy elnyomnám. Viszont nem tudom, nem korholni, azzal a tipikus tanári hangsúllyal, amivel Asht is mindig próbáltam nevelni, semmi értelme, de a gyerek egy pillanatra pocsékul érzi magát, aztán továbblép. Lejjebb cszúszok egy fokot, most már olyan magasságban vagyok, mint ő. A vállunk összeér, nem így terveztem, de a világ minden kincséért sem húzódnék el tőle.
- Egy valamit tisztázzunk le. Szeretlek. Te vagy az egyetlen ember az életemben, aki ismeri. A testvérem vagy, a részem, nagy valószínűséggel az egyetlen ember, aki feltételek és változtatások nélkül képes lenne szeretni, tegyek bármit, és ez sosem fog változni.
Egy kicsit megállok a mondandómban, elpillantok a kihalt környezetre. Hihetetlenül hálás vagyok a sorsnak, hogy most csak ketten vagyunk itt, egy kis idő arra, hogy átgondoljak mindent, ami most bennem van. Legalábbis egy részét, mindent nem lehet. Valószínűleg napokig nem is fogom tudni majd. Viszont a legfontosabb dolgot meg kell kérdeznem:
- Ugye a nőket nem zárjuk ki az életünkből?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655351#post655351][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.15. 01:03[/b][/url]

- Az is egy megoldás.
Állapítom meg nyugodtan arra, hogy olyannal beszélt, aki nincs annyira benne. Logikus is, hiszen így egy kívülállóval vitathatta meg a nézőpontját, aki talán új szögből is vizsgálta az eredményt, és ennek köszönhetően vagyunk most is.
Elhúzódik, és ez most, mindezek után úgy ér, mint egy jeges zuhany. Mindent kizárva, minden átgondolás nélkül, ösztönösen és szívből ültem mellé, azért, hogy éreztessem, mellette állok, hogy nem gyűlölöm, nem undorodom, nem vált ki belőlem semmilyen negatívumot, ő pedig elhúzódik. Fogalmam sincs, hogy mit feleljek erre. Miért és mit csinál? Nem tudom, ötletem sincs. Nézem őt, és próbálom kitalálni, de körülbelül olyan lehetetlen a küldetés, mint szénakazalban megtalálni azt a bizonyos tűt.
- Mire gondolsz?
Nem igazán értettem a megállapítását, de éppen csak feltettem a kérdést, már választ is kaptam. Egy jó, bő választ, bővebbet, mint amit az ember kérne egy ilyen szituációban. Megrökönyödve néztem rá, majd néztem azt is, ahogy felkel, a szavai szinte megfagyasztották a levegőt. Egy pillanatra én is jeges dermedést éreztem az agyamban és a végtagjaimban, de csak egyetlen pillanatig, nem elég ideig, hogy Valentin kereket oldhasson.
A következő pillanatban már éreztem, ahogy ujjaim szorítják a finom, csíkos anyagot, amivel együtt visszarántom őt is, magam felé fordítva, és egy akkora pofonnal ajándékozom meg, hogy szabályosan meglátszik a nyoma az arcán. Sosem ütöttem még meg, sőt, soha életemben nem ütöttem meg senkit ilyen indulatból, mint most őt, és azt hiszem, jobb lett volna előbb felmérni a lehetőségeket, mert ez piszkos mód fáj, érzem, ahogy a látásom is homályosabbá válik egy pillanatra. Átkozott járomcsont. A fájdalmat viszont egy ideig próbáltam háttérbe szorítani.
- Na ide figyelj! NEM_TE_VAGY_A_VILÁG_KÖZEPE!
Ezt úgy tagoltam neki, mintha legalábbis most műtötték volna ki az agyát, és nem fogná fel akkor, ha egybe mondanám el, hogy mit is jelent ami kijön a számon. Az ujjaim még mindig fogják az öltönyét, és nem is akarom elengedni, amíg be nem fejeztem a mondandómat.
- Nem bánhatsz így az emberekkel, nem barmolhatod szét az emberek érzelmeit és életét a nagy bejelentéseiddel. Mások nem olyanok, mint te, nem tudnak szívtelenek lenni. Számítasz másoknak. Nem mint egy rohadt tény, amit közölnek, majd tovább lépnek, fontos vagy az embereknek. De ha így viselkedsz velük, nem marad senkid.
Az utolsó résznél elengedem, majd a mondandóm végén ellépek tőle, és én indulok el arra, amerről jöttünk. Már nem vagyok éhes, nem érdekel az egész. Hihetetlenül mérges vagyok, és megbántottságot érzek azért, ahogy viselkedett. Pedig ismerem, tudom milyen, és mégis, ahelyett, hogy partner lett volna a problémái megoldásában, megint megmutatta, hogy mennyire nem érdekli más. Pedig azt hittem, legalább velem szemben más. Kifelé menet idegesen túrok a hajamba. Nem vágyom másra, csak hogy hazaérjek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655385#post655385][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.15. 13:27[/b][/url]

Hogy bántam – e a pofont, miközben épp kifelé robogtam a játszótérről? Óóó nem, cseppet sem. Harminc évnyi sértettség és fájdalom robbant ott ki. Hogy meglepődtem – e a saját erőmön? Igen, határozottan. Nem hittem volna, hogy ez tényleg benne, van. Nem akartam sérülést okozni, de azt akartam, hogy fájjon neki, hogy egyszer az életben érezze, hogy mit tesz másokkal. Önző, egoistan, láncdohányos barom. A hülye cigarettája íze még mindig ott volta a nyelvemen, hiába volt csak egyetlen szál, mégis olyan keserűen bántotta a nyelvem, és hiába nyaltam meg ösztönösen az ajkaimat, csak fokozódott az íze. Jaj mennyire utálom ezt az egészet! Dühöngve, az ujjaimat ökölbe szorítva vágom mind a kettőt zsebre, és valószínűleg ez a nagy szerencséje annak, hogy az elém torpanó Valentinnak nem húzok be még egyet, ahogy megállásra kényszerít.
- Egyet jegyezz meg, nem játszatsz Istent. Nem döntheted el, hogy ki mit érez, kényed – kedved szerint.
A jobb kezem kikerül a zsebemből, de nem bántom vele, csupán mutatóujjam szabadul ki a még mindig ökölbe szorított ujjaim közül és fenyegetően hadonászok vele, miközben beszélek hozzá.
- Harminc éve minden baromságodban ott vagyok melletted, ott voltam Amelienél, a gyereked születésénél, a válásodnál, vittelek haza vállalhatatlanul részegen, és elfogadtam, ha nem kértél belőlem, mert éppen az aktuális nő irányította az agyadat. De nincs jogod dönteni sem az érzelmeim, sem a döntéseim felett.
Dühös vagyok, haragszom. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor a nejem meghalt, azóta egyszer sem kiabáltam, nem veszekedtem, mindig alkalmazkodtam, és átgondoltam, felnőttesen cselekedtem. Én voltam a megfontolt, felelősségteljes ember mintapéldánya, az, akit nem a konfliktusok, hanem a kompromisszumok irányítanak. Erre most itt állok, érzem, hogy a halántékomon lüktet egy hatalmas ér, félő, hogy még a végén agyvérzést fogok kapni ettől az egész idiótaságtól.
- Nem teheted meg, hogy súlyos tényeket közölsz emberekkel, aztán úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna. Mit képzeltél? Hogy a terhedet rám rakod, te meg éled tovább az életed? Puff, a nagy Révay Valentin megszabadult a terheitől, újra brillírozhat nagyszerűre lénye a színpadon, visszatér, és majd csókolják a lába nyomát, én meg majd megemésztem? Ha nem akarsz elveszíteni, akkor tájékoztatásul közlöm, hogy pocsékul csinálod.
Nem volt könnyű döntés nem hátat fordítani és elmenni, hanem leülni mellé. A legjobb barátom közli, hogy szerelmes belém. Ez nem olyan dolog, amit az ember nevetgélve és legyintve fogad, én mégsem mentem el, odaültem mellé, vele akartam lenni a helyzetben, segíteni akartam őt, és azt akartam, hogy együtt megoldjuk a helyzetet. Ki állhatna jobban mellé, mint én?
- Az fel sem merült abban a csöppnyi agyadban, hogy nem hagynálak magadra? Nem vagyunk egy pár, de évtizedek óta ott vagyunk egymásnak, jobban, mint egy házaspár. Miért gondoltad, hogy elhagynálak? Mert azt mondtam férj akarok lenni?
Másra nem tudok gondolni. Akkor kezdődhetett az egész elkattanása, utána került el engem, utána kaptam a levelet, hogy szabadságot kért, és láttam, hogy otthon járkál, mint valami idétlen szellem, de nem jött át, pedig tisztán láthatta, hogy otthon vagyok.
- Tudod miért vágyok arra, hogy férj legyek? Nem csak azért, mert szeretek valakihez tartozni, hanem azért is, mert félek attól, hogy mi lesz, ha egyedül maradok. A fiam felnőtt az ég szerelmére, Valentin! El fog menni, elkezdi az életét. Én nem tudok ágyból ágyba menni, hát persze, hogy félek attól, hogy egyedül maradok. Mert tudod mi lesz, ha egyedül maradok? Bele fogok halni. Szerinted miért nem történt már meg akkor? Ash miatt és miattad. Ti ketten ott voltatok mellettem, ti jelentettétek a világomat. Ha valami rossz történik, kihez megyek? Hozzád, te barom!  Milyen bizonyíték kell még neked ezek után?
A végére már kezd elpárologni a dühöm, a remegés miatt már fázok is, összébb húzom magam, és hiába nézem őt, csak a fejemet rázom, és igyekszem visszatartani a dühtől a szemet szúró könnyeket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=655437#post655437][b]Thomas Alexander Everett - 2017.01.15. 19:34[/b][/url]

- Bolond vagy… még hogy titokban. Egy nő sem éri meg azt, hogy titkolnom kelljen téged.
Eszembe se jutna, hogy titkoljam őt, hiszen a legjobb barátom. Lehet, hogy emiatt furán néznek ránk az emberek – Mrs. Evans mindenképpen -, de nem érdekelne száz Mrs. Evans sem, akkor is bátran felvállalnám őt. Kicsit ugyan magasabb, mint én, de jelen pillanatban megtörtebb is, így könnyedén – és némi erős kényszerrel ott tartva – ölelem magamhoz. Ringatom kicsit, mint a kisgyerekeket, hogy ne pityeregjen már, miközben én magam is igyekszem rendezni az arcvonásaimat. Két bolond, itt bőgünk az érzelmeink miatt. Még jó, hogy tényleg nem jár erre senki más.
- A lelki élettársam vagy te piszok disznó.
Suttogom neki, de a hangomban érződik, hogy már mosolygok. Nem akarom összetörve látni, mert fáj, nekem is iszonyatosan fáj az ő fájdalma. Nem szabad hagynunk, hogy ez a kis bukkanó tönkretegye harminc év szilárd barátságát. Majd pont ez, mi? Nem vagyunk mi azok a fajta emberek, akiknél ennyi számít. Egy utolsó hajsimítást még megengedek magamnak, mielőtt elengedem, majd lepillantok a zakójára, amiről csak most fogom fel, hogy rajtam van.
- Óóó, az arcod másik fele vérzik. Akkor most már a véred is rajtam van. Szép.
Hozzáérek az arcom azon részéhez, ahol az övéhez ért, valóban nedves, és ahogy elhúzom ujjaimat, látom, ahogy az újbegyeim pirosas maszattal színeződtek, a vérével. Nem gondoltam, hogy tényleg képes vagyok ekkora erő kifejtésére, hiszen én nem vagyok az a fajta erőszakoskodó férfi, erre tessék, mekkorát lekevertem neki. Azt hiszem ebbe tényleg minden megkavarodott érzelmem benne volt. Rendben, azt, hogy sebes lett az arca, azt egy kicsit bánom. hüvelykujjammal elmaszatolom a foltot, majd a szokásos módon belekarolok, és irányba állítom a Macskaboly utcza felé.
- Nincs otthon étel, úgyhogy ma nálad eszünk. Cserébe viszont rendbe hozom az arcodat, még a végén egy nőnek sem fogsz kelleni.
A végén már vidáman, már – már gyermeki játékossággal a hangomban beszélek hozzá, mintha az előbb nem történt volna semmi. Kint van, kimondta és megkönnyebbült, és az ezer éves terheket én is kimondtam és megkönnyebbültem. Jó ez így. Nincsenek titkaink egymás előtt. Ha már itt tartunk, a titkoknál, akkor időszerű lenne nekem is feltennem a kérdést, ami már egy ideje megfogalmazódott bennem.  
- Tudsz rólunk, ugye?
Zavartan felpillantok rá, a nevét szándékosan nem mondom ki, nem akarom kimondani. Be kell vallanom, erre a dologra nem vagyok túl büszke, de ugyanakkor pedig mégis kellett. Muszáj volt, a tényleges továbblépéshez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=663539#post663539][b]Thomas Alexander Everett - 2017.02.28. 16:47[/b][/url]

Végül itt kötünk ki megint és a fene egye meg, hát már megint lement a nap. Kissé összébb húzom magamom a ballonkabátomat, amit a mai napra választottam. Remélem nem jön erre egy gyermekkel rendelkező ember sem, mert még a végén azt hiszi, az előkészítő igazgatója valami furcsa perverz, aki egy másik furcsa perverzzel osztja meg furcsa perverz időtöltését. Mondjuk Valentin legalább úgy is néz ki, mint akitől vigyáznia kell minden korosztálynak, ellenben velem, aki... nos aki a cukrosbácsikra hasonlít. Kár ebbe belemenni, azt hiszem. Muszáj eljutnom fográszhoz, valami láromkodást borotváltatok a hajamba vagy ilyesmi kapuzárási pánikos lépés. Mert az van ám nekem, erre a minap rávilágítottak a kolléganőim, akik az ebédszünetben a modern boszorkány egyik cikkét tárgyalták ki. Egész sok állítás igaz volt rám, de a világért nem mondtam volna. Vettem bőrdzsekit, van szűk farmerom, viszonyom volt egy fiam korabeli ifú nővel, és elkapott a vágy, hogy valami olyat tegyek, amitől megváltozik az életem. Csak a munkahelyre seprűvel járás hiányzik. Nem lakom messze, és általában munkába menet előtt még reggelizünk valahol Ash-sel.
- Szóóóval... gondolkoztam.
Időm mondjuk volt rá, de most még magamhoz képest is lassan és elnyúlósan hoztam elhatározásokat. Éppen ezért az, hogy most itt vagyunk, pont egy olyan hirtelen döntés volt, mint amikor a miértek miatt ültünk itt együtt. Elkaptam az utcán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=663561#post663561][b]Thomas Alexander Everett - 2017.02.28. 17:52[/b][/url]

- KaccKacc... Ismersz már.
Nem is kell nagyon hozzáfűzni ehhez semmit, elég annyi, hogy volt egy lány, aki tetszett, hetedévben elmeséltem Valentinnak, aki annyit felelt rá, hogy amióta ismer, azóta próbál összehozni a lánnyal és csoda, hogy a lány nem kapott még sikítófrászt annyira egyértelműek voltak a jelei. Hát, nekem nem. Csak a Roxfortnak, de ugyan, mit tudhat egy böhömnagy iskola tele emberekkel? Ugye? Ugye. Minden portré, minden diák tudta. Én pedig béna voltam. Amúgy volt időszak, amikor a későbbi nejem a prefektusom volt. Semmire sem emlékszem, csak, hogy féltem tőle. Okom mondjuk nem volt rá, csak úgy, féltem.
- Azt hiszem az egész házasság és férj szerepre való vágy csak azért volt, mert magányos voltam. Mert, nem hittem volna, hogy van bárki, akinek számítok a fiamon kívül. Ez egy ostoba és szemét gondolat volt tőlem. Nem gondoltam bele, hogy ez nem igaz.
Jól elgyakoroltam, hogy mit akarok mondani, hogy a lehető legérthetőbben meg tudjam fogalmazni, ami bennem van. Gyakoroltam a tükör előtt és úgy is, hogy Ash színtelen arccal nézett engem, majd közölte, hogy gáz vagyok. Aztán persze meglett a tökéletes mondandóm, és most, hogy itt ülünk, nem találom az agyamban, pedig jól meg szoktam tudni jegyezni a beszédeimet.
- Fizikailag szükségem van arra, hogy nővel legyek, ezt sajnos felfedeztették velem.
Aztán szépen le is lépett a kis piszok, ám amióta megtörtént a dolog, azóta tudom, hogy csak elnyomtam a vágyat, de meg nem szűnt. Vágyom rá, arra, amiből kaptam egy falatot, és amiből most úgy érzem, hogy nem csak egy falat, de egy egész hegyomlás kell nekem.
- Viszont ez nem jelenti azt, hogy valóban össze akarnám kötni bárkivel is az életemet, csak mert jól érzem magam vele.
Próbálok érthetően fogalmazni, de nem egyszerű. Egy piszok jó beszédre támaszkodtam, és zavar, hogy csak zizegés van a fejemben, ha rá gondolok.
- Úgy vélem, hogy az érzéseim, hasonlóak a tiédhez. Csak én nem vagyok annyira művészi, hogy pánikoljak. Mármint elég régóta természetesnek veszem, hogy veled osztom meg az életemet, csak nem beszéltünk róla. Senki mással nincs ilyen kapcsolatom, mint veled, és nem is akarom, hogy legyen. Érted?
Néha még saját magam számára is nagyon bonyolultul fogalmazok, hát még a külső szemlélőnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=663578#post663578][b]Thomas Alexander Everett - 2017.02.28. 18:56[/b][/url]

- Érdekes?
Nem éppen ezt a részét várja az ember annak, ha kiönti a lelkét, még ha olyan szerencsétlenül is megy, mint most nekem. Valentin nem szeret az érzéseiről beszélni, sőt azt sem szereti, ha vannak neki, én meg nem tudok. Ő megtette és most én is megteszem, erre azt kapom tőle, hogy: érdekes. Hát na. Nem az, Ez komoly dolog, nem érdekes.
- Nem, nem, nem. Nem pánikolok, csak azt hittem, hogy ez már bennem nincs meg. Hogy én erre már nem vagyok. Azt hittem, hogy a nejemmel együtt ezt is a sírba tettem, de ez nem igaz. Vágyom arra, hogy női társaságban legyek és hiszem, hogy leszek is még. Nem dőlt össze bennem egy világ, csak mert Hedda elment, inkább azért, mert elindított valamit, amit nem tudtam rendesen kezelni. De már tudok, azt hiszem legalábbis, hogy tudok.
Jó, az elmélet már megvan, de maga a teszt, na az még nincs. Ahhoz kellene mondjuk valaki, aki hajlandó lenne arra, hogy semmi mást ne akarjon tőlem. Emellett pedig maradjon meg diszkréten a homályba, ne derüljön ki soha. Az én pozíciómban ezt nem engedhetem meg magamnak. Fogalmam sincs, hogy mikor volt időm ilyen következtetésekre jutni.
- Azt hittem, hogy a mentális kapcsolatra is vágyom, amit párosítottam a testivel, de ez hülyeség. Azért nem hiányzott eddig, mert megvolt, veled. Sokkal többre értékelem az, hogy valaki mellett biztonságban érzem magam, hogy kimondhatom a gondolataimat, a vágyaimat, mint azt eddig értékelni tudtam volna. Vagy sejtettem volna, hogy ennyire vágyok rá.
Próbálom jól megfogalmazni a dolgot, de valahogy kezdem úgy érezni, hogy minden egyes mondatommal csak beljebb terelem a macit a málnásba.
- Az van, hogy én is szeretlek Valentin, nagy valószínűség szerint mindig is szerettelek.
Puff, kint van. Mondjuk kezdhettem volna ezzel is, de hát annyira azért nem voltam összeszedett.