Két napja elküldtem azt a baglyot, és legszívesebben abban a pillanatban találkoztam volna az öcsémmel. Eddig nem viselkedtem megfelelő testvérként, tekintve, hogy leléptem és egy szót sem szóltam neki, ahogy senkinek sem. Nem kérem, hogy értsék meg a helyzetem, viszont változtatni sem tudok rajta, így muszáj nekik is elfogadniuk. Nem jókedvemből hagytam itt őket, de nem folytathattam azt, ami otthont ment, így pontot tettem a dolgok végére, legalábbis részemről lezártnak tekintem, mindazonáltal fogok még beszélni a szüleimmel, ha akarják, meg, mert apával kell is Zalán miatt. Nem említettem őt nekik, kihagytam, hogy ő az egyik indokom az országban maradásra, holott ő az egyik legnyomósabb a három közül. Szofival megbeszéltem a dolgokat, valamennyire sikerült megbékítenem, de még tepernem kell a szőkénél, az öcsivel most akarok beszélni amennyiben hagyja, Lanettát pedig meglepem még egy gyűrűvel. Kész gyűjteménye lesz annak a lánynak, minden szituációnál azt kap tőlem, mintha ennyire jól állnék anyagilag. Még egy személlyel kell, majd beszéljek, de róla tudom, hogy nem haragszik már, ebből a szempontból őt szeretem a legjobban, mert nem haragtartó, de nem kérdezem meg miért, lehet olyan választ kapnék, ami nem tetszene.
Idegesen lépkedek a megírt hely felé, nem írtam meg előre mit fogok mondani, szóval érthető miért vagyok feszült és tűröm meg nehezebben az embereket ezen a csodás őszi napon. Általában nem szólok másokhoz, vagy csak nagyon indokolt esetben, de most nem tudtam megállni, hogy ne szóljak vissza a tagnak, aki mellém akart ülni a tömegközlekedésen, holott ezer másik hely volt még. Ha azt hitte velem barátkozni tud, akkor félreismert. Jöhettem volna mágikus úton is, de azokat az elmúlt időszakban annyira megutáltam, hogy inkább így járok. Van időm gondolkodni is, van min, hiszen amíg nem voltam itt sok dolog változott. Szerencsére Sora nem szerzett tudomást erről az egészről, nem tudom, hogy tudná feldolgozni apánk félrelépést és a plusz egy bátyót, akit kapna. Nem Zalánnal van baj, azonban hatalmas változás mind az ő életében, mind a miénkben. Az utam során döntöttem el, hogy szeretnék az ő testvére is lenni, legalább olyan mértékben, mint a húgomé, és ez eddig nem sikerült, ezért változásokra van szükség. Én teszem meg az első lépést, ami azt jelenti lesz képem odaállni elé és megkérdezni, amit ő tett pár hónapja. Ezek után tudunk még testvérekként gondolni egymásra? Ha a válasz részéről nem lenne, megérteném, én rontottam el mindent, de az ereinkben folyó véren nem tudunk változtatni, személy szerint én nem is akarok. Remélem, megbocsájt minden hülyeségemért, mert nincs kedvem pincsikutyát játszani, de, ha kell, megteszem, mivel róla van szó. Furcsa egy helyzet, mindig azt hittem Szofim kívül nem lesz ilyen személy az életemben és hopp, ez gyökeresen megváltozott. Milyen kiszámíthatatlan az élet. Zsebre dugott kezekkel, fejemen a fejhallgatómmal és rajta a kapucnimmal járom a főváros utcáit, hogy elérjek a megfelelő utcába. Itt már tényleg nem szeretném, hogy hozzám szóljanak, időzített bomba vagyok szó szerint, amíg a megfelelő ember meg nem talál. Szeretném, hogy itt legyen és elmagyarázhassak neki mindent, és meglepjem valamivel, ami nem is kifejezetten ajándék, vagy nem tudom nevezhetem-e annak, azt majd ő eldönti. Nézem az embereket, de eddig még nem veszem észre se távol, se közel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=641471#post641471][b]Tanizawa Daisuke - 2016.11.22. 20:51[/b][/url]

Két napja elküldtem azt a baglyot, és legszívesebben abban a pillanatban találkoztam volna az öcsémmel. Eddig nem viselkedtem megfelelő testvérként, tekintve, hogy leléptem és egy szót sem szóltam neki, ahogy senkinek sem. Nem kérem, hogy értsék meg a helyzetem, viszont változtatni sem tudok rajta, így muszáj nekik is elfogadniuk. Nem jókedvemből hagytam itt őket, de nem folytathattam azt, ami otthont ment, így pontot tettem a dolgok végére, legalábbis részemről lezártnak tekintem, mindazonáltal fogok még beszélni a szüleimmel, ha akarják, meg, mert apával kell is Zalán miatt. Nem említettem őt nekik, kihagytam, hogy ő az egyik indokom az országban maradásra, holott ő az egyik legnyomósabb a három közül. Szofival megbeszéltem a dolgokat, valamennyire sikerült megbékítenem, de még tepernem kell a szőkénél, az öcsivel most akarok beszélni amennyiben hagyja, Lanettát pedig meglepem még egy gyűrűvel. Kész gyűjteménye lesz annak a lánynak, minden szituációnál azt kap tőlem, mintha ennyire jól állnék anyagilag. Még egy személlyel kell, majd beszéljek, de róla tudom, hogy nem haragszik már, ebből a szempontból őt szeretem a legjobban, mert nem haragtartó, de nem kérdezem meg miért, lehet olyan választ kapnék, ami nem tetszene.
Idegesen lépkedek a megírt hely felé, nem írtam meg előre mit fogok mondani, szóval érthető miért vagyok feszült és tűröm meg nehezebben az embereket ezen a csodás őszi napon. Általában nem szólok másokhoz, vagy csak nagyon indokolt esetben, de most nem tudtam megállni, hogy ne szóljak vissza a tagnak, aki mellém akart ülni a tömegközlekedésen, holott ezer másik hely volt még. Ha azt hitte velem barátkozni tud, akkor félreismert. Jöhettem volna mágikus úton is, de azokat az elmúlt időszakban annyira megutáltam, hogy inkább így járok. Van időm gondolkodni is, van min, hiszen amíg nem voltam itt sok dolog változott. Szerencsére Sora nem szerzett tudomást erről az egészről, nem tudom, hogy tudná feldolgozni apánk félrelépést és a plusz egy bátyót, akit kapna. Nem Zalánnal van baj, azonban hatalmas változás mind az ő életében, mind a miénkben. Az utam során döntöttem el, hogy szeretnék az ő testvére is lenni, legalább olyan mértékben, mint a húgomé, és ez eddig nem sikerült, ezért változásokra van szükség. Én teszem meg az első lépést, ami azt jelenti lesz képem odaállni elé és megkérdezni, amit ő tett pár hónapja. Ezek után tudunk még testvérekként gondolni egymásra? Ha a válasz részéről nem lenne, megérteném, én rontottam el mindent, de az ereinkben folyó véren nem tudunk változtatni, személy szerint én nem is akarok. Remélem, megbocsájt minden hülyeségemért, mert nincs kedvem pincsikutyát játszani, de, ha kell, megteszem, mivel róla van szó. Furcsa egy helyzet, mindig azt hittem Szofim kívül nem lesz ilyen személy az életemben és hopp, ez gyökeresen megváltozott. Milyen kiszámíthatatlan az élet. Zsebre dugott kezekkel, fejemen a fejhallgatómmal és rajta a kapucnimmal járom a főváros utcáit, hogy elérjek a megfelelő utcába. Itt már tényleg nem szeretném, hogy hozzám szóljanak, időzített bomba vagyok szó szerint, amíg a megfelelő ember meg nem talál. Szeretném, hogy itt legyen és elmagyarázhassak neki mindent, és meglepjem valamivel, ami nem is kifejezetten ajándék, vagy nem tudom nevezhetem-e annak, azt majd ő eldönti. Nézem az embereket, de eddig még nem veszem észre se távol, se közel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=642001#post642001][b]Lepsényi Zalán - 2016.11.24. 20:27[/b][/url]

Gwen kellőképpen megnyugtatott, annyira hogy jobb kedvem lett másnap és értelmesen végig tudtam gondolni, mi is lenne az optimális cselekedet a jelenleg kialakult káoszban, mely az utóbbi heteimet uralta. Igaza volt, muszáj beszélnem anyámmal, mert nem érdemli meg, hogy indokolatlanul a háta mögött találkozzak az igazi apámmal. Nem is értem, hogy eddig miért csak apáim körül forgott az eszem. Ez neki rosszul eshet és szándékosan sosem bántanám meg őt. Miután a csajom rendesen helyrebillentette az agyamat, már-már nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy haza kell utaznom és meg kell lépnem ezt a lépést. Nem haboztam, másnap beállítottam otthon váratlanul, csupán egy muglis üzenetet dobtam anyámnak, hogy "utazok". Első kérdése az volt, hogy miért a szorgalmi időszak közepén, amikor eddig haza se szagoltam, amíg vége nem lett a vizsgaidőszaknak. Nem adtam kielégítő választ, de tudta, hogy nem éri meg faggatni, már ismer, viszont azt nagyon is furcsállotta, hogy egyedül mentem és egy testvérem sem jött velem. Bizony kiürült a pesti otthonunk most, hogy mindhárom gyerek eljött a Mátrába.
Hazaérve megkaptam a magam leszidását a nevelőapámnak sem nevezhető személytől, nem tetszett neki, hogy tanulás és órákra járás helyett itthon csücsülök, de ez most fontosabb, Dai is meglépte ezt és nekem is muszáj. Elég frusztrált voltam a napokban, semmi esély a tanulásra addig, amíg nem intézzük el a családi kalamajkát. Mikor az eddigi apám másnap elment dolgozni, én leültem anyámmal és elmondtam neki mindent. Már hozzászoktam a kényes tények ismertetéséhez, kétszer túlestem rajtuk - Dai és Ricsi esete -, anyám előtt pedig erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrve öntöttem magamból a szavakat. Persze próbáltam kedves lenni vele, de nehéz virágnyelven megfogalmazni azt a számonkérést, ami arra vár magyarázatot és megerősítést, hogy az eddig vélt apám nem is az eredeti biológiai szülőm és hogy valóban egy Tanizawa férfival kavart anyám Ricsi születése után. Ez nem könnyű, én is tudom, de nincs mit szépíteni a múlton, valamint úgy ültem a konyhaasztal túlvégén anyámmal szemben, mint érett, már lassan felnőtt fia. Szerencsére megértette, hogy nem rosszindulatból kérdeztem rá és csak az igazságot akartam megtudni. A kedvessége és a bűnbánó tekintete ismételten ráébresztett, hogy mennyire szeretem. Mindenki követ el nem túl etikus tetteket az életben, nincsenek jó és rossz emberek, hiszen mindenkiben van ez is és az is. Attól még, hogy anyám félrelépett annak idején, nem jelenti azt, hogy ne lenne csodálatos nő és anyuka, elvégre szerette azt a férfit, de az akkori családi állapotokat nézve mérlegelt - az apámnak és neki is addigra megvolt a maga családja gyerekkel együtt - és nem hagyta, hogy elváljanak Áronnal, hanem Ricsi jövőjét is szem előtt tartotta, megállapodott a férjével és elfelejtette a valódi szerelmét, valamint inkább egy számára kevésbé szimpatikus emberrel döntött együtt élni, minthogy Ricsi elveszítse az apját és kimozduljon egy meleg családi légkörből egy zivataros útra. Hiába utálom Áront, anyám helyében én is ezt tettem volna és nagyra értékelem az áldozatát. Örülök, hogy minden jól alakult, sőt úgy érzem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, talán ő benne is tudatosodott, hogy a második fia is felnőtt és képes az lábain megállni attól függetlenül, hogy elmúlt tizennyolc éves. Támogatta, hogy keressem fel az eredeti apámat, hiszen mégis csak az én életem és bár Ricsi és Veronika örökké az otthont és a családot fogják jelenteni számomra, de jogomban áll ismerni a valódi apámat. Szóval nincs vége az izgalmaknak, már ha ezt lehet annak nevezni.
Még aznap láttam, hogy küldött egy üzenetet Dai. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg rajta, mert már kezdtem lemondani arról, hogy értesít, gondoltam majd a suliban egyszer csak összefutunk. Igen, rohadtul mérges vagyok rá, de Gwen biztatása után hittem abban, hogy nem fogja megszegni az ígéretét. Különös módon jelenleg itt van Pesten és találkozni akar. Nyilván nem utasítom vissza, az butaság lenne és gyerekes durcizás is, abból már kinőttem. Viszonylag nyugodt vagyok míg el nem indulok elé, kíváncsi vagyok hogy most mi lesz: megmondja vajon, hogy ő nem tud elfogadni tesónak, vagy esetleg csak megmagyaráz mindent és jól fog elsülni a találka? Nem arra számítottam, hogy majd Pesten fog megtalálni engem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a suli környékén beszélnénk meg mindent, de végül is nekem teljesen mindegy, csupán elnyúlt kicsit az otthon tartózkodás időtartama és két napja csak azt hallgattam Árontól, hogy az iskolában, a padokban lenne a helyem.
A füllyukamba nyomott fülhallgatókon át dübörgő zene elűzi a főváros összes undorító zaját. Már hozzászoktam, itt nőttem fel, ám ez egyben azt is jelenti, hogy meguntam, főleg a csendes hegyek közti kastélyból visszatérve ez elég kellemetlen, na de mindegy. A rock fellelkesít kellőképpen és hála neki egészen jó is a kedvem, igaz ez lehet annak köszönhető inkább, hogy anyámmal tisztáztuk a dolgot. Nem tervezem megijeszteni, vagy hátulról rárontani a féltestvéremre, egyszerűen sétálok az utcán a magam tempójával, amíg Dai mellé nem érek. Nem vagyunk egyedül, vagyis a városban rengeteg az ember, szóval gyakorlatilag lehetetlen megkísérelni a kettesben létet, kivéve, ha átjön hozzánk. Komolyan fordulok felé, még mindig nem tudom, hogy mi sül ki ebből és továbbra is mérges vagyok rá, mert az, hogy nem írt és nem jelzett semmit, azt nem mentesíti semmi, noha nem zúdítom rá az érzéseimet, ő is tudja, hogy eléggé befelé forduló típus vagyok és csak nagy küzdelemmel lehet felfedni a valódi és nem elnyomott érzelmeimet. Talán ezúttal neki sikerülni fog, de semmiképpen sem egyből. Félek, ez az igazság, de örülök, hogy legalább láthatom és hogy akart velem találkozni.
- Helló! - köszönök neki fapofával miközben kiakasztom a fülemből a fülhallgatót. Magam sem tudom, mit gondolok, vagy milyen hangulatomban vagyok, azt hiszem, hogy nagyon kétes a helyzetem és pozitív, illetve negatív irányba is ellendülhet a dolog, tulajdonképpen ez csak Daitól függ. Csendes és visszafogott vagyok, nem csapongok, pedig az elmúlt hetekben eléggé adrenalintól fűtött állapotok jellemeztek. De most nem és ez tán nyugtalanító lehet a testvérem számára. A szemébe nézek és várom, mit akar.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=642094#post642094][b]Tanizawa Daisuke - 2016.11.24. 21:58[/b][/url]

Nem tudom, mire számíthatok a beszélgetést illetően. Nem lepne meg, ha Zalánnal is összevesznék, a szüleimmel már megtörtént, ahogy Szofival is, születési sorrendben ő a következő, tekintve, hogy Lanettával még nem találkoztam, de nem, nincsenek erre hajlamaim, remélhetőleg szépen meg tudjuk beszélni a dolgokat, amiket elrontottam. Megtehettem volna, hogy írok neki, de az akkori dolgok teljesen kiverték a fejemből a baglyok, illetve a mugli lehetőségek bármelyikét is, inkább arra koncentráltam, hogy a lehető legszebben mondjam ki gondolataimat, érzéseimet, ami nem jött össze. Apával olyannyira összebalhéztunk, hogy nem hajlandó szóba állni velem, nem képes, vagyis nem akarja megérteni az érveimet, amik elég erősek, még az öcsém nélkül is. Mostanában nem csak Zalánként gondolok rá, sokszor jut eszembe méghozzá öcsémként. Szeretném, ha ez később is így lenne, örülnék, ha ezek után tudnánk igazi testvérekként tekinteni a másikra, és a fellegekben szállnék, ha megbocsájtana nekem. Tényleg mindent elszúrtam akaratomon kívül, ezt próbálom rendbe hozni jelen helyzetben. Miatta vagyok most a fővárosban, nem szeretem az ilyen nyüzsgő utcákat, de most képes vagyok áldozatokat hozni, nem mintha ez akkora lenne.
A lehető leggyorsabban akartam vele összefutni, beszélgetni, viszont azt is megértettem volna, ha nem akar látni, beszélni velem, esetleg leszarja már az egész kapcsolatunkat. Eddig sem kötött össze semmi, a vérünkön kívül nem változtatna sok minden, csak már barátok sem lennénk. A levél tömör, valamint lényegre törő volt, tekintve, hogy nem vagyok a szavak embere, jobban szeretem kifejezni cselekedetekkel az érzéseimet, gondolataimat, amik most kevesek lesznek. Össze kell szedjem magam, verbális is tudatnom kell Zalánnal, hogy itt vagyok, mostantól mindenben számíthat rám. Nem akarok rögtön nyakba borulós, testvéri kapcsolatot, a Levitában is mondtam, hogy azt úgy nem lehet, szépen lassan, és lépcsőzetesen kell felépíteni, ahogy minden mást. Lehet, elküld a melegebb éghajlatok egyikére, és már ezt sem akarja. Én mindent megteszek, hogy megbékítsem, remélem, sikerrel járok.
Megadtam a helyet és az időt, amerre én is tartok jelenleg. Nem szeretem a város zajait hallani, a többi ember értelmes, vagy épp értelmet beszédét, így evidens a fülhallgató a fejemen. Tömegközlekedésen is gyakran van a fejemen, emiatt nem hallom meg, ha valaki szeretne leülni mellém, aztán, ha felnézek rá, mérges arccal bunkónak titulál, gondolom én. Ez soha nem zavart, most sem hat meg az ilyesmi, nyugodtan tegye ezt, nem ismer. Hamarabb érek oda, mint az öcsi, meglehet el sem jön, amit simán megértenék. Fordított esetben neheztelnék rá, szóba se akarnék állni vele, mégsem tud azon a tényen változtatni, hogy egy vér folyik az ereinkben. Érdekes, mi? Az előbb azon gondolkoztam, hogy ennyi év után a vér, mit sem számít, most mégis ebbe a kis „semmiségbe” kapaszkodom. Fel kell, találjam azt a gépet, ami kivetíti az emberek érzéseit és nem kell szóban megnyilvánulniuk, mert az senkinek sem lesz jó. Aztán megpillantom a fülhallgatós fejét, amin magamban hatalmasat mosolygok. Most is megnyilvánul a testvériségünk, ő sem igazán szereti az emberek társaságát, kevés barátja van, azokkal jó a viszonya és ennyi, pont, ahogy nálam is. Soha nem bántam ezt, ilyen vagyok és kész.
- Szia – nem a megszokott csá-t köszönöm neki, ebből is látszanak a komolyan szándékaim, lehet, elijesztem vele őt is. Soránál nem így lesz, ha most össze is veszünk, mind a kettőnknek oda kell állnia elé, együtt mondjuk ki az igazságot. Vajon a másik húga tud már valamit?
 Sóhajtok egyet, ahogy leveszem én is a zenelejátszó eszközt, és kikapcsolom, majd a nyakamba akasztom. Tényleg nem vagyok a szavak embere, és még a gondolataimat sem tudtam összeszedni, szóval most váratok magamra, pedig tudom, hogy ez egy idegtépő pillanat számára is, meg számomra is. Erőt veszek magamon és a tekintetét keresem, mégse mondhatom a földet bámulva.
- Bocs, hogy itt hagytalak és nem írtam, viszont a szülőkkel való veszekedés következtében elfelejtettem minden mást. Nem magyarázkodni akarok, csak jó, ha tudod. És nem említettem semmit nekik rólad, szóval nem azon ment a vita. Szemét voltam, amiért leléptem meg minden, de a szavamat betartom – bólintok még egyet a végére érve. Tényleg sajnálom az egészet, ezt abból is láthatja, hogy ennyi minden jött ki a számon egyszerre. Nem szoktam rengeteget, de még csak sokat sem beszélni, ezért is kaptam meg régen az antiszociális jelzőt, ami szintén nem érdekel. Viszont jelenleg az öcsémről van szó, akivel tényleg szemét módon viselkedtem, és ezt nagyon restellem. Ha lehetne, visszafordítanám az időt és újonnan csinálnék mindent, de nem lehet, hacsak nem török be a minisztériumba egy időnyerőért. Zalánért lehet, megtenném. Még nem akarom odaadni a jegyeket, amiket nemrég vettem, lehet, megvesztegetésnek venné, nem ajándéknak. Ezzel is szeretném jóvátenni, amit elrontottam. Ha én azt mondom elviszem Japánba, hogy beszéljen az apánkkal, akkor az úgy is lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=642383#post642383][b]Lepsényi Zalán - 2016.11.25. 21:53[/b][/url]

Sok szempontból különleges számomra Gwen. Ő a híd a régi, teljesen befásult és antiszociális srác - aki annak idején még a klotyót is csak feszülten hagyta el a folyosók nagy tömege miatt (és itt nem fizikai mennyiségként értve) -, valamint a már érett és megnyíltabb Zalán között és talán ő az oka a változás bekövetkeztének. Mindenképpen sokat köszönhetek neki és jól döntöttem anno, hogy megosztottam vele a mélyebb lelki problémáimat, mert az valami nagy érzelmet indított be a szívemben, utána pedig nem haboztam, megcsókoltam. Ha ő nem lenne még mindig mellettem, akkor egyrészt visszazuhannék a magamfajta elzárt világba, ráadásul sokkal nehezebb módon tudtam volna megoldani a család-testvériség problémámat. Rávilágított az anyám fontosságára és nagyon is röstellem, hogy eddig rá gondoltam a legkevesebbet, mikor mai eszemmel már nyilvánvaló, hogy vele beszélem meg először és nem a még ismeretlen apámmal. Jól tettem és büszke voltam magamra és anyámra is, hogy értelmesem túl tudtunk lenni ezen, a megértésének és a nagy szeretetének hála új erőre kaptam, ami talán elég lesz a mostani Daival való találkozásomhoz. Nem is vagyok lehangolt, csupán jobban örülnék, ha Áron egy kissé visszafogná magát, de végül is mindegy, terveim szerint miután beszélek a rellonos sráccal, visszajövök, összepakolok és már utazok is vissza az iskolába. Feltéve, ha letudjuk legalább tizenegyig, ha nagyon elhúzódik, akkor majd csak holnap indulok el, de csaknem fogjuk végigdumálni az egész éjszakát, kivéve, ha beülünk valamelyik kocsmába, ami engem nem zavarna. Meg is fordul a fejemben ez a gondolat és egyelőre nyitva hagyom a kérdést, majd meglátjuk mi lesz, az sem biztos, hogy jól fog elsülni a találkozás, tán csupán közölni akarja, hogy neki ez nem megy, hagyjuk abba, mert nem kéne felbolydítani a családi viszonyokat, vagyis ne zavarjuk fel az állóvizet. Ha ő nem akar testvérként tekinteni rám, el fogom fogadni a döntését, mi mást tehetnék, noha rendkívül szomorú lennék. Van egy nagy különbség Ricsiék és Dai között: igaz, hogy mindannyiuknak pontosan ugyanannyira vagyok testvérük, de míg például Ricsi vagy Veronika esetében a testvériség egy természetes dolog, amit nagyon nehéz elszakítani, vagy meglazítani még úgy is, ha kiderül időközben, hogy csupán féltesók vagyunk, addig Dainál fel kell építeni szinte nulláról ezt az erős fonalat és amennyiben ez sikerül, ugyanolyan stabil lesz, mint a másik két személy esetében. Ricsivel sajnos már teszteltük, nem szándékosan, de kitapasztaltuk, mennyire erős a köztünk lévő kötelék és kibírt egy ekkora fájdalmat, amelynek örülök, de még egy kicsit mindig rossz érzésem van tőle.
Lépteim ismételten határozottak, tudom merre kell menjek és azt is tudom kivel fogok találkozni és mikor, mégsem sejtem, hogy mi vár rám pontosan. Elképzeléseim vannak, de pár percnyi aggódó gondolkozás után elengedem és csak annyit állapítok meg, hogy vagy jó fog kisülni ebből a találkozásból, vagy irtó rossz. Persze ettől még izgulok rendesen, de a felesleges energiámat leköti a zene. Mikor megpillantom Dait, kissé meghűl bennem a vér, tudatosul elmémben, hogy most valami nagy fog történni, visszafordulni pedig semmiképpen sem akarok. Elé érve köszönök neki és kiakasztom a fülhallgatómat annak megadott helyéről. Közömbösen köszöntöttem, amiből leszűrheti, hogy én is az vagyok, valamint bizony haragszom rá, amiért nem írt, bár feltételezem ezt ő is pontosan tudja. Daisuke sziával válaszol, szóval valóban nagyon megbánta, hogy így alakult, vagy most igyekszik közölni velem egy keserű hírt, meglátjuk. Beáll közöttünk a csend, amíg elintézi a fülesét, ám a város mocskos undorító zaja nem hagyja, hogy hatásszünet legyen és feszült pillanatok, pedig számomra pontosan azok és feltételezem Dainak is. Ezek után újra egymás szemébe nézünk, én nem szólalok meg, ellentétben vele. Gwen jól mondta, valóban veszekedett a szüleivel és azzal is, hogy nem beszélt rólam, utóbbiban azóta nem is kételkedtem nagyon, bíztam a srácban még mérgesen is. Komoly arccal hallgatom végig mondandóját, mellyel magyarázatot ad mindenre, de elhalkulása után is megtartom ezt a fapofát. Szemeimet a beton járdára szegezem le, majd visszaemelem rá. Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Ez nehéz. Megértem őt és nem haragszom rá, de egy kicsit mégis. Ha ő nem felejt el, akkor talán én sem lettem volna annyira idegbeteg anno és sok butaságot nem követtem volna el. Nem foghatom a tetteimet rá, de azért ott motoszkál az agyamban az a "mi van ha..." gondolat. Szándékosan nem kívánok haragban lenni és veszekedni sem, de úgy döntök, hogy kimondom az igazat, mert ez mindkettőnknek jobb, túl leszünk rajta és ha elég erős már a köztünk lévő fonál, vagy csupán nagy rá a hajlam, hogy az legyen, akkor minden rendben lesz.
- Köszi, hogy tartottad magad az ígéretedhez és megbocsátok, de azért szomorú vagyok, amiért nem írtál vissza a keresésemre. Nagyon frusztrált lettem emiatt és rosszul sültek el a dolgok - mondom, miközben elhúzom szám sarkát. Végül is már mindegy a múlt, ami történt, elmúlt és szerencsére Ricsivel is azóta viszonylag minden rendben, csak még lelkiekben kell feldolgozni azt a pokoli helyzetet. Látom Dai arcán a kíváncsiságot és én is korrektnek tartom beszámolnom az eseményekről, ha már így felhoztam neki.
- Verekedtünk Ricsivel - teszem az előzőekhez halkan, a fájdalom már-már kézzel tapintható szavaimban. - De nem csak úgy hülyeségből, ez most elég komoly volt és szomorú. - Nehéz erről beszélni és nem is akarok, számomra túl szégyenletes, ahogyan az is az lenne, ha Daival esnénk egymásnak. Még egy hasonló harcot már nehezen bírna ki a lelkem és gondolom Gwen sem akarná hallgatni a depizésem, amivel oly kevésszer sújtom, de ha ehhez folyamodok, annak komoly háttere van. Tudom, hogy Dai név szerint ismeri Ricsit és Veronikát is, ahogyan én is Sorát és feltételezzük a másik "édestestvéri" kapcsolatát, ugyanis sokszor meséltünk a családtagokról a másiknak, még mikor csak barátok voltunk. Kényes téma ez és jobb, ha túllendülünk rajta, valamint mégse álldogáljunk az utcán, mint két fa, így én hozom fel a továbblépést helyileg értelmezve, noha nem lehet egyszerűen meghatározni, hogy kettőnk közül melyik a dominánsabb, nagyjából egy szinten vagyunk, ráadásul nagyon hasonlítunk a másikra személyiségben.
- Igyunk valamit addig is... - ,mármint amíg ennyire nehéz témákról beszélünk. Nem is kérdés, sokkal inkább kijelentés, de természetesen az előbbinek szánom, csak feltételezem, hogy semmi ellenvetése sincs. Sokszor ültünk be mindenféle helyekre sörözgetni, valamint most már mindketten beléptünk a tizennyolc pluszosok társaságába, bár ez nem azt jelenti, hogy akkor ezentúl milyen faszagyerekek vagyunk, hanem senki sem szólhat be, hogy miért iszunk nulla százalékosnál kicsivel ütősebb italokat, virágnyelven megfogalmazva. Elindulunk az egyik kocsma felé, én a nagy hideg miatt kabátzsebembe gyűröm a fülhallgatómat és mellé bedugom a mancsaimat is, ne fázzanak. Továbbra is feszült vagyok, de már van valami fény az alagút végén, hogy tán jó irányba vezet az út, amin együtt Daival lépkedünk elvont értelemben és nem haraggal fogunk elválni az este végén.
- Beszéltem anyámmal. Elmondtam neki azt, hogy tudok mindről és hogy szeretnék találkozni az igazi apámmal. Nála megértőbb emberrel még sosem találkoztam! - mesélem el neki, mert erről mindenképpen tudnia kell és a szavak után megengedek magamnak egy szerény mosolyt. Ha anyámra gondolom, rögtön jobb kedvem lesz. Remélem egyszer majd Dai is megismerheti őt, tényleg szeretném, ha a két család között barátság lenne, ez viszont sosem fog megvalósulni Áron miatt. Ha megtudná, hogy az a srác, aki nálunk van és anyával beszél, az az általa legjobban utált személy fia, akkor kitörne egy vulkán ott helyben. De ez még korai, egyébként is csak egy téves gondolatmenet a fejemben. Pest tele van kocsmákkal, sokkal több van, mint amennyi elsőre látszik az utcákról és nem csoda, hogy nem kell sokat mászkálnunk, hogy betérhessünk az egyikbe. Nem a legjobb, de már voltam ebben és jól éreztem magam a haverjaimmal, most is megteszi, gondolom én. Leülünk egy egyik asztalhoz, a helyiség sarkába. A levegő kissé dohányfüsttel telítődött idebent, meleg van, így azonnal leveszem a kabátomat, majd hátradőlök a kipárnázott ülőalkalmatosságon. Még mielőtt elbambulnék, felteszek a testvéremnek egy kérdés.
- Min kaptál össze az otthoniakkal? Az aurorság, már megint? - kérdezem, mert érdekel. Ismerem, a barátom már elég régóta és hiába vagyok béna a beszédben - és itt-ott kimarad az állítmány, vagy nem fejezek be egy mondatot a lustaságom okán - ő megérti, ahogy én is őt. Azonban nem örülök, hogy összeveszett velük, mert így nem lenne jó a közeljövőben beállítani elé, vagyis apánk elé ezzel a nehéz témával. Vele nem kéne azt eljátszani, hogy rossz pillanatában keressük fel, mert rosszul jön ki mindenki a helyzetből, ezt tapasztalatból tudjuk mind a ketten. Ezen még nem kell aggódnom, egyenlőre az érdekelne, hogy Dai bocsánatkérése azt jelenti-e, hogy a testvérem akar-e lenni, vagy ezzel akarja megszüntetni a családi viszonyunkat, melyet nyilván csupán elméletben tud megtenni, a véremet nem képes leszívatni és helyére a vérkeringésembe befolyatni másvalaki vérét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=649860#post649860][b]Tanizawa Daisuke - 2016.12.21. 19:08[/b][/url]

Köszönetet mondhatok az égieknek és Zalánnak is, amiért még akarja látni a képemet. Teljes mértékben megérteném, ha ezek után közömbös lenne irántam, szemét voltam vele, ezt elismerem. Írhattam volna neki, ahogy a többieknek is, azonban abban a pillanatban nem akartam senkivel sem foglalkozni, magamra akartam koncentrálni, ami olyan jól sikerült, hogy apáék részéről magamra maradtam, avagy nem érdekli többet, mit kezdek magammal. Nem akarja megérteni az érveimet, miért szeretnék itt maradni, holott a legfontosabbat még nem hallotta, vagyis az öcsémről nem ejthettem szót ígéretemhez híven. Szeretem Lanettát, de a vele való szakítást előbb túlélem, mintha a testvéremet veszíteném el, akkor is, ha alig pár hónapja tudok a testvéri viszonyunkról. Előtte is haverok voltunk, ez megalapozta a kapcsolatunkat, főleg, ha szeretne még látni, és nem csak a folyosón, hanem a családjában is.
Keresett engem bagolyban, amire tegnap válaszoltam, találkozót kérve tőle. Lehet, azzal büntet, hogy nem válaszol, lehet, el sem jön, ez tökéletes bosszú lenne, és egyértelmű jelzés. Reménykedem benne, hogy csak „elfelejtett” levelet írni, ahogy én is neki, húzni akarja az agyam, fordított esetben én is ezt tenném. Olyan helyet választok, ahol sok ember van, ez részemről idióta ötlet, ő sem szereti az effajta társaságot, én sem, de, ha szeretne velem beszélni, akár be is ülhetünk valahova, és itt nem feltétlen egy kocsmára gondolok, bármi lehet, amit ő szeretne. Fejhallgatómat akkor veszem le a fejemről, mikor meglátom, köszönés után rögtön magyarázkodásba kezdek. Mindent elmondok, ami velem történt, mondjuk ez a rövidebbik verzió, viszont most ez is elég. Egy mosolyt küldök felé szavait hallva, nem láthatja, belül mégis repesek az örömtől, amiért megbocsát és nem haragszik. Persze, nem tetszik a szomorúságra vonatkozó rész, nem tudok visszamenni és megváltoztatni mindent, talán nem is tenném, mindennek így kell alakulnia, ahogy most van.
- Többet nem fogok lelépni, vagy viszlek magammal és beszélhetsz a faterral, bár lehet, nélkülem kell ezt megtenned – húzom el a számat, ahogy kimondom gondolatomat. Nem tudom mennyire haragszik rám az öreg, most nem állnék elő, bármennyire is szeretem. Az apámról van szó, ezen sem tudok változtatni. – Mi történt? – Hangomban hallhatja az aggodalmat, bűntudatom van miatta, hiszen, itt lett volna a helyem, nem hátha akkor képes vagyok megakadályozni. Nem hiszek abban, hogy a sorsunk előre meg van írva, szerintem mindenen tudunk változtatni, én is képes lettem volna, ha akarom. Hogy szúrhattam el ennyire a dolgokat? Következő mondatainál lehajtom a fejem, nem akarok tudomást venni erről, túlságosan is bánt a dolog. Nem mondta, hogy az én hibám, mégis érzem ezt. Nem ismerem a nálam idősebb srácot, annyit tudok róla amennyit az öcsém (igen, az öcsém, nem Zalán, vagy haver) elmondott, azonban a beszélgetéseinkben alig esett szó a srácról, az apjáról panaszkodott, ha csinált ilyet.
- Sajnálom, nem akartam, hogy ilyen történjen. Ugye komolyabb nem lett a dologból? – most még nagyobb bűntudat motoszkál bennem, nem akartam, hogy így legyen, megnehezítem Zalán helyzetét az én problémáimmal. Nem kéne, keverjem a családi ügyekkel, de könyörgöm, most már a srác is a családom része. Ennél nehezebb nem lehetne, mégse bánom, szereztem egy fiútestvért, akit mindig is akartam, Sorával ugyanis nem lehet verekedni még viccből sem.
Bólintok az ötletére, és követem a hely felé, én nem ismerem ki Budapestet, nem járok ide gyakran, ha mégis, akkor általában lehajtott fejjel közlekedem, tudomást sem véve a körülöttem rohanó világról. Az emberek többsége szalad, alig veszi észre a maga körüli életet, így én a lassabb tempót preferálom, szeretek magamban elmélkedni a dolgokról.
- Az anyákra mindig lehet számítani, a legnagyobb bajban is szaladnak segíteni, örülök, hogy megbeszélted vele a dolgokat. Gondolom örült, hogy nem rögtön apához mentél, lehet ő is beszélne vele, bár ebben nem vagyok biztos és lehet nem is jó ötlet – ezzel vezetem be a saját sztorimat, avagy a távolmaradásom okát. Joga van tudni róla, nem fosztom meg ettől, meg lehet, újabb bosszúságot eredményezne köztünk, ami sem neki, sem nekem nem lenne jó, szükségünk sincs a felesleges vitákra. Mind a kettőnknek megvannak a problémái, a titkolózás nagyobbakat szülne. Miért ilyen nehéz az élet? Miért kellett apának és Zalán édesanyjának találkoznia, és arra az egy éjszakára odaadniuk magukat egymásnak? Megnehezítik a saját, és a mi életünket, holott fater még nem is tudja, hogy tudok a Lepsényi ivadékról. Sóhajtok egy hatalmasat, mikor elérjük a helyet. Jó, én itt is szívesen mondom, legalább kevesebben hallják, bár nem hiszem, hogy az embereket az én családi helyzetem érdekelné, mindenkinek megvan a saját problémája, viszont az én problémám, az Zaláné is. Ez így bonyolultan hangzik, de higgyétek el, az is. Leveszem a meleg kabátom, amit a pulóver követ, idebent forróság van, még a pólómban is melegem van, szóval amennyire csak tudok, levetkőzöm. Mielőtt megszólalhatnék, felteszi a kérdéseit, amit vártam, ez elkerülhetetlen volt az este folyamán, nem is szerettem volna terelni, ha nem most kérdez rá, akkor megtette volna, máskor teszi meg. Közben megérkezik a pincérnő, mi meg rendelünk valamit, én legalábbis így teszek, a másik az Zalán dolga.
- Ja, apánk megint azzal nyaggat, de nem is ez a lényeg. Azt szeretné, ha visszamennék Japánba, és ott lennék auror. Nem akarja megérteni az érveimet Magyarország mellett, de a legfontosabbat még nem tudtam neki megemlíteni, mert megkértél rá. Ha azt mondaná, maradhatok itt, akkor akár még aurornak is elmennék, de nem megyek oda vissza – hangom elkeseredett, tényleg nem tudom, mit tegyek, elmúltam tizenhét éves, hivatalosan is felnőttnek számítok, azonban apám szava sokat számít. Ez az első alkalom, hogy közösnek neveztem a fatert, eddig még nem csináltam ilyet, csak Zalán, ebből is látszik, neki előbb sikerült feldolgoznia a dolgot. Mostantól nem csak Sora és az én apámról beszélünk, a Lepsényi gyerek is ugyanannyira a fia, mint én. Felmerül bennem a gondolat, hogy felvehetné a nevét és lehetne ő is Tanizawa, ám ebbe még korai belegondolni, ne siessünk ennyire előre, mindennek megvan a maga ideje és lehet, ő nem is szeretné. Szavaimból leszűrheti, hogy nem csak haverságot szeretnék, ezt a mondatomat ne tessék félreérteni, szeretném testvéremként elfogadni, ha még engedi. Veszek még egy mély sóhajt, ahogy a szemébe nézek. Ez most nem lesz könnyű.
- Tudom, hogy rossz testvér voltam, és elküldhetsz melegebb éghajlatokra, de, ha szeretnéd, megpróbálhatjuk ezt a testvéri dolgot, feltéve, ha kíváncsi vagy még a képemre, vagy egyszerűen bemutatlak apának és onnantól a ti dolgotok – az utóbbi nagyon fájna, mégiscsak az öcsémről van szó, akit itt hagytam egyedül, és miattam összeveszett az apjával. Ha édesanyám ezt megtudja akkora bűntudatot kelt majd bennem, amilyet még nem éreztem, a legrosszabb az lesz, hogy igaza van. kíváncsi vagyok a srác válaszáram reakciójára, lehet váratlanul érte a dolog, de ismer, nem szeretem kerülgetni a forró kását, rögtön a dolgok közepébe csapok. Ha nem akar közelebbi testvéri kapcsolatot, nem strapálom magam tovább. Ha engem nem akar látni, attól apámmal még lehet jó a kapcsolata, ami szúrná a szememet, ebben most biztos vagyok, mindazonáltal nem tehetnék ellene semmit, az ő kapcsolatukba nem rondíthatok bele, annyira nem vagyok rossz rellonos, ilyen eszközökhöz soha nem vetemednék. Én rontottam el, viselem a következményeit. A nagyobb feladat meg mind a kettőnkre vár, be kell mutassuk, agymást a testvéreinknek, nekem muszáj, mert Sora az ő húga is lesz, és a lány mennyire fog neki örülni, hogy még egy ilyen helyes bátyja van. Szokott nekem mesélni Zalánról, de, ha megtudja a testvéri kapcsolatot ki fog ugrani a bőréből, remélem örömében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=658003#post658003][b]Lepsényi Zalán - 2017.01.31. 11:06[/b][/url]

Dai és Ricsi... mindketten pont annyira testvéreim vér szerint, mégis teljesen más a helyzet. Míg Ricsivel egész ezidáig együtt éltem, vele nőttem fel és teljes testvéremként nézhettem rá, így a tudat, hogy valójában csupán az egyik szülőnk közös, a kezdeti pánik után remélhetőleg nem fog nagy változást okozni a mi életünkben. Bízok benne, hogy hamarosan ki fogunk békülni, az agyam is ezt sejtetni, mert ismerem annyira a srácot, hogy tudjam, most ő is szenved és nem csak a megtudott információtól, hanem a verekedésünktől is. Lehet ő is már békülni akarna, én mindenképpen, mégis jó, ha van egy kis szünet köztünk, mialatt lenyugszunk, rendezzük gondolatainkat és aztán új erővel tudjunk egymás szemeibe nézni. Dai. Ő ilyen szempontból Ricsi esetének az ellentéte. Kezdetben nem is ismertük egymást, a kastély falai között ismerkedtünk meg és barátok, úgymond haverok lettünk. Idegenek voltunk egymásnak, aztán már nem annyira, de semmiképpen sem készültünk fel arra, hogy hirtelen megtudjuk, testvérek vagyunk. Míg Ricsi esetében szinte nem számít, hogy fél, vagy teljes a kapcsolat, addig Dainál rendkívül sokat billentett. A semmiből hirtelen szoros kapcsolat lett, noha ezt a gyakorlatba átvinni igen nehéz és máig nem sikerült annyira, de lelkiekben biztosan ő is megemésztette már a gondolatot.
A találkozónk előtt nagyon félek, hogy hogyan fog hozzámállni, de végül úgy tűnik, minden rendben van köztünk, innentől már csak az idő kell ahhoz, hogy valóban testvérekként viselkedjünk, de nagy baj már nem történhet. Nem mondom, hogy nem neheztelek rá még mindig, lehet túl könnyen megbocsátok neki, de nem szeretnék duzzogni és szidni a fejét, hogy mekkora köcsög volt, azt ő is pontosan tudja és belátta, úgyhogy jobb továbblépni a témán. Örülök, hogy láthatom és ha már itt van velem, ideje beszélnünk pár dologról. Jól esnek szavai, noha még nem vagyok kész rá, hogy találkozzak az apámmal, jelenleg legalábbis. Előbb szeretném, ha minden rendben lenne Ricsivel is. Azt pedig nem igazán értem, hogy egyedül kéne vele beszélnem. Mármint, persze, négyszemközt is fogok vele váltani néhány szót, hiszen neki van elég mondanivalója, melyet immáron nem titkolhat el előlem, de én úgy gondoltam, hogy Dai által fogok vele találkozni. Egyelőre csak bólintok, de tudom, hogy hamarosan úgyis visszatérünk erre.
Félig akaratlanul térek rá Ricsire, pedig nem akartam a mi problémánkról beszélni Dainak, de a szavak terén ugyancsak figyelmetlen vagyok. Nyilván rákérdez az esetre, mire nem tudok elsiklani felette, így egyértelműen kimondom a történteket. Ez nem Dai hibája, hanem az én gyengeségemé, rosszul alakultak a dolgok és elpattant a cérna. Valójában senki sem hibás, noha nem lehet lehunyt szemekkel elsiklani egy verekedés felett, főleg ha az testvérek között zajlik. Szörnyű ami történt, de a múlton nem lehet változtatni és az egyetlen elfogadható lehetőség Ricsi és köztem, az a békülés.  
- Erről te nem tehetsz, csak feszült voltam, ennyi. Hát ennél komolyabb szerintem nem is lehetne, mármint jelenleg nem beszélünk egymással, mindketten emésztjük a történteket, aztán majd ha visszamegyek a kastélyba, remélem megoldódnak a dolgok - magyarázom és bízok benne, hogy komolyan veszi az első megjegyzésemet. Ennél rosszabb mi lehetne? Ricsi nem tagadhat le, hiába mondja azt, hogy már nem vagyok a testvére, az vagyok, hacsak nem akarja molekuláris genetikai eljárásokkal módosítani a génállományomat, de az nagyon drága lenne és a jogszabály is tiltja, szóval remélem ennyire valóban nem nagy a baj. Felvetem közben, hogy üljünk be valahová, mert idekint eléggé hideg van és nem szeretek a forgalmas utcákon álldogálni és személyes témákról beszélgetni, feltételezem Dai sem. Nincs ellenvetése, ezáltal megindulunk az egyik kedvenc helyem felé. A séta során elmesélem, hogy beszéltem anyámmal és nagyon együtt érző volt. Láttam a nő szemében a bűntudatot, de tökéletesen kezelte a helyzetet, azonban nem hiszem, hogy segítene találkozni az apámmal, noha ez sem kizárt, de ilyet nem is kértem tőle, ezt majd én megoldom, nehogy Áron rajtakapjon minket és újabb családi botrány törne ki, amivel Ricsi és Vero ne adj isten elvesztené az apjukat.
- Örült és magunk között teljesen higgadtan meg tudtuk beszélni azt a helyzetet, még bocsánatot is kért, pedig nem vártam el tőle, az ő élete és én szeretem őt, akár Áront szereti, akár az apámat. Bár ez már ideje múlt, éppen azért, mert nem akar kapcsolatba kerülni az apánkkal, mivel fél, hogy esetleg rajtakapná ismét Áron. Tehát a közreműködése miatt nem kell aggódnunk. - Mire a mondandóm végére érek, már ott vagyunk a kocsma ajtaja előtt. Belépünk és kiválasztjuk a megfelelő helyet, ahová letelepedhetünk néhány órára. Dai nagyon nekiáll vetkőzni, én a pulcsimat azért magamon hagyom, mert így is vékony, nem véletlenül fáztam odakint nagyon. Rendelek magunknak egy-egy sört, majd a csöndet megtörve kérdezek rá a kényes témára, viszont tudni szeretném, azt hiszem nekem is közöm van hozzá most már. Feltételezem, hogy nem rólam van szó, bár meglehet, pont ettől félek és emiatt érdekel annyira. Vagy csak mert a testvérem és az apám és miért ne tudhatnám, mi van a hozzátartozóimmal, avagy azok között. Van egy tippen, amibe bele is trafálok, ez is csak azt bizonyítja, hogy jól ismerem már a srácot és ez nem a testvériségünkből adódik, hanem a barátságunkból. Nem akarom elveszíteni őt, szóval legyen akár rokon, vagy barát, számomra lényegtelen, de nem szeretnék vele rosszban lenni, vagy megszüntetni a kapcsolatunk legapróbb fonalát is. Mihelyst kimondja, hogy a szülei azt akarják, menjen vissza Japánba, fájdalmat érzek. Én sem akarom ezt, bár Japán nagyon jó hely, boldog vagyok, hogy Dai mégis itt akar maradni és az ittlétem az egyik ok számára, hogy maradjon. A kis meglepődés után annyira örülök, hogy elfelejtek még aggódni is, pedig kéne, mert jelenleg semmi sincs rendben.
- Én sem akarom, hogy visszamenj. Hamarosan már megmondhatod neki, pontosabban ketten fogjuk ezt megtenni valószínűleg és akkor reménykedhetünk abban, hogy minket látván majd jobban kompromisszumképes lesz. - Ha apa lennék és lenne két fiam hozzánk hasonló családi háttérrel, akkor én nagyon boldog lennék, ha a két fiam jól kijönne egymással és nem választanám őket el. Persze nem azt mondom, hogy nem tudnék Dai nélkül élni, ennyire még nem szoros a kapcsolatunk és nem is vagyok egy érzelgős típus, megoldanám, de nem szeretném. Jóban akarok lenni már végre vele is és testvérként szeretnék rá tekinteni az átlagos napokban is. Lehet az auror szakma annyira tetszik apánknak, hogy a fiát is annak akarja adni, de egy idő után nem erőltetheti tovább. És mi lesz, ha kiderülnek itt a dolgok? Tőlem is elvárja majd, hogy auror legyek? Csak mert én nem szeretnék, pont mint Dai. Jelenleg viszont ezt nem csupán egy adott probléma, hanem több. Alapból nem kéne nekik rosszban lenni az elkövetkező hetekben.
- Jó lenne, ha valahogy kibékülnétek, ha nem is sikerül megegyeznetek, de valahogy össze kéne hozni a békességet, mert addig nem szeretnék a színre lépni. Egy frusztrált pillanatban elsütött baki elég volt, nem akarok még egyszer hasonlóba keveredni. - Gondolom megérti, hogy miért akarok az apánk nyugodt perceiben a szeme elé kerülni. Ez most úgy hangzik, mintha bűnös lennék, pedig én aztán nem csináltam semmit, apa volt az, aki elrontott valamit a múltban - anyámmal együtt - és nincs kedvem azt játszani, hogy ismét az én fejemen csattan a dolog. Nem segíthetek ebben sajnos Dainak, egyedül kell elérnie a nyugalmat, de remélem ez az utolsó, amikor magára kell hagynom a családi ügyekben. Nem tehetek mást jelenleg.
- De ne aggódj, bőven van időd, mert nekem még ott van Ricsi és Vero is, amíg velük nem beszélek és simítom el a témát, addig amúgy sem lépnék tovább - nyugtatom Dait, majd nevetve folytatom. - Persze mire eljutok én odáig, hogy kész leszek az apámmal beszélni, addigra ti ötvenszer kibékültök és újból összevesztek. - Hát de most nem? Az elmúlt években is rengetegszer az én vállamon dühöngte ki magát Dai, mikor összeveszett apával. Sokszor van ez így, de én valahányszor megvigasztaltam még anno barátként. Testvérként is ezt teszem, de már nem azt kérdezem, hogy "tényleg veszekedtetek?", hanem hogy "már megint?". Természetesen én ezen csak nevetek, szerintem már Dai is, de elhiszem, hogy nehéz neki, nekem is az Áronnal, mert akárhányszor jött hozzám Dai panaszkodni az auror faterről, én pont annyiszor mentem hozzá hasonlóan Áron miatt. De ez csak az élet iróniája. Remélem érti, hogy miért nevetek és nem veszi sértésnek. Tán azért sikerül jobban elengednem magam, mert most már nem félek. Szavaiból érzem, hogy nem akar engem elveszíteni, sőt nyitott a testvéri kapcsolatra. Noha a jókedv és a röhögés sem tart örökké. Dai megérzi, hogy a kapcsolatunkon gondolkozok el és komolyabbra fordítva a szót, kimondja a találkozásunk legnagyobb okát és a leginkább érdekfeszítőbb kérdését. Elhúzom számat és nem kapkodom el a válaszadást, pedig nem kérdés számomra, mi lesz az.
- Figyelj, azt hiszem jelenleg a lányokon kívül mindannyian rossz tesók vagyunk. Az utóbbi időben elhamarkodott döntéseket hoztunk, vagy amikor nem, akkor pedig túl sokat hezitáltunk és amiatt lett rossz vége. Úgyhogy nem vagy egyedül és emiatt nem foglak eltaszítani magamtól. Én szeretném megpróbálni, amennyiben te is - mondom lesütött szemekkel, hol az asztalt bámulva, hol pedig az előttem ülő szemeibe nézve. Komolyan mondom, ez a hangomból meg sem kérdőjelezhető. Nehéz belegondolni, mennyire nagy jelentőségű ez a válaszom, elvégre egy életre kihat a jelenlegi döntésem és ebbe csak utólag gondolok bele. De jól döntöttem, még mindig ezen a véleményen vagyok. Remélem, Dai is hasonlóan érez, bár már előző szavaiból erre engedett következtetni. Minden rendben lesz. Bemutatjuk egymást a tesóknak, ő engem az apánknak és minden ehhez fogható teendőt sikerrel fogunk megtenni. A barátoknak is kikerekedhet majd a szemük, amikor megtudják az igazat. Vicces lesz, de megpróbálom ezentúl élvezni a kialakult családi kalamajkát, igaz előbb még Ricsivel kell kibékülnöm és Veronak kell elárulnom a nagy hírt. Azok még fájni fognak, ám erős a szívem, annak kell lennie. Hálás vagyok Dainak, hogy félretette az összes önbecsülését és képes volt felkeresni, valamint bocsánatot kérni. Nem ilyennek ismertem meg, de ezek szerint ő is változik, pont ahogy én. Ha így folytatjuk, mindent meg fogunk tudni oldani és mire lezárul az ügy, mindketten érett férfiak leszünk! Vagy nem...