Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=571234#post571234][b]Szépvölgyi Richárd - 2016.03.06. 17:44[/b][/url]

Persze... tegnap volt. És holnap önismeret vizsgám lesz, semmi gond. Amúgy is rám férne most egy kis önismeret, mi? Nem, nem készülök erre a vizsgára. Az idei tananyag nevetségesen könnyű. Meg amúgy is. Kit érdekel, ha véletlen épp csak átmegyek önismeretből?
Tehát, tegnap óta gyakorlatilag konstans módon fekszek az ágyamban és olvasok, csak a legszükségesebb esetben kelek fel (például ha véletlen fel kell menni a kastélyba egy új könyvért, vagy ha esetleg mosdóba megyek). Nem, nem ettem semmit tegnap este óta, de nem is kívánom. Azt hiszem, ezen nem is nagyon kell meglepődnünk, hiszen minden stresszhelyzetben így reagálok - a gyomrom összeszűkül, és nem képes táplálékot befogadni. Nem véletlen, hogy ilyen vékony vagyok.
Éppen halál nyugodtan olvastam egy Moldova kötetet, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Valaki keres, mondta egy házlakó, de nem igazán fogtam fel, hogy ki szólt hozzám, csak éppen annyit, hogy le kell mennem a bejárati ajtó elé. Így hát a könyvemmel a kezemben, cipőmet fel sem véve mentem le a lépcsőn, mert elképzelni sem tudtam, ki kereshet engem. Talán Seth, gondoltam. De még ezt sem hiszem.
És Cameron alakját láttam meg odakint, amit abszolút nem értettem. Mit akarhat már megint, tettem fel magamban a kérdést, aztán rájöttem, hogy nem éri meg ezzel foglalkozi - és mielőtt még egyáltalán köszönhettem volna neki, vagy megkérdezhettem volna, hogy amúgy miért áll a bejárati ajtóban és egyáltalán, honnan tudja, hogy hol lakom, közölte, hogy "játszótér. Most". Én pedig csak bámultam rá pár pillanatig, majd annyit feleltem: "semmi kedvem hozzád... várj öt percet, és jövök". Hogy miért mentem bele? Hát. Ha tudnám, akkor sokkal könnyebb lenne az életem. Például talán nem buknék meg holnap önismereten.
Szóval, miután felvettem a cipőm, lementem a lépcsőn... a hátizsákom nélkül. Mostanában nem mindig hordom magamnál. Abban reménykedek, hogy nem sok szükségem van már a benne lévő gyógyszerekre. Azt mondták. Ami egy elképesztően pozitív hír. Bár most nem nagyon van kivel megosztanom.
Csendben haladtunk a játszótér felé, legalábbis én nem nagyon szólaltam meg, csak akkor, mikor beléptünk a kiskapun. Ekkor dőltem neki az alacsony kerítésnek, és pillantottam fel Cameronra.
- Miért is lettem iderendelve? - kérdeztem halkan, még szürkébb és élettelenebb hangon, mint ahogy alapjáraton szoktam beszélni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=571674#post571674][b]Szépvölgyi Richárd - 2016.03.07. 21:44[/b][/url]

Fogalmam sem volt, Cameron miért hozott engem egy játszótérre, ráadásul pont most, amikor egyébként az is fura, hogy a napi három szavas átlagom fölött is hajlandó vagyok beszélni, és nem csak bólogatással, meg ilyesmikkel kommunikálok. Szóval, mikor válaszolt, összevontam a szemöldököm, ugyanis a helyet nem tudtam összekapcsolni lényegi okokkal, pont ezért kérdeztem meg. Cameron biztos lehet benne, hogy nem fogok elkezdeni homokozni vagy csúszdázni.
- Mph, jó. - ennyit nyögtem ki, de nem mozdultam a helyemről, a kerítés mellől. Egyszerűen nem volt erőm és energiám hozzá, hogy ennél többet kinyögjek, vagy csináljak valamit azon kívül, hogy vagyok. Ugyanis egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy bármiféle szociális interakcióba lépjek.
Cameron aztán a baglyával hadakozott, arra pedig, amit mondott, egy aprót rándult a szám széle, de ez persze csak egy óvatlan pillanatig tartott. Minek van baglya, ha nem akar róla gondoskodni, merült fel bennem a kérdés, de végül csak elengedtem ezt a gondolatot, mert nem tudtam ezzel foglalkozni.
Megjegyzésére egy nevetésszerű fújást hallattam, de ez sem volt túl nagy volumenű, és a pillanatnyi vidámság egészen hirtelen hagyott alább bennem.
- Te romlottál el... - motyogtam aztán, de talán nem is hallotta, mert a gondolataimat tovább fűztem magamban, ez pedig kellemetlen érzést váltott ki a torkomban. Szóval inkább magam előtt néztem a földet, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék.
Már megint beszélt, és most a problémáim firtatta, amin megütköztem volna, ha nem vagyok túl fáradt hozzá. Így viszont csak felnéztem, és szólásra nyitottam a szám.
- Kedves vagy, mint mindig. - jegyeztem meg, de hirtelen ennyi jött ki. Hát... tulajdonképpen minek is kéne elmondanom, hogy mi a bajom? Senki sem tudja, ugye. És nem is hiszem, hogy ez tartozna másra, mint Sebbyre meg rám, ami azt illeti. Mégis, az, hogy gondolatban kimondtam a nevét - ez nem tett éppen jót, úgyhogy grimaszba szaladt az arcom.
- Nemtom'. Miért érdekel? - nyökögtem aztán. Elsősorban ezt úgy értettem, hogy "valóban nem tudom eltitkolni, hogy bajom van, mi? Hát, figyelj, amúgy fogalmam sincs, hogy miért keltette fel az érdeklődésed ez a dolog, úgyhogy ódzkodom kicsit, hogy elmondjam", de hát ezt túl hosszadalmas lett volna kifejteni. - Csak szakítottunk a barátommal, ennyi. - ahogy ezt kimondtam, hát, ez ismételten nagyon rossz volt. Mert hát, kimondtam, és akkor már valóságnak számít. Tényleg így van, a francba.
És azt mondtam, hogy csak. Hát hogyne. Nem mintha nem ez tenné ki a gondolataim nagy részét tegnap óta, és valljuk be, nem véletlenül nézek ki most így, ahogy - még Cameron, Cameron is észrevette, hogy valami nem stimmel, pedig ha van valaki ebben a kastélyban, aki tényleg csak és kizárólag saját magára figyel, az ő. És még ő is látja, hogy valami nincs rendben. Ezek szerint nem viselem a legjobban. Rezignált sóhaj szaladt ki belőlem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=572347#post572347][b]Szépvölgyi Richárd - 2016.03.10. 17:01[/b][/url]

Érdemben nem reagáltam a bagolyra vonatkozó kritikákra - én is elmondhatnám, hogy Iszet, a lunarim, annak ellenére, hogy képes jégtüskéket eregetni a levegőben, mindenki elől eszeveszetten menekül, de az állatok ilyenek. Nem lehet ellene mit tenni.
- Neked sincs hiányod identitászavarban. - mondtam aztán, miközben még mindig a baglyot fixíroztam, és talán pár pillanatig így nem gondoltam arra, amiért tulajdonképpen itt voltunk - habár ezekben a pillanatokban még nem tudtam, hogy Cameron annyira érző szívű és empatikus, hogy képes észrevenni, ha valaki másnak is baja van rajta kívül.
Aztán persze egészen elrévedtem, megint eszembe jutott az a bizonyos tegnapi nap, mert ez a beszélgetés nem kötött le annyira, hogy ne gondoljak erre. Ebből a furcsán bénult pillanatból rángatott ki Cameron kérdése, ami miatt gyomrom összeugrott, ahogy felnéztem rá. Aztán sikerült realizálnom, hogy nem Jaredről van szó, lévén a lány egyáltalán nem tud róla, vagy ha tud is, fogalma sincs, hogy probléma van vele. Illetve, nincs probléma. Csak...
Szóval amikor rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a kedvességére vonatkozik, egy hatalmas és igen csúnya grimaszt vágtam le.
- Hogyne... imádom. - jelentettem ki, hangomból pedig csöpögött a gúny; ennyire szarkasztikusan nagyon rég nem beszéltem, talán már évek teltek el azóta, hogy ilyen szinten lesajnáló lettem volna. De igazság szerint a legkevésbé sem foglalkoztatott az, hogy kedves legyek. Az energiáim nagy részét épp eléggé leszívja a zsibongás a gyerekek részéről, meg maga Cameron jelenléte, szóval lehet örülni, hogy egyáltalán még itt vagyok. Amúgy magam sem tudom, miért.
- Egyáltalán nem logikus. - néztem rá, miközben zsebre vágott kezem kihúztam, és a zseb peremén dobolni kezdtem az ujjammal. - Tőled? Nem az.
Ez alatt pedig gondolkoztam a válaszon, és utána végre sikerült kinyögnöm, mi történt - hiba volt. Cameron reakciója hallatán csak még inkább összefacsaródott bennem valami, ahogy másfelé néztem.
- Na nem mondod b****? - kérdeztem vissza kissé ingerülten, még mindig dobolva az ujjaimmal. Bár mondjuk, mire is számítottam másra? Cameron és az érzelmek...
Két lábon járó Együttérzés leült az egyik padra, és megütögette a másik helyet, hogy ugyan már, üljek le vele szembe, én pedig egy kritikus pillantás kíséretében foglaltam helyet, miközben meghallottam, hogy kis hercegnek szólított.
- A k*** életbe, Cameron... - mondtam elszoruló torokkal, a csokira oda sem figyelve, miközben felpattantam. Arrébb léptem, elfordulván a gyerekektől és tőle is, hogy az öklömbe harapjak. Másik kezemmel hátraintettem Cameronnak, hogy maradjon ott, ahol van - ha esetleg nem tesz így, felrobbanok a feszültségtől, úgyhogy nagyon reméltem, hogy határozottságom eltántorítja a mozgástól.
Aztán amikor már nem éreztem, hogy a torkom összeszorul, és nem égett az arcom, visszahuppantam.
- Nem kérek. - mondtam ingerülten, ahogy a csokira pillantottam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=575663#post575663][b]Szépvölgyi Richárd - 2016.03.20. 22:10[/b][/url]

- Akkor jó. - nyögtem be, ezzel pedig lezártnak tekintettem a beszélgetés ezen részét.
Cameron "kedvességét" nem lehet nem szeretni, ugye, ezzel mindenki tisztábban van. És azzal is, hogy kedvelt beszédformám a szarkazmus. Mégis, a lány képes volt arra, hogy még ő szóljon be nekem; tekintetem rendkívül csúnyává vált, amikor a Cupidos esetre célozgatott.
- Elmész te a francba. - közöltem vele halk hangon, de igazság szerint fogalmam sincs, hogy volt erőm arra, hogy egyáltalán ennyit kinyögjek, miközben a fejemben cikáztak a képek és a gondolatok, amik már nem egészen két napja bukkannak fel újra és újra az elmémben.
Aztán fordult a kocka; Cameron megszólalására először felszaladt a szemöldököm, s pillanatnyi meghökkenésem miatt tökéletesen elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt. Kezem felemeltem, s a szemem fölé raktam afféle "napellenzőt" formálva belőle, majd körbenéztem.
- Cupido? Te vagy az? - kérdeztem viszonylag hangosan, majd elhajoltam az esetleges ütés elől. Ki tudja. Egyébként pedig meglepődtem ezen a kijelentésén, és máshogy nem is nagyon tudtam volna lekezelni, mint viccel. De azért megjegyeztem.
Aztán következett az a rész, ahol felpattantam a helyemről, mert annyira eszembe jutott ez az egész, és... áh, mindegy is. A lényeg az, hogy nagyjából sikerült normalizálnom az arcmimikám, megtöröltem a szemem meg minden, hogy ne abban a biztos tudatban üljek vissza, hogy megint én vagyok az, aki kettőnk közül sír. Az szánalmas lenne.
- Valahogy mindig beletrafálsz amúgy, tudod? - kérdeztem még mindig elég barátságtalanul, mondhatni karcos hangon, úgyhogy megköszörültem a torkom.
S habár Sebby mellett nem titkolt félelmem volt, hogy mindketten cukorbetegek leszünk tizennyolc éves korunkra, jelenleg elengedtem ezt a gondolatot, és Cameron unszolására letörtem egy kockát a csokiból, hogy utána nyammogni kezdjek. Nem esett épp a legjobban, de úgy látszik, Cam lelke ettől fog megnyugodni, ha látja, hogy édességet zabálok.
Aztán benyögött egy mondatot, amire felnéztem, és tulajdonképpen be kellett látnom, hogy igaza van, akármennyire is Coelho-szagú volt ez a bölcs mondás. Mert igazából... tényleg. Sejtettük, hogy ez egyszer így lesz, és egy pillanatig sem ringattam magam abba a tudatba, hogy együtt öregszünk meg, vagy ilyesmi. Nem, ez komolyan egyszer sem jutott eszembe.
Aztán Cam ismét felszólított, hogy egyek, úgyhogy megint letörtem egy kockát, aztán elé toltam a csokoládét, mondván, hogy ne csak én zabáljak  itt, mint egy tipikus mugli romantikus filmben a szakítás után a legtöbb nő.
- Hát... igazad van. - mondtam aztán. Meglepő módon sikerült ezt is kimondanom. Furcsa. - Nem mondom, hogy azt hittem, örökké lesz ez, meg minden. Csak... na. Öh. Érted.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=582603#post582603][b]Szépvölgyi Richárd - 2016.04.02. 22:35[/b][/url]

- Pedig lehet, hogy jobb lenne. - motyogtam, miközben lesütöttem a szemem. Nem életem legkedvesebb emléke a Cupidoval való találkozás, ami azt illeti, bár igazság szerint bárkivel megtörténhet ilyesmi. Főleg ebben a kastélyban...
A szárnyas ördög megjelenését illetően csak legyintettem egyet. Nem volt humorom ezekhez jelenleg, főleg, hogy a képek még mindig csak pörögtek a fejemben a pár nappal ezelőtti eseményeket illetően, mert valahol még mindig ott motoszkált ez az egész érzelmi kavalkád bennem, amit egyelőre a legkevésbé sem tudtam kibogozni. Fogalmam sem volt az egészről.
És hiába próbáltam elviccelni, Cameron megjegyzésére talán egy kicsit meg is illetődve pillantottam rá, miközben eddig felvont szemöldököm a helyére került. Nem igazán tudtam mit kezdeni az ilyen jellegű vallomásokkal gyakorlatilag sosem, úgyhogy csak bólintottam egyet. Hát, jobb, mintha azt mondtam volna hogy "oké", vagy hogy "köszi" - az érzelmi kapacitásom amúgy sem túl sok, és ebben a szituációban főleg eléggé limitált volt. A kifejezőkészségemről pedig ne is beszéljünk.
A női megérzésre egy horkantásszerű szusszanást produkáltam, mert számomra Cameron és a nemi kategóriák teljesen összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Női megérzés. Aztán csak sóhajtottam egyet.
- Egy áldás lehet... - mondtam csöpögő szarkazmussal a hangomban. Ami azt illeti, eddig szinte minden egyes megszólalásom halk volt vagy szarkazmustól csöpögő, esetleg passzív-agresszív, szóval elmondhatjuk, hogy elég világos volt, hogy nem voltam épp a legjobb passzban. Ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen, már nem volt szüksége senkinek női megérzésekre.
Cameron szavaira felnéztem rá, és első érdemi reakcióm az volt, hogy elé toltam a csokoládét, aztán sikerült megszólalnom.
- Sz*r ez az egész. - nyilvánítottam ki, miközben néztem a másikat. - Ha valami van, bekopoghatsz amúgy. - mondtam, s ez szabad fordításban nagyjából annyit tett, hogy "ha bármi baj van, nyugodtan keress meg, meghallgatlak", csak hát, mint ahogy korábban is említettem, a kifejezőkészségem...
Cam kérdésére összevontam a szemöldököm, s arcom gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha csak simán koncentrálnék, holott ez a kérdés akkor egyáltalán nem esett jól.
- Én szakítottam. - egy kis szünetet tartva elkezdtem piszkálni a körmeim. - Sok baj volt ezzel az egésszel. Éretlenebb vagyok nála és egyszerre történt... sok minden az év elején. Nem bírta ki a kapcsolatunk. Ennyi.