Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=821860#post821860][b]Hegedüsh Marcell - 2020.11.23. 16:00[/b][/url]

Még mindig ide-oda verődik koponyámban a basszus, ahogyan a már szinte teljesen kiürült utcán szedem egymás előtt méretes lábaimat. Jópofa kis banda játszott ma este a pubban. Kár, hogy nem volt teltházas koncertjük. Megérdemelték volna. Ajkaim elgondolkodón lebiggyesztve, fejem lehajtva, kezeim pedig nadrágom hátsózsebében pihennek, ezzel egy elveszett bandukoló képét adva az esetleg mégis erre járóknak. Annyira késő nincsen, mégis a hideg sokakat arra ösztönöz, hogy otthon maradjanak. A kocsmában sem voltak sokan, ezért is volt jó, hogy Edu barátommal a mai napot választottuk, hogy legurítsunk néhány sört. Csak – ugye – ezt nem annyira egyszerű csak korsókban számolni hiszen, ha nagyon belemelegedünk a sztorizásba, akkor máris megy barátom jellegzetes kézmozdulata a pincérnek, hogy bizony itt az ideje egy jó feles konyaknak is. Jó bánatra és örömre. Más magyar a pálinkára esküszik, mi mindig is ezt ittuk, ha együtt csavarogtunk. S hogy a mai este sem maradjon komikus pillanatok nélkül, próbáltunk fiatalosabban csevegni a szemtelenül fiatal pincérlánnyal, amiből semmi más nem sült ki, csak az, hogy két vén majom vagyunk, akik próbálnak az ifjabb generáció nyelvén hablatyolni. Apró mosolyra húzom ajkaimat, s meg is nyalom azokat, hogy az esti szellő jéghideg bizsergést hagyjon rajtuk maga után. Oly’ sok minden zakatol nem éppen tiszta gondolataim között, és akarva-akaratlanul jelenik meg előttem a barna szempár. Látom a dühös tekintetet, ami legutóbb mély sérüléseket hagyott akkor teljesen összeomlott lelkemen, s még most is nagyot kell nyelnem, hogy eltüntessem a keserű érzést, amit az emlékkép magával hordoz. Lépteim óvatosak. Nem tántorgok. Annyit azért nem sikerült inni, de semmiképpen aggatnám magamra az amerikai elvonók „három hónapja tiszta vagyok” kitűzőjét. Csak élvezi a nevetésektől, bosszúságoktól és – persze – az alkoholtól kimelegedett testem a hűs időjárást, így még szét is húzom kabátomat, hogy jobban átjárhasson a mardosó hideg. Először mellkasom kapja a pofont, majd onnan, mint egy atomrobbanás terül szét egész testemben, hogy még ujjbegyeim is érezhessék a csípős hűvösséget. Mélyet sóhajtok újfent, hogy folytassam az utamat, ám igazság szerint még nincsen kedvem hazamenni. Gyönyörűek a fények, imádom az őszből lassan télbe áthajló illatokat, és az sem utolsó, hogy annyira steril ez az üres utca, hogy semmi nem veszi el a figyelmemet. Otthon más jellegű az üresség. Legfőképpen azóta, amióta sikerült szóváltásba keverednek Elektrával. Azonban most nem az ő képe néz velem farkasszemet, ahogyan megállok az egyik bolt kirakata előtt. Itt nem használtak mágiát, hogy kivilágítsák azt, így csupán az utcai lámpák fényében figyelem előttem kirajzolódó sziluettemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=821869#post821869][b]Hegedüsh Marcell - 2020.11.23. 18:36[/b][/url]

Van az ittas szintnek egy bizonyos árnyoldala. Még ha nem is vagy satu részeg, akkor is vannak olyan furcsa pillanatok, amikor elönt a megmagyarázhatatlan mélabú. Esetemben persze nem beszélhetünk arról, hogy nem tudom, miért szomorkásabb a szívem a megszokottnál, de ahogyan egyedül ácsorgok a kirakat előtt, és a megfogyatkozott jókedvtől kissé gémberedetten látom képmásomat, mélyet kell sóhajtanom. Az üres utca és a gyér fények egy megkeseredett ember alakját adják vissza nekem, ami ugyan nagyon ismerős, de már régen láttam. A mögöttem lévő padtól kicsit előrébb lépek – így kis helyet hagyva magam mögött – közelebb a kirakathoz, és most kevésbé borostás arcomat simítom végig, mintha nem hinném el, amit látok. Mintha nem ismerném fel az alakot. Meg-megfúj a hűvös szellő, s annak ellenére, hogy kabátom már nincsen összehúzva, mégsem fázom. Legyen ez bárminek is betudható. Hogyan jutottam el megint idáig? Hogyan hagyhattam, hogy eljussak idáig? Dolgoznom kell az érzelmeim kinyilvánításán, mert az sem jó, ha elfojtom, és – a konyhában történt eset után kiderült, hogy – az sem megfelelő mód, ha kimondom szavaimat. Miért kell egy felnőtt férfinak ilyeneken agyalnia egyáltalán? Megkeseredettségem nem vált át a régről ismert agresszióba. Azt sikerült leküzdenem. Nem értem, hogy ezt miért nem sikerül. A nálam történt eset óta sok mindenen gondolkodtam; mégis mióta vagyok szerelmes Elektrába? Túl régre nyúlik vissza a kérdés alapja, és soha nem gondolkodtam még ezen. Hiszen tudtam, hogy számomra több, mint egy barát. Persze, mindig is tudtam, de szerelemnek soha nem mertem nevezni, hiszen oly’ sok szál köt össze minket, hogy attól félek lángra kapnak és szakítják meg kapcsolatunkat. Hinnék benne, hogy ez lehetetlen, de… most már nem szabad ennyire gyerekesen gondolkodnom.
Egy újabb idegesen szomorkás arctépés után fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy ideje tovább állnom, amikor szívem elfelejt dobogni. A hanghoz párosuló alak, akit magam mögött vélek a tükörben látni megfagyaszt, – s mivel reakcióidőm a konyaknak és a sörnek köszönhetően kissé meglassult, ezért – nincsen elég erőm gyorsan megfordulni, így már csak égető érintését érzem vállamon, miközben megkapom az utasításszerű kérést. Hallgatok. Mélyen. A levegőt zaklatottabban veszem, és Elektra tükörképét bámulva, figyelmesen fülelek. Állkapcsomat krokodilharapás erősségének megfelelő erővel szorítom össze, majd amikor eltalálnak a szavak, lehunyom… sőt összeszorítom szemeimet. A beszéd kezdete egy barátzónába taszító érzéssel fog el, és fájdalmas fintor ül ki arcomra, miközben majdhogynem előrébb lépek, hogy ne érezhessem magamon a finom ujjakat. Ezt a nő is érezheti, hiszen kicsit megmozdul felsőtestem, mintha elrántani akarnám, de végül maradok eredeti pozíciómban. Jobb kezemet szájamhoz emelem, hogy ajkaimat végig simítva fogadjam be a szavakat, majd egy hirtelen érzéstől vezérelten – amikor Elektra befejezi mondandóját – fordulok meg, hogy immár szemben találjam magam vele. Feketéim egyik barnából ugrálnak a másikba, majd egy szempillantás alatt emelem meg mindkét kezem, hogy tenyerembe foghassam finoman arcát. – Mit szeretnél, Elda? – suttogom nevét becézve ajkaiba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=821891#post821891][b]Hegedüsh Marcell - 2020.11.24. 14:36[/b][/url]

Eddig leginkább mattnak ható, fekete szemeimben fény csillan. Nem csupán annak köszönhetően, hogy az egyik közeli utcai lámpa immáron a történetünk főszereplőiként taszít minket a rivaldafénybe, hanem ez leginkább annak szól, amit a nő mond. Szüntelen fürkészem tekintetét, s amikor a szó elhagyja ajkait mintha kezdetleges mosolyban rándulna meg eddig megfeszült ajkaim széle. Izgatott tinédzserként állok előtte, és – ugyan eddig sem voltam szószátyár ebben a néhány percben – még mindig csendbe burkolódzok, mert érzem, hogy még nincsen vége a mondandójának. Nem is akarom, hiszen büszkeségem gyermekmód kuncog fel koponyámban, hogy végig szántson rajta az a gyengéd tűzzel átitatt érzés, amit Elektra szavai maguk után hagynak. Közel vagyok. Nagyon közel. De a suttogó szavak teljes hangerővel csapódnak vissza dobhártyámon, hogy a mérhetetlen boldogságtól megsüketülve érezzem legbelül, hogy szívem masinisztája kiadta a parancsot; indulunk. Agyam zakatol, fülem cseng, mellkasom pedig felrobbanás előtti tüneteket produkál, ahogyan fel-, majd leereszkedik a mély levegővételektől. Amikor meghallom, hogy nem csak értem, hanem tőlem is megbolondul, boldog horkanás távozik ajkaim közül, és erősebben szorítok a tarkót tartott kezemmel a sötét tincsekbe. Felső fogsorommal harapok ajkaimba, hogy elfojtsam azt a földöntúli mosolyt, amit a komoly helyzet vált ki most belőlem. Ám a mosoly nem sokáig marad fáradt vonásaim között, hiszen átveszi felettem a hatalmat a döbbenet egy olyan formája, amivel még sosem találkoztam. Szeretlek, visszhangzik gondolataim között a szó, amire igazából hirtelen egy szót sem tudok megformálni.
– Már hogyne szeretnélek – suttogom alig hallhatóan, miközben finoman húzom immár testét is még közelebb az enyémhez, hogy a hűs szellőtől meghűlt, női kabát átüssön a mellkasomat fedő fehérszín pólón. Minden okkal történik, és minden okkal történt az elmúlt években, és ebben most lettem teljesen biztos. Szorítom őt. Olyan odaadással és tiszta szeretettel, amiről eddig azt sem tudtam, hogy lehetséges.
Boldogság ver tanyát lényemben, miközben szemeimet mélyen fúrom a legcsodásabb szempárba. Ajkaira tekintek, s ugyan biztosan érzi azt a kevés alkoholt remélem, hogy ez még nem tartozik a bántó kategóriába. Nem szeretnék sűrű bocsánatkérésekkel rontani a helyzet romantikáját, így csak szájamat nedvesítve érintem össze sóvárgó ajkainkat. Mélyet morgok az újfent megjelent izgalmi állapottól, amit a csók vált ki belőlem, majd óvatosan veszem először felső, majd alsó ajkát az enyémek közé. Finom játék ez, s közben a nem tarkót fogó kezemet derekára csúsztatom. Az odaadó csóktusa után még néhány apróbbal hintem az édes ajkakat, majd kissé eltávolodva szólok újra. – Hadd érjen melletted a hajnal – mondom még mindig halk szentimentalitással, ám homlokommal egy pillanatra sem távolodok. Nincsen hátsó szándékom. Jó fiú leszek. Csak az ölelésében szeretném végre álomra hajtani megfáradt fejemet. Veled, Elda.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=824343#post824343][b]Hegedüsh Marcell - 2021.01.12. 11:56[/b][/url]

Nem tudom tovább húzni. Töltöttünk órákat, napok és heteket egymás nélkül. Csendbe burkolódzva, a másikra várva. S ez soha nem vezet semmi jóra; valakinek lépni kell. Ugyan nem tettlegesen, de ezt most Elektra megtettem, nekem pedig mondanivalóm van számára, számunkra. Az utcák üresek, a fejem tele gondolattal, és ki-kitekintek a házak felé, amik mellett elsuhanok, ahol már alig égnek a lámpák. Késő van már. Az ajándékozások biztosan megtörténtek a családokon belül, s nem is gondoltam volna, hogy én is kapok egyet. Mert igenis kaptam; egy vallomást rádión keresztül. Romantikus alkat vagyok és mérhetetlenmód értékelem az ilyen gesztusokat, ezért is érte szívemet és lelkemet ennyire mélyen a dalküldés. Kabátom nem téli, sapkát sem húztam. Csak fehérszín pólómat cseréltem egy kivételesen tiszta, sötétkék darabra, hogy arra felkapjam ikonikussá vált bőrdzsekimet és bakancsos lábaimmal a rádió felé vegyem lépteimet. Hajamat hanyagul túrtam össze, arcom kezdetleges szakállba áthajló borostáktól ékes, ajkaim pedig izgatottan pirosodnak ki a menetszélben. Nem is tudom, hogy rekordot futok-e tempómmal, azonban az bizonyos, hogy éjfél előtt néhány másodperccel érem el a helyszínt, hogy az ajtót felszakítva robbanjak az épületbe, s meg sem álljak a jellegzetes üvegablakok előtt. Szívem hatalmasat dobban, és fel-lejáró mellkassal figyelem a bent ülő nőt. Az előző dal már elszállt.
Talán másik szól odabentről, amit nem hallhatok az üveg túloldalán, ezért nagyot nyelve, alsó ajkamat rágcsálva nézem Elektrát. Mi lesz most? Nem tudom. Noha abban biztos vagyok, hogy ebben a pillanatban itt kell lennem. Jobb kezem vaskos ujjait előkapom farmernadrágom zsebéből, és közelebb lépek a „kalitkához”. Annak üvegén terítem szét tenyeremet, és fekete szemeimet le sem veszem a bent ülő nőről. Nem akarok berontani és megzavarni a munkájában, ezért figyelem tisztes távolságból. Mert itt vagyok. És tudom, hogy hol talállak, Elda.