Nem tudott tovább a lakásban maradni.
Annyira egysíkúan teltek a napjai, hogy lassan úgy érezte, kezd beleőrülni az egészbe. Reggel felkelt, felöltözött, megetette az állatait, aztán átsétált a Bestiáriumba, ahol kiosztotta új gondozóinak a napi feladatokat, elmondta az ideiglenesen a minisztériumból kirendelt titkárnak a teendőit, aztán jöttek az állatok, a baglyok... gyógyított, vizsgált, gyógyított, vizsgált, olvasott, utána járt, gyógyított, vizsgált, házhoz ment, kártevő mentesített, vizsgált, ebédelt, vizsgált... aztán elrendezte a maradék papírokat, hazaküldte az alkalmazottait, végül amikor beesteledett, ő is hazament. Vacsorázott, olvasott, ivott egy pohár bort, simogatta a murmáncát, labdázott a golymókkal, betett egy filmet, és elaludt a kanapén. Hogy reggel úgy keljen, mint akit összevertek, és induljon az egész elölről.
Jó pár napja így ment már ez. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Még levelet írni sem volt kedve, pedig nem rég jött egy üzenet Elomtól, az egyik afrikai barátnőjétől. Ha már írt volna, inkább a gondolatait, vagy szavakba öntötte volna az érzéseit, de az sem ment neki túl jól. Főképp, mert valahogy teljesen üresnek érezte magát. Ebből az állapotból akart kiszakadni.
Ezen az estén elhatározta magát. Ha sok mindent nem is tud csinálni, de nem fog otthon ülni, és siránkozva ki tudja min, várni, amint elnyomja az álom valamilyen kifacsart pózban a nappalijában.
Azt nem tudta, hogy mihez fog kezdeni, talán beül valahová egy italra, vagy megkeresi a múltkori parkot, és sétál egyet, vagy rátalál az erdőre, és keres valami megfelelő helyet az elmélkedésre, teljesen mindegy. Csak ne legyen a négy fal között. Másnap úgysem kell dolgoznia, zárva lesz a bestiárium. Az első igazi szabadnapja lesz, amikor nem kell plusz munkát sem vállalnia. Így hát azt csinál ma este, amit akar. Talán elalszik egy tóparton a csillagok alatt. Még azt sem bánná. De ha nem akad más, akkor visszamegy a bestiáriumba, és Dereskarommal tölti az estét. Az egyetlen hímmel, aki mindig hűséges volt hozzá.
Felvette szűk farmerját, magassarkú bokacsizmáját, sálat akasztott a nyakába, mert úgy ítélte hűvös van, és barna bőrdzsekit kanyarított magára. Összefogta hosszú haját, tett magára némi sminket, mert anélkül aztán nem lép utcára, aztán útnak indult.
Elsétált az ékszer üzlet mellett, ahol a zsebórát vette, majd érdeklődve vetett egy pillantást a Mindenki Bestiája varázslény kereskedésre. Van most nála néhány krup kölyök, ha nem viszik el őket, hamarosan, majd ide hozza be az állatokat, hogy gazdára leljenek. Bár imádja őket meggyöntölni reggelente, de jobb dolguk lesz egy tágas, kedves családi házban.
Aztán megáll Őszike néni könyvesboltja előtt, és közelebb hajol a kirakathoz. "Bestiák Bajnoka" - olvassa az egyik, szép borítójú könyvön. Egy férfi áll rajta, mosolyogva kihúzva magát, mögötte egy svéd sróforrú sárkánnyal, lábainál pedig egy háromfejű kutyával. "Hogy ismerheted ki magad legjobban a fenevadak közt" - olvasható a hangzatos alcím. Ez a könyv még nincs meg neki, de érdekesnek tűnik. Ha majd nyitva lesz a könyvesbolt, talán bejön, és megveszi.

۞۞۞

"Maggicus Magnolin életútja" olvassa egy másik könyv címét, ahogy arrébb vetül a tekintete. ~ Hát az meg ki a fene? ~ Karba fonja kezeit, és elmélyülve böngészi tovább a kirakatot, egészen közel hajolva, és némiképp előre dőlve. Ekkor valahogy megborzong a tarkójánál, és furcsa érzése támad. Még a lélegzete is elakad egy időre. Valami arra készteti, hogy oldalra nézzen, és...
- Áh! - ugrik egyet hátrébb. Ilyen közelségre nem számított. Szíve majd kiugrik a mellkasából. Már csak több dolog miatt is.
- Mr.Kensington! Ne osongasson itt az éjszakában, mert a végén még leátkozom! - mondja zihálva, kissé reszketegen nézve a vámpírt, majd leereszti a férfira szegezett pálcáját - amit ki tudja honnan és mikor rántott elő - visszacsúsztatja kabátzsebébe. Próbálja nem kapkodni a levegőt, de beletelik még néhány másodpercbe, mire lenyugtatja kedélyeit.
- Szóval még életben van, helyes. - mondja végül, kissé talán tréfának szánva, de azért kiérződik hangjából valamiféle furcsa él. Elnyom egy röpke mosolyt, és ismét karba fonja kezeit maga előtt. Elsétál mellettük pár fiatal, talán az iskolából. A lányok pedig leplezetlenül, és vihorászva bámulják meg Adamet. Nomusa erre csak halkan felmordul.
- Tart valamerre? - kérdezi végül, egy fokkal szelídebben, mint ahogy az előző mondatát mondta. Nem is tudja, hogy miért volt annyi keserűség a megjegyzésben. Talán túlzottan is lefoglalták gondolatai az elmúlt egy hétben, és nem túl szerencsés, ha sokáig kettesben marad velük az ember. De az is lehet, hogy csak a pillanatnyi rémület okozta. Nem. Ez nem valószínű.
Nem lép vissza, közelebb a férfihoz, csak a kirakat felé fordul ismét, és tekintetét a könyvekre veti, mintha közben tovább olvasná azokat. Kár, hogy egy betűt sem tud kibogarászni belőlük. Összefolynak szemei előtt a sorok, és már az iménti varázsló sem tűnik olyan vidámnak. Nem számított erre a találkozásra, és őszintén szólva épp a mai nap jutott el arra a pontra, hogy túl tegye magát a múltkorin. Több kevesebb sikerrel... erre miért is ne most bukkanna fel? Már nem mintha bánná. Sőt. Viszont talán jobb volna előbb saját magával tisztában lennie. Az sosem árt.

Szemlesütés. Ez valamiféle bocsánatkérés, vagy sajnálkozás lehet. Legalábbis valahogy ennek tudja be, szép lassacskán megismerve a férfi viselkedését bizonyos helyzetekben.
Csak sétálgat. Hát igen. Nem árt, ha néha olyat is tesz az ember. De, hogy a lányok után fordul? Nessa ezt már bosszúsan konstatálja, és a továbbiakat nem is nézve a könyvek borítójába temetkezik. Nem kéne, hogy zavarja ez. Plusz pár hete tisztázták a "transzparenses diáklányok" némiképp mókásnak ható esetét. Igazából csak mosolyognia és fej csóválnia kellene ezt látva. De most valóban annyira belemélyed saját gondolataiba, hogy hiába fut át mindez az agyán, mégsem képes így viselkedni.
A kérdést hallva felsóhajt.
- Hiába vártam a toronyszobámban, nem érkezett meg a szőke herceg fehér lovon, így hát kiszabadítottam saját magam. - ironizál, majd Adam felé fordul. Komor még mindig, de ahogy a vámpír arcára pillant, különös érzése támad. Oldalra dönti a fejét, és úgy fürkészi az arcát.
- Minden rendben van magával? - kérdezi végül, jó pár, hosszú másodperc után. Nem látszik különösebben gondterheltnek a férfi, mégis, valahogy ösztönösen ráérez dolgokra olykor, bár van, hogy hibásan. Most úgy gondolja, talán van valami. És tovább is mehetett volna már, ha akar, mégis megállt mellette. Sőt mi több, még csak oda se kellett volna köszönnie neki, hiszen ha ilyen észrevétlenül mellé tudott osonni, akkor bizonyára ugyanilyen észrevétlenül eltűnhetett volna anélkül, hogy ő bármit is sejthetett volna jelenlétéről.
Ösztönösen késztetést érez arra, hogy közelebb lépjen hozzá. Egyetlen, kis lépésben ez meg is teszi. De a jelenet, amint teljesen hozzá lép, és magához öleli, már csak a fejében játszódik le. Pedig szívesen tenné. Viszont, mint ahogy mondta már, nem akarná hírbe hozni, ha félti a férfi a nevét, ha nem.
Hevesebben kezd verni a szíve néhány emlék felidézése közben. Nyel egyet.
- Ha nincs dolga... talán együtt is unatkozhatunk tovább...
Nem hiszi el, hogy már megint ezt csinálja. Pedig el akart zárkózni ettől, azt akarta, hogy a férfi mondjon valamit, ha szívesen töltene vele egy kis időt, ha már így egymásba botlottak. De megint ő jártatja a száját. Kínos.

Mikor elmondja monológját, nem kap reakciót, a kérdésére pedig nem kap választ.
De egy cseppet sem lepődik meg ezen most már. Sőt igazából már várja is az efféle némaságot. Hozzászokott a férfitől.
Figyeli, ahogy elnéz róla, és összehúzza szemeit. Talán beletalált volna? Tényleg van valami gond? Lehet, hogy nem véletlenül futottak össze. Persze nem gondolja egy percig sem, hogy a férfi direkt őt kereste volna, de a sors talán belenyúlt egy kicsit az estéjükbe.
Felteszi hát az ajánlatát, Adam pedig visszatekint rá. Még mindig zavarba tud jönni ettől a kék szempártól, de ez most szerencsére nem látszik rajta. Hiszen annyira belemerült abba a gondolatba, hogy baj van, hogy szinte azonnal átvette az uralmat a gyógyító - anya, vagy nevezzük bárminek - felette. Aggodalom csillan a szemében. Aztán a férfi mellé húzódik, s ahogy kinyújtja könyökét, Nessa elnyom egy félmosolyt. Belekarol, máris kezét pedig Adam alkarjára helyezi, így mindkét kezével belekapaszkodva a férfinak, s együtt indulnak tovább, ki tudja merre. De most nem is ez számít.
A sötétből előkúszó szellő lágyan megcirógatja arcát, és hátralibbenti hosszú copfját. Lassan lépked magas sarkain, és hagyja, hogy a vámpír szólalhasson meg újra először. Ez pedig meg is történik.
Elkerekednek a szemei a mondatot hallva. Tehát tényleg megtette akkor, ahogyan mondta? Legszívesebben azonnal elkezdene most örömködni, de túl csendesen mondta ezt Adam ahhoz, hogy előre igyon a medve bőrére. Megrágja a mondatot, majd egy kis idő elteltével szólal meg újra.
- Bármi is volt, büszke vagyok magára, hogy megtette. - mondja végül, nem egészen értve, hogy miért épp ezeket a szavakat használja. Le kell hunynia a szemét egy pillanatra, hogy jó irányba tudja terelni gondolatait.
- Elmeséli, hogy történt? - pillant fel oldalvást a tőle jócskán magasabb férfira.

Nem kérdez többet. Csak vár. Némán sétál a férfi mellett, olykor felpillantva rá, olykor pedig a takaros kis utcácskát szemlélve maguk előtt.
Aztán Adam mesélni kezd, ő pedig hallgatja. Lelki szemei előtt látja lejátszódni a jelenetet. Bár nem járt még Adamnél, de valahogy régi, rendezett kaotikus összevisszaságnak képzeli az otthonát, ahol minden sarokban belebotolhat az ember valami érdekességbe. A teremtőjét nem tudja, hogyan képzelje el. De a tekintetét látja maga előtt. Mély, és távoli. Valahogy úgy, mint a mellette sétáló férfié.
A vámpír hangját hallva átragad rá valamiféle különös érzelem. Borzongás, enyhe rettegés, szomorúság, és végtelen szeretet. Nem tudja biztosan, hogy Adam érzelmeihez hasonlóak e, és azok vándoroltak át rá, vagy mindössze ez mind az, amit ő maga érez a férfi iránt. De nem törődik vele, csak hagyja, hogy az egész elsodorja, és összetört reményteli boldogsággal mered maga elé.
Amint véget ér a történet, vár még egy kicsit. Egyrészt arra, hátha még mondana ezzel kapcsolatban bármit is a mellette sétáló, másrészt pedig a saját maga reakcióját is odázza kicsit ezzel.
Nagyon fontos, hogy mit válaszol erre az egészre. Nem lehet túl boldog, mert az hiú ábrándokba ringatónak tűnhet. Nem lehet túl szomorú sem, mert az reményvesztett, de ugyanakkor kimért sem, mert az túlontúl távolságtartó. Érzi, hogy ez egy eléggé érzékeny pont, és próbálja úgy kezelni a mellette sétálót, mintha egy törékeny porcelán szobrocska volna. A lehető legóvatosabban.
- Nem született akkor még megoldás. - mondja a tényt lassan, minden szót kigondolva.
- De azt veszem ki a szavaiból, a történetéből... hogy gondolkozni fog rajta a maga Teremtője. Ez pedig jó. - halvány, szolid mosoly jelenik meg az arcán, úgy pillant fel a férfira.
- Fontos neki. Nem fogja cserben hagyni. - szorít rá picit Adam karjára biztatóan. Örül, hogy feljött ez a téma. Már legutóbb is ráakart kérdezni, de sok minden elvonta a figyelmét, és végül nem jutott el odáig.
Szorosabban hozzábújik a férfihoz. Érzi, hogy talán ezzel segít valamit. Ha mással nem, csak a közelségével.
- Ahogyan én sem. Ezt soha ne feledje. Történjen bármi. - teszi hozzá csöndesen. Csak, hogy tisztában legyen vele a férfi, és elkerüljék az esetleges félreértéseket. Semmi oka nincs rá, hogy azt gondolja, ő másképp állna hozzá, mint eddig. Vannak halandó ostobaságai, amik fájnak, vagy aggasztják, szomorú lesz tőlük... de mint minden máson, ezen is túllép majd. Az első és legfontosabb most Adam.
- Hogy érzi magát?
Tudnia kell. Több dolog miatt is. Enyhe zaklatottság vibrál a levegőben.

Hogy ígéret e amit tesz?
Végső soron lehet annak is venni. Egyrészt színtiszta kötelességtudatból. Hiszen ő a gyógyító, Adam pedig valahol még mindig a páciense. Ha nem is olyan, mint a többi. És, mint ilyen, meg kell tennie mindent, amit tud, hogy eredményhez jussanak. Habár sokkal nehezebb és nyakatekertebb a dolog, mint azt eleinte gondolta. Voltak jó célzásai, jó lövései, és egy két találata is. De a versenyt még nem nyerte meg. És talán csak bíró lesz rajta, nem pedig versenyző.
Ami pedig azt illeti, hogy megtartja e ezt a különös, majdnem ígéretet... nem rajta múlik. Ha ő kimond valamit azt komolyan gondolja. Elszántan és szilajan tartja hozzá magát.
Kerültek is bármennyire közel egymáshoz az elmúlt hetekben, történt bármi, és lesz bárhogyan ezután... megszerette a vámpírt. Igenis, megszerette. Ez már több, mint kedvelés. Hiszen szeret a társaságában lenni, szeret vele sétálni, beszélgetni, és szeret a szíve mélyén félni tőle. Aggódik érte, talán inkább barátként, mint egy egyszerű feladatként, és próbál a fejébe látni, kitalálni, hogy mire gondolhat, hogy mit érezhet. Már amennyire tud érezni, a férfi elmondása alapján.
Ez pedig azt jelenti, hogyha elhatározza, kitart mellette, igen nyomós indok kell majd ahhoz, hogy ne így történjen. Mondjuk a halál. Az elég nyomós indok volna.
A férfi válaszát hallva elmosolyodik, és közelebb húzza magához a karjánál fogva. Annyira gyermekien őszintén hangzott ez a felelet, hogy egy pillanatra még azt is elfeledte, hogy nem egy emberrel sétálgat ilyen meghitten cseverészve. Még a környékünkön elhaladó egy két ember sem érdekli most. Az pedig már végképp nem, hogy szólnak e bármit ahhoz, hogy együtt látják őket. Adam felajánlotta a karját, ő pedig elfogadta. Pont.
- Fogalma sincs róla, milyen szerencsés, hogy nem tudja, Mr.Kensington. - somolyog egy kissé, majd hatalmasat sóhajt.
- Mit nem adnék érte, ha olykor leadhatnám az érzéseimet... az érzékeimet... jó pár emberi mivoltomat. Csak beadni egy időre megőrzésre. Hagyni az egészet, sutba vágni... aztán majd talán visszavenni néha.
Elmélázik a gondolatra, és ellágyul a tekintete az utcakövet bámulva. Mintha ott látna valamit, ami megérinti a szívét.
Betérnek egy mellékutcába. Fogalma sincs róla, hogy hol vannak, pedig nem nagy ez a falu. Bár jóval nagyobb, mint amire számított. Itt viszont még szintúgy nem járt, mint a múltkori parkban sem. Azóta sem volt ideje felkeresni. Ma este gondolt rá... de talán majd máskor.
- Hová visz? - pillant fel a férfira, ám elhangzik egy kérdés. Elkomorodva süti le tekintetét, és a házak falát bámulja Adam arca helyett. Majd sóhajtva fordul előre.
- Biztosan tudni akarja? - kérdezi végül. Persze feleslegesen, hiszen minek is kérdezett volna rá.
- Nem túl vidám, és nem is túl izgalmas történet. És igazából elég hosszú is.
Egy ideig hallgat, aztán folytatja.
- Rövidre fogva... nem találtam meg Angliában, amit kerestem. Tanultam, vizsgáztam, gyakorlatoztam... elértem valamit a munkámban, amiért rajongok. Volt egy futó kalandom, még mielőtt letettem a vizsgáimat... aztán volt egy férfi... aki hiú ábrándokkal kecsegtetett... végül pedig volt egy harmadik, aki gyűrűt is adott.
Gúnyosan elmosolyodik.
- Inkább tényleg meggyűrűzött, mint egy állatot. - mondja bosszúsan. - Nem pedig eljegyzett... fogalmam sincs, hogy lehettem annyira vak... tulajdonképpen még szerencsés is vagyok, hogy még az esküvőnk előtt egy órával nyitottam rá, amint az egyik koszorúslányt... - és itt olyan szót használ, ami nem igazán alkalmas rá, hogy nyomdai papírra vessék.
- Összegezve... Angliából eltűntek a férfiak. - nyomja meg az utolsó szót elég erőteljesen.
- Így hát én is. Nem bírtam tovább ott maradni. Csak a munkám miatt húztam majdnem két évig ezután...
Aztán egy időre csak elmélázik, kissé magába fordulva. Amikor ezeket a keserű emlékeket felidézi, nem érez magában sem szépet, sem pedig jót. Mintha nem volna érdemes rá, hogy bárki is komolyan törődjön vele, hogy bárkinek is fontossá váljon. Mégis mindig kiteszi a szívét a placcra.
- Na és maga? - kérdezi végül csöndesen, még mindig nem nézve a férfira. - Maga miért pont ide jött? Hol élt azelőtt?

Hallgatás, és semmi több.
Muszáj elmosolyodnia a férfi némaságát hallva, és még szorosabban karol belé.
- Tudja ilyenkor jönnek a sajnálkozó szavak. - kezd bele halkan. - És a szánakozó tekintetek. Utálok erről beszélni, épp ezért. - megtorpan, és így magával húzza a férfit is. Remélhetőleg nem sodorja el, ahogy tovább lép.
Még mindig a karját fogva, elé lép, hogy a szemébe nézhessen. Nem hozná zavarba, ha ránézne. És nem véletlenül. Egy ideig nem szól csak fürkészi az arcát, majd összevonja szemöldökét, és komolynak szánt, de némiképp incselkedő tekintettel bámul rá. Mintha keresne valamit. Aztán megcsóválja a fejét.
- Nyoma sincs szánakozásnak. - mondja végül, mintha megrovó volna, de eztán következő mosolya - ha szomorkás is a tekintete - elárulja, hogy egyáltalán nem dorgálásnak szánta.
- Épp ezt szeretem magában. Többek között. - mondja, miközben visszafordul menetirányba, és ismét elindul. Tisztában van azzal, hogy talán ha akarna sem tudna szánakozó kifejezést kicsikarni a férfiból, de ennek különösen örül. Senkinek nem tud erről ilyen tisztán, és gond nélkül beszélni. De Adam mellett jönnek a szavak, mert tudja, ő másképp értékeli az egészet, másképp fogja fel, és másképp látja. Neki pedig pont erre van szüksége. Pont ezért tud ilyen könnyeden beszélni róla. Nincs több lenézés, vagy sajnálat, nincs több felesleges tanács, ami nem ér semmit. Nincs több "tudom mit érzel", vagy "édesem, elképzelésem sincs róla, milyen lehet neked". Csak a szavak és a tények.
- Hogy hogy érzem magam az egésztől, ami történt? Rohadtul fáj. - szólal meg végül. - Értéktelenné tesz, úgymond. Mintha csődöt mondtam volna. De elmúlt, megtörtént. Én pedig továbbléptem. Tanultam belőle. Végeztem az ilyesfajta emberi kapcsolatokkal. A varázslényekkel sokkal egyszerűbb. Ott minden annyira magától értetődő. És olykor az az egyszerűbb, ami bonyolultabbnak tűnik. - maga elé hunyorog, és elengedi a mellkasában szorító érzést. Most nincs szüksége rá.
Egy ideig azért ismét hallgatva sétál Adam mellett. Sok minden jár a fejében. Arcok, szavak, mozdulatok... régi érzések, melyek ugyanolyanok felidézve, mint azelőtt. Ugyanúgy érzi azokat az illatokat, ugyanúgy hullámzik át rajta, és ugyanúgy hevesebben dobog a szíve. Aztán a rossz emlékek is legalább annyira bántóak. Mintha egy nagy kád jeges vizet öntenének a nyakába. Megborzong tőle. Borzalmas. Ennél az érzésnél nincs rosszabb. Amikor megkínoznak, megtörnek, azok, akikben bíztál és hittél. Mintha egyik pillanatról a másikra kiürülnél, és nem maradna semmi benned. Csak a legfájóbb üresség, ami valaha létezhet a világon. Végtelennek tűnik, örökkévalónak. Elengedhetetlennek.
Úgy kapaszkodik Adambe, mintha ő volna az egyetlen biztosíték a jelenhez. Próbál szép lassan visszatérni, és inkább csak kérdez. Erre pedig kap is választ.
- Milyen volt ott? Mit csinált? Voltak barátai? - kérdez rögtön. Most jobb is lenne, ha egy kicsit a férfi beszélne. Egyébként is megnyugtatja a hangja, még ha a jelenléte egyszerre borzolja és csitítja kedélyeit. Mint amikor egy tigris dorombol. Mélyről, kedvesen, de félelmetesen szépen.
Megkérdezné azt is, hogy miért döntött úgy, hogy eljön. De erre inkább nem tér ki, hiszen lehet, hogy elég személyes. Csak nézi az elnéptelenedett, szűkös kis mellékutcát. Az egyik ház emeleti ablaka félig nyitva, fény szűrődik ki rajta. Egy macska ül benne, majd észrevéve őket, fújva eltűnik. De a zene, ami kiáramlik, különösen jólesik most neki. Egy kis dallamosság az éjszakában. Szereti ezt a számot. Elengedi egyik kezével a férfi karját, majd másik kezének ujjait Adam ujjai közé fonja, megemeli a karját, és fordul egyet alatta. Cinkosan néz a vámpírra, majd visszalép hozzá, és újra belé karol.
- Itt úgysincs most senki. - von vállat, magyarázva, hogy az, hogy egyedül a férfi bolondnak nézi, az még nem gond. Bár szabálytisztelő, de azzal nem sért meg senkit, ha kissé őrült, és táncol egyet az utcán. Kell ilyen is, hogy ne legyenek olyan egysíkúak a hétköznapok.

Egyetlen rövidke mondat az egész amit kap, nem több.
Csak két szó. Nincs benne semmi rossz, vagy semmi túlzás. Nem fellengzős, nem biztató, nem erőlteti le magát az ember torkán. Nem jelent se többet se kevesebbet, mint aminek hangzik.
Mégsem mondtak neki ennél szebbet. Voltak akik bizonygatták, mennyire jó, voltak akik azt mondták, az ő hibája, miért ment bele ebbe az egészbe. Mindig csak szavak, túl sok szó. Ez viszont...
Ellágyulva néz maga elé, furcsán csillogó szemekkel. Olyan szelíd, és szeretetteljes mosoly jelenik meg az arcán, mint amilyen már nagyon régen nem volt ott. Kezei finoman feljebb simulnak a férfi karján, csak ennyivel jelezve, hogy mennyire jólesett neki amit mondott. De nem mond semmit. Nem is baj. Van, amikor feleslegesek a szavak.
Ez egy ilyen pillanat.
Átadja magát neki, és csöndesen sétál tovább. Amíg el nem hangzik egy kérdés. Felsóhajt. Hogy magyarázza el?
- Belefáradtam az egészbe, Adam. - mondja végül halkan. - Tényleg. Ez nem önsajnálkozás, vagy egy felelőtlen kijelentés. Nem azt mondom, hogy nem hiányoznak a romantikus pillanatok, vagy a gyengédség. Nem. - rázza meg aprót a fejét.
- Csak azt, hogy nem akarom. És két éve nincs is senkim. Pont ezért. Ahogy már mondtam egyszer... túl sok a kérdés. Te mit akarsz, én mit akarok, szeretsz nem szeretsz, mi a franc van... nincs rá szükségem.
Elhallgat egy időre, és csak aztán folytatja.
- Egyszerűbb a pillanatnak élni. És elzárkózni az egésztől. Házasság, gyerek? Régen akartam, igen. De ma már másképp látok mindent. A szeretet az, ami áthidal téren és időn át. Nekem pedig az is elég. Sőt. Több mindennél... többet ad, mint a vágy. Többet, mint az akarat. Amíg van, akit szerethetek... nem vagyok egyedül.
~Még akkor sem, ha magányos vagyok...~ teszi hozzá gondolatban, de ezt már nem mondja ki. Persze, hogy nem jó így neki. Persze, hogy akarna többet, és akarna mást. De már nem úgy mint régen, és jelentősen más értékrendszer szerint. Ha lassan is, de pontosan ezért lép túl olyan dolgokon, amiken régen nem tudott volna. Régen már magával sodorták volna az érzelmek örvényei. Most is ott tombolnak benne. De már kordában tudja tartani őket.
- Milyen muglik között élni? Mennyire másak, mint mi? - kérdez aztán rá, hogy ne csak róla beszéljenek. Már így is túl sokat mondott az érzelmeiről, gondolatairól. De hát végre elmondhatta valakinek, aki nem kövezi meg ezért. Ennyire mélyen még sosem ment bele, most viszont nyugodt szívvel kiadta magából.
Ám fejben egy legyintéssel elsöpri most ezt az egészet. Hiszen érdekli a válasz, és szeretné hallgatni a férfit, ahogy beszél. Még ha Adam nem is szokott hosszas szónoklatokat tartani.
- Mindig is érdekelt. - teszi még hozzá. - Apám rajongott a muglikért. Mindenféle tárgyat beszerzett tőlük, amit csak tudott. - emlékszik vissza gyerekkorára. - Imádta az anyacsavarokat, a villanykörtéket... - nevet fel halkan. - Egyszer karburátort - azt hiszem ez az a szó - szerelt fel egy seprűre, és feltett szándéka volt rá, hogy kereket is tesz rá, így multifunkcionálissá teszi. Lehet vele menni a földön, vagy repülni az égen... - ismét felnevet. - Fogalmam sincs mi értelme volt! Még mindig megvan a fészerben odahaza... - elcsendesedik, és felsóhajt. Ismét egy olyan emlék, ami bár örömteli, de végül elszomorítja.
- Gondolom maga nem ilyen őrültségeket "bütykölget". - mondja.
Jó is, hogy meghallja a zenét. Elvonja kicsit a figyelmét. Játékosan fordul egyet Adam karja alatt, ám amikor visszaállna mellé, hogy tovább sétáljanak, a férfi magához vonja, amitől nyomban felgyorsul a szívverése. Meglepetten pislog rá, ám amikor táncba kezdenek, csak szélesen elmosolyodik, és folytatja a lassú mozdulatokat a vámpírral.
- Maga mindig meglep engem, Mr.Kensington. - mondja szelíden. Pördül egyet, aztán hozzá lép, és hűvös kezeit fogva ringatózik a zenére. Ilyet is régen csinált már. Sőt. Szokott olykor egy két tánc lépést tenni az utcán, ha jó kedve van, vagy ha olyan zenét hall. Persze többnyire ilyenkor senki sem látja őt. Ám ez... hogy valakivel csak úgy táncolni kezdjen... ráadásul egy férfival... férfival talán még soha nem is volt ilyen. A barátnői szokták meg leginkább képtelen kitöréseit.
Vannak pillanatok, képek, amiket nem tud elfelejteni az életéből. Nincs sok, hiszen annyi minden történik vele mostanában... de ez, amikor az éj leple alatt, egy kihalt utcában, a halkan kiszűrődő, kellemes dallamra táncol egy vámpírral... minden bizonnyal örökre beivódott az agyába. És most ha megkérdeznék, hogy van... a sok fájdalmas dolog kimondása után is azt mondhatná: "egészen jól".

- Engem a más szempont érdekelne. - somolyog.
Nem volt túl hosszú válasz, és kissé rébuszokban kapta, mint többnyire, de azért mégis csak valami. Ám folytatja a férfi, amin meglepődik kissé, de hihetetlenül örül neki. Mesél egy kicsit, ő pedig érdeklődve hallgatja.
Szereti hallgatni, ahogy beszél. A hangját, a dallamosságát, a kifejezésmódját. Rásimul a karjára közben, és próbál nagyobbakat lépni, hogy összhangban maradjanak.
- Nem lehetett túl sok az a pár évtized. - jegyzi meg tréfásan, arra célozva, hogy azért nem hinné, hogy a férfi figyelmét sokáig elkerülték volna a furcsaságok. Talán csak nem foglalkozott vele, azért nem figyelt fel rá azonnal, biztosan akadt jobb dolga ennél. Aztán elgondolkodik azon, hogy milyen különös is, amikor két idő találkozik. Ez biztosan csoda a vámpírlétben. Elvégre, ha Adammel nem történik meg, ami, akkor bizonyára tényleg pap lesz, leél egy életet, aztán vége. Ennyi volt. Ő pedig megszületik ebbe az új világba, és ma este talán csak tétlenül kóborolna az utcán, és nem tudná, hogy mi hiányzik az életéből. Mindennek van ok okozata, és minden lényeges valamiért. Még ha az ember nem is gondolná elsőre. Pedig annyira egyértelműek ezek. És annyira bosszantó, hogy a legtöbben sohasem agyalnak hasonlókon. Nem érzik magukat szerencsésnek, ha belesodródnak valami jóba, csak lefoglalják a lényüket felesleges, halandó dolgokkal. Vagy értelmetlen kérdéseket tesznek fel, amikor egyszerűen csak örülhetnének is, hogy ezt így hozta a sors.
Ebben a pillanatban hihetetlenül örül annak, hogy Adam vámpír. Mert így tette lehetővé a világ, hogy megismerhesse. Még ha találkozhatott is volna a férfival egy előző életében. Ki tudja ezt megmondani?
- Nem hangzik rosszul. - mosolyodik el gondolatmenete végén. - Kívülállónak lenni. - magyarázza. - Csak szemlélni a világot, és a változását, vagy a maradandóságát.
Annyira elmorfondírozik ezeken, hogy egészen elfeledte már a benne kavargó kellemetlen érzéseket, melyeket az ex vőlegénye emléke váltott ki belőle. Sőt, még azon is túllép, amiken eddig agyalt. Hogy mit miért nem akar már, vagy min, hogyan változtatna. Ilyenkor jelentéktelenné válnak az ilyesfajta szürkeségek.
Az viszont kellemes, ahogy édesapja vidám arca felrémlik előtte. Bár fájdalom, ami eztán vele történt, de Orma nagymama mindig azt mondja: "csak arra emlékezz, ami boldoggá tett". Beszél egy kicsit az őrültségeiről, inkább csak megemlítés szinten, ám amikor megérkezik Adam válasza, elneveti magát.
- Valóban? - pillant a férfira széles vigyorral. - Azt hiszem remekül kijöttek volna egymással. És persze, hogy érdekel! Egy kísérletező, félfeltaláló, mugliimádó auror lánya vagyok. - mondja büszkén, és szeretettel, majd arcára olvad a szelídség.
- Mosolyog. - közli, egyszerű tényként. Olyan tényként, ami kedves neki. Eddig csak egyszer látott ilyet a férfi arcán, de azt igazából nem ő váltotta ki belőle. Most viszont talán. És próbálja megőrizni ezt a pillanatot.
Aztán táncolni kezdenek. Nessa néha felnevet, ahogy próbálja felidézni magában a mozdulatokat. Nem tegnap volt, hogy utoljára ilyet táncolt, és azután már nem is ezt a formát tanulta. Az viszont ide vajmi keveset érne, és már azt is elég régen csinálta utoljára. Azért még benne van a dolog, és nem változott a hajlékonysága sem. Ha megpróbálná, még mindig sikerülnének a régi mozdulatok, talán csak nem ártana előtte lazítania kicsit. Most viszont semmi más nem számít, csak a zene. Adam és ő. Egyszerűen elengedi magát.
- Nagyon jól táncol, Mr.Kensington. - jegyzi meg közben vidáman. Még a gondjait is elfeledte. Ám, ahogy minden az életben, sajnos ez is véget ér, s lassan elhal a nevetése az utcában.
Magához húzza a férfi, mire megakad a lélegzete is, és csak nézi a kék szempárt. Mindig úgy el tud veszni benne.
- Köszönöm. - suttogja, szinte nem is hallhatóan, csak a szája mozog. Ez az egész egyszerre volt romantikus, humoros, és felemelő egyben. Nagyon hiányzott ez neki. És hiányzott a férfi is. Be kell vallania magának. Felemelné egyik kezét, hogy arrébb simítson egy tincset a vámpír arcából, de inkább nem mozdul most. Jó így. Egyszerű és szép. Mint a holdfény, vagy a csillagok vibrálása az égen.