A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=519736#post519736][b]Ruben Marceau - 2015.09.17. 21:11[/b][/url]

Hümmögő alak lapul a csárda egyik pulthoz közeli, dohányfüsttől átitatott sarkában. A félreeső zugot javarészt az itteni alkalmazottak használják, ha a konstans ácsorgásban talpfájdalmaikat szeretnék csillapítani a koszos falnak való támaszkodással, alsóbb végtagjaik részleges tehermentesítésével. Diák még a kölök, és azért, de csakis azért sertepertél itt órákat, hogy önerőből meg tudjon állni a saját lábán, amit a közeljövőben egyáltalán nem szeretne visszeresen, feldagadva, szakrendelői törzsvendégnyugdíjasokat megszégyenítően viszontlátni. Maximum majd azt is televarratja, hogy bőrhibák helyett a festéken akadjon meg a kíváncsiskodók tekintete.
Összetehetné a kezét a vendégek mennyisége láttán. Nevetni tudna helyzetén. Egy újabb nyugalommal teli műszak, kevés vendéggel, de annál is több unalommal. Kollégáival ritkán elegyedik szóba, többnyire azért, mert valahogy nem találják szimpatikusnak a tenyérbemászó stílusát. Szerinte csak az akcentusa miatt ítélik el, pedig a szamárlétra ugyanazon fokán állnak. Ha csevegne is velük, rögtön leszólják, hogy szövegelés helyett tegye inkább a dolgát, és hogy kirúgják őket, ha a tulaj nem látja elég szorgalmasnak a személyzetet, meg hasonlók. A belga nem tehet mást, minthogy derék legény módjára felveszi a kesztyűt az álmosság ellen, s vár. Hogy neki miért kell általában hajnalig fennmaradnia, azt ilyenkor ezerszer megbánja, amíg le nem csukódnak szempillái. Aztán csak arra rezzen fel, hogy lefejelte a falat, és megint...
Addig folytatódik ez, amíg végre valaki oda nem teremtődik a bárpulthoz. Látván, hogy más is szemet vetett a csinos kis felszolgálónénire, kikecmereg menedékéből és megpróbálja átvenni tőle a rendelést. Erről már lekésett. De attól még kitölthet magának némi töményet, ha szerencséje van... Főnöke csak nem méri ki centire, hogy miből mennyi fogyott, s számol el vele minden záráskor, galleonostul és még ki tudja hogy, hiszen honnan a fenéből kellene tudnia, hogy miképpen jár el egy vezető. Szóval egy óvatlan pillanatban előránt a deszka alól egy mosatlan korsót, túlbillenő kezével pedig sikeresen meglöki az éppen akkor ivó vendéget. Ennyi lendülettől csak nem ejti ki a poharat a kezéből, de ha túl közel tartja a szájához, hát ha nem is a fogát veri ki vele, az orráig felcsapó hullámokkal biztosan pofán önti magát. Szép munka.
Csendben megtorpan, fülei elvörösödnek, ártatlan báránykát megidéző tekintetével pedig ítéletet váróan tárja szét karjait.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=528476#post528476][b]Ruben Marceau - 2015.10.06. 21:57[/b][/url]

Munkaidőbeli fáradtság, figyelmetlenség. Apróságnak indul, végül aztán csúnya dolog sül ki belőle. Rubent számtalanszor lökték már meg és fel különböző típusú emberek, mégse csinált belőlük túl nagy ügyet. Persze volt olyan, hogy az alja népe kötekedett, kóstolgatták a kis szerencsétlen, belga parasztgyereket, amire hát, Merlin szakállára legyen mondva, de jogosan válaszolt erőszakkal. Teljességgel elhiszi, hogy az ilyen eset is lehetséges. De hogy pont vele történjen meg ugyanez, csak fordított helyzetben... Nem érti meg ezt a sanyarú magyarországi közeget, miért kell nekik ennyire pesszimistának és lekezelőnek lenniük a dolgozni érkező, nyugati bevándorlókkal szemben.
Mártírunk ártatlanságát bizonygatva emelgeti karjait a felháborodott vendég előtt, aki először úriasan itatja fel a drága nedűt az üzlet szalvétáival, majd fiunkat teljesen váratlanul érve... ijesztően nyugodt szavainak elmormogása után ökölbe szorítja kezét, Ruben pedig úgy vágódik neki a hátsó polcoknak, mint emberméretű szalmazsák a karategyakorlópályán. A zsibbadáson kívül semmit sem érez. Forog a világ. Beveri a fejét, a polcsor hangos robajjal szakad le rá, a rajta található alkohollal teli üvegek hangos csörrenésekkel terülnek szét a padlón. Borzasztó látványt kelthet az ártatlan fogyasztók előtt. Miféle helynek gondolhatják ezentúl a falut? Ez egy kifejezetten elegáns, jó hírnek örvendő vendéglátóipari egység volt, itt nem lenne szabad balhét csapni. De ha egyszer muszáj...
Kézrátételes gyógyításban bízva odaemeli tenyerét fájlalt testrészéhez. Egész arca lüktet. Szemei először könnybe lábadnak, majd bevörösödnek. Most először megszólal anyanyelvén, ékesen, ahogy az ösztön és a szükség kihozza belőle, majd méregtől átitatva kezdi el a barom felé hajigálni az éppen keze ügyébe kerülő tárgyakat. Poharak, üvegek, szalvétatartó, a fénypontot képező alkalmazotti széket pedig egyenesen a bárpulton át taszajtja tova. Így kell ezt, gondolja... De ha még ez se lenne elég, hát hogy egy igazán eltúlzott jelenetet teremtsünk, mondhatjuk azt, hogy Ruben fogja magát és kiszalad a pultok mögül, hátha talál valami jobb menedéket. Kézzel is szeretne ütni már. Vagy talán békülni kellene?