Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül

Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb idő a levélküldésre, de ha nekem egyszerűen ilyenkor jutnak eszembe a legjobb gondolatok, este, és ilyenkor tudok koncentrálni, hát akkor ez van. Szépen megírt, és egy cseppet kapkodva becsomagolt vaskos levéllel a kezemben óvakodom ki az Eridon tornyának biztonságából. Csak egy-két métert kell megtennem, hogy az órámra pillantva rájöjjek, ilyenkor már feleslegesen akarok bármit is elküldeni, már fél tíz múlt. Ezt bizony holnapra kell halasztanom, aminek Rose biztosan nem fog örülni, de hát kell neki olyan messze laknia. Bosszúsan viszem vissza a csomagot a szobámba. Még cseppet sem vagyok álmos, inkább sétálni lenne kedvem. Pedig nem nagyon szabadna már ilyenkor mászkálni. Megvonom a vállam, és jó melegen felöltözöm, sál, sapka, kesztyű, kabát. Nekem ugyan nem árt a hideg meg a hó, nagyon is szeretem. És ahogy nagyapa mondta mindig, nincsen hideg idő, csak gyenge ember.
Igazából egy rövidke kis sétára gondoltam kezdetben, a kastély kertjében, de mire felocsúdok, már megyek is a falu felé. Lelassítok és óvatosan körülnézek, hogy nem látott-e meg valaki. Nem is hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, hogy ilyen simán eljutottam eddig, pedig már eléggé tilosban járok. Valahogy erre a gondolatra öröm tölt el, és valamiféle kellemes izgatottság a lebukástól való enyhe félelem. Annyira azért még nem vagyok jó hangulatban, hogy valami kocsmába üljek be, könnyen összefuthatnék valami ismerőssel, és még ha nem is lenne olyan nagyon szándékos, akkor is én húznám a rövidebbet, úgyhogy inkább elkerülöm a nagyon nyüzsgő helyeket, és igyekszem láthatatlan maradni. Kifejezetten nehéz ekkora hóban csendesen lépkedni, na meg bárki láthatja a nyomaimat, de azért vicces játék. Gyorsan szaporázom a lépteimet, mikor a Boglyas térre érek, és még egyet visszapillantva befordulok a játszótér felé. Hú, ez most ilyenkor egy kicsit elhagyatottabb rész. Egy cseppet lassítok a lépteimen, majd meg is állok. Talán vissza kéne mennem. Még inkább maradok, és felveszek a földről egy maréknyi havat, szép kis gombóccá gyúrom. Kár, hogy nincs nálam répa, akkor építhetnék igazi hóembert. Ha egy bottal helyettesítem az orrát, az azért mégsem az igazi...

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül

Engem valahogy a tél, meg a hó sosem zavart. Kicsiként is szerettem a hóban játszani, és egy picit nagyobb fejjel sem gond nekem a hó. Ilyen tekintetben azt hiszem örökké gyerek maradok. De ez nem is gond. Így nem csoda, hogy mikor végre találtam egy nyugisabb zugot, rögtön nekiállok a hóemberépítésnek. Elkezdem gurigatni a kis hógolyót, míg annyi hó ragad rá, hogy elégnek ítélem meg a hóember aljának. Egy mosollyal szemlélem az óriási gömböt, ami nagyjából a derekamig ér. Persze, azt még nem tudom, hogyan fogom felemelni rá a többi kettőt, de azzal majd ráérek akkor foglalkozni, ha oda jutottam, mindent a maga idejében.
Ijedten rezzenek össze, és egy tudja a franc hány fokos fordulattal a hang irányába fordulok. Igen, azt hiszem a férfi határozottan hozzám beszélt. Mindenféle kertelés nélkül mondja ki a nyilvánvaló tényt. Nagy szemeket meresztve nézek rá, olyan ismerősnek tűnik az arca, majd ledobom a kezemből a maradék havat.
- Igen, takarodó után van, de például Amerikában még csak négy óra körül jár az idő, szóval arról nem volt szó, hogy milyen időzóna szerint, nem? - Hát, ez elég gyenge próbálkozás az alkudozásra, de az biztos, hogy igazam van. - És amúgy sem tudtam aludni – teszem még hozzá elmotyogva. Ez nem indul valami jól, nem kéne szemtelenkednem, nem úgy néz ki, mint aki kifejezetten örülne annak, hogy az ő szeméből egy kislány visszabeszéljen. De sajnos akkora szám van, hogy nem vagyok képes rögtön befogni, bólintani és elkotródni, mint ahogy kéne.
Az újabb noszogatás, ugyan nem tudhatja a férfi, de csak még inkább makacsságra ösztönöz. Márpedig nekem ezt a hóembert be kell fejeznem. Vagy lehet, hogy inkább hóvárat kéne építeni? Hú és mekkora hócsatákat lehetne vívni, ha két ellenséges várat építenék! Na, vissza a valóságba, válaszolnom kéne, nem csak állni kukán a terveimet szövögetve.
- Én csak... én... ugyan már, had fejezzem be legalább ezt a hóembert a gyerekeknek. Csak tessék elképzelni, holnap reggel milyen boldogok lesznek, ha meglátják, mikor idejönnek – kérlelem ismét szépen meregetett szemekkel, és egy mosollyal is megtoldva. Nem tudom milyen hatása lesz; ami a legvalószínűbb, hogy ordítva elküld, vagy csúnyán elvarázsol. Nem tudom, hogy megsértődik-e a magázáson, remélem nem érzi magát túl öregnek miatta, de ismeretleneket nem szokásom rögtön letegezni.

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül

 Szerintem igenis jó dolog ilyenkor kimászni hóembert építeni, de persze biztosan vannak olyanok, akik ebben velem nem értenének egyet. Azt hiszem az előbb rám morranó férfi is ebbe a kategóriába tartozik, mert eléggé erélyesen próbál visszaterelni a kastélyba. Persze csak szavakkal, de úgy tűnik lenne jobb dolga is, mint császkáló kislányokat utasítgatni vissza a kastélyba. Meglepetten pillantok fel, mikor pszichológust ajánl. Aztán persze válaszolok.
- Először is: nem zavarsz a munkában – Nem hiszem el, hogy tényleg nem tudom befogni azt a szemtelen pofámat... - Másodszor: azt hiszem tényleg nem Amerikában vagyunk - Bólintok komolyan. - Ha pedig tényleg ajánlja, majd felkeresem a pszichológust – fejezem be a választ, ismét mosollyal toldva. És majd egy nagy hócsatát vívok vele. Ezt már csak gondolatban teszem hozzá, mert sajnos még azt sem tudom ki a suliban a pszichomókus... és lehet, hogy nem szeretne velem hógolyózni. Fel sem pillantok a munkából, mikor ismét beszélni kezd, csak csinálom tovább, és hallgatok. Amikor viszont végre kapok egy kis fényt, hálásan ragyogó arccal fordulok feléje.
- Köszönöm. Egyébként meg ez a hó nem poshadt. Nagyon is friss, és szuper jó hó illata van, meg íze is – Nyújtok felé egy marék havat, bár olyannak tűnik, aki nem kedveli a tél legcsodálatosabb dolgát, így inkább nem erőltetem a dolgot, csak ledobom a többi hóba. Most már neki kell látnom a második gombócnak, így ismét jöhet a görgetés része.
- Hát, tudtommal nem lakik itt senkim, de az apám itt dolgozik – válaszolok az újabb kérdésre. Konstantin. Ismerősen cseng. Na és a hivatalban? Ajjaj, akkor lehet, hogy ismeri apát; de csak nem mondaná el neki. És különben is, én kimagyarázom magam bármiből. Mondjuk talán már illene ideköltözni, akkor apának nem kéne mindig hoppanálva érkezni munkába, persze még a fél reggelijével a szájában.
- Örvendek, Váradi Stefánia Anna, de inkább csak Fanni vagy Anna– mutatkozom be én is, és közelebb lépve kezet nyújtok. Majd észreveszem, hogy a kesztyűm rajtam maradt, úgyhogy gyorsan lehúzom, hogy megrázhassam a férfi kezét, ha hajlandó kivenni a meleg zsebéből. Talán túl elhamarkodottan mondtam a családnevemet, mert ha ismeri apát, akkor biztos, hogy rákérdez. Na, de üsse kő, lehet még egy rakat Váradi a világon. Ha túlestünk a formaságokon, akkor inkább visszatérek a hóemberhez, hiszen neki is érdeke, hogy minél gyorsabban kész legyek, vagy nem?

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül

 Az az érzésem, édesapám nem lenne túl büszke rám a szemtelenségemért, de a kissé felvágott nyelvemet tőle örököltem, nem a pedánsabb anyutól. Na, neki aztán biztosan nem tetszenének a reakcióim, de ha egyszerűen véletlen túl sok minden csúszik ki a számon... Jó lecke lesz majd az önuralmat gyakorolni egy kicsit. Az ilyesféle gondolataim közben persze a második hógömb is egyre növekszik, szép kerek formáját sikerült megtartanom.
- Néha. De persze csak ennél kicsit frissebbet. Maga még sosem kóstolta? - A kérdésem közben elkerekedett szemmel nézek Konstantinra. Hogyan lehet, hogy valaki egy picit sem, de egy szemernyit sem nyalintott bele a hóba soha életében. Persze, nyilván, aki egy sivatag közepén éli le egész életét, az biztos, hogy nem, de aki már látott havat, az biztos megkóstolta, nem? Ilyen az emberi kíváncsiság... Vagy csak én vagyok ennyire elvont? Azért jól esik, hogy nem éppen őrült pillantással néz rám, hanem még egy kis mosolyt is kapok. Na, ezért már megérte összefutnom vele. Legalább nem csak a gyerekeket mosolyogtatja meg a hóemberem, ez már pluszpont nem?
Egy pillanatra megáll a kezem a munkában, ahogy meghallom apa nevét. Hát persze, hogy ismeri... Rápillanok.
- Igen, apu Sándor – bólintok egyet, Konstantin szemébe nézve, és egy pár percre teljesen abbahagyva a munkát. - Szóval az irodában elrejti, hogy mennyire őrült? - Nevetek fel, persze viccnek szánva az egészet, és remélem ez látszik is. Apa persze teljesen normális, és remélem ezt ő is tudja, mert nem akarom én lejáratni a kollégája előtt. Visszafordulok a második gömböc felé, és közelebb gurítom az aljához. Majd leporolom a kesztyűmet, hogy megújult erőbedobással emeljem fel a másikra. Egy-két nyögés után sikerül feltornásznom, úgyhogy elkezdem megtapasztani az oldalát egy kis hóval, hogy ott maradjon a helyén. Lehet, hogy varázslattal is meg tudtam volna oldani, de akkor hol maradna a móka? Így legalább szépen kipirultam az erőlködéstől.
- Hát, sokat dolgozik, de igyekszik minél többet lenni velünk, amikor tud. Van, hogy anya este dolgozik, és akkor mindig ő fekteti le a kicsiket, és mesél nekik. Azokat az estéket nagyon szerettem. De én megértem, hogy dolgozik. Ő csak a legjobbat akarja nekünk – vonom meg a vállamat végül, felpillantva egy mosollyal Konstantinra. Azért vannak családok, ahol kevesebbet van otthon a családfő, és azt hiszem nekem még nagyon is jó otthonom van.
- És magának van családja? Itt él Bogolyfalván, igaz? - Fordulok Konstantin felé egy újabb mosollyal, miközben még egy adag havat markolok meg, hogy odanyomjam a hóemberemhez.

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül

 Azt hiszem nem aratott osztatlan sikert, mikor a hóevésről beszéltem, és Konstantin étvágya sem jött meg a hó iránt, de nem hibáztathatom; végül is lehet, hogy mások agya másként működik, mint az enyém. De a reakciójából egyértelmű, hogy nem evett havat. Hát, szerintem óriási élményből maradt ki. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy itt és most megkínálom egy marék hóval, de egyrészt talál ő maga is, nem kell kínálni, másrészt, van egy olyan érzésem, hogy alaposan elátkozva kéne azonnal visszakullognom a kastélyba, így inkább csak szomorúan megvonom a vállam. Majd egy másik alkalommal meghívom hóebédre. Kicsit megszeppenek a hirtelen utasítástól.
- Rendben, építem – csak kurtán ennyit mondok, majd visszafordulok a művemhez. Közelebb jön, amivel igazából segít, mert így sokkal jobban látok. Habár az előbb kicsit megfagyott a hangulat, azért egy hálás pillantást vetek felé. Szerencsémre apu őrültségével nem negatív hatást érek el.
- Azt mondják tőle örököltem – bólintok. Örülök, hogy Konstantin vette a viccet. - Az őrültséget lerakja a kandalló mellé mielőtt elmegy. Nehogy valaki ellopja – mondom bizalmasan. Ezek ám nagyon titkos információk, nem szabadna megosztanom senkivel, úgyhogy igazán megbecsülheti magát Konstantin; tehát vissza is vigyorgok a hókupacom, akarom mondani hóemberem felett. Úgy ítélem meg, hogy már eléggé biztosan áll a helyén a második gombóc is, így egy harmadiknak kezdek neki. Ez lesz a legkisebb. A feje, tehát ez lesz kész a leghamarabb. Közben persze jár a szám, csacsogok, válaszolgatok a családommal kapcsolatos kérdésre. Örülök, hogy Konstantin normálisnak látja apa munkával töltött idejét. Szerintem is sikerült mostanában nagyon jól megtalálnia az egyensúlyt. Nem igazán látom, hogy a következő kérdésem milyen hatással van a férfira, mert éppen visszafordulok a hólabdám felé, hogy görgessem még egy kicsit, közben természetesen figyelek a válaszra is.
- Ó, és milyennek találod a falut? Kedveled? - érkezik rögtön a következő kérdésem. Persze figyelek én, és egy pillanatra megmerevedek, mikor mondja, hogy tulajdonképpen egyedül van. Csak a szülei vannak. Miért van bennem, hogy az ilyen embereknek segíteni kell? Valószínűleg majd pont egy tizenéves segítségére lesz szüksége. Azért közelebb lépek hozzá.
- Pedig szerintem nagyon kedves vagy. Majd biztos találsz valakit! - mondom neki nagy komolyan, majd nem is tudom miért, de jó szorosan megölelem Konstantint. Utána gyorsan elengedem és vidáman felpillantok rá.
- Szeretnéd, hogy rólad nevezzem el a hóembert? Vagy inkább ne? - Kérdezem nevetve, mert őszintén az az érzésem, hogy nem nagyon szeretné, ha bármi aminek köze van a hóhoz az ő nevét viselje, de próba-szerencse. Közben felépítem a fejet is a tetejére. Ehhez már kicsit fel kell nyúlnom, mert pont egy cseppet lett így magasabb a hóemberem. Elkezdek a közelben kövek után kutatgatni, és mikor találok elegendőt, odalépek, hogy gombokként belenyomjam a hótestbe. Kell még szereznem két botot a kezének, meg valamit az orrának.
- Már nem sok kell, és készen van, de tényleg! - Biztosítom Konstantint, hogy már nem kell sokat álldogálnia a hidegben, és még rá is mosolygok ismét.

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül - zárás

 A szép kis hóemberem egyre csak formálódik a kezem alatt, és bizony nagy segítséget jelent, hogy nem kell vakon dolgoznom, mert Konstantin pálcája remek fényforrásként szolgál. A pillanatnyi feszült hangulat elillan, mikor a családunk őrültségére terelődik a szó. Persze, azért ez erős túlzás, legalábbis még nem mutatták ki, hogy Váradiék bármiféle elmebajjal küszködnének, de aztán sosem lehet tudni.
- Áh, anya egy szent – legyintek egyet válaszként. Ez nyilván túlzás, de valahogy apa túlpörgéseire mindig anya hideg nyugodtsága a gyógyír. Ő mindig racionális, két lábbal áll a földön, persze ettől még nem lesz kevesebb, apával remekül kiegészítik egymást. - Már megtanulta tolerálni az elmebajt – egészítem ki a mondatomat, hogy egy kicsit bővebben magyarázzam a dolgot. Amennyi türelme van hozzánk anyának, tényleg egy szentnek mondanám. Kicsit talán nagy a szám, hogy már megint mindent megkérdeztem, de a gyermeki őszinteség még koránt sem tűnt el belőlem, és ezt a tulajdonságomat szeretném is megtartani minél tovább. De talán most kicsit messzire mentem. Legalábbis Konstantin reakciójából úgy tűnik, hogy zavarba jött. Nem akartam én kínos helyzetbe hozni, csak éppen mindig minden kiszalad a számon. Ám szerencsémre nem tehettem a kérdésemmel olyan rosszat, mert végül válaszol, eléggé bőven. Blanche tanárnő említésére csak kissé szomorúan megrázom a fejem, sajnos nem tudom kiről van szó. Illetve rémlik, hogy hallottam már a nevet, de annyi mindent hallottam én már, és olyan szétszórt tudok lenni, hogy nem ragadt meg. De biztosan fontos lehet Konstantinnak, már csak abból is gondolom, ahogy róla beszél. Csillogó szemekkel figyelem, miközben mondja a mondandóját.
- Mindenképpen mesélj majd a faluról! - bólintok egyet, majd egy ravaszkás mosoly kíséretében még hozzáteszem: - Meg Blanche tanárnőről is.
Nem tudom, hogy a magázódásom mikor csapott át tegeződésbe, de igazából fel sem tűnik, pedig azt hiszem már egy ideje tegezem Konstantint. Remélem nem veszi zokon.
Furcsák néha az ember indíttatásai, őrült ötletei, és talán éppen ilyen eszement az is, hogy szorosan megölelem a férfit, de pont úgy álldogált ott eddig is, mint akire nagyon is ráfér egy ölelés. Azt hiszem ezzel a reakcióval meglepem, hiszen csak arra ocsúdok fel, hogy kihunyt a pálcájának a fénye. A hóember nevét illetően a majdnem-kész-fehérségre nézek, majd Konstantinra.
- Igen, határozottan illik rá – mosolyodom el, majd gyorsan elszaladok még két-három ágért. Két kéz, és egy répa híján orr. Már csak egy utolsó kis simításként leveszem a sálamat, és a nyakába kötöm. Sálból aztán van egy rakat otthon is, a kastélyban is, mindenhol. Nem fog most egy ideig hiányozni, bár szép kék színe van.
- Tényleg szeretnéd? Szuper, akkor te mostantól Konstantin leszel – persze a mondandóm második felét már a hóembernek címzem, és még egy apróságként a maradék sötét kövekből kirakom szépen a lábához, hogy jól látható legyen azt, hogy Konstantin. Így mindenki tudni fogja a nevét.
- Na, mehetünk is. Eridonos büszke főnix, szolgálatra jelentkezem – mondom leporolva a kesztyűmet, majd vidáman pillantok Konstantinra – az emberre, nem a hóemberre. Búcsút intek a kis hó-Konstantinnak, és az igazi Konstantin oldalán lépkedve, vagy inkább ugrálva megyek vissza a kastélyba. Persze közben sűrűn köszönetet mondva.

//Köszönöm a játékot!! //