Budapest

Művészetek találkozása: Szín – és Táncház
Révay A. Valentin

Zene, Koreo és viselet

Hihetetlen, hogy a szünet alatt elhagyta a kastélyt, de hát muszáj volt, mert a környéken volt fellépésük, s ő rendszeresen űzte is még a néptáncot. Így legalább levezette azt a felesleges energiamennyiséget, a titkos gyakorlásokkal. Soha nem gyakorolt mások szeme láttára, csakis a közös próbákon a Bűvös Pántlika csoportjában.

Borcsa az öltözőben készülődött, nagy volt a zsivaj odabent, de odakint se volt másképp. Még a sárga szalagot igazította meg, hogy biztos helyén is maradjon, mire kilépnek a művészetek iránt érdeklődő varázslók és boszorkányok által ellepett helység színpadára.
Az külön öröm volt, hogy itt rendezték ezt az eseményt, és hogy az ő csapatukat is meghívták, legalább egy kicsit kimozdulhat a szünet alatt.

Kinézett az ablakon. Az időjárás az ősz hangulatát tükrözte, bár még nem kezdték levetni lombruhájukat a fák, csak az ég váltott borús hangulatra.
Áldom a szervezőket, hogy fedett helyiséget biztosítottak erre a rendezvényre…

Végül csak kiléptek a színpadhoz vezető folyosóra. Izgult, nem is kicsit. Minden fellépés alkalmával átélte ezt, kicsit lámpaláz, kicsit várakozás-féle izgalom is volt ez, és kivételesen örült neki, hogy túl fiatal ahhoz, hogy férjhez adják, és náluk ez nem is nagyon dívik.

Szabadabb felfogású a családja, de azért ez a mezőföldi lakodalmi buli tetszett neki, díjazta az ötletet. Így ők is ötvözték produkciójukban a színházat is, de egyfelől a táncot is. Azért nem bírta megállni, hogy ne leskelődjön egy kicsit, régen volt színházban, és kíváncsisága erőt vett rajta. Kikukkantott egy pillanatra, kik vannak még előtte.
 
Meglepődött, mert egy közismert és neves színész előadása zajlott.
Ejha!
Még kiderül, hogy jól is kisülhet ez a nap, ha már a színpadon menyasszonyosdit kell játszania.
Vajon Révay művész úr is izgul a színpadon?És a többiek is?
Bánatára, amint a színházi darabrészlet véget ért – Oberon szerepéből valahogy sose elég, az összes marhasága ellenére bírta a szereplőt –, következett egy tíz perces szünet arra, hogy átrendezzék a színpadot a táncosok számára, legyen kényelmesen helyük. Ekkor kezdtek Borcsáék is megindulni, ő meg sikeresen nekiütközött valami keménynek.
Au… miért mindig én?! Más is ütközhetne már másnak, legalább egyszer hadd száguldjam ki magam!
 – Elnézést – kért is rögtön bocsánatot, hála az égnek, ezt most megúszta, úgy fest, nem úgy, mint legutóbb…

A Központi Kultúrházban, Budanekeresden egy élmény volt a szereplés, pláne az előadások közti szüneteken a halk szitkozódás a díszletátrendezések miatt, mert ugye minden fellépőnek mások voltak az igényei. Hiába, ez olyan, mint a hírnév gusztustalan mellékterméke, a bulvársajtó: púp a háton, de a paparazzókkal és művészek életét megkeserítő, aljas söpredék firkászokkal ellentétben ez egy szükséges rossz velejárója a rendezvényeknek.
Borcsa nem bírta megállni, hogy ne nézze csillogó szemmel az előadásokat, néhányat félig suttogva kommentáltak is a partnerével, de aztán ő még visszament, mert a leányzó véletlenül bent felejtette azt a kis pántot, amit majd a fejére kell rakni az előadás közben.
A fiú meg is jegyezte: lányok! Aztán szemforgatás kíséretében magára hagyta Borcsát, hadd nézelődjön kedvére.
Az Oberon-előadás miatt úgyse hallgatott volna rá. Azt az egyet Borcsa nem hagyta kritizálni.
Az ütközés kemény volt és kellemetlen, csoda, hogy nem huppant alfelére, és hálát is adott, amiért a drága, fehér fellépőruha megúszta ügyetlenségét, és szokásos figyelmetlenségét.
Kicsit el is pirult, ahogy a művész úr megszólította, sose gondolta volna, hogy egyik kedvence hozzá, hozzá fog szólni egyszer is!
A lapokból már ismerte a kritizálós szokását, nagyon remélte, hogy ők jó pontot fognak kapni nála, a még ha nem is zsűritagként volt most jelen.
 – Bocsánat, elbűvölt Oberon hangja. Bár én tudnék így énekelni – válaszolt, s ezúttal nem érezte olyan nagy hibának ezt a kis kellemetlenséget, ami csak fizikailag lett az a kobakjának, mert Révay úrnak kissé kemény a mellkasa…
Senki nem hinné ezt el nekem, hogy találkoztam vele, és meg is szólított… nem is kell, elég, ha én tudom.
– Igyekszem, bár nem könnyű. Szeretem a pörgést. – És ez így s volt, ámbátor nem mindenki mozgott ugyanazon a szinten, és itt szükségtelen is lett volna, úgyis csak akkor kell felmenniük a színpadra, ha bemondják a nevüket, de hát kíváncsiság: asszony a neved.
– Az. Mezőföldi Lakodalom – felelte bólintva, az akcentust pedig próbálta betájolni. Kicsit olyan szlávos. – Megtekinti?

A nap Borcsa részéről sem alakult másképp, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat látott, és külön élmény volt neki, hogy más előadókkal is találkozhatott, akiket gyanúgy magába szippantott a művészet.
Valahogy számított erre a válaszra, ami az énekléses dolgot illeti.
- Én még bevallom, sose próbáltam egyáltalán énekhangot kiadni. – És nem is merte, és remélhetőleg köztük marad az infó, hogy ő a színpadon többnyire tátog, éneklést imitálva, mert nem merte még soha kiengedni az énekhangját. Annyira azért nem volt rá kíváncsi, és benne volt a félsz, hogy ha mégis pocsék lenne, inkább nem égeti magát ronggyá. A tánchoz viszont értett, úgy istenigazából.
 - Olyat formál, amilyet akar. De szerintem inkább csak szórakozzon, kijár magának, ha már úgyis visszarángatják még egy körre a színpadra. – Ami akár lehetne kínpad is egyesek számára.
Nem erőszak a disznótor, kedvességből ajánlotta fel, hogy ha már család helyett itt van a művész úr, legalább pár kellemes percért megérje neki itt tartózkodni.
Valószínű a külföldi fellépések miatt úgyis ritkán kap egy kis hazai örömmorzsát…
Méghogy köteles… senki sem mondott ilyet, még csak az kéne, különben hova lenne az őszinteség? Ő nem bánta sose, ha megmondták neki a frankót, vagy hallgatott rá, vagy nem… attól függ, ki mondta azt a „kritikát” és mit is mondott azon a címen.
Ha olyan az illető, és fontosnak tartotta, akkor megfogadta, ha nem, akkor eleresztette a füle mellett.
Bűvös Pántlika… ezek ők.
Gyorsan elköszönt, aztán szökkent is a többiekkel együtt a színpadra. Benne volt a lábában az egész koreo, a zene, a hangszerek keltette lüktetés.  Ez igen, ez az ő terepe. Végre pöröghettek, alig várta már a páros-csapatos részt, de hát ők ép úgy döntöttek a választáskor, hogy ötvözik a színházat a tánccal, és egy kis történet keretében adják elő a táncot.
Ilyenkor nem számított semmi a külvilágból, csak a többiek, mondhatni, z az energia a vérében volt.
A színpadról lejövetel után is még hallatszott a tapsvihar, amivel a közönség reagált. Hát igen, abban egyetértett a szervezőkkel, hogy az ilyen tömeges színpadra lépéseket érdemes a végére hagyni, mert az a legjobb.
Vigyorogva huppant volna le a színpadról a talpikójára, ha el nem kapja a párja egy „lassíts” felkiáltással.
 - Bocsi! – lett volna ebből megint egy szép kis kocc, az biztos. A sebtében bocsánatkérés után még az átöltözés előtt kinézett a közönség soraiba. Látni akart a többi produkciót is, meg Révay úr második megjelenését a mai műsorban.
Erre pedig a közönségbe való vegyülés a legjobb módszer.

– Akkor most megpróbálom. – Az apás megjegyzésen csak később derült, mikor már a színész nem láthatta…  
A színpadon végigvitték a műsort, és iszonyat nehezen állta meg, hogy ne vigyorogjon, amikor látta, hogy valaki milyen lelkesen oltotta le Ancsa nénit.

A tanáruk arcát látva egyszerűen vigyoroghatnékjuk volt a fiataloknak. Ők szóltak, hogy nem nagyon óhajtanak esküdni…
A tánc maga jó buli volt, de Borcsa, amint véget ért Révay úr műsora, azonnal rohant az öltözőbe levedleni a régi, esküvői maskarát.
  – Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. A csoporttársaival megbeszélték, hogy legközelebb ők állítják össze a darabot, és csak semmi esküvő. Korai az még nekik, nem is kicsit, ráérnek majd a sajátjukon ilyesmivel előállni.
– Láttátok az arcát? – röhögött az egyik srác, mikor végre összefutott a csapat a megbeszélt gyülekezőhelyen az épületben.
 – Ja, de mitől lett ilyen?
 – Megmondom: kritikust kértem egy kis rásegítésre – biccentett Borcsa az emlegetett egyén felé.
A srácok még pár percig hitetlenkedtek, hogy ezt hogy sikerült neki elintézni, illetve mivel vette rá a művészt, és miről maradtak le.
 – Ugyan már! – nevetett Borcsa, aztán a csapatot otthagyva tett egy kis kitérőt.
 – Köszönöm a többiek nevében is a közreműködést. Öröm volt nézni a lelkesedését. – Bár első ránézésre senki se tudná kinézni Borcsából, azért szorult belé néminemű rosszindulat, főleg, hogyha csapatérdeket nézett. Az, hogy a színész uraság véleményezett, azt látta is, ó, nagyjából le is olvasta szájról, a gesztikulációkból ítélve pedig nem volt az ínyére.
 – Ha minden jól ment, ezek után tuti felmond – célzott Borcsa a pocsék tanárra, akit a jelleme és hozzáállása miatt nem szoktak szeretni a diákok. Az ízléséről meg ne is beszéljünk…
Számított rá, az oktatójukat valahogy senki sem kedvelte, de hát el kellett viselni, nem kaptak jobbat, pedig Levi, az egyik tag sztorija sokkal jobb volt.
Egyedül a szalag maradt már csak a hajában, lusta volt rá, hogy kibontsa a szorosra font copfját.
Az ihlet pedig már kezdett rajzolódni előtte, hogy mégis a legközelebbi helyszínükre mit visznek magukkal. Csak némi mágikus effekt fog kelleni hozzá, de megoldják, előbb viszont valahogy Rózsaszín csillámos felkészítő-tanárnőtől kellett megszabadulniuk.

Néha tényleg igazzá válik a mondás: jobb, ha nem látunk bele a kölkök fejébe, hogy mi is lapulhat a száz wattos vadalmavigyor mögött…

Művészetek találkozása: Szín – és Táncház
Révay A. Valentin
Záró

Ancsa néni mogorván terelte össze a kamaszkölkeket, akik az istennek se akartak viselkedni. Szót fogadni meg pláne nem, miért is tennének olyat, miután láttak egy gen érdekes jelenetet kibontakozni, ami valahogy izgisebb volt, mint az az elcsépelt, szappanoperába is beillő lakodalmi-műsor.
Pedig Levi sztorija, még Borcsa szerint is jó volt, azt simán megcsinálhatták volna egy jó kis mezőségi koreóval felturbózva, imádta volna a közönség.
- Úgy lesz. Van minekünk jó forgatókönyvírónk, majd meglátja valamikor valaha. Részemről az öröm, hogy találkozhattunk. További szép napot – köszönt el illedelmesen Borcsa, kedvesen, ahogy szokta.
Igen, kis alattomos terv volt ez a részükről, hogy Ancsa nénit elüldözzék az együttestől, mert lehet, hogy táncosnak nem volt rossz, de tanárnak annál inkább, főleg ilyen Borcsa-féle kamaszok közé nem volt jó ötlet berakni.
Azt nem akarta megjegyezni, hogy ártalmas az egészségnek a dohány, mindenki azt kezd az életével, amit akar, egész addig, amíg azzal nem szűkíti le Borcsa terét. Élni és élni hagyni – ez alap.
A csapat végül is, feltűnést kerülve, mugli módra távozott, hogy akik nem teljesen aranyvérűek, azok kicsit kiélhessék magukat, vásárolhassanak ezt-azt.

//Köszöntem a játékot, egy élmény volt *.*//