Egy viszonylag félreesőbb részét választottam a falunak arra, hogy átváltozzak. Kissé feljebb gyűrtem az ing ujját a karomon, majd mély levegőt vettem, lecsendesítettem a gondolataim. Semmi mást nem engedtem az elmémbe a kutyás emlékeken kívül, amiket már régebben átéltem.
Nem akarom tudni, milyen lehet, mikor ez az átváltozás fáj. Azt mondják, hogy a vérfarkasok átváltozásai rettenetesek, ahogy a koponyájuk megnyúlik és az arcuk pofára cserélik. Hogy a bordáik szinte érzik, ahogy összeroppannak és átformálódnak. Nekem ezzel nincs gondom, szinte megkönnyebbülésként élem át, ahogy a négy kicsi tappancs a földet éri, majd a szél a göndör, vörös bundába kap. Nagyot tüsszentettem, majd megráztam magamat alaposan, hogy helyrehozzak mindent.
Minden végtagom megvolt, olyan, amilyennek lennie kellett, így kikocogtam a két ház közti kis, észrevétlen területről és a falu szíve felé totyogtam. Ezernyi illatot és hangot hozott felém a szél, mindegyik más történetet mesélt el, mint hogy a cukrászdában friss a vajas péksüti, vagy hogy a néni az emeleten ordibál a férjével. Mindent akartam egyszerre hallani és érezni, nem voltak ilyenkor határok. Függtem az érzésen.
Szóval a hideg ellenére végigkocogtam a téren, űzve a furcsa illatot, amit nem tudtam hová tenni. Egyszerre volt csomó növény, mégis nagyon élő és eleven, már-már a lovakéra emlékeztető a szag, ami áthúzott az embertömegen. A bódék közt szlalomozva szedtem fel egy elhagyott, megrágcsált, árva kürtőskalács darabot, mielőtt még tovább siettem volna. Kiábrándító volt a látvány. Nagy, agancsos pacik voltak, de azok a nyúlott fejű, gülüszeműek, nem tudtam hová tenni őket. Még elloptam a körtéjük, mielőtt elsiettem volna a Fő utcza felé, nem törődve vele, hogy pár embert kis híján fel is löktem.

Egy viszonylag félreesőbb részét választottam a falunak arra, hogy átváltozzak. Kissé feljebb gyűrtem az ing ujját a karomon, majd mély levegőt vettem, lecsendesítettem a gondolataim. Semmi mást nem engedtem az elmémbe a kutyás emlékeken kívül, amiket már régebben átéltem.
Nem akarom tudni, milyen lehet, mikor ez az átváltozás fáj. Azt mondják, hogy a vérfarkasok átváltozásai rettenetesek, ahogy a koponyájuk megnyúlik és az arcuk pofára cserélik. Hogy a bordáik szinte érzik, ahogy összeroppannak és átformálódnak. Nekem ezzel nincs gondom, szinte megkönnyebbülésként élem át, ahogy a négy kicsi tappancs a földet éri, majd a szél a göndör, vörös bundába kap. Nagyot tüsszentettem, majd megráztam magamat alaposan, hogy helyrehozzak mindent.
Minden végtagom megvolt, olyan, amilyennek lennie kellett, így kikocogtam a két ház közti kis, észrevétlen területről és a falu szíve felé totyogtam. Ezernyi illatot és hangot hozott felém a szél, mindegyik más történetet mesélt el, mint hogy a cukrászdában friss a vajas péksüti, vagy hogy a néni az emeleten ordibál a férjével. Mindent akartam egyszerre hallani és érezni, nem voltak ilyenkor határok. Függtem az érzésen.
Szóval a hideg ellenére végigkocogtam a téren, űzve a furcsa illatot, amit nem tudtam hová tenni. Egyszerre volt csomó növény, mégis nagyon élő és eleven, már-már a lovakéra emlékeztető a szag, ami áthúzott az embertömegen. A bódék közt szlalomozva szedtem fel egy elhagyott, megrágcsált, árva kürtőskalács darabot, mielőtt még tovább siettem volna. Kiábrándító volt a látvány. Nagy, agancsos pacik voltak, de azok a nyúlott fejű, gülüszeműek, nem tudtam hová tenni őket. Még elloptam a körtéjük, mielőtt elsiettem volna a Fő utcza felé, nem törődve vele, hogy pár embert kis híján fel is löktem.

Elképesztő könnyebbséget jelentett nekem, hogy nem kellett azon stresszelnem azon, hogy bármelyik pillanatban visszaváltozhatok. Nem ment zökkenőmentesen az első pár alkalom, illetve még mindig elfáraszt, kimerültnek érzem magam, mikor visszaváltozom, de jó ez így. Boldog vagyok.
Az a kürtőskalács megtorpanásra késztetett, a négy topogómra állva éreztem, hogy szinte húsbavágóan hideg a kő a mancsaim alatt, de az émelyítően vaníliás és cukros, kicsit lisztes sütemény könyörgött érte, hogy szétrágcsáljam. Ezt csak nekem hagyták itt.
Aztán tovább kocogtam, mielőtt teljesen kiábrándítottak volna a nagyszemű, agancsos lovak. Nem tetszettek, meg is szagoltak, mire hátrahőköltem kicsit, be is roggyasztva a hátsó lábaim. Még rájuk is vakkantottam, mire az egyik rám meresztette a nagy, gombóc szemeit, én pedig elfutottam, számba kapva a körtét.
Diadalmasan topogtam tova, gyorsabbra szedve a lépteimet, ahogyan meghallottam, hogy az árus szid a szomszédjának, amiért elloptam a gyümölcsöt. Az legalább annyira az enyém, mint a gülü lovaké. Nem ették meg, akkor nekem miért ne szabadna? Felháborító.
Talán a belső háborgás miatt nem tűnt fel, mikor valaki elkezdett követni. Valaki, akit nagyon is ismerek. Szinte hanyatt is borultam, ahogy lefékezve levágtam a popsimat. Nem akartam nekimenni és ő meg csak úgy szólás nélkül bevágott elém! Már úgy is ismertem az illatot, hogy nem néztem fel az arcára, mert igenis előttem volt, csak valahogy sokkal intenzívebb volt most, némi párás, csokis mellékjeggyel.
CIMBI?! Bután döntöttem oldalra a fejemet, mielőtt óvatosan a lábára tettem volna a megviselt körtét. Ha szeretné, az övé lehet, bár azt hiszem, hogy kicsit ereszt. De én szeretettel adom. Kicsit összébb is húztam a lábaimat, ahogy éreztem, hogy akaratlanul is megmozdul a farkincám, felkavarva a porhavat, ami az utca kövét lepte be. Szia Olivér. De szép vagy.

Rendesen leseggeltem. Mármint komolyan, szinte fájt, ahogy lecsücsültem a talajra, meg hideg is volt, talán nem volt annyira jó ötlet. De már mindegy volt, mert a nagy, barna szemeimet éppen lelkesen rá meresztettem. A kezét lassan felém nyújtotta, én pedig nagyobb levegőket véve szívtam be az illatát, a levegőt szaglászva. A csokija elég furcsa illatú volt, de ezen kívül nem sokat tudtam meg róla.
Nem sokkal később, olyan kedveskedési, békés szándékként felé nyújtottam a körtémet, azaz, ha pontosak akarunk lenni, a combjára pottyantottam. Erre képes volt a fülemet vakargatni, mire kissé megilletődve, de még inkább csóválni kezdtem, akaratom ellenére is. Áruló.
Szinte a csuklójának nyomtam a nózimat, ahogyan megszaglásztam, párszor kicsit talán hozzá is érve. Még fel is álltam, hogy alaposabban megnézzem magamnak.
Teljesen. Az nózim egészen közel toltam a pohárhoz, bele is szagolva, ameddig nem figyelt, majd megnyaltam a szám szélét, éreztem, ahogy hangosan megkordult a gyomrom. Az oldalam vakargatására végül csak annyi volt a válasz, hogy arra kaptam a fejem, de csak óvatosan rá raktam a fogaim a kezére. Ha tudnád eddig mennyire elveszett voltam.
Végül csak megnyaltam egy pillanatra, mielőtt még megpróbáltam volna megkerülni, hogy a dolgomra menjek.

Akaratlanul is a keze után kaptam, még kicsit morogtam is, de csak rábiggyesztettem a fogaim. Nem akartam bántani, csak jól esett villogni, mekkora agyaraim vannak. Mert nem kicsik, csak rápakoltam őket óvatosan, mert herr meg morr.
De mennyire! Kicsit megnyaltam a karját, ahogy a kendő után nyúlt, továbbra is a pohár után szimatolva, de volt benne valami erős és nózibántó, olyan nem kutyabarát. Most komolyan piálsz, te retardált fasz? Erre nem kifogás, hogy szép vagy! Azzal a nózimmal bökdösve megpróbáltam kiverni a kezéből a poharat, ami olyan csúnya dolgokat tartalmazott, hát nem szabad az ilyet gyógyszerre!
A buksim simogatta azokkal a nagy, szép kezeivel, amik múltkor olyan ügyesen húztak közelebb hozzá, mire kicsit még hezitáltam, de aztán csak néztem fel rá, hogy mennyivel magasabb így, mint én. Futottam körülötte egy kört, mielőtt még elpróbáltam surranni mellette, megint. Felkaptam a meggyötört körtét és elkezdtem szétcsócsálni, miközben odébb siettem előle.
Ha elfutok, utánam jössz? Mindig?
Szóval ugrottam párat el, majd megtorpanva vakkantottam rá, már lenyelve a gyümölcsöt és csillapítva az állandó éhséget, ami jellemző volt a göndör, vörös négylábúra. Fogócskázunk?

Volt valami varázslatos abban, hogy az animágia az életem része. Persze, ha nem az abrakadabra részét vesszük, most nem arra értettem. Csak a kevesebb színre, a tízezerszer annyi illatra, az olyan felerősödött hangokra, mint valaki pulzusa. A boldogságra, amit felerősödve éreztem már annyitól is, ahogy nevetett, miközben a pofám körül körzött a kezével. Először csak a fejemmel követtem, majd felhúztam kicsit az ajkaim, csak rá-rávillantva a fogaim, míg megint a keze után nem kaptam, tán egy kicsit erősebben is, mint először. De még időben észbekaptam, hogy ismét csak megharapdáljam. Fémes, apró íze volt a tenyerének. Ilyet többet nem nyalunk, rosszabb, mint...
NE CSISSEGJ LE, MÍG AZT A SZART ISZOD, CSINIFIÚ! Még rá is vakkantottam, egyszer, kétszer, háromszor, mikor csissegni kezdett, megpróbálva kiverni a kezéből a poharat, erre beleivott. Egyik pillanatról a másikra lettem iszonyú dühös és tudtam volna vagy negyed óráig csaholni rá. Vagy csak felugrani és kilökni a kezéből a piát, hogy ne légy fasz. De nem tettem, mert nem kéne eldobni a jókutya lapot.
Ez a düh még azt nem mondta nekem kis gyönyörű. Tényleg szépnek tart. Gyönyörűnek és azt akarja, hogy hazamenjek vele. Ooooh, de megtenném. De hol marad abban a móka, big boy? Mi lesz az előjátékkal?
Megtorpantam, a tekintetem rászegezve, hagyva, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzám, majd megint leírtam egy hurkot körülötte, az orromat a tenyerébe nyomva, még meg is nyalva azt. Aztán ha hagyta, ismét futásnak eredtem, hogy lássam, elég elkötelezett-e. Kellek eléggé?

Nem volt semmi komoly abban, ahogy megrágcsáltam. Ilyenkor elég nagy volt a lehetőségeim tárháza, ha akarom, ténylegesen fáj neki, vérzene és lehet, hogy hosszú időre nyomot is hagyott volna rajta, hogy megkóstoltam. De nem akartam, bántani még a legkevésbé sem, így csak a nevetés, a szórakozás és talán némi ösztön miatt raktam rá a fogacskáim.
Aztán teljesen kiborultam, I was about to lose my shit, mert az a csoki a kezében alkoholos volt, miközben gyógyszereket szed és normális ember ilyet nem csinál, ne legyél fasz, könyörgöm. Még csak indíttatást sem mutatott rá, hogy megszabaduljon tőle, én meg kiakadtam. MÉG LE IS PISSZEG. MERT AZ SEGÍT, BASZKI.
Nem bántam, hogy beszél, szerettem hallani a hangját, most még volt is benne egy olyan plusz tónus, amit szinte biztos voltam benne, hogy csak akkor hallok, mikor négy lábon rohangálok. És meg kell mondjam, csak még szebb lett tőle. Inkább csak körbefutottam még egy párszor, nem tudom, hogy a kilométerhiány késztetett rá, hogy kerítsem, vagy valami más, de nagyon kellett futkoznom. Aztán a tekintetem még megtalálta az övét, mielőtt futásnak eredetem volna. Nem teljes sebességgel, nem az életemért futottam, de épp elég gyorsan, ha nem siet eléggé, szem elől tévesszen. De aztán pillanatokkal később hallottam, ahogy a tömegben egy-egy ember megejt egy megjegyzést, ahogy a lépések az átlagosnál gyorsabban, határozottan a nyomomban dübörögnek. Hátrapillantottam ugyan, de épp csak egy pillanatra, elég volt, hogy megérezzem az illatát, elkapjam egy pillanatra a látványt, de aztán futottam is tovább, szinte a Fő utcza végéig, hogy csak aztán itt, a tömegtől távol üljek csak le. Még próbáltam a lélegzetem megtalálni, hangos lihegéssel. Anyám. Hogy én mit meg nem teszek a szerelemért.

Ördögi tervemben a fogaskerekek működésbe léptek, döcögősen ugyan, de átfordultak egymáson, ahogy hallottam, ahogy a kukában paccsan még a pohár. Ha másért nem is, ezért biztosan megérte. Meg azért a kis darab kürtőskalácsért, amit felhamiztam a vásárban. Az emberek annyira buták, ha felszedik és megfújogatják, azt még simán megehették volna. Az illata, az íze is nagyon finom volt, csak gülüszemű lovak nem tetszettek. Meg a löttyedt körtére se tudom most már, mit mondhatnék. Visszás érzéseket kelt bennem.
Szóval inkább futottam, mint akinek az élete a tét, futottam, a mancsocskáim alatt hideg volt a macskakő, de ha elég gyorsan kapkodtam, nem is tűnt annyira vészesnek.
Végül, ahol már nem volt annyira nagy a tömeg, hajlandó voltam megállni. Addig félig-meddig le is ültem, de elég hideg volt a popóm alatt a kő, így inkább... csak rogyasztottam. Jó lesz ez így. Így vártam, mert okos vagyok, aki hűségesen várja itt az emberét. Amúgy is melegem volt, mármint, a fagyott popsi-szindrómát nem figyelve. Miért ilyen kevés itt a levegő?
Aztán megjött, láttam, éreztem, hallottam, kicsit meg is nyaltam a szám, mielőtt még felé szaglásztam volna a levegőben. Édes, hogy követtél, mert asszem, ez annyira nem a te tereped. Össze is húztam magam kicsit, mikor felém lépett, de végül megtorpant, én pedig lassan tettem felé egy-két lépést. Csak a visszafogottság nem erényem, így elég hamar megint szaglásztam, mintha muszáj lenne. Végül elég közel settenkedve arcon is nyaltam nagy lelkesen, majd a fejem a vállának dörgöltem kicsit. Vigyélhaza.

Az egyik legjobb a négylábú életben a kiélesedett érzékeken kívül, hogy gyakorlatilag egy miniatűr faltörőkos vagy. Kocogsz az emberek között, aztán vagy odébb állnak vagy ttüüüt-tüüüt, elütöd őket a gecibe. De olyan lendületesen, hogy lábuk se érje már a földet. Én is hasonlóan futottam ez elől a csodaszép ember elől, aki olyan kitartóan sietett utánam.
Végül megkegyelmeztem neki. Utánam jöttél. Ez valahol nagyon romantikus, még ha ő nem is tudja, hogy én vagyok, és ha tudná, valószínűleg nem is lenne ennyire lelkes rám. De ez részletkérdés, inkább óvatos, tétova lépésekkel, de felé indultam. Több, mint rendben vagyunk, te csoda. Azt mondtad, gyönyörű vagyok.
És milyen szépen nyög. Az ujjai a bundámba túrtak, én meg lelkesen csóváltam egy kicsit, mielőtt még gyalázatosan át nem vert! A keze a popsim alá csúszott, hogy megemeljen, én meg pánikolva dobtam át a mancsaim a vállán, épp csak át nem öleltem. Ennél jobban nem is tudtam volna. NE EJTS EL, KÉRLEK.
Fiatal vagyok még a halálhoz. Ő meg csak mondta a magáét, kicsit simogatva is, ahogy lassan ellazulva sóhajtottam egy nagyot és döntöttem a fejemet az övének. Mit meg nem teszek érted, Olivér! Oh, ha tudnád. Hagytam, hogy elcipeljen, messze a sok finom illattól, mint a frissen sült perecek, a forrócsoki, meg a gülüszemű lovak patáinak neszétől, a sülő gesztenye ropogásától. Inkább csak a szívdobbanásait figyeltem, ahogy az új otthonom felé cipelt. Vigyázni fogok rád.