Budapest

Mostanában tele volt az élete újdonságokkal és olyan megérkezésekkel, amik szorongatták a gyomrát. Most először kapott rá lehetőséget, hogy meglátogassa Sethet az otthonában és ez egy kicsit idegessé tette, még ha tudta is, hogy nem lesz ott más. Nem volt benne biztos, hogy a fiú részéről ez nagy dolog, de tény, ami tény, kicsit több bizalmat mutatott meg, mint az, ha csak a kastélyban vagy annak környékén futnak össze, mert itt már beengedte őt a saját életterébe, valahova, ahova eddig nem láthatott be. A pesti lakásról nem is tudta, hogy hol van, ide sohasem követte a fiút, veszélyes lett volna, csak Bogolyfalván figyelte őt, mikor tehette.
Ehhez illően kellő komolysággal kezelte a helyzetet és ahogy illik, még egy kis ajándékot is vitt magával vendégségbe. Lusta volt varázsolni, úgyhogy egy szatyrot lóbált a kezében, amiben egy puzzle dobozának a tetején két adagnyi kínai étel volt elhelyezve meg egy marék szerencsesüti. Mikor megérkezett a lakótelepre, ahol a fiúk lakása volt, nyugalmat erőltetett magára és direkt gyalog ment fel a lépcsőn, hogy kicsit kimozogja magából az idegességet, így mire felért az emeletre már csak egy kis izgalom maradt benne, hogy vajon a másiknak tetszeni fog-e a puzzle és ízleni fog-e az étel – bár fogalma sem volt róla, hogy ő készült-e valamivel, de ha igen, az sem baj, majd megeszi holnap, az ilyesmi eláll.
Végül az ajtó elé ért és még egy pillantást vetett a cetlire, amin a cím volt, csak hogy biztosan jó helyre csengessen be, aztán megnyomta a gombot és várt. Közben pedig szinte olvashatatlanná gyűrte akaratlan is a papírkát.

Mostanában tele volt az élete újdonságokkal és olyan megérkezésekkel, amik szorongatták a gyomrát. Most először kapott rá lehetőséget, hogy meglátogassa Sethet az otthonában és ez egy kicsit idegessé tette, még ha tudta is, hogy nem lesz ott más. Nem volt benne biztos, hogy a fiú részéről ez nagy dolog, de tény, ami tény, kicsit több bizalmat mutatott meg, mint az, ha csak a kastélyban vagy annak környékén futnak össze, mert itt már beengedte őt a saját életterébe, valahova, ahova eddig nem láthatott be. A pesti lakásról nem is tudta, hogy hol van, ide sohasem követte a fiút, veszélyes lett volna, csak Bogolyfalván figyelte őt, mikor tehette.
Ehhez illően kellő komolysággal kezelte a helyzetet és ahogy illik, még egy kis ajándékot is vitt magával vendégségbe. Lusta volt varázsolni, úgyhogy egy szatyrot lóbált a kezében, amiben egy puzzle dobozának a tetején két adagnyi kínai étel volt elhelyezve meg egy marék szerencsesüti. Mikor megérkezett a lakótelepre, ahol a fiúk lakása volt, nyugalmat erőltetett magára és direkt gyalog ment fel a lépcsőn, hogy kicsit kimozogja magából az idegességet, így mire felért az emeletre már csak egy kis izgalom maradt benne, hogy vajon a másiknak tetszeni fog-e a puzzle és ízleni fog-e az étel – bár fogalma sem volt róla, hogy ő készült-e valamivel, de ha igen, az sem baj, majd megeszi holnap, az ilyesmi eláll.
Végül az ajtó elé ért és még egy pillantást vetett a cetlire, amin a cím volt, csak hogy biztosan jó helyre csengessen be, aztán megnyomta a gombot és várt. Közben pedig szinte olvashatatlanná gyűrte akaratlan is a papírkát.

Nem telt el sok idő, mire kinyílt az ajtó, ő pedig szemben találta magát Seth-tel. A fiú arca fáradtságot tükrözött, de összességében mintha kicsit jobban nézett volna ki, mint mikor legutóbb látta, bár nem sok időt engedélyezett magának arra, hogy a vonásait vizsgálja.
- Köszönöm – lépett be és mikor becsukódott mögötte az ajtó akkor kicsit tétován állt meg az előszobában. Gyakorlatilag azóta nem is nagyon járt panelben, hogy utoljára eljött otthonról, úgyhogy most az ismerős légkör egy kicsit megütötte. Első pillantásra nem is mondta volna meg, hogy itt varázslók laknak, lehetett volna bármely más egyszerű otthon is.
- Ezt neked hoztam, illetve hát magunknak. Kínai és egy kis játék, időtöltésnek – adta oda a szatyrot a fiúnak, aztán ha már szabad volt minden keze, akkor gyorsan kifűzte a bakancsát és levette, mert nem akart azzal caplatni be a lakásba, majd a kabátjától is megvált.
- Tyű, jó tágas – nézett szét, mikor kicsit beljebb mentek. Egészen addig a nézelődéssel volt lefoglalva, amíg meg nem látta az ebet, akire aztán végképp nem számított.
- Nem is említetted, hogy van kutyád – közölte tőle szokatlanul magas hangon, ugyanis elég rendesen megijedt. Mióta egyszer egy ilyen állat alaposan megkergette, némi ellenérzése támadt velük szemben és eléggé benne maradt annak is a nyoma, hogy meg akarták marni. - Ugye nem harap? - érdeklődött, de ettől a pillanattól kezdve inkább nem tett egy lépést sem, amíg a gazdi azt nem mondta, hogy lehet.

Valóban, számára a panel volt a legtermészetesebb élőkörnyezet, így egy árva pillanatig sem akadt fent azon, hogy milyen helyen él a másik. Illetve talán annyi megfordult a fejében, hogy varázslókhoz képest kifejezetten normálisan néz ki minden. Nem volt koponya a sarokban, sem kitömött állatok vagy olyan szekrény, ami magától is reszket. Megjegyzendő, ezért a tényért nagyon is hálás volt a sorsnak, mert bár nem volt baja a varázsvilággal és egy jó pár évig oda kötötte az élete fele, de attól még mindig furcsállta sokszor, ahogy viselkedtek. Számára például kész rejtély volt, hogy ha olyan ügyesek, akkor miért van annyi fogatlan varázsló, vagy hogy miért kell szakadtan és koszosan járni csak azért, mert valaki bűnöző. Ő a maga részéről sosem süllyedt idáig.
Ez a négy fő és három macska egy kicsit megakasztotta, mert nem sokat tudott Seth családjáról, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, meglátta Feathert, ami elvágta a gondolatait és talán jobb is volt egyelőre így.
Amikor megindult feléjük a kutya automatikusan lépett hátra kissé gyanakodva méregetve az ebet, aki láthatóan ismerkedni szeretett volna, viszont Avery kicsit sem volt elragadtatva az ötlettől. Őszintén szólva nem sokat számított, hogy siket vagy sem, mert foga attól még volt, úgyhogy végül inkább enyhe félkörben kerülte meg őket, próbálva kikerülni a kutyát.
- Egyszer majdnem rosszul jártam egy sor éles fog miatt, úgyhogy most... én inkább... merre van a konyha? - akadt meg a szeme szatyron, mint mentőövön, mert az ételnek talán jobb lett volna ott, még ha esetleg nem is esznek most azonnal. - Két félét is hoztam – célzott a kínaira. - Vagy olyan, ami csípős, zöldséges tésztával, és illatos omlós csirke krumplival – sorolta a menüt. - És puzzle! Raktál már puzzle-t? - kérdezte, miközben fél szemmel a kutyára sandított továbbra is.

- Hja, de emberként se vagyok valami nagy és nézz csak rám, szerintem tipikusan finom falatnak nézek ki - válaszolta és ezúttal teljesen véletlenül futott bele egy kétértelmű kijelentésbe, tulajdonképpen nem is realizálta, mert túlságosan lefoglalta Feather meg a menekülés.
Annyira, hogy azt se vette észre, hogy már a konyhában van. Hát ez ciki.
- Oh - nézett körbe, aztán vissza a kutyára, mint aki nagyon vívódik valamivel. Végül is elég békésnek látszik, tán csak nem kap belé... Végül kicsit tétován ugyan de tett egy lépést az állat felé, aztán leguggolt és a kezét nyújtotta felé, hogy megszaglászhassa. Nem arról volt szó, hogy nem tud bánni a kutyákkal, ha nagyon muszáj, mert el lehet képzelni, hogy egy öt gyerekes családban hány kóbor állat fordult meg az évek során, csak mert valamelyik összeszedte az utcáról, de ettől még nem voltak a szíve csücskei. Akkor már inkább a nyuszik. Puha, vicces és aranyos nyuszik, és ezt az ég világon senkinek nem fogja soha de soha hangosan is kimondani. Meg a tengeri malac és a sün.
Miután befejezték a rövid ismerkedést, újra felkelt a földről és odaállt a fiú mellé.
- Pedig tök jó! Én régen nagyon szerettem, mert kihívást jelent - magyarázta. - Főleg a tájképek vagy a csillagos ég nagyban, na azzal el lehet szórakozni jó sokáig - tette hozzá, bár csakhamar újra távolabb lépett mert zavarban volt a közelség miatt. Hiányzott neki az érintés és hogy úgy kommunikáljon, de nem tudta, hogy hol a határ és inkább nem kockáztatott azóta az első este óta.
- És most mit fogunk csinálni? - kérdezte aztán, csak hogy tájékozódjon kicsit vendéglátója terveiről.

A kicsit szarkasztikusra sikeredett válaszra mosollyal felelt, mert vitatkozni nem volt kedve, meg amúgy is kissé leszerelve érezte magát. A másik egy árva olyan jelet sem küldött felé mindeddig, amiből úgy érezte volna, hogy tényleg nem csak valami furcsa és megmagyarázhatatlan kényszer miatt látják vendégül, habár nem állt szándékában ellenkezni az eljárás ellen. Látszott, hogy Seth fáradt, meg merte volna kockáztatni, hogy akár nyugtató is van benne, ráadásul annyira aranyos volt a nála jóval nagyobb pulóverében hogy kedve lett volna egyszerűen odaállni elé és az ujjaival felfelé görbíteni a szája szélét, hogy mosolyogjon már.
- Teát kérnék - felelte aztán már útban a nappali felé, hogy lerakja a puzzlet a dohányzóasztalra és már épp fordult is volna meg, mikor meglátta a számítógépet a sarokban. Mi a csuda.
Egész vidám arccal tért vissza Seth-hez, hogy ha kell, akkor segédkezzen az italok körül.
- Nem is gondoltam, hogy van gépetek. Net is van hozzá? - érdeklődött. - Mert ha van akkor megadhatom a címem skypeon és úgy sokkal egyszerűbben tudnánk kommunikálni - vetette fel. - Na meg tisztábban és kevésbé feltűnően. Múltkor a minisztériumból jött levelem és a főbérlőm meglátta a küldöncöt - fintorgott. - Meg is kérdezte, hogy nem tartok-e véletlen döglött egereket a párkányon, mert azt annyira nem díjazná - regélte el a történetet, miközben azzal szórakozott, hogy az egyik tincsét újra meg újra a füle mögé tűrte, mert minden egyes alkalommal elszabadult.

- Óriás - felelte egy vigyorral. - Fogjuk a félig angol véremre, de nagyon szeretek teázni - tette még hozzá. Igaz, a kávé is kedvelt itala volt, mert az aromája le tudta nyűgözni, ha jól volt elkészítve, de annak dacára, hogy szinte bárhol és bármikor el tudott aludni, mégsem volt rá igazán szüksége, hogy mindig igyon, inkább csak az élvezet kedvéért főzte le reggelente.
Közben aztán jött és ment, és feltűnt neki a gép, ami lehetőségek új skáláját nyitotta meg előttük. A fiú értetlen arcát látva aztán megint elvigyorodott, mert a helyzet erős dejavu érzést keltett benne, és magyarázatba fogott.
- A skype egy üzenetküldő rendszer. Írni is lehet a másiknak vagy fel is lehet hívni, mintha telefon lenne, de ha olyan az ember kedve, akkor még képet is lehet kapcsolni, és látják egymást a felek a világ különböző pontjairól - mondta. - Ha csinálunk neked is, akkor akármikor elérhetsz, ha kedved van hozzá, mert nekem ezen is üzemel - húzta elő a telefonját és ismét Seth mellé lépve be is kapcsolta az alkalmazást és megmutatta gyorsan, hogy hol vannak az ismerősök és hova lehet írni az üzenetet.
- Meg nincs is kandallóm - felelte aztán vidáman. - Nem költöztem egyébként, túl kényelmes az a kis lakás - tette még hozzá. - Viszont ha nem eszünk akkor az ételt berakom a hűtőbe, oké? - ajánlotta fel. Kezdte magát egész otthonosan érezni, mert igyekezett alkalmazkodni, és ha a másik rábólintott, akkor a kínai az egyik polcra került, ha pedig közben elkészült a tea is, akkor segített bevinni az egészet a nappaliba.
- Padlóra borítsam a puzzle-t vagy az asztalon rakjuk? Azt hiszem kiférne rá - nézegette kicsit tűnődve a dohányzóasztalt, de tény ami tény, a szemmértéke éppenséggel nem volt olyan jó mint számos egyéb képessége.

- Hm, nekem pont fordítva volt. Angliában csak ünnepekkor fordultunk meg és valahogy mindig ízetlennek éreztem az ottani ételeket - tűnödött el hangosan. - Igaz, nem itt laktunk akkoriban nagyrészt, de a német ételek is elég karakteresek - magyarázta, miközben azt figyelte, ahogy tesz-vesz a másik.
A magyarázástól eléggé elemébe került, úgyhogy gyorsan megmutogatta az alkalmazás főbb funkcióit, csak hogy aztán csodálkozva pislogjon Seth-re, mikor a személytelenséget kezdte emlegetni.
- Nem tudom, én nem érzem annak... - mondta kicsit lelassítva, miközben a telefonját méricskélte, de aztán a fiú második megjegyzését hallva újra vidámabban nézett rá. - Naná, hogy megmutatom, igazán nem ördöngösség! - felelte.
Pár pillanattal később pedig már hangosan kacagott.
- Hogy neked mennyire igazad van! - mondta nevetve. - Nem is véletlen, hogy azt a lakást választottam annak idején - tette hozzá vidáman. Mert egyébként tény és való, ő volt annyira praktikus gondolkodású, hogy amellett, hogy szigorúan mugli környéket keresett és olcsó, de rendes helyet, arra is odafigyelt, hogy milyen számlákat fog kapni. Például a fűtés miatt.
Kicsivel később áthelyezték a székhelyüket a nappaliba, Avery pedig nekilátott, hogy kibontsa a puzzle-t, aztán pedig kiszórta az egész kupacot az asztalra.
- A lényeg egyszerű, csak meg kell találni az egymáshoz passzoló darabokat - mondta a biztonság kedvéért, mert nem tudta, hogy mennyire logikus a dolog egy ízig-vérig varázslónak, de közben már el is kezdett kutakodni a szélen található darabkák után.
A harmadikat vette ki a halomból, amikor megállt a keze a levegőben és Seth-re nézett. Várjunk csak... a patrónus bűbájig? Az nem két nap. És személytelen a beszélgetés?
Ha pirulós fajta lett volna most biztosan az arcába szökik a vér, mert bár kis fáziskéséssel, de kapcsolt, hogy a fiú hosszabb távú találkozásokról beszél. Hirtelen mosolyodott el, ahogy nézte őt, aztán visszafordult a puzzle-höz, tincsei eltakarták vonásai nagy részét, pedig a jókedv még mindig ott ült az arcán. Aprócska diadal, de igencsak örömteli.
Annyira, hogy egy időre el is hallgatott, pedig gyakorlatilag nem is állt be a szája, mióta itt volt.

- Jöhet! - vágta rá a választ a kérdésre, csak hogy egy pillanattal később észbe kapjon és moderálja magát. - Vagyis kapcsolhatsz, persze - tette hozzá a dologhoz, aztán kíváncsian fülelt, hogy a másik vajon milyen zenét választ.
A puzzle-rakás láthatóan nem igazán nyerte el egyelőre Seth tetszését, bár Avery nem volt benne biztos, hogy tényleg így van-e vagy csak éppen letompult kicsit a lelkesedése, de mivel úgy volt vele, hogy a házigazdának bármikor van lehetősége megvétózni az esti programot, nem aggodalmaskodik ezen. Egyébként is, csakhamar másfelé terelődtek a gondolatai és ahogy összenéztek egy pillanatra megint magához ragadta az a szürkéskék szempár, ami annyira különbözött az övétől és valamikor régen olyan gondosan megfigyelte minden porcikáját. A rajz azóta is megvolt, bár sokáig egyáltalán nem vette elő, viszont mielőtt először megkereste Seth-et újra megkereste a fiók mélyén és hosszasan nézegette. Még mindig megvolt az érzés, amit akkor ütötte meg, mikor meglátta a vonalak szövevényét, hogy a másik meglátott benne valamit. Átlátott rajta. Nem is realizálta akkor, hogy mit tesz, de így utólag visszagondolva az, hogy odavetette életének egy fontos darabját a fiú lába elé, kicsit olyan volt, mintha fuldoklóként kapott volna egy kar után. Nem volt senkije, mindenkinek hazudott, de egy világos, megcsillanó pillantás meglátott valamit egészen mélyen.
Egy darabig szótlan rakta hát a puzzle-t és Seth is visszafordult a saját darabkáihoz, egészen addig, amíg Avery észre nem vette, hogy a doboztető alapján véletlenszerűen rakja a darabokat.
- Te meg mit csinálsz? - nézett rá felvont szemöldökkel és kicsit döbbenten. Nem volt benne biztos, hogy a másik nem érti, hogy mit is kéne tennie vagy egyszerűen csak így rak puzzle-t, de akárhogy is, ez azért meglehetősen furcsa látvány volt.
Viszont ha már megállt azért, hogy kérdezzen, akkor a teát is beízesítette és ivott pár kortyot, elégedetten mosolyodva el újra.
- Azt hiszem ki fogsz nevetni, de van egy tea, aminek nagyon hiányzik az íze - fogott újabb mesébe. - A menzás tea. Mármint a mugli iskolában amit kaptunk uzsonnához. Annyira rossz volt, hogy az már jó - tette oda a végére a magyarázatot, mert azt azért ő is elismerte, hogy amit a kezében tart, az ezerszer ízletesebb. - Neked mi a kedvenc ételed? - kérdezte aztán abban a reményben, hogy hátha kap némi fogódzkodót ahhoz, ha legközelebb együtt esznek.

A zene kellemesen betöltötte a szobát, Avery pedig elmosolyodott a hallatán, mert ezt ő is ismerte és szerette. Úgy tűnt, mindketten eléggé a gondolataikba mélyedtek, egészen addig, amíg fel nem tűnt neki Seth roppant különös módszere.
- Biztos..? - nézett megütődve a válasz hallatán, aztán a doboz tetejéért nyúlt - Kérem egy kicsit! - mondta és ha megkapta, akkor sűrű pislogások közepette nézte meg, hogy valóban a helyükre tette-e a másik a darabokat, amik az asztalon úgy néztek ki, mintha csak véletlenszerűen lerakosgatta volna őket. Márpedig amennyire Avery egyáltalán meg tudta állapítani, mind jó helyen volt.
- Mi a fene - motyogta az orra alatt, miközben visszaadta a doboztetőt. - Még senkit sem láttam így rakni puzzle-t, de... egyébként jól csináltad. - Kicsit olyan volt a hangja, mint aki maga sem hiszi, hogy ezzel a módszerrel lehet haladni, márpedig az eredmények őt cáfolták.
Nem igazán tűnt fel neki, hogy Seth nem érti a menzás történetet miértjét, amit csak a beszéd kedvéért adott elő, mert amúgy sem volt valami szószátyár a másik, úgyhogy simán betudta ennek azt, hogy válasz nélkül maradt.
- A krumplit én is szeretem - mondta aztán, de közben már elterelte a figyelmét Seth kávéja. Kíváncsian hajolt közelebb, hogy jól látja-e, de úgy tűnt, hogy a másik tényleg teljesen feketén issza, igaz, azt nem láthatta a sötét folyadékon, hogy van-e benne cukor.
- Te üresen iszod a kávét? - érdeklődte aztán felpislogva a másikra. Fekete szemei a kávé árnyalatával vetekedtek, bár attól talán még sötétebbnek tetszettek.
Mennyi apró furcsaság, amit még nem tudtak a másikról és mind felfedezésre vár! Ezen töprengve kortyolt még egyet a teájából, mielőtt visszarakta volna a tálcára a bögrét és visszatért volna a képhez.
- Én úgy szoktam, hogy előbb kirakom a szélét körben, aztán a szélén lévő darabokhoz próbálom megkeresni, ami passzol - mondta, visszatérve az eredeti témához.

Seth összerezzent, ahogy közelebb hajolt, pedig ő azt hitte, hogy nem volt hirtelen a mozdulat, igaz, talán egy pillanatra el is feledkezett az óvatosságról.
- Ne haragudj - húzódott rögtön vissza, nyelve egy nagyot és próbálva figyelmen kívül hagyni, hogy összekoccantak a tárgyak a tálcán. Nem ijedt meg Seth-től, az viszont kellemetlenül érintette, hogy a másik így reagált rá, még ha pillanatokon belül meg is kapta a magyarázatot. Újra felnézett rá és bólintott egyet, hogy jelezze, megértette a kérést. Csak bár ne mosolygott volna a végén Seth! Látszott, hogy erőltettet, nem valódi, nem önmaga. Avery is próbált visszatérni a beszélgetéshez, de nem igazán ment, mert túlságosan tele volt gondolatokkal a feje. Szinte gépiesen rakott le pár darabot az asztalra, de egy ponton feladta és megtámasztotta csuklóját a lapon, egyre csak forgatva egy kékes színű apróságot az ujjai között.
- Nem igazán mertem hozzád érni, mert féltem, hogy zavarni fog, pedig nehéz így kommunikálnom - mondta végül halkan. - A folyamatos szövegeléssel próbálom palástolni, hogy fogalmam sincs, mit csináljak. Nem szoktam így... barátkozni. - Lehunyta egy pillanatra a szemét de következőben már újra nyitva volt és Seth-re nézett, mosolyogva. - Szerintem behozom a vacsorát. Te is kérsz? - kérdezte, aztán feltápászkodott, hogy legalább pár percet nyerjen magának, amíg kicsit rendezi a sorait és megmelegíti az ételt. Nem sokat szórakozott vele, dobozostul nyomta be a mikróba és a hozzá kapott pálcikákat hozta magával evőeszközgyanánt. Nehéz volt ez így, olyan terepen mozgott, amit nem igazán ismert és előbb kínos volt az ügy a kutya miatt, aztán meg ostoba hibát vétett figyelmetlenségből. Nem lesz ez így jó.
Mikor már meleg volt az étel, akkor elindult vele vissza a szobába és eddigre már elsimította az arcán a gondterhelt gondolatok nyomát, úgyhogy egyszerűen csak visszaült a helyére.

Hallotta, hogy valami csattant, de már csak a padlón guruló pálcát látta. Meg kellett támaszkodnia a konyhapulton, mert nyilvánvaló volt, hogy erről az egészről ő tehet és bár nem teljesen értette, hogy a másik miért lett dühös az ő szerencsétlenségétől, megsejtette, hogy félreérthette a szavait, ahogy neki is sajgott, hogy a közelségtől a másik összerezzent.
Kellett az a pár perc. Nem ment vissza hamarabb, még nem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel és ki kellett találnia, mielőtt visszacaplat a másik életébe, hogy akaratlan is tovább gyötörje. El kell neki mondania, hogy nem ő tehet róla.
Lassú léptekkel tért hát vissza a szobába és az étel végül az asztalon végezte, míg ő megállt a fiú mellett, aztán pedig letérdelt mellette, szomorú szemekkel nézve a megtört alakot.
- Seth... - Puhán, óvatosan érintette meg a másik vállát és ha nem lökték el a kezét, akkor kicsit közelebb húzódott. - Erről nem te tehetsz. Akkor sem tudnám, ha nem lenne... ez az egész. Már rég elfelejtettem, hogy kell úgy közeledni, hogy abban nem a testiség a lényeg. - A hangja halk volt és benne zengett valami abból, ami odabent egyre marta, felőrölve lassan a színeket. Ha Seth nem húzódott el, akkor még közelebb húzódott hozzá és ha engedte, akkor a vállára hajtotta a homlokát.
- Azt hittem könnyebb lesz ha kimondom, ahogy te is figyelmeztettél engem. - Majdnem suttogott. Úgy érezte, hogy valamit végleg elrontott és minden újabb másodperc egyre szorosabb marokra fogta a torkát. - Megjátszani tudnék. Színészkedve elhitetni hogy mindent kézben tartok és minden rendben.  De nem akarom. Neked nem, mert akkor nem lenne ez sem különb, mint... - Elakadt a szava, nem akarta kimondani. Csak pár együtt töltött óra kötötte őket össze, de ez több volt számára, mint amit bárkitől kapott. De miért kell ennyire tehetetlennek lennie? Miért nem tud úgy közeledni, mint mások, miért csak a színészkedés és a manipuláció menne? Abban sem volt biztos, hogy Seth hallotta-e a mondatai végét, miközben meglepően kicsire húzta össze magát mellette.

Szavaira először csak csend volt a válasz, mély, feszült, miközben Seth válla meg-megrázkódott. Sírt, biztos volt benne, még ha nem is látta, de egy pillanattal később már zúdult is az egész, valami elszakadt a másikban, és Averynek nagyon kellett figyelnie, hogy értse, mit mond. Márpedig minden figyelmét felé fordította, igyekezett kihámozni a sírástól érthetetlen szavakat is és ahogy hallgatta, ahogy nézte, lassú simogatással csitította, neki is fájt az egész. Nem szólt közbe még egy árva hanggal sem, mert megérezte, hogy talán jót fog tenni, ha kimondja, ő pedig nem akart az útjába állni, főleg nem úgy, hogy valamiért éppen ő lett az, aki hallotta.
Mikor Seth elhallgatott és már csak kicsit rázta a vállát a sírás, csak akkor szólalt meg újra, éppen olyan halkan, mint ahogy annak előtte beszélt.
- Jobb lesz. Minden nappal könnyebb lesz és nézd, itt a kezem, kapaszkodj belé - suttogta, miközben megfogta Seth balját. A tette és szavai mögött most, még ha tőle hihetetlen is, nem az mozgott, hogy magához akarta volna kötni, hanem az, hogy őszintén segíteni akart neki. Ő nem félt tőle, nem volt miért és kívülről lépett az egészbe. Talán könnyebb lenne ha ott lenne mellette, mint egy esély. Vagy nem?
De most nem volt mód ezen gondolkodni, mert látszott, hogy Seth ha állna, akkor lassan összeesne a fáradtságtól.
- Gyere - hívta magával a kanapéra, nem eresztve el a kezét. Közben csak annyira volt érkezése, hogy az ételt átrakja gyorsan egy magasabb polcra, hogy a kutya ne érje el és legyen tőle rosszul esetleg, mert ők most aludni fognak, ebben biztos volt.
Ha Seth hajlandó volt elfeküdni a kanapén, akkor még megfogta a kockás pokrócot, ami összehajtva hevert a közelben, majd egy pálcaintéssel lekapcsolta a lámpát és a hirtelen megülő félhomályban pár pillanatig csak a kanapé szélén ülve nézte a fiút. Mi legyen?
Végül úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha mellé heveredik, úgyhogy bebújt ő is a takaró alá és odabújt Seth-hez, magához ölelve. Pillantása még egy darabig a falakon időzött, mielőtt ő is lecsukta volna a szemét.

Arra ébredt, hogy fázik a dereka és valami nagyon hideg és nedves ér hozzá pár másodpercenként. Elsőre fogalma sem volt, hogy hol van vagy mi lehet ez a kellemetlen érzés, de aztán ahogy kapcsolt, hogy ki mellett fekszik rájött, hogy ez a kutya lesz.
Össze is rezzent.
A következő pillanatban már ledermedve figyelte, hogy felkeltette-e Sethet, de úgy tűnt, hogy alszik tovább, úgyhogy megnyugodva fújta ki a levegőt, amit eddig bent tartott. Oké.
A kutya viszont csak nem hagyta békén, sőt, egy idő után halk nyüsszentésekkel próbált valamit a tudtára adni, amitől Avery minden volt, csak boldog nem. Nem akart kibújni Seth mellől, akit úgy tűnik, töretlenül ölelgetett, de egy ponton már úgy tűnt, hogy ha nem nézi meg mi baja a hülye dögnek, akkor Sethet fogja felébreszteni, azt pedig nem akarta. Óvatosan mászott hát ki a fiú mellől és elindult a konyha felé, remélve, hogy a kutya követi. Ez is micsoda fordulat, még hogy szeretné, hogy utána menjen... Heh. Az asztal mellett megállva aztán tök értelmetlenül kérdezte a kutyától, hogy mit akar, mert úgysem hallotta, de ebben a pillanatban neki ez végképp nem jutott eszébe, viszont Feather a bejárati ajtó felé ügetett, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni, hogy mi baja.
Avery fájdalmas sóhajt hallatott, ahogy rájött, hogy kénytelen lesz levinni, különben még takaríthat is utána. Vetett még egy aggódó pillantást Seth irányába, mielőtt kiosont, hogy bakancsot és kabátot húzzon, de a fiú mozdulatlan volt és nyugodt. Hát jó, akkor legyen.
A kutya nyakára csatolta a pórázt és elindult vele, kívülről zárva be a bejárati ajtót a közben megszerzett kulccsal, biztos, ami biztos alapon, bár nem kívánt sokáig időzni lent a kutyával. Gyakorlatilag két métert tett meg vele odakint, aztán megállt, és morcosan figyelte az állatot, aki rögtön elvégezte a dolgát, bár Avery így sem tudta megállni, hogy fennhangon sürgesse. Ami persze megint csak felesleges volt. Viszont amint végzett, már fordult is vissza vele, és amilyen halkan lejöttek, épp olyan halkan lopóztak vissza a lakásba.

Nem volt kellemes kint az idő, az tény és való, főleg nem egy ennyire hajnali órán (ami most kivételesen nem csak az ő mércéjével volt az), úgyhogy erősen vágyott vissza a takaró alá. Miután úgy tűnt, hogy az eb megnyugodott és egyenesen a helyére trappolt, Avery is újra megközelítette a kanapét, pár pillanatig csak csendesen nézve a fiú most nyugodt vonásait, ahogy pihent. Annyira szép volt. Világos színei, amik teljesen elütöttek Avery karamelljétől ebben az alig fényben kicsit mintha kísértetiesnek tűntek volna, de mindezt ellensúlyozta a szép vonású arc, a szemöldök, az orr finom vonala, az ajkak... Avery most kivételesen örült neki, hogy túl álmos volt még ahhoz, hogy hosszan töprengjen a dolgokon, így csak töredék gondolat volt az emlék, hogy milyen volt csókolni.
Miután visszamászott a pokróc alá, újra odabújt Seth-hez, de ez úttal nem az ő fejét vonta a mellkasára, hanem fordítva. A fiú mocorogni kezdett, aztán valami kérdő hangsúlyú megnyilvánulás után beleszusszant a hajába, ami Averyt egyértelműen megborzongatta. Jó volt és olyan... meghitt?
- Levittem Feathert mert már nem bírta tovább tartani - felelte halkan, abban reménykedve, hogy eltalálta a kérdést, avagy hogy hol járt és miért hozta magával a kinti hideget.
Igazából csak most realizálta, hogy mennyire kínos is lehetne majd az, ha tényleg felébred a másik is, de éppen ez a gondolat sarkallta arra, hogy addig is kiélvezze a múló perceket. Arcát a fiú mellkasába fúrta, lassan lélegezve be az illatát. Annyira jó lenne még így maradni...

Nem tartott sokáig, hogy visszaaludjon, mégpedig mosollyal az arcán, mert az, ahogy Seth szavak nélkül próbált beszélni, egyszerre volt nagyon aranyos és vicces is. Érdekes volt számára megismerni ilyen apróságokat, és bár nem mondta volna, egyre csak gyűjtögette őket, mint bizonyítékát annak, hogy tényleg jó ember mellett szeretne lenni. Mit számítottak a dührohamok? Hiszen tudta, hogy miért történik, és még ha nehéz is volt ezek, vagy a tompaság mögött meglátni az embert, villanásokra mégis megmutatkozott, ahogy időnként találkoztak. Csak egy fél gondolattal adózott annak, hogy Seth illata még mindig ugyanolyan, még ha ölelni kicsit más is, de hát legutóbb még csak tizenhat volt, természetes, hogy változott. A közelsége neki is nyugtató volt, az utolsó cseppjéig kiélvezte, és még jobban esett neki, hogy a másik is átkarolta. Nem emlékezett rá, mikor aludt utoljára így valakivel, hogy nem volt semmi más és mégis összebújtak. Talán valamikor gyerekkorában, a testvéreivel.
Nem igazán tudta, hogy mennyi idő telt el, mire felébredt, de odakintről már beszűrődött a nappali fény. Pár másodpercig még nem mozdult, legalábbis addig, amíg újra tudatosította, hogy hol van és kivel, aztán meg már azért nem, mert akart még lopni magának pár perc nyugalmat vele. Csak csendesen figyelte, hogy ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, ilyen közelről még a szívverését is hallotta és majdnem vissza is aludt az ütemtől, de aztán inkább egy kis helyezkedés árán felnézett, hogy lássa, Seth felébredt-e már. Mikor összetalálkozott a tekintetük, Avery elmosolyodott.
- Jó reggelt – köszöntötte halkan, és most még azt sem bánta, hogy valószínűleg csupa fekete maszat a szeme, mert sminkben aludt el, hajnalban meg eszébe sem jutott ilyesmi. Tök mindegy.
- Fel akarsz kelni? - érdeklődte aztán és a választól függően feküdt tovább vagy mászott ki a takaró alól és hagyta a másikat is felülni.

Neki egyelőre tökéletesen megfelelt ez a helyzet. Meleg is volt, kényelmes is és nyugodt, ráadásul végre nem úgy ébredt, hogy egymaga lesi a plafont a lakásában. Seth tekintete megült rajta ő pedig nem bánta, bár az ezt követő kijelentéstől felnevetett, arcát egy pillanatra újra a fiú pulcsijába fúrva.
- Nem baj, a pandák aranyosak - jegyezte meg, aztán újra felfelé kukucskált, mígnem megkapta a választ arra is, hogy mi legyen. Seth szavait hallva önkényesen úgy döntött, hogy ezt úgy veszi, hogy még maradhatnak összebújva kicsit, úgyhogy vissza is helyezkedett és szusszant egy nagyot.
- Utálok felkelni - mormolta az orra alatt csak úgy mert jólesett, ráadásul rájött, hogy Seth valószínűleg nem is igazán bánja, hogy ölelik egymást, ez pedig melengette a lelkét.
Eltelt pár perc, mire képes volt rá, hogy elengedje a fiút és nyújtózzon egy nagyot. Régen aludt már úgy, hogy az ennyire jólesett neki, szóval most igazán kipihentnek érezte magát, hajnali kutyasétáltatás ide vagy oda.
- Lefőzöm a kávét - tette aztán hozzá, hogy mi az úticélja, mikor felkelt a kanapéról és elindult. Alig tett meg pár lépést, amikor meglátta Seth pálcáját, aminek volt annyi szerencséje, hogy nem gurult teljesen az út közepére, mert akkor lehet, hogy rátaposott volna, mikor a kutyával szerencsétlenkedett. Megfogta hát az eszközt és lerakta szépen a dohányzóasztalra a puzzle mellé, Sethre bízva, hogy most mi lesz, majd ment is tovább a konyha felé.
Odakint könnyen feltalálta magát, és amíg a kávé főtt, tett egy rövid kitérőt a mosdóba is arcmosás céljából, és csak akkor vette észre, hogy Seth a konyhaajtóban áll és figyeli őt, mikor már visszajött.
- Most már nem vagyok panda - mosolygott rá, miközben keresett két bögrét. Az asztalra téve nem sokára beléjük töltötte a kész kávét is, de szinte bizsergette a hátát Seth pillantása, ahogy nézte. - Nem vagyok egy konyhatündér, de azért remélem tűrhető lesz - fűzte a mozdulat mellé, amivel a saját italát megcukrozta, mert úgy érezte, hogy a másik talán nem bízik a képességeiben. Még egy fordulat, csak amíg megnézte, hogy nem volt a hűtőben tej, aztán visszatért a bögrékhez, és a két egyforma közül az egyiket Seth kezébe adta.
- Egészségedre! - adott mellé reggelinek egy újabb mosolyt is, majd belekortyolt sajátjába és...
A keserű szörnyűség grimaszba húzta az arcát. Összecserélte a bögréket.