Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Keith D. Kenway
egy szabad hétvégén... ^^ † Ruha

Végigsétáltam a kirakatok között és a kezeim próbáltam felmelegíteni, mert magamhoz hűen a szobában felejtettem a kesztyűm. Nem meglepő, szokásommá vált elhagyni a dolgaimat, így most sétálhattam kesztyű nélkül a faluban. Persze szerezhettem volna, de már vettem pluszba nemrég egyet, így nem akartam megint venni, mert a végén lesz egy halom. Érdeklődve pillantottam az egyik kirakatra amit kiszúrtam, majd egy sóhajjal álltam meg előtte és azon töprengtem betérjek, vagy inkább ne. Egy ideig így ácsorogtam, de végül megrázva a fejem léptem egy lépést hátra sikeresen nekiütközve valakinek.
- Bocsánat! - mondtam, ő pedig maga elé motyogva ment tovább. Néztem egy darabig merre megy, majd én is elindultam a vendéglátó negyed felé. Lassú, nyugodt lépésekkel haladtam a kitűzött cél felé és közben a gondolataimba temetkeztem. Nem igazán vettem tudomást a körülöttem lévőkről, nem is emlékeztem volna azokra az arcokra akik mellett elmentem, ha vissza kellett volna idézzem őket. Nem túlzottan zavart a dolog. Viszonylag hamar ideértem a negyedbe, de ki se gondoltam, hogy mit is akarok itt csinálni. Mivel nem volt jobb ötletem, így betértem a csárdába, habár eddig sosem jöttem be, mert eléggé bizarr alakok járkáltak errefelé. Körbepillantva ez a dolog nagyrészt igaznak bizonyult tekintettel arra, hogy vagy három alakot szúrtam ki, akikkel biztosan nem kezdeményeznék még beszélgetést sem. Az alsó ajkam beharapva  néztem körbe jobban, majd magamra öltve egy semleges arckifejezést sétáltam az egyik  üres asztal felé, ám kiszúrtam  valakit, aki nem illett be a képbe, mert fiatalabb volt mint a bent ülők nagy része és még az is rátett, hogy valószínűleg ő is diák. Egy pillanatig kíváncsi tekintettel szemléltem, majd végül odaléptem hozzá magabiztosan.
- Szia, leülhetek hozzád? - kérdeztem meg két okból is. Az egyik az volt, hogy tudni szerettem volna kivel futottam össze, míg a másik nagyon egyszerű volt. Nem akartam egyedül letelepedni ezen a helyen sehová sem, mert nem ismertem túl jól és jó lett volna, ha nem ülök egyedül. Vártam, hogy a fiú mit válaszol és nem ültem le. Ha hellyel kínál akkor persze lefogok, de udvariatlan lenne tőlem, ha úgy ülök le, hogy még csak engedélyt se adott rá.

Keith D. Kenway
egy szabad hétvégén... ^^ † Ruha

A fiút néztem aki köszönt nekem, miután én is köszöntöttem őt. Illedelmes volt, ami jó pont így elsőre. Persze az a vállrándítás amivel utána illetett már annyira nem, de nem zavartattam rajta magam sokáig, mert a Rellonban vannak sokan, akik így viszonyulnak az emberekhez, vagy még kevesebb, esetleg undokabb stílusban, már ha úgy tartja a kedvük. Na és én persze nem fogom érte leszólni, sem viszonozni, mert nem vagyok ilyen és nem is szokásom, maximum ha felhúznak.
 - Köszönöm! - engedtem meg magamnak egy barátságos mosolyt és miután levettem a kabátom leültem vele szemben. Ugyan még nem tudtam mit rendeljek, ezért nem kértem, helyette inkább a fiút figyeltem, aki feltűnően kifelé lesett az ablakon. Kérdőn néztem amikor sóhajtva felém nézett, majd szórakozottan elmosolyodtam a kérdés miatt.
 - Hű, kedves tőled! Mármint, hogy megkérdezel... Mert ha jó a tippem, akkor te is Rellonos vagy. - mondtam őt nézve, majd egy kissé hátradőltem a székben. Igazából biztos voltam benne, mert az ilyen fiúk mit ő, a stílusa és úgy az egész lénye olyan volt, mint a többieké akiket ismertem a házból. Persze nem szó szerint, de megvoltak benne azok a vonások, ami miatt erre tudtam következtetni. Higgadtan kezdtem dobolni az ujjaimmal az asztalon, mert már nem voltam annyira zavarban, ha egy ismeretlennel találkoztam a suliból.
- De a kérdésedre válaszolva, igen kérek... - néztem el a pult felé. - Te mit iszol? - érdeklődtem kíváncsian, de azért próbálva leplezni az érdeklődést. Legfőképpen azért kérdeztem meg tőle, mert akkor talán felajánlja, hogy kér nekem egy ugyanolyat, mint amit ő ivott és nem kell nekem kitalálnom mit kérek, na meg kíváncsi voltam, hogy ő mit iszik. Az asztalra emeltem a tekintetem és azt tanulmányoztam elmélyülten pár másodpercig. Egy idő után persze feltűnt a dolog, így újra az arcára emeltem a tekintetem, majd a kezem nyújtottam egy kézfogásra némileg ráhajolva az asztalra.
- Catherine Alexis Rawen – mutatkoztam be neki illedelmesen. - De persze hívj Catnek, vagy ahogy akarsz, nincs megszabva. - mondtam továbbra is nyújtva felé a kezem, majd ha elfogadta, vagy legalább válaszolt, akkor visszaültem szépen a helyemre és elkényelmesedve néztem felé, várva mit mond.

Dwayne Warren & Keith D. Kenway
Egy elég kellemetlen helyzetbe kerülve...

Sok mindenre számítottam amikor leültem ide, de arra nem, hogy Whiskyvel fognak megkínálni. Ráadásul egy elsős!... Vannak még meglepetések a világban és ez is ahhoz írható fel. Keithet néztem, akitől ugyan kedves dolog volt, hogy hozott, de nem szeretem a Whisky-t, sőt a suli szabályzata kimondja, hogy nem lehet inni a fiatalkorúaknak. Prefektusként meg aztán... pláne nem kellene ilyesmit tennem, mert duplán rossz, ha még én mutatom a többieknek az ilyesfajta példát. Mély sóhajt engedek meg magamnak, majd a kézfogás és a bemutatkozás után leülök és őt figyelem egy darabig, aztán az italra pillantok amit végül eltolok magamtól.
- Hát igen, még kiskorú vagyok és nem igazán szeretem az ilyesfajta italokat... - jegyzem meg felé pillantva, majd átgondoltam hogyan közöljem vele, hogy a házirendet sértő cselekedet a szeszes ital fogyasztása, azon tűnődve, hogy talán azért mert inni, mert még nem mondták neki, vagy mert nagyon makacs fiú és szeret a szabályzat ellen véteni. Csak ezzel az a baj, hogy én emiatt most meg fogom büntetni.
- Ugye tudod, hogy mi ilyet nem ihatunk... - kezdtem bele, mert másodikos fejjel azért ezzel tisztában voltam még a prefektusi kijelölés előtt is. - Ezt tiltja a házirend és biztosan meg fogod ütni érte a... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert megláttam egy ismerős alakot felénk közeledni. Már csak ez kellett!...Oké ez a nap nem kerül fel a jó listámra.   A defenzor tartott éppen erre, én pedig már tudtam, hogy ezt a helyzetet biztosan nem ússza meg Keith, de még az is lehet, hogy én sem és akkor pedig felelhetek Marki bácsinál, aki valószínűleg nagyon mérges lesz rám, pedig egy kortyot sem ittam. Egy fájdalmas arckifejezéssel pillantottam az asztalra, majd magamban szitkozódva a helyzet miatt nézek fel az asztalnál megálló Dwayne Warrenre. Már egyszer találkoztam vele, így volt sejtésem, hogy mi lesz ebből az egészből. Megütjük a bokánkat, de rendesen, de ha mázlim van, akkor én nem. Amikor megszólal felpillantok rá, majd Keith felé lesek és végül vissza az előbbire jól meggondolva mit mondjak.
- Ezek közül egyik sincs a tulajdonomban. - a tekintetem újra a most megismert srácra emelem, mert így legalább össze tudtam szedni a gondolataim. - Éppen szerettem volna felhívni rá a figyelmét, hogy az italfogyasztást tiltja a házirend, azonban megláttam magát hogy jön, így még nem volt alkalmam megbüntetni érte. - mondtam őszintén, mert tényleg ez állt a szándékomban, na és az, hogy jól megbüntetem az előttem ülőt, ám sajnos ehelyett ebbe a kellemetlen helyzetbe kerültem, aminek kicsit sem örültem. - És ahogy sejtem bármit is mondok, akkor is nagy slamasztikában vagyunk... - teszem hozzá újra visszapillantva a férfira. Ahogy ránéztem rögtön úgy reagáltam, ahogy múltkor. Ha rákérdezne bármire mikor ránézek, akkor biztosan az igazat mondtam volna, de mivel most is azt tettem, így maximum elismételtem volna az előző szavaimat. Csak nehogy tényleg rám fogják hogy ittam. Még egy rivalló otthonról és teljesen össze fogok törni lelkileg. Na meg ha anyám fülébe jutna, hogy esetleg megpróbálkoztam vele ami ugyan nem igaz, de ki tudja mit mesél be magának a drága, akkor biztosan végem lenne. Bead valami javítóba, vagy még rosszabb! Még levegőt is elfelejtettem venni pár másodpercig ennek a gondolatnak köszönhetően. Inkább küldjenek büntetőre, vagy bármi, csak anyámnak ne mondják azt, hogy ittam, mert ő képes a hamis feltételezés miatt is bedugni egy javítóintézetbe.

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje... † Ruha

A bevásárlást végül mára tettem át, nem tudtam máskorra, hiszen mégis csak kijelölt napokon lehet lejutni a faluba, így meg kell az embernek válogatnia mikor megy le. Hamar elkészültem, nem kellett kutakodnom mivel elő volt készítve a ruhám. Reggelizni most nem volt kedvem és éhes sem voltam, így azt most kihagytam ami mostanában nem volt meglepő tőlem, javarészt ha egyszer eszem az szerintem elég. Miután rendbe szedtem a hajam, nagyjából az arcomat is azután kifelé vettem az irányt. Az alvó társaságot nem zavartam meg semmivel sem a táskám és a kabátom felkapása közben ezért senki se kérdezte hova megyek. A további utam alatt kifelé alig találkoztam pár diákkal, ezért nem álltam le beszélgetni. Kiérve a kastélyból egyenesen lefelé vettem az utamat  és most nem tértem le sehol. Lent betértem a könyvesboltba, de nem ez volt az egyetlen hely ahová mentem végül, így azért telt az idő. Mire mindent megvettem ami kellett más dél felé járhatott az idő, így úgy döntöttem betérek a Cukrászdába valami ehetőért ami meg is történt. Egyetlen bajom csak az volt, hogy a sütik látványától elfogott a félelem, vagyis hogy pontos legyek az undorodás. Nem az itteni sütikkel volt a baj, hanem azzal amit szilveszterkor megettem... Még most is teljesen zavarba jövök, ha valaki megemlíti hogyan táncoltam vissza a szobába. Az emlék miatt egy sóhaj hagyta el az ajkam és inkább kisétáltam az üzletből mielőtt még megkérdezik mit kérek. Mivel jobb ötletem nem volt, úgy döntöttem inkább beülök valami kevésbé népes helyre, így a csárda lett a választásom. Ahogy azt sejtettem nem is voltak sokan, alig ült itt pár ijesztő kinézetű fickó, ráadásul nem volt itt senki a suliból. Máris kedveltem a helyzetet, le is ültem az egyik üres asztalhoz nem kérve semmiféle italt, mivel nem azért jöttem be és jelenleg nem szerettem volna semmiféle ételt vagy italt sem látni. Hátradőlve az embereket kezdtem figyelni, de nem sokáig tartott, hamar elragadtak a gondolataim, hála a nagy nyugalomnak. Ilyenkor mindig ez van, nem tehettem róla. Mostanában ha nem sírtam az már kész csoda volt tőlem, kivéve azt, amikor inkább a dühroham mellett döntöttem. Az sem egy jó opció, de legalább nem tűnök tőle gyengének és sértettnek akár egy sebesült őzike a tisztás közepén akiről lerí, hogy már csak az utolsó pillanatát várja. Így ücsörögtem itt jó ideje, amikor az ajtó nyitódását hallottam, habár nem néztem oda vajon ki lehet az. Ha annyira akarom úgyis látni fogom mikor italt akar szerezni...

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A nagy töprengésemet a nyíló ajtó hangja törte meg, de nem néztem oda, mivel úgyis mindjárt a szemem elé kerül az illető és így is volt. Nagy meglepetésemre pont Várkonyi tanár úrral hozott össze a sors... Eléggé rég láttam őt, hallottam pár pletykát miszerint elment a lánya, így nem akartam zargatni semmivel sem. Persze felkereshettem volna, hiszen a tanársegédeként néha megtehetném, igazán nem lenne nagy feladat, de nem jutottam el odáig azóta, hogy ezt a pletykát hallottam, na meg a múltkori incidens... inkább nem tettem, lehet jobb is volt neki. Ráadásul a karácsonyi bál után teljesen szétesett az életem, azt sem tudtam hogyan hozzam rendbe, hogyan lássak el olyan sebeket, amelyek nem fizikaiak. Mondjuk mostanában hála azoknak akikkel jóban vagyok elkezdtem összekaparni magam a padlóról, na és még ott volt az is, hogy meccsem lesz, nem tehetem hogy emiatt kihagyok pár edzést. Egy semleges, néha agresszív stílusú leányzóvá kapartam össze magam, de azért ha nem látott senki még visszaeshettem abba az állapotba, amiben éreztem magam igazából. Most persze nem is ez volt a lényeg, a férfit figyelem ahogy odasétál és kijelenti mit kér, majd elkezd szemlélődni. Na erre hirtelen az asztal sokkal érdekesebb jelenség lett mint ő, vagy legalábbis erre próbáltam fogni azt, hogy hirtelen lesütöttem a szemem. Ha nem nézek oda, akkor nem lesz baj... Na persze a rossz előérzetnek mindig igaza van! Már akkor tudtam hogy ide készül, mikor még csak félúton járt. A kérdés volt azonban a pont az i-re, hogy ő igenis ide jött. Felpillantottam rá, majd magamra öltve egy halovány mosolyt válaszoltam.
- Persze! Üljön csak le. - mondtam és a velem szemben lévő székre mutattam. Nem tudtam eldönteni miért ült ide, hiszen csak egy gyerek vagyok. Áh, lehet ellenőriz valamiért. De múltkor sem ő volt az aki „elkapott” azért amit „elkövettem”. Na amikor az arcára pillantok meghűl bennem a vér a tekintete láttán. Már majdnem ecsetelni kezdem, hogy most semmi rosszat nem tettem amikor megszólal. Na bumm!
- Én... Mi...? - két szót tudtam kinyögni az értetlen fejjel, majd meg kellett hogy köszörüljem a torkom, mert kiszáradt. Ugyan már, nem is vallatáson vagyok... vagy mégis? Rápillantottam, majd egy nagyot nyelve vettem egy mély levegőt.
- Beültem ide, mert itt nyugalom van.... - adom meg a választ a kérdésére, habár nem értem az egészet. Úgyis elmondtam volna, nem kellett ez az ijesztő nézés hozzá, mert ettől csak megzavarodtam. - Szóval, én... Tettem valamit?- böktem ki azt végül, ami érdekelt és nem köntörfalaztam. Egy re jobban nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen reakciót sehogy sem és ezért nem is bírtam nyugton ülni. Izegve mozogva, mint valami vallatáson, úgy néztem rá. Persze egy idő után feltűnt a dolog, ezért rávette magam a nyugodt testhelyzetre, habár olyan feszült voltam, mint valami préda aki meghallotta a vadászt és a neszre vár, hogy megtudja merre ne fusson.

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

Leült velem szemben, én meg eléggé lesokkoltam a hirtelen kínvallatás miatt, fel sem tűnt, hogy rendel valamit. Átlagosan véve ismertem már őt valamennyire, de azért nem számította efféle megnyilvánulásra tőle, mint az a tekintet és a kérdés. Mikor megadom neki a választ, akkor persze jön az „értem”dolog amin felvonom a szemöldököm, továbbra is értetlenül állva a helyzet felett. Mégis mit tehettem már megint... Persze rögtön kapok rá választ, ami ugyebár egy tanártól jött, ráadásul igaza is van. Felsóhajtottam és a hajam kezdtem birizgálni jobb ötlet híján. Ráadásul az a hangnem... Rápillantottam, egyenesen a szemeibe.
- Igen, ebben igaza van. - mondtam egy aprót biccentve. Persze mondhatnám hogy de itt legalább nincs egy diák sem, nincsenek felesleges kérdések, maximum páran néznek rám furcsa szemmel, de ha megbújok a sarokban, akkor nagyjából láthatatlan vagyok annak aki nem feltétlen engem keres.  Mondjuk jót tett hogy próbálta rendezni az arckifejezését és amikor már nem nézett úgy rám, mintha legalábbis a halálos ítéletemet akarná aláíratni velem, akkor én is feloldódtam egy picit. Nem volt semmi bajom vele, imádtam az óráit és ahogy tanít, meg ha kérdeztem valamit mindig elmagyarázta, így nem volt csoda, ha felnéztem rá egy kicsit, na persze nem mondtam volna ki akkor se, ha tényleg egy vallatáson veszek részt. A következő szavain elmosolyodom, mivel filozofikusak, így azért meg kell erőltetnie magát az embernek, ha meg akarja érteni a lényeget. Én minden esetre értettem mire céloz, vagy legalábbis úgy hittem, hogy értem. Az újabb ital megérkezik, amire felvonom a szemöldököm érdeklődve, hiszen van előtte egy, nem értem mire kell a második, de hamarosan megtudom.
- Köszönöm! - mondom a felém tolt italra, ami persze mentem mindenféle szesztől, de ez nekem csak jó. A következő mondata miatt egy kicsit bűntudatom lesz, hiszen nem tehet róla, néha tényleg ilyen a stílusa. Ráadásul én veszek mindent túl komolyan...
- Ugyan, ne kérjen bocsánatot! Nekem kellene, hogy mindig túlreagálom a dolgokat. - legyintettem és rámosolyogtam egy rég nem látott mosollyal, mivel ez szívből jött. Hirtelen jött koccintás ötlete emiatt muszáj vagyok felkapni a poharat és koccintani vele egyet meglepetten. - Hát akkor, egészségünkre! - nevettem fel majd abbahagyva beleittam az italba. Mivel itt vajsörön kívül nagyon semmi sincs amit adhatnának alkohol nélkül, így az volt nem volt meglepetés. Semmi bajom nem volt az itallal, szerettem, és itt nem is volt olyan rossz, már ha azt vesszük milyen lett az amit én próbáltam meg csinálni... Leteszem magam mellé a poharat, majd érdeklődve nézek rá.  Igen, a régi Cat még itt van valahol.
- És hogy van? Rég nem beszéltünk már... - na itt eszembe jut, hogy már megint kezdem. - Mármint... remélem nem zavaró a kérdésem. Ha az akkor nyugodtan szóljon rám. - kezdtem volna magyarázkodni, de inkább lakatot teszek a számra képletesen. Néha észrevehetném magam ilyenkor, mert bajba fogok kerülni....

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A prof érdekes viselkedésének hála minden figyelmem az övé volt. Na nem mintha nem figyeltem volna arra, aki velem szemben ül általában, de azért ez nagy szó. Szokásom volt elkalandozni, ha maradt néhány másodpercem rá, de most nem tettem. A  szavai viszont megmosolyogtattak. Nem mondta ki de tudtam, hogy kedvel, legalábbis most erre szeretett volna hivatkozni.
-  Tudom. Tisztában vagyok a jelentésével, habár elsőre eléggé kétértelmű volt. - mosolyogtam rá, majd körbepillantottam. Ez szuper, nincs más a környezetünkben aki megzavarhatná ezt a remek beszélgetést. Legalább nem kellett tartanom attól, hogy valaki megzavar minket és megkérdezhetem arról, hogy van terve esetleg az órai dolgokhoz, miben kell segítenem... ilyesmik. Persze ő csendben marad egy ideig, így hasonlóképpen csendben ülök, néha beleiszom az italomba amit nekem hozatott. Mondjuk azt láttam rajta, hogy gondolkodik valamin, erősen gondolkodik. Sajnos nem tudom kitalálni mi jár a fejében és legilimentor sem vagyok, rákérdezni pedig nem mertem. Ahogy ezen törtem a fejem egyszer csak megszólalt és Keiko, vagyis a lánya került szóba. Aztán pedig olyat mond, ami miatt leesett az állam és kellett néhány másodperc míg felfogtam az értelmét a dolognak. Mikor sikerül megemésztenem amit mondott, akkor a félig üres poharamra pillantottam, majd összeszedve az arckifejezésemet rápillantottam.
- Nos... hallottam Keiko távozásáról és igazán sajnálom ami történt, nem is kerestem, pont emiatt. Gondoltam kell egy kis idő, így nem kerestem fel. - mondtam meggondolva nagyon mit mondjak és mit ne. - Az arcom? Hát... történtek olyan dolgok, amelyeknek hála nem éppen vagyok olyan, mint pár hónapja, de már kezdek helyrejönni nagyon kedves, hogy érdekli mi van velem. - mosolygok rá, de csak egy pillanat, utána rögtön megkomolyodom, mivel most jön a neheze. - Az utolsó... mondatára viszont nem tudom mit mondjak, nem értem hogyan is érti ezt. Mint tanár? Mert ha most el akar küldeni az iskola pszichológusához akkor hevesen fogok ellenkezni, előre szeretném közölni. Nincs rá szükség, rendben vagyok, tényleg. - próbáltam magabiztosnak tűnni, úgy néztem az arcára, majd felsóhajtottam. Tényleg nem akartam egy ehhez hasonló vitát és fel sem merült bennem, hogy ezt másképp gondolta. A táskámra pillantottam, majd vissza rá és megpróbáltam valami más téma felé terelni a dolgot, mert nem akartam a saját életem darabkáit megbolygatni. Még csak gyerek vagyok és nem éppen állok biztosan a talajon. Nem fogok egy tanár előtt sírni, főleg nem azelőtt akire felnézek! Mély levegő Cat.... túl leszel ezen is. Megengedem magamnak, hogy összeszedjem a gondolataim, aztán újra teljesen nyugodtan nézek rá. - Inkább beszélgessünk arról, hogy mit tervez mostanában az órákra... Kell valamiben segítenem?- próbáltam valami olyanra rátérni ami nem az érzelmekről szól, legalábbis reméltem, hogy rá tudunk térni erre, elkerülve a könnyes dolgokat, mert tényleg nem állok biztosan az érzelmi helyzetemet illetően.

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A kérdése a kétértelműre meglepett, nem számítottam rá hogy visszakérdez, így zavartan ráncoltam a homlokom, de végül legyintettem egyet és inkább hagytam a témát. Nem tudok mit kezdeni vele, sőt össze voltam zavarodva egy kicsit. Főleg a dorgálás és a kuncogás az ami összezavart. Ismertem egy ideje, de eddigi emlékeim során kuncogással még nem találkoztam ha róla volt szó. A Keikora való kitérés talán nem volt a legjobb ötlet, de a lelkivilágom sem éppen egy jó téma, így hát...
- Nem, izé.... - zavart pillantással nézek rá, mert kicsit úgy éreztem, hogy túllőttem a célon.- Mármint, én csak... Szóval. - hebegek és habogok, mert nem akartam ezt az egészet kimondani, mármint fejben jobb volt. Ő ugyan jókedvűen mondta a Merlines dolgot, de én teljesen butának éreztem magam. Tudnom kellett volna hogy nem erre gondolt, de... áh már mindegy. Az ez utáni mondata egy kicsit boldogabbá tesz, mert jólesik hogy így gondolja, mármint méltányolja az együttérzésemet a dologgal kapcsolatban. A nevetése mosolyt csal az arcomra és most talán először sikerül nagyjából összeszednem magam teljesen, mióta beszélgetünk. Főleg most, hogy a tanársegédi dolgokra terelődött a szó!
- Feladattal? Bármivel! - lelkesen nézek rá, imádnám ha sikerülne valamivel lefoglalnom magam. Imádtam volna ha egy kicsit sikerült volna megszabadulnom a borongós napoktól... - Ez mind szuper, de nem vagyok olyan ügyes mint a prof, tehát az óra... hát azt is szívesen, de nem hiszem hogy hallgatnának rám... - lesütöm a szemem és az asztalt lesem. - Mármint, nem vagyok olyan magabiztos és határozott, de akármiben segítek amiben tudok. - újra rá emelem a tekintetem, majd megajándékozom egy szerény mosollyal. Nem hittem tényleg, hogy képes lennék egy órát megtartani, de örültem, hogy gondolt rá. Azonban volt egy olyan sejtésem, hogy repülő galacsinok, kiabálások, egymással veszekedő és civakodó diákok lennének ott, én pedig ha belekérdeznének teljesen lesokkolnék. Oké hogy értem az anyagot valamennyire, de azért... áh. Ingatom a fejem a gondolatmenet miatt, majd felsóhajtok. Nem lenne túl jó ötlet! Éppen befejeztem a monológot miért nem lenne jó órát tartanom, mikor a prof mond valamit, amitől úgy nézek rá, mintha kísértetet láttam volna.
- Az anyám?!!! - felugrok az asztaltól és olyan tekintettel meredek rá mint egy üldöznek. Az ajtó felé pillantok félve hogy belép rajta, majd  ökölbe szorítva a kezem dobom le magam a székre, kifújva a levegőt. Már csak ez hiányzott... Úgy éreztem magam mint akit becsaptak, mintha valaki az orromnál fogva vezetett volna. Nem a prof, hanem az anyám. Tudhattam volna hogy vannak kapcsolatai, annyira tudhattam volna. Hátradőlve a székben a plafonra emelem a tekintetem elszámolva egészen húszig.
- Mit akart magától? - semleges hangnemen kérdezem meg, nem kertelek. A lényeg érdekel, hogy mégis mit akart már megint. Néha annyi mindent visz a túlzásba hogy az már fájdalmas... Nem vagyok más kisgyerek akire óvón kell vigyázni, ez már nem az a Cat aki két éve eljött a suliba! Legalábbis én így gondoltam, de ő nem...