Budapest

Az első mondatra kicsit „nem mondod” fejjel pislogott, aztán csak sóhajtott egyet, egyfajta mentális legyintésként Ricsi bűntudatára.*
- Ő reagálta túl, csak a bájos Eridonos örökség részeként jelenleg nem tudok ezzel mit kezdeni, előbb le kell higgadnia.-*Jared messze ritkábban vesztette el a hidegvérét, mint ő, sokkal kevésbé ingadozott a hangulata vagy ragadták el az érzelmei, de ha egyszer elkapták az indulatok, akkor Merlin irgalmazzon mindenkinek, aki épp a közelében tartózkodik. Leállítani nem lehetett, amíg ki nem tombolta magát, most viszont esélyesen hosszas, tüntető sértődésre is számíthatott, főleg, ha nem sikerül valahogy feloldani a féltékenységét.*
- Nem beszéltem neki a bájitalról, mert nagyon magánjellegűnek éreztem az egészet akkor is, ha nem emlékszem sokra. Könyörgöm, egy vacsoráról meg három csillagképről tudnék számot adni.-*Emelte az égre a tekintetét, mert mostanra abban sem volt biztos, hogy elkerülhette volna a történteket annyival, ha az öccse tud Madagaszkárról, vagy esetleg csak olaj lett volna a tűzre. Sebby esélyesen nem tudatosította, hogy ha nem jelentene rájuk fenyegetést minden idegen, sokkal barátságosabb és nyitottabb lett volna mindenkivel, mert vele ellentétben igényelte a társaságot és nem érezte jól magát egyedül, a szobájába zárkózva. Ez nem azt jelentette, hogy kevésbé ragaszkodott volna a testvéréhez, de természete része volt, akár a rajztehetség vagy a maximalizmus.*
- Betörőellenes védőbűbájok. Elég nagy lakás, Agatha itt tartja a készletei egy részét is, úgyhogy levédette.-*Az igazság ennél egy kicsit több okot sorolt volna fel, de így is logikusan elfogadható indokkal látta el – ez volt az egyik oka, amiért a nő azt szorgalmazta, hogy a fiúké legyen a lakás, ha ők összeköltöznek Márkkal. Többen is voltak, de főleg a nagyobb biztonság kedvéért.*
- Kins talán nem ölne meg, ha beállítanék hozzá, de semmi kedvem Bogolyfalván grasszálni az éjszaka közepén, így.-*Gesztikulált alsónadrágos-atlétás szerelésére, plusz ez megint némi magyarázkodást jelentett volna. A kastély viszont messze van a birtok határától, ahova már lehet hoppanálni, nem lenne élvezet mezítláb gyalogolni és még a prefektusokkal is fogócskázni utána, úgy, hogy még a detektor sincs nála (az is bent hevert az asztalon a szütyőben). Gondolkodás közben a pálcájával játszott, sorra véve az épp elérhető helyeket.*
- Csak az erdei faház jut eszembe. Esetleg a vadőr egyik karámja.-*Közölte végül lehetőségeiknek lehangolóan rövid listáját.

Általában nem fordított figyelmet a sebeire, mert hozzászokott, hogy a felszínt begyógyítják, amint az ő megítélése szerint eleget szenvedett és nem adta meg neki azt az élvezetet, hogy könyörögjön vagy akár csak jelét adja, hogy fáj. Hozzá lehetett edződni és a hiúsága is fűtötte, gyengének végképp nem akart mutatkozni. Amióta eljöttek, mindez alig változott, de Agatha lassan belé nevelte, hogy mutassa meg a sérüléseit.
Egy pillanatra lehunyta a szemét – rajtakapták, pedig ezt a titkot eddig sikerült megőriznie, lassan két éve senki sem fogott gyanút és néha már meg is feledkezett a létezéséről.*
- Nem.-*Eddig mindössze két embernek árulta el önként, most pedig kényszerűen egy harmadiknak fogja, mert ostobaság lenne szemtől szembe hazudni.*- A jobbom nem egyszerűen ügyetlen, érzékelten. Hideg-meleg, tapintás egyáltalán, fájdalom majdnem semmi.-*A lényegre szorítkozott, egyfajta bocsánatkérő negyed mosollyal, amiért legutóbb félrevezette. Nem akart igazán erről beszélni, mert bár fokozatosan beletörődött és nem szégyellte, nem is kürtölte szét, mert akkor el kellett volna azt is mondania, hogy történt, megint hazudni, mivel az igazság érthetően számításba sem jöhetett, eltűrni a sajnálkozást és a szánalmat, a kérdéseket... Kapott a lehetőségen, hogy témát váltsanak.
- Talán nem úgy tűnik, de ő is ugyanezt tette volna a helyemben.-*Jared már nem egy ízben bizonyította neki, hogy ha nehezen és lassan is, de próbál és akar nyitni, figyel az emberekre. Szerinte nagyobb bűn érzést lopni, mint gondolatot és pont ez mozgatta őt is – nem akarta továbbadni azokat az érzéseket, amiket Ricsi felfedett előtte, még ha igen kevésre is emlékezett.
- Ha lenne ötleted, mit mondhatnék neki magyarázatképp, hálásan venném. Nem tudom, mennyit, hogyan oszthatok meg vele, hogy megértse.-*Nem akart hazudni, de azt sem tehette meg, hogy Richárd beleegyezése nélkül megoszt mindent, ami megmaradt. A fiú egyébként is túl gyanakvó és bizalmatlan volt mindenkivel szemben, nem akarta elveszíteni azt a kicsi valamit, ami jelenleg kapcsot jelentett köztük. Szerencsére a további mondataiba nem kötött bele, ha nem is fogadta el őket egy az egyben.
- Rendben, akkor faház.-*Egyezett bele, de kénytelen volt emlékeztetni a másikat egy kissé kellemetlen tényre.*- Vonattal kellene visszamennünk.-*Ez a hivatalos forgatókönyvük része volt, amit valószínűleg azért találtak ki Márkék, hogy legyen idejük az úton ismerkedni, ha már különböző házakba járnak. Ha nem jelennek meg reggel, abból úgyszint magyarázkodás lesz.
- Kapaszkodj belém!-*Intette közelebb a fiút, majd elméjében gyorsan betájolta, hova kellene érkezniük, irányt, távolságot, kettejük súlyát véve számításba, majd elegánsan beleejtette magukat a semmibe. Egy pillanattal később a birtokon álltak, térdig érő fűben és tücsökciripelésben. Jólesően megborzongott, mert itt sokkal hűvösebb volt, mint a városban, ahol napnyugta után is okádta magából a forróságot az aszfalt és a beton, de épp ezért nem is akart sokáig ácsorogni.
- Lumos!-*Motyogta, hogy tájékozódhasson – iránytű híján csak fejből navigálhatott, de szerencsére nem voltak messze céljuktól, csak mezítláb haladtak lassan.

Ricsi nem kérdezett és ő hálás volt érte. Apróság, de néha az ilyen apróságok számítanak  igazán. Bár azért annak is örült volna, ha nem ilyen teljesen nyilvánvalóan elutasító, de azért látszólag beleegyező választ kap. Némán megcsóválta a fejét – beszélhet ő, most minden falra hányt borsó, pedig most találkoznak először, de mindkét önjelölt viselkedéselemző máris komplex, tévedhetetlen képet alkotott a másikról. Micsoda képtelen helyzet, megtoldva még ezzel az...erkélyjelenettel.*
- Vicces, hogy mindkettőtök rém gyerekesnek tartja a másikat.-*Jegyezte meg végül, különösebb bántó él nélkül, leginkább magának beszélve. Egyszerűen... mindketten meg vannak győződve róla, hogy mennyivel érettebbek a másiknál és milyen felnőtt módjára viselkednek, közben pedig itt áll, a jobbján egy üres kakaós csuporral és némi cinizmussal, a balján meg valakivel, aki nem is olyan rég még kávéval akarta lefizetni, hogy visszajöjjön az Eridonos szobájukba, mert hogy is fogalmazott? Sherlock hiányolja őt?
- Köszönöm. Nem fogok a szükségesnél többet elmondani.-*Biztosította, érezve, hogy egyáltalán nem lehet könnyé és kellemes beleegyezni abba, hogy egy harmadik személynek meséljenek erről. Több szót viszont nem pazarolt az egészre, az előbbi megszólalása már így is felesleges volt, ami pedig a vonatot illeti, ráér holnap foglalkozni vele, mert most semmit sem fog megoldani, már ha egyáltalán képes lesz ilyesmire. Inkább a hoppanálásra koncentrált, mert ha valami, hát egy amputoportálás hiányzott most egy legkevésbé az este megkoronázásaképp.
Landolás után kicsit megingott – a sima járólap után a durva talaj minden volt, csak nem kellemes, de legalább épen és pontosan érkeztek a kívánt helyre.*
– Van időnk...-*Felelte, a legközelebbi fának támaszkodva, mert bár sosem volt ennyire rosszul, azért megélt már hasonlót és igazán nem siettek sehova, ráadásul csak az erdő szélénél jártak, így a bestiák sem jelenthettek túlzott fenyegetést. Ami őt illette, álmos nem volt, de szép lassan elpárolgott minden indulat belőle, csak a fáradtságot hagyva maguk mögött. Akárhonnan nézte, hacsak nem történik csoda, hosszú távú viszálykodásra számíthat, amiben bájosan ő kerül két tűz közé – mennyire ironikus, hogy bár úgy érezte, mindkettejüket meg tudná győzni előbb-utóbb, nem lesz rá módja. A legszomorúbb az egészben, hogy míg ő mindkettejükben látta a főbb hibákat és azt, ami megkapóvá tette őket, nem mutathatta meg nekik, mert úgy fújtak egymásra, mint macska a tükörképére.
Ricsi útmutatása és az emlékei alapján már könnyen megtalálták a házikót – útközben és odafenn sem beszéltek már igazán, valahogy túl hosszúra nyúlt a nap és a kedve sem volt az igazi. Kutakodás közben még talált két megviselt, de viszonylag tiszta takarót, amit elosztott, majd összegömbölyödött az egyik babzsákon, pálcáját keze ügyében tartva.

Az egyetlen dolog, amivel nem számolt, a saját átkainak egyike volt, ami rögtön ébredés után lecsapott rá – még ki sem nyitotta a szemét, már érezte a szokásos ragacsos, undok ködöt, ami úgy telepedett minden gondolatára, mint egy lethifold, elszívva az életerejét és csalogatva vissza álomföldre. A babzsákot valamennyire tudatosította, de azt hitte, az Eridonban aludtak el Jareddel a közös kis társalgóban, ami megesett már néhányszor, az pedig halványan rémlett, hogy ha tegnap szombat volt, akkor ma vasárnap van és talán munkája sincs. Lustán, összegyógyult szemhéjjal tapogatózott körbe, rém álmosan ölelve magához a közelében fekvő öccsét.*
- Csináááálj nekeeeem kááávééééét...-*A hangja egészen elkenődött, nyüssz-gyanús és vízszintes hangfekvésű volt, mint ilyenkor rendesen – a hangulata jobbára nyűgös és harapós között ingadozott, most ez előbbi mutatkozott meg.

A válasz, amit kapott, cseppet sem volt ínyére. Egy, nem Sebby hangja volt a valaminek, amit megölelgetett, így inkább el is engedte, de kettő, a hang olyasmit közölt vele, ami mélységesen felháborította, főleg ilyenkor, hajnalok hajnalán. Felült, a mozdulat azonban édeskevés volt hozzá, hogy fel is ébredjen, mindössze fájdalmasan evidenssé tette szánalmas állapotát. Össze-vissza meredező, hatvanhatszor elaludt haj, csíkszemek, gyűrött ruha és egy álmos ötéves arca – ezekkel szembesülhetett Ricsi, ha felnézett, míg Gareth még ültében is kicsit imbolyogva próbálta feldolgozni a hallottakat. Milyen faház? És mi az, hogy NINCS KÁVÉ?! Képtelenség. Kávénak lennie kell. Ez élet-halál kérdése.*
- Te nem Jared vagy.-*Állapította meg egy kivételes lángelme éleslátásával (mivel a sajátja még nem funkcionált), majd akkorát ásított, hogy belereccsent az állkapcsa. Pálcája után kotorászott, sok-sok évnyi megszokásnak és némi előrelátásnak köszönhetően meg is találva, de korántsem nyújtott bizalomgerjesztő látványt a varázseszközzel.*
- Kávé. Koffein. Kell.-*Próbálta leegyszerűsíteni mondanivalóját, mert míg öccsének nem kellett magyaráznia, ez a valaki – furcsán ismerős, kicsit kaparós hangjával – nem értette meg elsőre. Úgy volt vele, hogy ha még sokáig kell magyaráznia, akkor maga keresi fel a konyhát, pedig minden elgémberedett porcikája tiltakozott az ellen, hogy most ilyen messzire induljon. Ő most a fürdőbe vágyott. Zuhanyra. Kellemes, langyos zuhanyra, tiszta, frissen vasalt ingre meg egy fésűre, hogy kellő módon jelenhessen meg mások előtt. Amennyiben Ricsi beleegyezik, hogy szállítja neki az áhított nedűt, úgy egy roppant nagyvonalú (és a szándékozottnál mélyebb) helyeslő bólintással bocsátja útjára, míg ő elindul megkeresni a fürdőt. Biztosan tudja, hogy a szobából kilépve jobbkézt van, úgyhogy összefogja magán a takarót, hercegi palástként húzva maga után, és nekivág a faháznak. Az első falon csak ablakot talál, ajtót meg kilincset nem. Türelmesen áttámolyog a következő falhoz, szorgosan keresve tovább, csodával határos módon nem esve hasra semmiben – de ismerjük el, előbb-utóbb be fog következni a dolog.

- Aaaa....-*Láthatóan kutakodnia kellett a név után, majd mintha kapcsolt volna.*- Ricsillag, mit keresl te itt?-*Érdeklődött, bár tulajdonképpen a kérdés eredetiben úgy folytatódott, „ha nincs nálad  koffein?”. A következő mondat azonban kisimította a megfeszített gondolkodástól homlokára gyűrődött ráncokat és szapora bólogatással szorgalmazta az említett terv mihamarabbi véghezvitelét. Olyan volt, mint azoknak az idegesítő bólintgató állatoknak az egyike, bár csakhamar abbahagyta, visszatérve a morcogáshoz.
- Gusztustalanul jó kedved van ebben az embertelenül korai órában.-*Közölte vele, mert bár nem látta a vigyorgást, a hangjából nagyon is kihallotta és valahol azt is sejtette, hogy ő eme derű forrása. Egyáltalán, honnan veszi a bátorságot, hogy utasítgatni próbálja, őt! De való igaz, ha a mozgása is olyan lassú, mint az észjárása, jobb, ha alszik még egyet, mire megérkezik a kávéja. Némi kóválygás után meg is találja a babzsákot, amin éjszakázott és pokrócába csavarva magát visszagömbölyödik a helyére, kicsit még ficeregve, majd kinyúlva a pálcáját maga mellé téve – valószínűleg az imént az oldalába állhatott bele, ezért kívánja kicsit távolabb helyezni.
Amikor Ricsi visszaért, a hangjára érthetetlen morgás hallatszott, aztán a kávéillat némi mocorgást váltott ki, mígnem a takarókupacból kinyúlt egy kéz és becserkészte a legközelebbi bögrét, magával vonszolva. Csak utána ült föl, azonnal bele is kortyolva és bár nem beszélt, a köd lassan tisztulni kezdett – nagyjából tíz perc hallgatag szürcsölés után kinyíltak a szemei és pislogott kettőt.*
- Öhm. Jó reggelt...-*Kockáztatta meg, fejét kicsit vállai közé húzva nézve Richárdra, miközben lassan visszaszállingóztak az emlékei az előző estéről, meg a nem is olyan régen tett ébredési kísérletről.*
- Teljesen megfeledkeztem arról, hogy figyelmeztesselek, a reggeli kávém előtt nem érdemes velem megpróbálni tárgyalni. Kriminálisan alacsony a vérnyomásom.-*Persze, ez most leginkább kifogásnak hatott, de mihez kezdjen, ha a medimágus is kétszer méri, hogy az összeget beírhassa és ne kényszerüljön élőholtnak nyilvánítani? Jobb napokon is 80/60-nal startol, a rosszabbakról nem is beszélve.*

- Kösz a kávét és bocs az ébresztőért. Az IQ-m a vérnyomásommal együtt zuhan.-*Grimaszolt, ami valamennyire meg is felelt a valóságnak, bár bizonyos helyzetekben még a koffein sem sokat segített, de ez már nem a kávé bűne volt. Hogy Ricsi osztozott vele ebben a gyengéjében, megmagyarázta, miért is derült olyan jókat rajta – eszébe se jutott haragudni ezért, külső szemlélőként ugyanúgy röhögött volna, csak így E/1-ben kicsit kevésbé vicces, főleg az ön- és közveszélyes bénaságát tekintve. Még jó, hogy idejében leföldelték és visszafeküdt aludni.
- Amint útrakész állapotban leszünk. Jó lenne még azelőtt visszaérni, hogy feltűnne az eltűnésünk.-*Tovább kortyolgatta az italát, fokozatosan egyre éberebbé válva, bár még eltelik némi idő, míg tényleg hoppanálásra alkalmasnak nyilváníthatja az állapotát, addig még megihatják a bögrék maradékát. Mindenesetre, minél hamarabb indulnak el, annál esélyesebben tudnak besurranni a reggel szellőztetés céljából nyitva hagyott balkonon át, ami jelenleg az optimális megoldás lett volna. Agatha szerencsére hétvégéken nem dörömbölt az ajtón reggel, még csak nem is ellenőrizte őket, helyette addig is motyogott vagy elment valamerre, saját dolgait intézve.
Ahogy végeztek, a két bögrét összezsugorította és zsebre vágta – majd kimossa és visszaszolgáltatja  később – aztán visszatett mindent oda, ahol találta őket. Most sokkal gyorsabban visszataláltak a birtok határához és kicsivel később egy halk pukkanás kíséretében eltűntek.

Ha érdekelte is a kulcs mágiájának működése, nem most fog leállni kérdezősködni, azt inkább meghagyja azokra az üres órákra, amik még rá várnak majd a következő napokban - erről információt valószínűleg mástól is szerezhet, nem a gyakorlásra kijelölt időt fogja pazarolni. Élt ugyan a gyanúval, hogy beszélgetés helyett inkább magányos farkast játszik majd, úgyhogy túlnyomórészt itt lesz majd, könyvekkel vagy anélkül - jobb, ha senki sem látja most lélekben ujjongani a kijelentésre, hogy a gyakorlatozás végéig szabad bejárása lesz ide. Visszafogottan biccent, jelezve, hogy tudomásul vette és beszéd helyett inkább a környezetet tanulmányozta, hogy biztosan tájékozódjon majd, ráadásul sosem látott még hasonlót. Minden a célszerűségnek van alárendelve, az alapvető elrendezéstől a tervezésen és megvalósításon keresztül - az aurorvilág puritán egyszerűsége hat át mindent. A hopp-pont külön előny, még ha kétli is, hogy szüksége lenne rá, mert ha reggel annyira késve ébred, hogy nem érne ide gyalog, jobb, ha el se indul. Akkor legalább hotelszobájának négy fala közt végeznek vele és nem teszik közszemlére maradványait, elrettentő példaként.
Útközben leginkább úgy érzi magát, mintha bólogató crupfigura lenne, mert ugyan nem ismeri az embereket, akik Magnust üdvözlik, azért bárdolatlanság lenne levegőnek nézni őket, miközben az oldalán sétál, így legalább visszafogott biccentéssel köszön vissza. Jobban belegondolva, most szinte hajszálra szinkronbólogatnak a férfival, egyetlen szót sem szólva, a helyzet pedig minden újabb ismeretlennel egyre komikusabb - mintha valamilyen titkos, közös koreográfiájuk lenne.
Amikor elérik a gyakorlópályát, Gareth visszafogottan pislant kettőt, inkább a fák árnyékában álló, semmibe nyíló ajtók összhatásán, semmint magán a tényen, hogy a zöldellő fűben üvegbetétes vagy azt nélkülöző, kisebb-nagyobb, egy meg kétszárnyas ajtók vannak mindenfelé. Mugli vagy sem, már negyedéves és ennyi időt bőven elégnek tart ahhoz, hogy mindenki hozzászokjon a nap mint nap használt mágia furcsaságaihoz, aminek viszonylatában néhány kósza nyílászáró még egyáltalán nem kirívó dolog. Amikor megálltak a sajátjuk előtt, azon töprengett, hogy ha átlépnek rajta, eltűnik-e - ezzel gátolva mások besétálását - vagy csak szimplán megjelenik egy apró "foglalt" táblácska. Ezt nem most fogja megtudni, ugyanis ezzel a kérdéssel legfeljebb rosszalló pillantást érdemelne ki, ő pedig jelenleg inkább némi elismerésre hajtott, amit nem lesz könnyű megszerezni. Magnus az ajtó felé intett, ő pedig egy vett egy nagy levegőt és lenyomta a kilincset.

Magnus nyugalma valószínűleg mindenki mást hátborzongással ajándékoz meg, derűsségével arányosan növekvő libabőrökkel. Seth a legkevésbé sem örül, hogy neki kell elsőként belépnie, hátat fordítva a férfinek, de Gareth a zavar legkisebb jele nélkül mozdul és sétál előre, hogy szemrevételezze a terepet. Minél gyorsabban méri fel a teret, annál jobb, mert nem hiszi, hogy lenne módja bejárni és rendesen betájolni, bár az elé táruló pőre betontömbök nem is igazán adnak ez utóbbira lehetőséget. Semmitmondó szürkeség, álló levegő, mesterséges fény, monoton dermedtség - egy pillanatig.

Gareth a maga zsenge tizennyolc évével legfeljebb zöldfülű mágiagyakorlónak tűnhetett avatatlan szemek számára, azonban ebbe a maréknyi időbe számára többet zsúfoltak, mint másnak élete első három évtizedébe. A színészkedés megtanítja az embert, hogyan uralja testének minden porcikáját, rezzenését, mozdulatát, de arra is, hogyan reagáljon gyorsan, akár improvizálva, akár jól berögzült módon; az okklumencia gyakorlása lehetővé teszi, hogy figyelmét, akaratát csak arra koncentrálja, ami fontos; a szüntelen fenyegetettség készenlétben tartja az embert, esetében bármire készen; a tárgybűvölés precizitást és tökéletes pálcakezelést igényel; a tapasztalatok pedig arra, hogy ne támaszkodjon senkire, csak a saját erejére és képességeire. Ha akad is kivétel, az nem Magnus - hogy az ex-auror elméletben a tanára, aki felelősséget vállalt érte, a legkevesebbet sem nyom a latban, amikor törtperc alatt kell döntenie. Végiggondolni nem lenne ideje, de azt teszi, ami ebben a felállásban a leglogikusabb: oldalvást fordul, a lehető legkisebb felületet kínálva a tűzlabdának és elugrik, ugyanezzel a mozdulattal a másik irányba lökve a férfit. Ha elemeznie kellene az indokokat, a következők lennének:
- Magnus az a fajta ember, aki nem fog vele finomkodni
- ha ő idézte a varázslatot, megzavarhatja a koncentrációját
- nem csak a saját, hanem a hozzá tartozó emberek épsége is fontos
- akár igazi a labda, akár nem, ez egy reflexteszt, egy helyben maradni bukás
- Magnus nem ellenség, de ösztönből sem akar vele egy oldalon landolni, a hátát kínálva céltáblául.
Erre persze legfeljebb utólag lesz majd módja, jelenleg lefoglalja, hogy landolásának helyéről szinte azonnal továbbmozduljon és pálcát rántson. Talán nem a legokosabb dolog, a reflexei azonban erősebbek a szerepénél - ugyan ez még messze áll attól, amit Alexander akkor láthatna, ha Jared is a közelben lenne, így sem nyomhatja el "örökségét". A lehető legtöbb irányba figyel egyszerre, de nem pocsékolja erejét, kivár a következő mozdulat előtt.

[állatmenhely]