Strakhova tanárnő

Egy jókora utazótáska mellett álltam a peron szélén, összehúzott szemmel kutatva a távolt, hogy vajon mikor érkezik meg a kijelölt tanár, aki felkísér a kastélyba. Nem teljesen értettem, hogy miért van szükség erre a formaságra, hiszen a szüleimmel jártam már itt párszor, mikor apu éppen vizsgáztatott egy melodimágust, vagy anyu tartott vendégórát átoktörésből, de most nem csak az igazgatóság, hanem a szüleim is úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha valaki elém jön.
Vajon ki lesz az? Érdeklődve pislogtam egy kisebb csoportnyi emberre, akik éppen elvonultak mellettem, de sem ismerős arcot nem láttam közöttük, sem pedig olyat, aki tanárnak nézne ki. Lehet, hogy én jöttem rossz helyre, és valójában máshol kellene találkoznunk..? Simán előfordulhat, mert amikor anyu magyarázta a részleteket az öcsém egyfolytában azzal nyaggatta, hogy mikor mehet már ő is varázslóiskolába, mert unja a mugli általánost. Alig hallottam tőle valamit az instrukciókból.
Annak, hogy év közben érkeztem, nagyon prózai oka volt: a szüleimet meghívták egy konferenciára előadónak, így nem lesznek az országban a következő tanévkezdéskor. Úgy gondolták, hogy egyszerűbb, ha már most beíratnak az iskolába és elfoglalom a jogos helyem valamelyik házban (a beosztási ceremónia még előttem áll, de nagyon remélem, hogy rellonos leszek), mint hogy hazautazzanak a távol-keletről csak azért, hogy útnak indítsanak. Most még nem kell sokat tanulnom sem, ha nem akarok, azt mondta apu, hogy nem szükséges most rögtön átmennem az elsős vizsgákon, hiszen késve kezdem az évet, úgyhogy nem izgultam nagyon. Ellenben nagyon vártam a nyarat, amit a Gamayun-házban fogok tölteni Konstantin és Arvid bácsikáimnál.

Strakhova tanárnő

Fázósan dörzsöltem össze a kezeimet, miközben a tanárra vártam. Voltam olyan buta, hogy a vonaton elcsomagoltam a kesztyűimet, pedig igazán emlékezhettem volna rá, hogy itt a hegyek között mennyire csípős tud lenni a hideg.
Időközben egyre többen érkeztek az állomásra, gondolom, mert a vonat nemsokára indult visszafelé, kék szemeimmel azonban hiába kutattam az emberek arcát, továbbra sem volt halvány dunsztom sem arról, hogy melyikük lesz a kísérőm. Pillantásom először átsiklott a világos kabátot viselő lányon (nőn?!?), épp ezért lepett meg nagyon, mikor észrevettem a feliratot, amit igézett. Valahogy túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy tanár legyen...
Ennek ellenére sietve elindultam felé, magam után húzva a csomagomat.
- Jó napot kívánok! - köszöntem, miután megálltam a nő előtt. - Én vagyok Maya - jelentettem, miközben még egyszer felsandítottam a feliratra. Igen, kétségtelen, tényleg ő a kísérőm.
A hirtelen támadt szél borzongásra késztetett, és összébb húztam magamon a fekete dzsekit, ami szintén nem tűnt a legjobb választásnak ilyen időben. Persze anyu mondta, hogy öltözzek vastagon, mert a Mátrában hidegek a telek, de még most sem vallottam volna be neki semmi pénzért, hogy igaza volt. Tekertem inkább még egy hurkot a piros, kötött sálamon, hogy jobban bele tudjam fúrni az arcom.
- Egyenesen a kastélyba megyünk, vagy el kell még előtte valamit intézni? - kérdeztem, kérdő tekintettel nézve a nőre.

Strakhova professzor

Igencsak örültem, mikor végre megtaláltam a kísérőmet, mert ha valamit nem szerettem, az a hidegben ácsorgás. Persze nem ő tehetett róla, valószínűleg én álltam olyan helyre, ahol beleolvadtam a tömegbe, de azért még megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végre megálltam a nő előtt.
- Strakhova... - kaptam elő a zsebemből egy pici jegyzetfüzetet, amit gyorsan kinyitottam és megnéztem az első oldalát. - Ön a Gemmológia tanárnő, ugye? Nagyon örvendek - néztem fel rá.
Nem, nem az ügyeletes stréber szerepére pályáztam, csupán szeretek felkészülten érkezni az új helyekre. Arról pedig valószínűleg soha senki nem fog tudni, hogy beletúrtam apám holmijába, hogy megnézzem a Bagolykővel kapcsolatos feljegyzéseit.
- De, nagyon is fázok - bólintottam aztán, mikor letudtuk a bemutatkozást és hálásan megköszöntem a melegítő bűbájt. Nem is telt el sok idő, mire újra rendesen érezni kezdtem az ujjaim és valamivel később már a tartásom is egyenesebb lett, nem pedig olyan, mint akit mindjárt megvesz az Isten hidege.
Strakhova professzorról még mindig nehéz volt elhinnem, hogy tanár, mert olyan kedves arca volt, amilyen ritkán lát az ember. Valószínűleg ezért is tűnt nekem nagyon fiatalnak. Igaz, azt mesélték otthon, hogy anyu is nagyon korán lett HVH, de az a nagy helyzet, hogy már nem emlékeztem a részletekre, hogy hogyan is történt.
De most nem is ez volt a fontos.
- Készen állok, induljunk - bólintottam, miután a tanárnő válaszolt a kérdésemre. - Ha felértünk egyből beosztanak valahova? - kíváncsiskodtam aztán. Annyi infóm már volt, hogy a később érkezőket az igazgatói irodában szokták beosztani valamelyik házba, de hogy ez mikor fog megtörténni, arról fogalmam sem volt. Reméltem, hogy minél hamarabb, mert szinte gyomorgörcsöm volt az izgalomtól. Eléggé kétesélyesnek láttam a helyzetet, mert kicsi az esélye, hogy  a Navinébe vagy a Levitába kerüljek, de attól még piszkálta a fantáziám, hogy mi lesz. Csak abban reménykedtem, hogy ezúttal nem vesz rajtam annyira erőt az izgalom, hogy rókázva oldjam fel a feszültséget, mint kiskoromban az osztálykirándulások előtt...

Strakhova professzor

Megkönnyebbültem a hírtől, hogy záros határidőn belül le fog zajlani a beosztásom. Igazán nem szerettem volna, ha sokáig húzódik, már csak azért sem, mert akkor a nap végéig húzhatnám magam után ezt a fránya bőröndöt.
Őszintén szólva, ha úgy igazán belegondoltam, nagyon furcsállottam a varázslóiskolák koncepcióját, hiszen mi értelme van annak, hogy a gyerekek csak félévente egyszer mehetnek haza? Egyrészt félévre elég holmit be kell pakolni mindenféle időjárással számolva, másrészt meg... meg kell valljam, hiányozni fognak a szüleim, főleg apu. Épp ezért vegyes érzelmeim voltak, mikor eljött az ideje, hogy én is Bagolyköves diák legyek. Talán az kicsit könnyebbé teszi majd, ha már biztosan tudom, hogy mégis kikkel fogok együtt élni a következő néhány évben.
- Ebben biztos vagyok - bólintottam a tanárnő szavait hallva. - Remélem, a Rellonba osztanak... - motyogtam aztán, kicsit halkabban, inkább csak magamnak, de lehetséges, hogy elég hangosan ahhoz, hogy a mellettem sétáló is meghallja.
- Uh, igazán újra aszfaltozhatnák már ezt az utat... - szaladt ki belőlem, mikor megbotlottam egy eljegesedett kátyú szélében. Szerencsére rögtön vissza tudtam nyerni az egyensúlyomat (valószínűleg, mert hátulról visszarántott a nehéz bőröndöm), de nem voltam az a fajta ember, aki csendben túlteszi magát a kellemetlenségeken. Szokták is mondani, hogy túl nagy a szám.
- Van valami fontos tudnivalóm a házirendről? Vagy majd megkapom kinyomtatva? - nézem valamivel később a tanárnőre érdeklődve. Ha már ilyen hosszan kell felfelé sétálnunk a kastélyba, akkor igazán eltölthetjük hasznosan is az időt.

Strakhova professzor

- Ó, a gyengélkedőn is Ön a felelős? Csak nem gyógyító? - ütötte meg a fülemet, amit a hölgy mondott. Erről nem tudtam, viszont ha rábólintott a feltevésemre, akkor egy pillanatra megálltam, hogy a zsebemből előhalászott ceruzával lefirkantsam az extra infót a jegyzeteim közé. Ezután esett csak le, hogy milyen kedves ajánlatot kaptam az imént, és enyhe zavarral néztem a nőre.
- Köszönöm egyébként - mondtam a rend kedvéért, mert ha valaki ilyen kedves, akkor mégsem illik elsiklani felette. Legalábbis édesapám szerint.
Talán a zavarom volt az oka annak is, hogy megbotlottam. A tanárnő persze gyorsan utánam kapott, így nem esett nagyobb bajom némi ijedtségen kívül.
- Hát tényleg nem kéne - nevettem fel továbbra is zavarban, mivel a professzor felajánlása kedves, de talán jobb elkerülni, hiszen mégis ki akar a gyengélkedőre kerülni?
Séta közben aztán kaptam még pár infót a közelgő beosztásomról és a hozzá kapcsolódó eseményekről. Figyelmesen hallgattam a tanárnőt, néha egy-egy aprót bólintva, hogy lássa, nem a fülem mellett engedem el a szavait.
- Szuper. Már alig várom, hogy lássam a leendő házam - lelkendeztem, miután mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. - Az ott már az iskola kapuja, ugye? - hunyorogtam magunk elé, mert nem tudtam tökéletesen kivenni az előttünk a távolban álló útakadályt. Erre a részre kevésbé emlékeztem, mert a kastélyba viszonylag ritkán hoztak fel a szüleim, inkább csak a faluban hagytak a bácsikáméknál, ha erre vezetett az utunk.