Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=476311#post476311][b]Caitlyn Iparis - 2015.03.14. 17:49[/b][/url]

Egy „Végre, itt a tavasz!” felkiáltással, és határtalan vidámsággal ébredtem. Megfésültem rakoncátlan fürtjeimet, kerestem valami göncöt, és már készen is álltam az indulásra. A tükör előtt állva elégedett voltam az eredménnyel. Azt ugyan nem tudtam, hova készülök menni, de magabiztosan útra keltem Simivel az oldalamon. Egy évet kellett eltöltenem a kastélyban, hogy legalább minimálisan el tudjak igazodni benne, de sikerült! Gondolatban büszkén hátba veregettem magam. Nem kevesebb, mint tíz perc múlva hasam korgására való tekintettel első utam (no meg a pocakom) a Nagyterembe vezetett, ahol szépen megreggeliztem, majd kastélyból kilépve Bogolyfalva felé vettem az irányt. Néztem a napsütésben fürdőző fákat, hallgattam a csiripelő madarakat, mélyen beszívtam a friss levegőt. Mindig is a tavasz volt a kedvenc évszakom, talán azért is, mert ebben az évszakban születtem. A hosszú, téli álmot alvó természet ilyenkor kezdett ébredezni, színesedni. A fák ebben az évszakban növesztik vissza terebélyes lombkoronájukat, az állatok ekkor bújnak elő vackaikból, a madarak fészket raknak, párt találnak, a kismadarak repülni tanulnak, az ég kékül, a felhők eltűnésével előtűnik a meleget adó Nap, minden és mindenki vidám.
Mélyenszántó gondolataimból egy galamb ragadott ki kegyetlenül, ugyanis a kezemben tartott gumicukorra fájt a foga. Vagyis, ööö, inkább a csőre. Még idejében kapcsoltam, (ha valaki a nasimra pályázik, azt azonnal kiszúrom, elvégre, ami szent, az szent) és gyorsan bekaptam az édességet. A madárka (esküszöm) gonoszul bámult, és szinte láttam a szemében a vívódást, hogy megtámadjon-e vagy se. Szerencsére az én lila szőrgombócom (egyem a pici szívét) megmentésemre sietett, pattogott párat, mire a csúnya galamb inkább a távozás mellett döntött.
- Ezt neked! Háháhá! – Kiáltottam utána. Nem, egyáltalán nem néztek dilisnek az emberek, deeeehoooogy… Mondjuk, a többség már megszokhatta a viselkedésemet. Simi jutalma egy cukorka, meg egy kis simogatás volt.
A Boglyas tér után a Játszótéren kötöttem ki, aminek nagyon megörültem. Mivel évek óta nem voltam játszótéren, feltört bennem a gyermeki boldogság, rohantam is a mászókához, Simerius alig győzött utolérni. Denevérbe vágtam magam és lógtam ott egy kicsit. Egyszer csak egy hangot lettem figyelmes a hátam mögül. Sietősen lekászálódtam (a nagy sietségben majdnem fejre estem), majd felálltam; egy szép lánnyal találtam szemben magam.
- Szia! Köszönöm, nagyon aranyos vagy. Öhm, persze. – Feleltem egy nagy mosoly kíséretében. - Hogy álljak be?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=476398#post476398][b]Caitlyn Iparis - 2015.03.14. 20:57[/b][/url]

A majdnem-esésem rádöbbentett arra, hogy bizony hiába vettem fel a pózt, én magam (sajnos, vagy szerencsére – ez csupán nézőpont kérdése) nem vagyok denevér. Amiből az következik, hogy picit megártott a sok lógás, eléggé szédültem. Szerencsére azonban nem zuhantam le, sikerült megúsznom. A fejembe szállt vértől amúgy is piros lehetett az arcom, de mikor meg lettem dicsérve (pontosabban a hajam), már biztos voltam benne. Ugyan egy picit elpirultam, de nem jöttem zavarva, nagyon jól esett a bók. Főleg, mert Sárán látszott, hogy van stílusa, és ő maga is nagyon bájos volt, fakó tincsei angyali arcot kereteztek.
Barátságos mosolyt villantott rám, majd kérésére először a hintákhoz mentem. Lábaimmal egyre gyorsabbra és magasabbra hajtottam magam, a szél az arcomba vágott, ami vigyorgásra késztetett. Nem tudtam, hogy a kamerába kell-e néznem, vagy pont hogy nem, így néha belenéztem a készülékbe, aztán meg elkaptam a tekintetem, a csodásan kék égboltot bámultam, majd a földet pásztáztam, végül pedig a fákat. Sára eközben vadul kattintgatott. Mikor már úgy gondoltam, eleget hintáztam, löktem magamon egy utolsót, magasabbra mentem és gyorsabban, mint addig bármikor, s mikor a gravitációnak köszönhetően hátralendültem, lehajtottam a törzsem, míg a testem egyenes vonalnak nem látszott. Majdnem olyan érzés volt, mintha repültem volna. Persze a seprű ezerszer jobb, de azért ez sem volt rossz. Még meg sem állt a hinta teljesen, fogtam magamat és elrugaszkodtam. Sára biztonságban volt, elég messze állt tőlem, így nem ugrottam rá. Szép is lett volna, ha találkozásunk után pár perccel a sürgősségin kötöttünk volna ki…
Ezután a csúszdához szökdécseltem, majd olyan tíz-tizennégy csúszás után meguntam a dolgot.
- Egyébként mihez fotózol? Csak úgy, vagy egy újságba? – Kérdeztem érdeklődve.
Sára újabb ötlettel hozakodott elő, majd észrevette Simit, és egy nagy mosolyt villantott a kis tüneményre. Simerius boldogan pattogott és nyüffögött a lány csiklandozására.
- Igen. Már majdnem egy éve. Akkor vettem, mikor idekeveredtem. Neked van háziállatod?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=481242#post481242][b]Caitlyn Iparis - 2015.03.23. 20:48[/b][/url]

Anyukám valószínűleg frászt és/vagy szívinfarktust kapott volna, ha látja a hintás produkciómat, de persze ez csak az attrakció végrehajtása után jutott az eszembe, vagyis szokás szerint későn. Persze Anyu mindig kicsit talán túlságosan is aggódott értem, már hozzászoktam ehhez. Ahányszor kiléptem a házból (vagy akár csak a szobámból), figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, és kérte, hogy vigyázzak mind a magam, mind a többi ember épségére. Többé-kevésbé ez sikerült is, bár néha egy egészen picikét elszaladt velem a ló. De igazán nem az én hibám volt például az az eset, mikor a pályán kosaraztam a fiúkkal, és az egyiküknek véletlenül csupán egy fikarcnyival erősebben akartam leszerelni, aminek következtében hatalmasat borultunk. Én megúsztam, ráestem a fiúra, ő azonban eltörte a karját. Vagy mondjuk, amikor az egyik barátnőmmel tündéreket kerestünk az erdőben, majd, mikor azt meguntuk (sajnos nem találtunk egyet sem), felvetettem, hogy frizbizzünk, de frizbi hiányában egy faágat dobtam felé, amitől ő megijedt, és fordulás közben lefejelt egy fát. Agyrázkódása lett.
Na, jó, talán egy icike picikét, de tényleg csak egy nagyon kicsit sáros voltam ezekben a dolgokban, de minden kisgyerekkel előfordult pár ilyen helyzet, nem? Bár az is tény, hogy velem valamiért kicsivel gyakrabban fordultak elő ilyenek… na, mindegy.  Itt, a játszótéren azonban senki nem sérült meg, mindenki épségben megúszta a kis kalandomat.
- Az lehetséges. A Navinében játszom, terelő poszton vagyok. Melyik meccsen voltál kint? – Kérdeztem kedvesen mosolyogva, s közben egy picurka büszkeséget éreztem, amiért felismert.
- Jaj, még be sem mutatkoztam, Caitlyn vagyok! Téged hogy hívnak? – Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, de mág mindig jobb később, mint soha.
- De menő! Ez nagyon jól hangzik. Á, megértem, én a tánccal vagyok így. – Bólogattam megértően. – Nekem a tánc olyan, mint valami szenvedélybetegség. És, ha már a függőségről beszélünk, meg kell említenem, hogy a kviddicsre is eléggé rákaptam, mióta először pályára kerültem. – Vallottam be kuncogva. – És, mióta csinálod ezt? Csak fotózol, vagy rajzolsz, festesz is? – Néztem rá érdeklődve.
Simi örömmel fogadta Sára gondoskodását, mosolyogva figyeltem, ahogy a kis szőrgombóc élvezi a kényeztetést.
- Hű, az aztán nem semmi! – Totálisan el voltam képedve. A varázslóvilág újra és újra elképesztett, kezdtem azt hinni, hogy minden meg lehet oldani egy kis mágiával. – Ó, Siminek is vannak ám pillanatai, mit ne mondjak. De egyszerűen imádom ezt a kis szőrgombócot. – Hajoltam le Simeriushoz. -  És hogy hívják a hódodat?