Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=455200#post455200][b]Bakonyi Annamária - 2015.01.20. 01:07[/b][/url]

Megszöktem otthonról, az a nagy helyzet. Már nem bírtam tovább azt a feszült hangulatot, ami ott uralkodott, ahogy azt se, hogy folyton előjött, hogy a bátyám, Gergő milyen fura, és remélik, nem lesz senki más is olyan a családból. Nem a fenét. Ezt nektek, ti, akik a szüleimnek nevezitek magatokat. Pont olyan fura vagyok, mint ő. Egyikünk se megszállott, ha már itt tartunk, csak varázslók vagyunk. Ha féltek, hát a ti bajotok, nekem ennyi elég volt. Hajnalban fogtam a csomagom, kimásztam az ablakon, miután hagytam egy levélkét nem a létező legszebb szavakat használva, hogy mi a véleményem róluk és felültem a vonatra. Az utóbbi egy hónapban eladtam szinte minden mozgatható vagyontárgyam, a karácsonyra kapott nyakláncot kivéve, így kigyűlt az útra szükséges összeg. A papírokat majd rendezem helyben. Jó lesz úgyis, és ha nem is, oda már nem megyek vissza semmi pénzért. Nem akarom én is a pincében végezni, vagy valami hasonló. Bogolyfalva nem nagy szám, ezt abban a percben leszögezem, ahogy leszállok a vonatról. Unalmas kis porfészeknek tűnik, mint a többi hasonló miniatűr városutánzat, de nem érdekel, csak jussak el az iskoláig. Mindenhol jobb, mint otthon. Az egyik sarkon megállok szétnézni, bár itt se lehet eltévedni azért, csak na, mégis jó lenne tudni, merre van a toronyiránt, mire nem Gergő az, aki fél percen belül leszólít? Hogy az a... pedig a szép szőke hajam égővörös, és az arcomba omlik, véletlenül sem kötöttem össze, és nem is úgy nézek ki, mint ahogy otthon. Nem tudom, látott-e valaha így egyáltalán. Bakancsban, szakadt harisnyában - egy körömolló mily csodákra képes -, combközépig alig érő fekete szoknyában meg fekete ingben parádézok, ami amúgy itt-ott tele van még biztosítótűvel is ráadásnak, kezeimet ujjatlan kesztyű fedi, nyakamban fekete sál, vállamon átvetve egy kissé már megviselt, kitűzőkkel tarkított sötétszürkére kopott táska, a sminkem sem kevés, ha már itt megtehetem, erre ő mégis kiszúr kapásból. Örülhetnék, hogy felismert, a nyakába vethetném magam, de nem teszem. El akartam kerülni. Biztos a szemem árult el. Kontaktlencse kellene, vagy valami jó kis színváltó varázslat. Horkantok egyet idegesen, és megvonom a vállam.
- Na mi van? Kiengedtek levegőzni? - kérdezem, de hát sose voltam igazán kedves vele. Könnyebb távol tartani, mint később rájönni, hogy nem kellett volna közel engedni, mert még többet ártanánk egymásnak, mint a jelenlegi helyzetben. Rántok egyet az utazóládámon és elindulok előre, amerre az iskolát sejtem, majd a kérdésére vissza se fordulva kiabálom a választ.
- Leléptem, ha eddig nem esett le, nagyokos. Megyek elintézni a hátralévő papírokat, és aztán még vagy öt évig kerülgethetjük egymást. Úgy hiányoztál, majd megevett a fene - közlöm vele, és megyek rendületlenül előre emlékeztetve rá magam, hogy dolgom van még valahol egy iroda dohos levegőjében, már ha megtalálom, hová is kell eljutnom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=455203#post455203][b]Bakonyi Annamária - 2015.01.20. 01:45[/b][/url]

Gergő. Valahogy nem éppen arra vágytam, hogy vele találkozzam, avagy inkább fogalmazzak úgy, hogy nem így. Tudtam előre, hogy nem fog örülni, ha láthat, de csak nem sikerül elkerülni a jelenetet, és ha már így van, akkor csináljuk azt rendesen. Beleadok én is apait-anyait ebbe a kelletlen üdvözlésbe, kicsit se várt testvéri találkozóba. Nem vagyok már kislány. Lassan tizenhét leszek, ami itt az iskola falai között már nagykorúnak minősül, erre mégis kezdjük a régi mesét, mert ő a bátyám. És aztán? Ez semmire nem jogosítja fel, nem vagyok én a tulajdona. Látom rajta, hogy ideges. Akkor túrja így a haját, mint most, amikor mellém szegődik, és egyszerűen lerázhatatlan útitárssá válik, pedig legszívesebben éppen elfutnék. Ha tudnám, hogy merre menjek, meg se állnék az iskoláig, a szobámig, az ágyamig.
- Le hát - vágom rá a választ a kérdésére csak úgy foghegyről, és még csak azért se fordulok felé. Higgyen, amit akar, engem lefoglal, hogy úgy ráncigáljam a ládámat, mintha magát megmakacsoló öszvér lenne legalább. Újabb kérdések záporoznak szeretett bátyámtól, határozottan aláhúzva, mennyire nem örül annak, hogy láthat. Köszi, Gergő, én is szeretlek, baromira, remélem, tudod. Ha most elbőgném magam azzal a szöveggel, hogy félek otthon maradni, mert nem akarok végigmenni azon az egészen, amit vele műveltek, az se hatná meg, ráadásul a sminkem is lefolyna úgy, ahogy van. Elhúzom a szám inkább nem élve a drámainál drámaibb lehetőségek egyikével sem végül, csak idegesen fújom ki a levegőt, majd rápillantok futólag.
- Tanulni jöttem, szokj hozzá. És azt mondod, haza? Eddig már kitörölték még a te nevedet is a családi legendáriumból, az enyémről nem is szólva. Nem mehetek haza, ezzel szerintem már te is tisztában vagy, és pont annyira nem is akarok hazamenni. Haza - keserűen nevetem el magam a szóra - Ébresztő, bátyus, az nem otthon, ahol kísérleti nyúlnak tekintenek, mert nem illesz a képbe. Furcsán használsz szavakat, de semmi gáz, jövő karácsonyra megkapod a nagy értelmező szótárat - teszem még hozzá, aztán befogom a szám, és az útra koncentrálva gyorsítok a lépteimen. Minél hamarabb le kellene ráznom már, vagy ennek az egész találkozónak csúnya vége lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=455205#post455205][b]Bakonyi Annamária - 2015.01.20. 01:58[/b][/url]

Várdomb az otthonunk, jelenti ki a bátyám, és tudom, hogy valahol ebben azért igaza van, de hogy azt a házat is az otthonának nevezze, ahol felnőttünk... Merész. Részemről még a szüleim szülői mivoltát is megkérdőjelezném, de hangosan nem teszem meg, úgysem értene egyet. Túl jólelkű ő ahhoz. Egy pillanatra lehunyom a szemem, miközben előre döntöm a fejem, hadd lógjon arcomba minden hajam, majd megvonom a vállam nemtörődöm módon.
- Nekem nem az otthonom egy olyan ház, ahol nem tűrik meg, hogy az legyek, aki vagyok - jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Nem az otthonom egy olyan hely, ahol folyton menekülnöm kell és titkolóznom, egy olyan hely, ahol a szemem előtt gyötrik a bátyámat, mert nem felel meg az elképzeléseknek. Ez nem otthon. Örülhetnek, hogy megszabadultak tőlem, és ha minden sikerül, Gergőnek sem kell majd velem foglalkozni, talán kaphatok ösztöndíjat, ha elég jó vagyok, legalábbis ebben reménykedem. Ne legyen gondjuk velem, rám. Nem kell. Megoldom egyedül az egészet, meg én. Hevesen ráncigálva az utazóládám egyre jobban szedem a lábam, hogy elérjem a kastélyt, de Gergő csak nem marad le. Mi a fenéért van a nyomomban? Mit akar még hozzám vágni?
- Hagyj már békén. Nem kell a nyomomban lihegni, jó? Egyáltalán nem kell úgy tenni, mintha... - mintha számítanék, de nem bírom kimondani azt, amit elkezdtem. Megállok, egy fél pillanatig csak bámulok rá. Ismét rám tör a kényszer, legszívesebben a nyakába borulnék, hogy csak öleljem meg, nem kell mondani semmit, csak egy kicsit hadd érezzem, hogy van még valakim, nem fordítottam hátat az egész családomnak és az se nekem, de nem. Megrázom a fejem emlékeztetőül, hogy ez soha nem is működött így, és befejezem, amit elkezdtem.
- Nem kell velem foglalkoznod. Megleszek egyedül is, ha már ezt választottam - mondom kevésbé szúrósan, hisztisen, de felszegem a fejem és ismét útnak indulok, két lépést sem teszek meg azonban, amikor újabb kérdése akad.
- Nem tudom. Talán tizenegy lehettem, amikor először történtek körülöttem furcsaságok, de úgy tizenhárom évesen jöttem rá csak, hogy mi miatt. Közben meg láttam, mit tettek veled. Elég meggyőző volt ahhoz, hogy ne akarjam elmondani senkinek - válaszolom magamhoz képest egészen csendesen, és semmi pénzért nem fordulnék vissza. Féltem, hogy otthon rájönnek. Majdnem négy éven át rettegtem, és előfordult, hogy csak hajszálon múlt, legfeljebb hazugságért kaptam, és még örültem, hogy csak azért. Nagy levegőt veszek, nem kell mindig mindent tudnia neki is, és ismét magamra öltve a magabiztosság és határozottság látszatát, elindulok a kastély felé újra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=455207#post455207][b]Bakonyi Annamária - 2015.01.20. 02:09[/b][/url]

Furcsák vagyunk mi ketten. Minden más normális testvérpár örülne a másiknak, de nálunk ez nem így megy. Bakonyiéáknál soha. Az utca közepén esünk egymás torkának, még ha nem szó szerint is, de valahol mégiscsak az az én hangnemem, az ő válaszai. Minden. Kihúzom magam, mint akiről lepereg minden egyes szó, holott éppen ezeket is a többi mellé rendezem szép sorjában. Érvek. Csupa, csupa szép kis bizonyítéka annak, hogy szerintem nem kellene itt lennem. Annak, hogy nem örül nekem. Ha hazamennék, ugyanezt kapnám. Nem kellene ott lennem. Sehol se kellene lennem ezek alapján. Nem kérnek belőlem. Az élet csodaszép, hogy mást ne mondjak. Mindenki elmehet melegedni, akkor is maradok, és túlélem. Csakazértis, Gergő, csakazértis. Azzá tett az otthonom, aki vagyok. Úgy szeretem, hogy felülírja minden szavam, mert ő aztán tudja.
- Erre nem vagyok büszke - válaszolom és a mondatot követően nevetésem keserű, kissé már hisztérikus. Azzá tett hát. Ezzé a valamivé, amiről igazából még én se tudom, micsoda, csak azt, hogy nem ilyennek kellene lennie. Ha máshol nőttem volna fel, talán most aranyos szőke angyalka lehetnék, de nem vagyok. Legeslegbelül, a lelkem mélyén lennék porcelán. Vagyok. Nem tudom. China doll, amit védeni kell, úgy védeni, hogy vaskos falakat építek magam köré gúnyból, sértésekből, gyűlöletből, és itt bent kucorgok a saját félelmeimmel, miközben le merném fogadni, hogy mindenki azt hiszi, semmitől sem félek. Jó ez így, nagyon jó. Higgyék csak. A saját félelmeimből ne kovácsoljon ellenem senki fegyvert. Nem hagyom. Hátranézek a vállam fölött a bátyámra, és egyetlen vékony vonallá préselődik a szám. Ha azt mondanám, hogy szükségem van rá, vajon kinevetne? Nem kockáztatok. Megvonom a vállam a kérdésére. Nem úgy terveztem a mondatot befejezni, ahogy befejeztem, de nem kell vele törődni. Pillanatnyi botlás volt csupán, felülírtam a második változattal.
- Azt mondtam, megleszek egyedül is - válaszolom éles hangon, ellentmondást nem tűrve. Az én bajom ez az egész, megoldom, neki legyen elég a sajátja, ha már úgyis kijutott. Kapott bőven, többet is, mint kellett volna, azt hiszem, nem szándékszom a nyakába akaszkodni most a saját bajommal is, ami egyébként valahol talán még nevetséges is az övéhez képest. Láttam, mit műveltek a saját bátyámmal a szüleim. Kicsit bánom, hogy annyira féltem, hogy sosem tettem ellene semmit, most ez minden, amit tehetek, hogy nem kérem, fogja a kezem. Azután a levél után, amit írtam, otthon már bizonyára el is felejtették a nevem. Anna nincs többé. Gergőt viszont ebbe a legkevésbé sem akarnám belerángatni. Itt van, tanuljon nyugodtan, rólam azt sem tudják, hová mentem, tán csak nem jönnek rá. Mindegy. Szusszantok egy nagyot, jobb lesz mindenkinek ez így, hát rángatom is tovább a ládámat az épület felé, és foghegyről válaszolok a kérdésre. Komolyan, miért nem képes leszakadni rólam?
- Nem kell sajnálni, igyekeztem, hogy senki ne is vegye észre - válaszolom, és makacsul bámulok továbbra is magam elé az útra. Volt úgy, hogy majdnem elmondtam, volt úgy, hogy majdnem kiderült, de összességében örülök, hogy mégsem.
- Nincs neked jobb dolgod amúgy, mint engem vallatni? -  testvéri szeretetből jelesre vizsgáznék, ha a bátyám sértegetése lenne a tétel, azt hiszem, már tulajdonképpen rutin az egész, megszokás, hogy valahogy távol tartsam magamtól őt is.
- Nem fogom megváltoztatni a döntéseimet. Spóroljunk meg magunknak egy fölösleges vitát - állok meg hirtelen és fordulok szembe vele az út kellős közepén. Felnézek rá, hiszen végtére is magasabb mint én néhány centicskével, és széttárom a két tenyerem felé, jelezve, hogy ez már megmásíthatatlan tény, ezzel kell számolni.
- Boszorkány vagyok, nem bírom tovább otthon egy fedéllel a szüleinkkel, megszöktem és itt vagyok. Három évnyi késében vagyok a többiekhez képest, viszont ha jól értettem, boszorkányként már nagykorúnak számítok és meghozhatom a saját döntéseimet. Tanulni akarok és tanulni is fogok, akár szeretnéd, akár nem. Most pedig, ha megbocsátasz, el kell intéznem a beiratkozáshoz néhány dolgot. Ha esetleg segítenél és mondjuk megmutatnád, hogy hol kell mindezt megoldanom minél hamarabb, megköszönném, ha viszont csak arról szeretnél meghatónak szánt kiselőadásokat tartani, hogy jobb nekem otthon, akkor inkább nem tartok igényt a társaságodra - mondom ki egy szuszra, mielőtt bármit is elfelejtenék netán véletlenül kérdőn pillantva fel rá mondandóm végeztével.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=455209#post455209][b]Bakonyi Annamária - 2015.01.20. 02:20[/b][/url]

Dacosan megvonom a vállam utolsó megjegyzésére. Nem értem, minek akar egy oda tartozni, amikor ő még rosszabb tapasztalatokat hoz, mint én. Mindegy, nem akarom, hogy érdekeljen, ha neki így jó. Megrázom magamnak a fejem kiverve belőle a gondolatokat, emlékeket, amikre a legkevesebb szükségem sincs most, és ragaszkodom makacsul a saját verziómhoz. Nincs nekem arra a helyre szükségem és kész. Nem akarom, hogy szükségem legyen rá. Nem akarok visszanézni sem. El szeretném felejteni az egészet, akkor is, ha tudom, hogy ez képtelenség. Ha lenyugszom, lehet, hogy jobb lesz, de most haragszom, nagyon haragszom azért, amit tettek vele azon a helyen és azt, amit velem nem, de tudom, hogy gond nélkül megtették volna, ha találnak rá egyetlen okot is.
- Mert így döntöttem - válaszolom a kérdésére. Nincs is más választásom ebben a percben, úgy hiszem. Határozottan csak azt az egyetlen ösvényt látom, ami az iskolához vezet, mint menedékhez. Ma reggel én felrúgtam minden kapcsolatot a saját családommal és megszöktem. Nincs visszaút. Gergő még talán lehetne, de legbelül elönt a rettegés, ahányszor csak arra gondolok, hogy hozzá forduljak, hiszen akkor talán még őt sem támogatná az a két házsártos idióta, miattam, pedig amennyit bántották, most legalább ennyi visszajár a bátyámnak. Én el akartam kerülni, istenemre mondom. Valaki más akartam, akarok lenni, aki nem sodorja bajba, elég ha én pengeélen táncolok. Ha nem kapok ösztöndíjat vagy munkát valahol, amiből fizetni tudjam az iskolát, nem tudom, mihez kezdek, de ha kiszagolják, hogy itt vagyok én is a közelében, vagy ha szól... azelőtt kell eltántorítanom ettől valami módon, hogy egyáltalán meggondolná. Gergő mégiscsak túl jó lelkű a kemény máz alatt. Talán még azt is elhiszi, hogy minden jóra fordul egyszer és létezik happy end. Ha már a nyomomba szegődik, mert semmi dolga, sóhajtok egyet lemondóan, pár percen belül meg úgy döntök, mára feladom a próbálkozást, hogy távol tartsam, inkább ultimátumot kap - vagy segít nekem, vagy itt is maradhat akár, ha tovább akarja űzni a kioktatásom. Hogy őszinte legyek a válasza kissé meglep. Inkább számítok arra, hogy makacs módon csatlakozik és megpróbál meggyőzni az igazáról, mint rövid, velős, biztató válaszára. Újrajátszom gondolatban a hallottakat, és átsuhan rajtam egy kellemes érzés. Nem tudnám megnevezni. Kellemes vörös szín jut eszembe róla, olyan örömteli hangulatot árasztó, és azt hiszem, hogy örülök a hallottaknak, még ha ezt nem is kellene. Számba harapok, míg meg nem érzem saját vérem fémes ízét, amint fogam sikeresen felsérti alsó ajkamat akaratlanul is. Csodás. Bólintok Gergőnek, hümmögve érthetetlenül. Megoldjuk, meg, bár jobb szeretném egyedül. Hagyom mégis, hogy vállamon maradjon a keze. Nem kerül erőfeszítésbe engedni neki, hogy átöleljen, inkább az nehéz, hogy ne húzódjak hozzá közelebb véletlenül sem.
- Fáradt vagyok, de majd kialszom magam. Azt hittem, hosszabb lesz az út, de annyira nem is vészes - válaszolom, ha már kérdezte, és igyekszem nem belemenni semmi személyesebb élmény taglalásába, nem mintha egy vonatútról sok olyanom lehetne. Tetszett a táj néhány szakaszon, zavart a társaságom - két állandó jelleggel csacsogó nőnemű lény - és körülbelül ennyi volt, ha azt nem számítom, hogy gyakorlatilag én voltam a fő attrakció és pletykaalany. Jól sikerült az átváltozásom, feltűnő lettem, nagyon feltűnő és többnyire felismerhetetlen.
- Miből ismertél fel? - kérdezem végül hosszas hallgatás után. Egész eddig azt figyeltem, hogy rángatja most már ő a ládám, viszont ez érdekel. Honnan tudta, hogy én vagyok az, hiszen teljesen átváltoztam, szeretném tudni, mi leplezett le.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=455251#post455251][b]Bakonyi Annamária - 2015.01.20. 12:34[/b][/url]

Nem húzódom el, ha már átkarolta a vállam, viszont azt a luxust sem engedem meg magamnak, hogy ezt teljesen természetes gesztusnak vegyem. Kivételes inkább, jólesik, de nem mernék belefeledkezni, vagy a végén még a földön találnám magam. Meglepő, hogy majdhogynem normális csevegést folytatunk ellenére, amin cseppet sem érezni, hogy erőltetett bájcsevej lenne, hiába kutatom a nyomait. Gergőt mintha tényleg komolyan érdekelné, hogy utaztam, ahogy az a felvetés is minden bizonnyal, hogy melyik házba kerülök. Őszintén, nekem fogalmam sincs, csak azt sejtem, hogy a csendesebb emberek közé vagy a tanulósakhoz nem nagyon van esélyem bejutni, egyszerűen nem tartoznék oda.
- Van olyan ház, amibe a szívtelen hisztérikákat gyűjtik? - kérdezem meg végül kissé cinikusan, bár azért ebben még szerintem is van valami. Éppen elég sokat szoktam piszkálni és veszekedni vele ahhoz, hogy tudja, van ilyen oldalam is. Pontosabban, hogy ilyen oldalam van, ami amúgy nem az egyedüli, de alig mutatok egyebet. A kedvesség ritkán jellemez, ha láthatják is, például. Az azonban jobban érdekel még ennél is, hogy honnan ismert meg. Az iskola egyelőre pusztán a tökéletes menekülési lehetőségként szerepel a terveimben, teljesen mindegy, melyik házba osztanak, csak maradhassak és tanulhassak. Meg akarom tanulni kezelni az erőmet és távol maradni a családomtól, amennyire csak lehet. Gábor fog egyedül hiányozni egy kicsit, mégiscsak a testvérem, még ha a legkevésbé sem hasonlítunk, akkor is. Anyáék? Aligha. Kíváncsian pillantok fel közben a bátyámra válaszát várva, és nem elégszem meg azzal, amit hallok. Értelmetlen, mintha csak egy nem létező hatodik érzékre hivatkozna.
- Ösztön? Inkább a szemem, az nem változott - jelentem ki azt, amit én hiszek. Valahol azért jó hallani amit mond, tudni, hogy megismer, csak a régi félelmeket nehéz levetkőzni. Azt hiszem, az ember megtanulja, hogy kezelni csak úgy fogja bárki, ahogy azt otthon tapasztalta, és nehéz elhinni Gergőről, hogy ne venné át a szülői mintát. Nem számít, halványan azért elmosolyodom mégis, nehéz visszafogni, amíg újabb kérdést nem tesz fel. Lehervad ettől minden kedvem egy szempillantás alatt, és sóhajtok egyet.
- Nem igazán. Fogalmam sincs a dolgokról, de azt remélem, hogy itt majd megtanulok mindent, még ha későn is - válaszolom. Vajon ha megkérném, eljönne  velem pálcát venni? Á, nem kérdezem meg inkább, majd megoldom egyedül. Kihúzom magam határozottan, pedig a legkevésbé sem találok semmiféle önbizalmat éppen magamban, hiába keresem. Azt se tudom, merre induljak el ebben a kis porfészekben, hogy beszerezzek mindent, amit kellene.
- Van egy prospektusom az iskoláról, azt írja, hogy az egyik létező legnagyobb könyvtára van az ország területén... és a legjobbak egyike is, ami a mágikus tudományokat illeti, vagy hogy nevezik ezeket - mondom, és el is kezdek keresgélni az oldalamon lógó táskában, ahová azt a háromba hajtogatott lapot tettem, hogy megmutassam neki, mit is írtak a Mágustanodáról.