A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=719216#post719216][b]Ardai Tánya - 2018.04.02. 11:56[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=841595#post841595][b]Ardai Tánya - 2022.01.02. 21:45[/b][/url]

Mindig imádtam azokat a napokat, amiket a kis lurkókkal zárhattam. Na persze energiát már nem igen hagytak bennem, mire kiszabadultam, de mégis minden percért megérte. Mosolygós arccal festegettek vagy vettek részt a táncórámon. Igen, azt nagyon szerették, főleg, amikor ők találhattak ki koreográfiát. Mindig próbáltak versenyezni egymás között, hogy ki tudja kitalálni a legnehezebb nyolcadot. Édesek voltak, ahogy próbálkoztak, de aztán mindig csak egy katyvasz tánccal zártuk a napot.
Ez is egy ilyen nap volt. Na most nem tornával zártuk, de az elsősök igazán megszenvedtek a szorzótáblával. Addig gyömöszöltem az agyukba a különböző számokat, amíg végül be nem sötétedett. Kiosztottam a motivációs csokikat, és megígértettem velük, hogy nem szólnak a nevelőnek, hogy vacsora előtt ilyesmit kaptak tőlem. Felelősséget adtam a kezükbe, partner voltam velük a bajkeverésben, és mindig sokkal lelkesebben tanulták meg a feladott rejtvényeket.
Arcomon egy hatalmas mosollyal hagytam el végül a helyet. Elköszöntem a portán ücsörgő Verától, és kezemben lóbálva a táskámat indultam meg. Két lépést sem tettem meg, mikor valami megállásra késztetett. Egy kép. Egy ismerős. Egy ismeretlen. Egy személy, aki hasonlított valakire. Álltam és néztem, mint aki a saját szemének se hihet. Hogyan is tehetném, amikor már ezerszer elképzeltem magamban ezt a jelenetet az elmúlt években? Három év, és mintha egy csak egy szellem kísértene. Egy nagyon valóságos szellem. Szemeim azonnal könnybe lábadtak, és kezemet szám elé tettem, ahogy mellkasom össze-vissza járni kezdett a rám törő sírástól. Mozdulni akartam de nem tudtam. Képtelen voltam, csak vártam, hogy odaérjen, miközben könnyem rendíthetetlenül hullani kezdett.
- Kolos… tényleg… tényleg te vagy az? - kérdeztem, hangom elmélyült a zaklatott helyzetben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=842488#post842488][b]Ardai Tánya - 2022.01.20. 18:43[/b][/url]

Annyiszor elképzeltem már ezt a jelenetet, hogy hirtelen már nem tudtam mi igaz, és mi nem. Elgyakoroltam otthon a tükörbe nézve, hogy mit fogok mondani. Hogy kemény leszek és szikla szilárd, hiszen megbántott. Aztán a hónapok elkezdtek telni, és a düh eltűnt a szememből, helyette csak a féltés volt. A mondataim újra fogalmazódtak, kevésbé voltam elutasító, bár még mindig képes voltam éreztetni a csalódottságomat. Aztán eltelt egy év, és abbahagytam ezt a szokásom. Átvette a helyét egy másik, mikor a családi varázslatot használva minden nap helyzetjelentést tettem Kolosnak. Olyan fontos információkkal zúdítottam el, minthogy brokkolis tésztát eszek ebédre, Péntek megette az egyik osztályom háziját, vagy éppen megpróbáltam lekapni a város papját. Addig írogattam, amíg el nem kezdett válaszolni. A világ legidegesítőbb nővére voltam, és egyben a legboldogabb, mikor először láttam a vissza válaszát.
Most pedig ott állt előttem, és képtelen voltam bármit is kinyögni. Annyira hihetetlen volt, a mellkasom nehézzé vált, és pokolian fájt minden egyes levegővételtől, mintha csak maratont futottam volna. A bódulatból hangja zökkentett ki. Más volt, mint mikor legutoljára hallottam, mégis ugyanolyan. Főleg az a mosoly. És akkor koppant, végre felfogtam, hogy tényleg ő áll előttem, és nem csak egy valóságos álomba ragadtam bele. Táskám kicsusszant ujjaim közül, és pillanatok alatt ugrottam a nyakába zokogva. Az elmúlt évek összes visszatartott szorongása, aggódása és fájdalma hirtelen egyszerre csapódott le bennem, és képtelen voltam tartani magam. És őszintén, nem is akartam. Kolos a testvérem, a legjobb barátom, a bizalmasom. És három év magány után végre újra ott volt a karjaim között.
- Szeretlek, és… és…úgy hi…hiányoztál - sírtam vígaszhatatlanul a nyakába. Erősen szorítottam, amennyire csak tudtam, mintha soha nem is akarnám elengedni. Aztán mégis megtettem. Hatalmasra dagadt, vöröslő szemekkel néztem az arcát, mégis az arcomon levakarhatalan mosoly bizonygatta, hogy nincs semmi baj. Most már nincs, mert velem van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=846372#post846372][b]Ardai Tánya - 2022.05.12. 11:37[/b][/url]

Minden létező és fantáziabeli istennek hálás voltam, hogy Kolos végre ott volt nekem. Pár diákom megrökönyödve sétált el mellettem, talán még soha nem láttak ennyire emberinek az elmúlt években, mint most, hogy Kolost öleltem.
A mosolyom visszafogottá vált, ahogy elkezdte keresni a szavakat. Éreztem a nyomást a mellkasomban, az elmúlt három év szomorúságát, haragját. Emlékeimben ott volt a kép, ahogy magamra hagyva sírok a ház nappalijában, és egy pillanatra mindenben elbizonytalanodom amit az addigi életemben tettem. Talán el kéne ezt mesélnem Kolosnak. Az agyam azt mondta, hogy tegyem meg. Nehezítsem meg, de a szívem egyszerűen képtelen volt. Hogy tudnék rá haragudni? És különben is mi értelme lenne? Újabb éveket vennénk el, pedig épp eleget vesztettünk már el.
- Értem. Mindig értem - simítottam meg a karját megnyugtatóan, és egy félmosolyt elengedtem. Megváltozott, és valahogy mégsem. A szememben talán mindig az a kisgyerek lesz, akivel az erdőben játszottam.
- És most maradsz? - kérdeztem hatalmas kővé vált szívvel. Szerettem volna, ha nem megy el. Ha nem csak két napig látom újra, hanem bármikor, mint régen. De azt is tudtam, hogy az elmúlt három év nagyon sokat változtatott mind a kettőnkön, és nem kérhetek tőle ilyet.
- Menjünk el hozzám, és mesélj el mindent. Péntek örülni fog, hogy lát - böktem meg a vállát játékosan. Mintha nem maradt volna ki ennyi idő. Hiszen testvériségben az ilyesmi nem számít.