Az ágyamban fekszem, a laptopom az ölemben, és éppen a legutóbbi Cat-fotózás képeit válogatom ki. Lassan már este kilenc is elmúlt, csak a monitor fénye világít a szobámban.
Mostanra egészen berendezkedtem, pedig az előző szobámban, otthon sem volt túl sok mindenem. Itt valamiért van, gondolom Mini miatt, csomószor hoz valami kis szart, amitől szerinte jobban fogom érezni magam, szóval van már éjjeli lámpám, meg székeim az étkezőasztal köré (mintha gyakran fogadnék egy tízfős társaságot). De ami a legnagyobb változás, hogy a szobának, ahol alszom, most fehérek a falai, és csak egy-két helyen van valami saját firka, mert gondoltam, jobb tiszta lapról indulni. A nappali még mindig ugyanolyan zavaros, mint eddig, azért nem kell aggódni, az egyelőre tetszik úgy.
Ma már festettem, voltam egy délutános műszakban, aztán találkoztam pár haverommal, az egyikük feldobott egy alkalmi melót, amit valószínűleg el fogok vállalni, gondolom. Szóval most itthon vagyok.
Előveszem a telefonomat, megnézem, de nem látom senki olyannak a nevét az értesítések közt, aki érdekelne. Sóhajtva ledobom magam mellé. Aztán egy perc múlva megnézem. De semmi.
Tovább görgetem a képeket, amikor megrezzen a telefonom, de csak valami hülye alkalmazás küldött valamit. Ledobom a telefont.
Aztán Minire gondolok megint, amit a múltkor mondott, hogy ne legyek ilyen magatehetetlen. Szép, lassan ott tartunk, hogy mindenben hallgatni kezdek a Szelniczky-lányra? Pár pillanatig még bámulom a sötét telefonom, aztán sóhajtok, és a kezembe veszem, hangüzenetet küldök.
- Szia Louis... - kis szünet. - Nem jössz át hozzám? Itt aludhatnál. Ömm... szóval arra gondoltam, rég találkoztunk, meg minden. - Elküldöm, de kis idő után rájövök, hogy ez így baromi szarul hangzik. - Szóval gyere át, ha van kedved, én itthon leszek.
Ledobom magam mellé a telefont az ágyra, és tovább görgetek a képek között. Valszeg' ez a huszonkettedik alkalom, hogy végiggörgetem a kiválogatottakat, hogy tovább szelektáljam őket, de nem igazán tudok rá figyelni.
Amikor megcsörren a messenger, azonnal felkapom a telefonom, szóval rögtön sóhajtok is - mi az anyámat csinálok, mikor lettem én ilyen? Várok egy kicsit, mielőtt feloldom, mert most komolyan, nem kell ennyire túltolni ezt...
Louis üzenetet küldött. Tízre érkezek, sietek, olvasom. Valami indokolatlan mosolyszerűség jelenik meg az arcomon, de mielőtt kitalálhatnám, mit írok, egy megkésett mosolygós smileyt is kapok. Beleharapok az alsó ajkamba. Mini, egyszer még megverlek ezért az ötletedért.
Cool, wait for ya, végül ezt küldöm el, aztán még gondolkozom pár másodpercet. Sőt. Elkezdem piszkálni a körmömet, ahogy még meditálok a chat fölött, azon filózva, hogy mit kéne írnom pontosan, vagy inkább hogy hogyan, hogy az legyen ott, amit ki akarok fejezni. Mindig is szar voltam ebben, de azért ennél még én is jobban szoktam teljesíteni.
De tudod mit? Inkább küldök neki egy selfiet, abból gond nem lehet, nem félreérthető, hogy kapucniban ülök az ágyamban és hesszelek, mert tényleg nincsen jelentősége. Csak úgy elküldöm, hogy küldjek valamit. Fantasztikusan elmés befejezése ez a társalgásnak, valami egészen egyedi, mi? Nagyon hasít az érzelmi intelligenciám.
Ez után a kiváló ötlet után úgy döntök, nem rontom tovább az amúgy is siralmas helyzetem, és inkább kimegyek a konyhába, hogy összeüssek valami diétás vacsorát, mert lássatok csodát, van kajám - ez, az étel ugyanis az a dolog, amire a leginkább sajnálom a pénzem -, szóval nekiállok. Csirkemellnek. Két személyre. Gondolom, éhes lesz.
Nem tart olyan sokáig, mert mindig is magamnak kellett főznöm, ha nem akartam zsíros kajákat enni, szóval legalább valamennyi gyakorlatom van már benne. Egész jó illat lesz a konyhában, furcsa is, hogy nem az olajfesték szaga terjeng itt is.
Nagyjából akkor leszek kész, mikor meghallom a kapucsengőt az előszobából, szóval beengedem őt, és meg is várom az ajtóban. Mikor kinyitom (nyilván csak az után, hogy kopogott), akkor is hülyén érzem magam, mert az agymosás a legjobb barátomtól eléggé romboló volt az önbizalmamra nézve. Úgy értem... áh, hagyjuk.
- Szia - köszönök neki, aztán nyomok egy csókot a szájára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740580#post740580][b]Allan Colton Fisher - 2018.11.12. 20:40[/b][/url]

Az ágyamban fekszem, a laptopom az ölemben, és éppen a legutóbbi Cat-fotózás képeit válogatom ki. Lassan már este kilenc is elmúlt, csak a monitor fénye világít a szobámban.
Mostanra egészen berendezkedtem, pedig az előző szobámban, otthon sem volt túl sok mindenem. Itt valamiért van, gondolom Mini miatt, csomószor hoz valami kis szart, amitől szerinte jobban fogom érezni magam, szóval van már éjjeli lámpám, meg székeim az étkezőasztal köré (mintha gyakran fogadnék egy tízfős társaságot). De ami a legnagyobb változás, hogy a szobának, ahol alszom, most fehérek a falai, és csak egy-két helyen van valami saját firka, mert gondoltam, jobb tiszta lapról indulni. A nappali még mindig ugyanolyan zavaros, mint eddig, azért nem kell aggódni, az egyelőre tetszik úgy.
Ma már festettem, voltam egy délutános műszakban, aztán találkoztam pár haverommal, az egyikük feldobott egy alkalmi melót, amit valószínűleg el fogok vállalni, gondolom. Szóval most itthon vagyok.
Előveszem a telefonomat, megnézem, de nem látom senki olyannak a nevét az értesítések közt, aki érdekelne. Sóhajtva ledobom magam mellé. Aztán egy perc múlva megnézem. De semmi.
Tovább görgetem a képeket, amikor megrezzen a telefonom, de csak valami hülye alkalmazás küldött valamit. Ledobom a telefont.
Aztán Minire gondolok megint, amit a múltkor mondott, hogy ne legyek ilyen magatehetetlen. Szép, lassan ott tartunk, hogy mindenben hallgatni kezdek a Szelniczky-lányra? Pár pillanatig még bámulom a sötét telefonom, aztán sóhajtok, és a kezembe veszem, hangüzenetet küldök.
- Szia Louis... - kis szünet. - Nem jössz át hozzám? Itt aludhatnál. Ömm... szóval arra gondoltam, rég találkoztunk, meg minden. - Elküldöm, de kis idő után rájövök, hogy ez így baromi szarul hangzik. - Szóval gyere át, ha van kedved, én itthon leszek.
Ledobom magam mellé a telefont az ágyra, és tovább görgetek a képek között. Valszeg' ez a huszonkettedik alkalom, hogy végiggörgetem a kiválogatottakat, hogy tovább szelektáljam őket, de nem igazán tudok rá figyelni.
Amikor megcsörren a messenger, azonnal felkapom a telefonom, szóval rögtön sóhajtok is - mi az anyámat csinálok, mikor lettem én ilyen? Várok egy kicsit, mielőtt feloldom, mert most komolyan, nem kell ennyire túltolni ezt...
Louis üzenetet küldött. Tízre érkezek, sietek, olvasom. Valami indokolatlan mosolyszerűség jelenik meg az arcomon, de mielőtt kitalálhatnám, mit írok, egy megkésett mosolygós smileyt is kapok. Beleharapok az alsó ajkamba. Mini, egyszer még megverlek ezért az ötletedért.
Cool, wait for ya, végül ezt küldöm el, aztán még gondolkozom pár másodpercet. Sőt. Elkezdem piszkálni a körmömet, ahogy még meditálok a chat fölött, azon filózva, hogy mit kéne írnom pontosan, vagy inkább hogy hogyan, hogy az legyen ott, amit ki akarok fejezni. Mindig is szar voltam ebben, de azért ennél még én is jobban szoktam teljesíteni.
De tudod mit? Inkább küldök neki egy selfiet, abból gond nem lehet, nem félreérthető, hogy kapucniban ülök az ágyamban és hesszelek, mert tényleg nincsen jelentősége. Csak úgy elküldöm, hogy küldjek valamit. Fantasztikusan elmés befejezése ez a társalgásnak, valami egészen egyedi, mi? Nagyon hasít az érzelmi intelligenciám.
Ez után a kiváló ötlet után úgy döntök, nem rontom tovább az amúgy is siralmas helyzetem, és inkább kimegyek a konyhába, hogy összeüssek valami diétás vacsorát, mert lássatok csodát, van kajám - ez, az étel ugyanis az a dolog, amire a leginkább sajnálom a pénzem -, szóval nekiállok. Csirkemellnek. Két személyre. Gondolom, éhes lesz.
Nem tart olyan sokáig, mert mindig is magamnak kellett főznöm, ha nem akartam zsíros kajákat enni, szóval legalább valamennyi gyakorlatom van már benne. Egész jó illat lesz a konyhában, furcsa is, hogy nem az olajfesték szaga terjeng itt is.
Nagyjából akkor leszek kész, mikor meghallom a kapucsengőt az előszobából, szóval beengedem őt, és meg is várom az ajtóban. Mikor kinyitom (nyilván csak az után, hogy kopogott), akkor is hülyén érzem magam, mert az agymosás a legjobb barátomtól eléggé romboló volt az önbizalmamra nézve. Úgy értem... áh, hagyjuk.
- Szia - köszönök neki, aztán nyomok egy csókot a szájára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=742055#post742055][b]Liam Laoiseach - 2018.12.03. 12:25[/b][/url]

Hosszú, tárgyalótermekben töltött nap után hol is lehetnék, ha nem az irodában? A mugli ügyfelek felemésztik a teljes időmet, így - az amúgy főállásnak titulált - mágikus ügyekkel csak program után tudok foglalkozni. Őket ez annyira nem is zavarja, megszokták, hogy sötétedés előtt rendszerint ne is keressenek. Ők legalább tudják, hogy van más munkám is. A mugliknak mit mondhatnék? Bocsi, kettőre jön egy boszorkány, négytől pedig órám van az aurorképzőben? Már a srácok is kezdik megszokni, hogyha sürgősen szükségük lenne rám, ne a dojoban, hanem itt keressenek. Lassanként mindenki itt toporog a küszöbön, s ha nem szerzek egy időnyerőt, nem fogok végezni soha semmivel idejében.
Pittyen egyet a telefonom. Hagyom, biztos a holnap reggeli tárgyalásról kapok már megint egy emlékeztetőt. Kissé control freak a nő. Inkább felveszem a telefont, mielőtt még felhív, hogy miért nem válaszolok.
Nem ő írt. Cole. Önkéntelenül is mosolyogni kezdek, mint egy barom. A tenyerembe támasztom az arcom, az ujjaim a billentyűk fölött lebegnek. Érkezik egy második üzenet. Mostmár rendesen vigyorgok. Szórakozottan babrálni kezdem a nyakláncom; belenyomom a kereszt szárába az ujjam és a fájdalom kicsit visszabillent. Legalább válaszoljak, ne csak vigyorogjak. Tömören, komolyan írok, mintha épp nem érnék rá. Pedig úgy írnék még valamit. Megkérdezném, mit csinál. Le is írom a kérdést, de olyan... soknak tűnik. Mintha nem bírnám ki este tízig, ami amúgyis egy óra múlva lesz. Nem akarok az a fajta lenni. Aki napjában ötven üzenetet küld és minden lépésről beszámolót kér. De az sem akarok lenni, aki a munkájának él, aztán későn este hazaállít, bevág két sört és elalszik a tévé előtt. Nem mintha lenne tévéje neki vagy nekem. És nem mintha hozzá mennék haza. Az egész annyira járatlan út, fogalmam sincs, hogy merre induljak, vagy ha már elindultam valamerre, az a jó irány-e. Szeretném, ha valaki ide adná az útmutatót ehhez. Tessék, Liam, így kell ezt csinálni, ezeket kell mondani és ezek a szabályok.
Gyorsan kitörlöm, amit írtam, s teszek egy mosolygós smileyt, amit végképp nem szoktam használni, én az a smileyk nélküli érzelemmentes üzenetek híve vagyok, de most ha nem írok valamit még, biztos azt fogja hinni, hogy megzavart és nincs kedvem átmenni hozzá. Megnyomom a küldés gombot, aztán megvárom, amíg elsötétedik a képernyő, semmi válasz. Ráejtem a fejem a telefonra. Felberreg a homlokom alatt, gyorsan felülök. Megint vigyorgok. Aztán jön egy másik üzenet. Egy kép. Felszökik a szemöldököm, a görbe a képemen tovább nyúlik. Sóhajtva megrázom a fejem. Mindketten olyan mamlaszok vagyunk, hogy egyszerre érzek vágyat arra, hogy gyorsan töröljem ezt az egész beszélgetést, és kinyomtatva bekeretezzem. Aztán egyiket se teszem.
Nem sokat haladok a munkával, még egy ideig teszem magam, mintha dolgoznék, de aztán már negyed tíz, s tudom, hogy legalább öt percbe telik, amíg összeszedem magam, és még legalább húsz percbe, amíg odaérek, úgyhogy akár neki is foghatok.

- Szia - köszönök vissza, mikor ajtót nyit. A csókot viszonzom, rövidebben, mint szeretném, de próbálok nagyon lezser maradni. Van nálam egy üveg bor, amit most feltartok, mint valami tokent, amivel belépést nyerhetek, de igazából csak nem tudom megszokni, hogy otthonosan mozogjak nála, s vendégként mindig illik valamit vinni. Ha már nem hozok semmit, akkor az már csak egy lépésre van attól, hogy saját polcot kapjak a szekrényben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=742072#post742072][b]Allan Colton Fisher - 2018.12.03. 21:41[/b][/url]

Nem akarok nagyon sietni az ajtóig, de az van, hogy a lábaim gyorsabban mozognak, mint én azt terveztem. Megpróbálom lelassítani a lépteimet. Csak úgy... simán menni, tudod. És úgy látszik, ez nem megy olyan jól. Beletúrok a hajamba. Hülye vagyok teljesen.
Szóval kinyitom az ajtót, és akkor történik egy rövidke csók, amire már-már el is mosolyodnék, de Louis felmutatja az üveg bort, én pedig egy pillanatig nézem, aztán nevetésben török ki.
- Louis... - nevetek rá, aztán megcsóválom a fejem. - Te még mindig azt hiszed, hogy... mármint - a vigyor még mindig ott játszik az arcomon. - Ez annyira te vagy, ez a "hoznom kell egy jó minőségű bort, mintha távoli rokonokhoz mennék látogatóba". - Ismét a fejem csóválom, és a nevetés maradéka az arcomon ragad, úgyhogy csak hátrafordulok, és elindulok előre. A kezem viszont hátranyúl az övéért, de ez is csak egy kis mozdulat, nem túl feltűnő, vagy bármi ilyesmi, mert ha az lenne, akkor valószínűleg még pirosabb lenne az arcom, mint egyébként. Kösz, L. Nem is, kösz Cole, mert magamnak köszönhetem.
Egy frászt! Kösz, Mínea!
- Egyébként nem kell minden alkalommal hoznod valamit, mikor átjössz. - Jegyzem még meg csak úgy félvárról. - Abba belerokkannál anyagilag egy idő után.
Ahogy belépünk, az én orromat is megcsapja a kaja illata, nem azért mondom, de elég finom lett. Persze nekem elment az étvágyam, amióta megérkezett L, de majd magamba erőltetek valamit, nyilván.
- Csináltam kaját, remélem éhes vagy. - Mondom csak úgy mellékesen. - És hogy eszel csirkét.
Ha beérünk a konyhába, rácsekkolok még a cuccra, és leveszem a tűzről. Előkapok a hűtőből némi alapanyagot még a salátához, mert a nagy messengerezésben, míg vártam Louisra, a köretet k****ra elfelejtettem megcsinálni egyébként.
- Saláta? - pillantok rá felvont szemöldökkel, de amúgy tök irreálisnak érzem a szitut, és kicsit kínosnak. Nem annyira kínosnak, hogy el akarjak menekülni, de éppen eléggé ahhoz, hogy féljek, ő is annak érzi, és érti, hogy miért érzi annak. - Jó, igazából nincs más választásod, mert nem vagyok hajlandó sültkrumplit enni. - Vonom meg a vállam egy pillanatnyi szünet után. - De neked csinálhatok végülis.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=744256#post744256][b]Liam Laoiseach - 2018.12.29. 10:20[/b][/url]

Az ajándékom láttán felnevet, s ha nem lennék teljesen transzban ettől a hangtól, még akár zavarba is jönnék. Így csak mosolygok rá átszellemült fejjel egy pár pillanatig, aztán pislogok egy párat s beljebb lépek.
- Kár lenne, hogy egyedül igyam meg - hozakodok elő egy elég vérszegény kifogással. Egyedül nem szoktam borozni, erre talán már ő is rájött. Frankyvel mindig vagy sörözünk, vagy valami erősebbre kapcsolunk. Söröztünk. Nehéz megszokni, hogy múlt időben gondoljak rá. Az olyan, mintha meghalt volna, pedig köszöni, tök jól megvan. Vagyis gondolom. Fogalmam sincs.
Elindul Cole előre, én meg követem, a kezét fogva kacsázok be a konyhába.
- Ne aggódj, protokoll-ajándék volt, csak porosodott volna az irodában. - Ez tényleg igaz. Nem költöttem a piára, kivételesen. Máskor nyilván ezt-azt szoktam venni, ha ide jövök, már csak egy hajszál választ el attól, hogy beállítsak egy csokor virággal. De az megint az a misztikus határvonal, amit ha átlépek, utána minden más lesz. És az agyamat nem tudom leszoktatni arról, hogy a mást, az újat rögtön valami ijesztővel, rosszal asszociálja. Ez van, amikor egy majd' kétezer éves katolicizmust sulykolnak beléd pelenkás korod óta. Nehéz utána elhinni, hogy van még új a Nap alatt, ami nem az ördög műve.
- Kajával vársz és még én vagyok a rokonokhoz-jövök-látogatóba? - kérdem nevetve, de magamhoz húzom egy pillanatra a fiút és megcsókolom. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire meghatott ez az egész, hogy áthívott és ennyire készült és úgy igazán látszik rajta, hogy örül, hogy itt vagyok. Mennyire más ez a Cole, mint aki évekkel ezelőtt eltűnt az életemből. Szeretném még egy kicsit magamhoz ölelni, de inkább elengedem s odalépek a konyhaasztalhoz, hogy lepakoljam a bort, s a táskám is az egyik székre.
- A saláta tökéletes. - Igazán nem akarom, hogy tőrje magát, már ennyi is bőven elég. Tudom, hogy nem az a háziasszony-típus, távol áll tőle ez az egész. Azt akarom, hogy jól érezze magát, ne feszengjen. Jó, lehet, hogyha nem hoznék én is mindig valamit, amivel jól megalapozom a vendégvagyok-hangulatot, akkor ő is kevésbé lenne feszült. Inkább odalépek mellé és feltűröm az ingemet könyökig. - Mit segítsek? - Közben a nyakkendőmet is leveszem, mielőtt még belelógna a kajába, s meglazítom a felső gombokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=746681#post746681][b]Allan Colton Fisher - 2019.01.16. 20:13[/b][/url]

Még mindig vigyorogva csóválom a fejem, Louis-Louis, tök hülye vagy, hogy képes vagy ilyesmikre pazarolni borokat. Úgy értem, ilyen borokat, mert azért én nem épp a minőséghez szoktam, ezt szerintem mindannyian tudjuk, és nincs is okom tagadni.
- Jó, de Louis... áh - legyintek, még mindig csóválom a fejem, a vigyorom azért már kezd valami normális mosolyba torkollni, még a végén túlzásba vinném itt. Ismét eszembe jut, hogy egyébként gyomorgörcsöm van, mire az odabent bukfencezik is egyet. Rohadt élet már...
- Amennyi bort hoztál eddig az irodádból, szerintem titkon egy kocsmában dolgozol - jegyzem meg gúnyosan. - Lassan több bort látsz, mint én egy átlagos munkanapon, ejnye.
Szóval belépünk a konyhába, igazából semmi különös, vacsora, és ennyi. Ennek ellenére persze kapok egy vicces megjegyzést, és amúgy k**** nagy szerencse, hogy nem kell rögtön válaszolnom, mert Louis közelebb húz, hogy megcsókoljon. Szusszanok is egyet utána, így közelről nézek fel rá.
- Ez csak kaja. Még nem vacsoráztam - rázom le a szituációt magamról, de rögtön utána már sóhajtok is egyet, mert Allan, ezt megint kezded elb***ni, ehhez kétség sem fér. Mert tényleg, ugye, mit is jelent ez a főzöcskézés? Ez az, amire aközben sem akartam válaszolni magamnak, hogy elkezdtem. Jobb is úgy, hogy én magam sem tudom, vagy hogy még úgy is tagadom, hogy Mínea mindent megtett azért, hogy felismerjem a saját szándékaim. Nem véletlen rázott gatyába a múltkor ezzel kapcsolatban. Már a szándékaimmal. Amikről igyekszek teljesen megfeledkezni, és egyébként még mindig tökre nem tudom, hogy pontosan mik is azok.
- Különben is, te mondod mindig, hogy egyek már normálisan, főleg azóta, mióta nem járok annyit bulizni - rontom tovább a helyzetet. - Normális kaja ez például, de gondoltam, nehogy már nézned kelljen kussban, ahogy kétpofára zabálok, nem? - Pillantok fel rá végül, majd a pulthoz lépek, kicsit még mindig hülyén érzem magam - sőt, nem is kicsit... Nem, nem a pult kell nekem, hanem a hűtő. Ott vannak bent az alapanyagok. Jó, feltűnésmentesen megpróbálok odaoldalogni.
A kérdésre hátrapillantok, miközben kirakom azt a pár dolgot, ami kell.
- Ha akarsz szószt hozzá, csinálj - intek fejemmel a hűtő felé. - Van ilyen zacskós ezersziget-cucc a felső polcon. - Bökök állammal az egyik konyhaszekrény felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=748644#post748644][b]Liam Laoiseach - 2019.02.03. 17:59[/b][/url]

Tudom, mire gondolsz. Hogy kár rád pazarolnom. Ismerlek. Semmi sem túl drága vagy túl értékes, ha rólad van szó. Megszokhattad volna már.
Mindebből semmit sem ejtek ki, csak nézek rá hosszasan, féloldalas mosolyommal, szeretnék kinyúlni érte, kócába beletúrni, tarkójára csúsztatni a kezem és suttogva mindent elmondani, addig mondani, amíg elhiszi. Helyette viszont csak nézem egy darabig, aztán beérem egy csókkal - bár ez nem csak "beérem", ez annál több, ez minden talán.
- Néha úgy is érzem magam - vonom meg a vállam nevetve. - Csak nem én szolgáltatom a piát, hanem a klientúra hozza, fizetségként, amiért meghallgatom őket és képviselem a jogaikat. Alapjáraton nem sokban különbözök egy kocsmárostól, csak kicsit több a munka.
A helyzet az, hogy tényleg sokan fizetnek így, mert másként nem tudnak. Ezzel-azzal. Régóta őrzött jóféle borral például. Nincs szükségem rájuk, de tudom, hogy az önérzetüket sérteném az elutasítással.
A kifogására feltartott kezekkel jelzem, hogy oké, elhiszem. Dehogy hiszem. Már megint az önérzeteknél tartunk, s most főleg nem akarom megsérteni. Nem őt. Tudom, hogy nehéz neki is. Ismeretlen terep. Mindkettőnk vakon tapogatózik, csak érzésből araszolunk előre. De a jó irányba, biztosan a jó irányba. És ha nem - hát majd együtt leszünk, bárhol is.
- És nagyon köszönöm a meghívást, szívesen csatlakozok - bólintok mélyet, nem téve semmi megjegyzést sem arra, hogy többet kéne egyen, sem arra, hogy már nem jár annyit bulizni. Nem mintha nem mondtam volna neki eleget, vagy nem vettem volna észre a változást. De nem akarhatok egyből mindent, csak szépen, lassan, a kis győzelmeknek is kell örülni.
Kinyitom az egyik szekrényt és elég hamar előszedem belőle az említett öntet-alapot. Nincs túl sok mindene, nem kell ásatást végeznem. Az én régi életemet juttatja eszembe. A Thomas előttit. A szükségeseken túl nem törődtem mással. Most meg invito nélkül már alig tudok előszedni bármit is.
Az alaphoz keresek valami folyadékot, ami egy jogurt formájában elő is kerül a hűtőből. Meg van kezdve, de még jó. Összekeverem a kettőt, aztán csípőre tett kézzel körbeforgok, hogy merre is találom a tányérokat. Második próbálkozásra meglesznek, asztalt terítek s közben figyelem Cole ügyködését körülöttem. Nem mondhatnám, hogy rutinosan forgunk a konyhában. A rutint máshol tanultuk be. De ez is alakul. Néha össze-össze ütközünk, mire zavartan mosolyogva állok félre vagy épp kerülöm meg. Egy ilyen megkerüléskor csókot nyomok a nyakára, csak úgy hirtelen jött, át se gondoltam. Félrefordulva beleharapok az ajkamba és egy pillanatra lehunyom a szemem. Most komolyan? Az a bajom, mert egyszerűen jól érzem magam? Azon stresszelek, mert nem stresszelek? Nem vagy normális, Liam.