Budapest

- Egy. Kettő. Egykettő. Próbaaaaa. - puff, puff, reccs - Próbaaaaa! Egy, kettő, egy, egy, kismacskaféceeesz... - puff, puff, még nagyobb reccs - Elnézést Uram, ez egy szar! - nézek rá visszakézből, bambán pislogva a Media Marktos csávóra, és azzal a lendülettel kibsznak mint a macskát takarmányt termelni. De tehetek én róla hogy nem működött a hangfelvevő azon az ócska ájfónon?! Vagymin. Túlértékelt trágya.
Na de hol is vagyok, hol is vagyok, merre zajlik épp a létezésem, aszongya hogy... Széll Kálmán tér. Ó hát az nagyon jó, pont ide beszéltük meg a találkát a Manóval. Igaz húsz perccel korábbra mint a jelenlegi idő. Azzal a Manóval amúgy, aki együtt ült velem a gyogyóban, nem a rajzfilmessel, szóval ne kalandozzál el. Van itt egy olyan hely, hogy Nemdebár, ahová az ilyen szürreál paraziták járnak, és olcsó az abszint, ami több mint tökéletes vasárnap este tizenhétéveskedni.
Azt halkan megjegyezném, hogy tegnap volt a Down szindróma világnapja, amikor is felemás zokniban illendő jelezni a szolidaritást - amit egyébként én az év minden napján úgy hordok, ezért a cipőm lett felemás. Az egyik praclimon csillogós pink mamusz, olyan retrós csatos tudod, a másikon Elzás görkori. A közlekedésemet nagyjából úgy lehet jellemezni, mint vizuális terror, egy sánta flamingóval a főszerepben. A Mammutból kifelé jövet pedig meg kell tapasztalnom, hogy lejtőn felfelé, és lépcsőn lefelé ez egy problematikus koncepció, így néha átváltok a papucsos lábamra, és csikarva szántva a betont ugyan, de azon ugrálok fel a kocsmáig, ahol már rokkant balerinaként gurulok a pulthoz, és kérek egy korsó Sopronit négyszázért.