Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.
|
|
|
Éjkerti Csermely
INAKTÍV
A Vak
offline
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
|
|
Írta: 2016. március 10. 23:23
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=572476#post572476][b]Éjkerti Csermely - 2016.03.10. 23:23[/b][/url] Viktórika Csak egy kis időre fogja elhagyni a kastélyt. Éppen, hogy csak át fogja lépni a határt, és amilyen gyorsan csak tud, visszadugja majd orrát a biztonságos kőfalak mögé. Legalábbis ezzel ringatta magát arra az útra, hogy valóban kilépjen a szabadba. A kapuban még utoljára megállt, mély levegőt vett és próbálta kizárni fejéből Zoru tiltakozó kántálásait, melyek arra buzdították, hogy térjen vissza a jól ismert, viszonylag biztonságot nyújtó helyek egyikére, az iskolán belül. De Csermelynek hiányzott a természet. Szerette a békét, ami ott várt rá, szép volt hallgatni a csendet. Szinte dalolt. Amíg Mánfán lakott mindig volt valaki, aki elkísérte kisebb sétáira a házuk mögött húzódó erdei utacskákon, amikor súlyosnak érezte az otthon töltött perceket, anyja megmarkolta apró kezecskéit, és kimentette őt a kalitkából. Ő volt az egyetlen személy, akinek érintésétől nem rémült meg. Hiába találta hirtelen vagy titkon, a váll sohasem rándult, a szív nem gyorsított, a tüdő nem préselt ki levegőt. Valahol legbelül mindig érezte a közeledést a teste. Mióta visszaérkeztek a telelésből, azóta meg akart ejteni egy újabb sétát. Bár ott kísérője is akadt, aki rengeteg mindenben segített neki, olyan dolgokról szerezhetett tudomást, melyeket addig nem ismert, és olyat ismerhetett meg, melyről eddig nem szerzett tudomást. De akkor a sétálásba is beleszeretett, fülében tisztán csengett az ottani madarak zenéje, vajon ha meghallja az itteni egyedek dalait érezni fogja a változást, vagy süket marad rájuk? Lassan elhagyta az udvart, a rét felé vette az irányt. Azon túlra már nem akart merészkedni, Zoru pedig alig akarta elvezényelni a közeli, gyéren szórt fák közéig is. Azt mondta veszélyes, mert ha valami történne, nem tudna egyből segítséget hívni. Azt mondta butaság volt, hogy nem hívott a leány magával valakit, akinek kezei és lábai voltak, és kifejezte sajnálatát az iránt, hogy neki nem volt teste, sem végtagjai, melyekkel felkaphatta volna védencét, és bezárhatta volna egy ajtók nélküli hatalmas toronyba, akárcsak Galambbegyet a mostoha. - Csermely vigyázz! - Zoru hirtelen üvöltése pontosan egyszerre tört rá azzal a hanggal, mely tudtára adta, hogy valami lepottyant előtte. A lány vállai megugrottak, tüdejéből kiszorult a levegő, hátrált két lassú lépést, azután összerogytak térdei és elszakítva harisnyáját leült a puha fűben. Néhány pillanatig csak meredten próbálta feldolgozni, ami történt. A rémület megbénította testét, összeszorította szívét és szájából kiszárított minden nedvet. Talán szemei is elkerekedtek. - Egy kislány ül előtted - súgta gyengéden Zoru. Csermely először távolinak és idegennek találta a hangot, de minél többet beszélt hozzá nyugtató lassúsággal és kedvességgel az ékszer, annál inkább kezdett magához térni. A varázsmütyűr a gyermek leírásával foglalkozott, a pöttöm fruskával, aki szintén az altájékán foglalt helyet a nedves fűrengeteg közepén. - A fáról estél le? - végre megszólalt, kezdett visszatérni ereibe ismét a vér, bár kezei még mindig remegtek. - Jól vagy? - ösztönösen ez volt a második kérdése. A rettegésén kívül nagyobb érzelmet csak mások iránti aggodalma tudott kiváltani belőle, az a gondolat, hogy amaz megsérült máris nagyobb gonddal töltötte meg fejét, mint az a tény, hogy valami kiijesztette belőle a levegőt is.
|
|
|
|
|
Éjkerti Csermely
INAKTÍV
A Vak
offline
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
|
|
Írta: 2016. március 20. 18:45
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=575551#post575551][b]Éjkerti Csermely - 2016.03.20. 18:45[/b][/url] Viktórika Pedig Csermely tényleg biztos volt abban, hogy a odakinn nem fog rá semmilyen esemény sem várni. A réten általában nem nyüzsögtek diákok a tél környékén, nem voltak teletömve vadállatokkal melyek rátámadnának, sem villanyoszlopokkal, melyeknek nekisétálhatott volna. Ám a repülő kislányokkal nem kalkulált. Zoru az utolsó pillanatban észlelte csupán a gyermeket, így a figyelmeztetése túl későn jött ahhoz, hogy védelmezettje fel tudja fogni a helyzetet. A lány néhány percre szinte sokkos állapotba került, a földre rogyott és remegve adott utat feltörni készülő rémületének. Szíve ki akart törni mellkasából, tüdeje pedig zsugorodásnak indult, torkában gombóc kezdett növekedni. A legkisebb, nem számított mozdulatok is képesek voltak ráhozni a frászt. Egy hirtelen érintés vagy furcsán közeli, a többinél hangosabb hang meg tudta félemlíteni őt, de ez sokkal közelibb és ijesztőbb volt ahhoz, hogy szimplán összerezzenjen. A sírás kerülgette. Szemeit átitatta az a meleg érzés, szinte égette belülről, mikor rátaláltak Zoru halk, csitító szavai. Mintha egy láthatatlan, gyengéd kéz simított volna végig arcán és ölelte volna át hátulról. Kezdett egészen megnyugodni. A hangoknak lassan értelme lett, egybefüggő mondatokká álltak össze, szelíd mormogás helyett. Egy leány. Eddig nem is gondolt arra, hogy nincs többé egyedül, ám amint rájött, hogy talán a másik is éppúgy megijedt mint ő, máris az aggodalom felülkerekedett és legyőzte a rettegést. Bár az ékszer szólt Csermelynek arról, hogy egy öreg, eldeformálódott kvaffra mutogatott a beszélő, az mégsem fordította arra fejét. Régen megtette volna, sokáig észre sem vette, hogy folyton forgatta fejét, ha megtudta, hogy az illető rábökött egy tárgyra, amolyan megszokás volt, még azokból az időkből, amikor volt is értelme arra lesni, amerre intettek. Ám lassan ez is, oly sok más nem is észlelt mozdulattal együtt eltűnt. - Megsérültél? - hangjába aggodalom szökött, és néhány arcvonása is átmázolta önmagát. Zoru pedig, nem hazudtolva meg saját nevét, azonnal ellenkezni kezdett, a fejben már megszületni látszó terv ellen. - Nem tűnik túl súlyosnak, jól van. - jelentette ki szárazon, az utolsó mondatfelet már-már parancsoló hangnembe ívelve. Állandóan visszakozott, ha meglátta védence fejében a gondolat csíráit erről a dologról. Mindig is utálta, ha a lány használni akarta, mert úgy vélte ez a buta képesség nem több, mint önroncsoló és önkárosító, borzadályos átok. De honnan is tudhatta volna a ketyere, hogy milyen érzés volt segíteni másokon? Hisz őt csak a varázslat hajtotta, érzelmei is hamis, generált semmik lehettek. Fázni? Csak akkor eszmélt rá, hogy még mindig remegett, mikor szóvá tették neki. - Nem... - vörösödött el, miközben ujjai beletúrtak a nedves, puha fűbe és szépen, ám észrevehetően lassabban felállt és bizonytalanul kiegyenesedett. - talán egy picit. - vallotta be kedélyes mosoly kíséretében. Próbálta a lehető legtöbb földtől megtisztítani szoknyácskáját és kabátkáját, ám a harisnyán nem tudott segíteni azonnal. - Semmi baj, ha visszamegyek a szobámba majd gyors megjavítom. - legyintett, ujjbegyével megkeresve az említett lyukat. Csak egy húzásnak tűnt. - Ha jól emlékszem, volt erre egy bűbáj - ajkaihoz emelt kézzel és megbillentett csípővel mélázott el, hol is futott bele ilyen leírással egybefűzött varázslatba, és hogyan is szólt egész pontosan a szövege.
|
|
|
|
|
Éjkerti Csermely
INAKTÍV
A Vak
offline
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
|
|
Írta: 2016. március 30. 23:20
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=581096#post581096][b]Éjkerti Csermely - 2016.03.30. 23:20[/b][/url] Viktórika - Hallod? Azt mondta pici, és én is látom, alig egy dongócsípésnyi, még csak nem is mély, meg se horzsolódott, talán csak a színe változott, a vér futott fel a bőr alá, semmi több, ne aggódj már. Különben is, ha látnád mekkora, még olyan gyerek, engedd, hogy maga tanulja meg az élettől kapott leckéket, hogy ha leesik valahonnan fájni fog neki egy darabig, majd többet nem ugrál, ez az ár nem nagy érte, nem is sír, még csak ferdének sem mondani száját. Menj inkább, játssz vele, vidítsd fel ha akarod, akár azt a régi, borzalmas kvaffot is megfogdoshatod, ha megígéred, hogy utána jó alaposan megcsutakolod majd mancsod. Garantáltan nyálas élmény lesz - Olyan gyorsan pörgette a szavakat, hogy ha nyelvvel áldották volna meg, már rég kifáradt volna az és nem tudott volna még csak a feléig sem eljutni az aprócska ékszer. A témát is terelte, észrevétlen, hátha sikerül kiütnie abból a csacsi fejből a gondolat magját. - Két-három nap, azt mondja kettő vagy három nap, hallod, hogy tudja? Ez a kislány profibb e téren mint te, pedig be kell vallani, te is elég sok borzalmat összeszedtél már, lágy szívednek hála. - még csak nem is titkolta a rosszallást hangjából, melyre az érzékeny levitás arca azonnal meg is rándult, de hallgatott tovább, míg a másik folytatta, meg se állt - Biztos nagy vadóc, talán már rég hozzá is szokott az ilyen katona dolgokhoz, biztos egész nap pattog, akár egy labda, ha ma meggyógyítod, holnap szerez kettő másikat, nem érné meg. Különben is, azt mondta két nap, neked mennyi időbe telne, míg az az izé teljesen el nem tűnne kezedről, egy kerek hétbe? Talán egy és félbe? Légy okos, csak most az egyszer, kérlek....- az utolsó szó tényleg könyörgés volt, szelíd, suttogó kérelem. Csermely beharapta alsó ajkát és előre dőlt, mosolyra húzva száját. - Talán kicsit felgyorsíthatnánk a folyamatot... - Az istenért te lány! Hát kinek papoltam ezidáig? - Duzzogva kommentálta az előbbi felajánlást Zoru, ám mást nem tudott tenni, üres lebeszélésen kívül. Ilyenkor örült Cseme, hogy a segítője tényleg csak egy hang, nem pedig egy egész ember, mert akkor már rég két lakat alatt lenne bezárva, valami sűrű, erdő mélyén terpeszkedő, ajtótlan toronyházban, hogy várja a megmentő lovagot aki kiráncigálja onnan. Azt pedig aztán leshette volna, míg világ a világ. - Igazából én is arra gondoltam - ujja hegyével még mindig a lyukat birizgálta. Csupán néhány hónapja volt az iskola diákja, bár az órák már elkezdődtek, mégsem tudhatott mindent, hatalmas sajnálatára. Néhány leckével ugyan máris előrébb járt társainál, hajtotta a kíváncsisága, de mindig is az elmélet útján lépkedett, a gyakorlat ösvénye szinte ismeretlen volt számára. Ritkán varázsolt a pálcája segítésével, nem is hordta magánál, egyszerűen olyan nagyon hosszú volt, hogy el sem férne nála. Minden zsebe túl kicsi, ha pedig kezében hordozná minden felé, előbb vagy utóbb úgyis eltörne. Jó helye volt annak a szobájában, a bélelt kis ládácska alján, melyben eredetileg is kapta a tárgyacskát. - Valóban? Akkor lehet inkább a könyvtárba megyek majd, hátha találok valami jobb igét, amely erre a problémára specializálódott. Képzeld csak el, harisnyaszaggató fruskák részére egy egész kis varázslat lenne kitalálva, milyen érdekes is volna... - kuncogott jókedvűen. Nem tudta és nem is értette, hogyan és miként találják ki vagy alkotják meg a varázsigéket. Csak úgy megszületnek? Vagy ha elhatározzák, hogy ilyen igenis lesz, akkor az lesz is? Egyszer ennek is utána akar majd járni, talán fel is fogja írni magának arra a listára, ahol a többi hasonló dolgot szokta felsorakoztatni, de már az is olyan terjedelmesnek bizonyult, akár egy hosszú farkú, cakkos mintás kígyó farka.
|
|
|
|
|
Éjkerti Csermely
INAKTÍV
A Vak
offline
RPG hsz: 20
Összes hsz: 220
|
|
Írta: 2016. május 8. 20:58
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=592701#post592701][b]Éjkerti Csermely - 2016.05.08. 20:58[/b][/url] Viktórika - Kár, hogy nem tud beszélni, ki tudja milyen történeteket tudna mesélni a kastélyról vagy az " életéről" . - Sóhajtott fel. Szemlátomást nem igazán tudta megítélni, hogy milyen öreg lehetett a kvaff, bár Zoru becsületére legyen mondva, ő mindent megpróbált, hogy pontos leírást adjon egy olyan labdáról, amit soha addigi életében nem látott még a leány, az mégsem tudta megsaccolni a korát. Talán ha valaha lett volna a kezében egy kvaff, amit jó alaposan végigtapogathatott volna, feltudott volna vázolni a fejében egy nagyjából hasonló elképzelt képet, de így nehéz volt. Még a szagát sem érezte, orrában egyedül az erős fű, sár és homok illata kavargott, minden távolibb, tompább illatot elnyomva.
Hiába volt az a hosszú beszéd, az a sok erőveszítés, melyet beleölt az ékszer az előbbi szentbeszédébe, csak, hogy le tudja beszélni, vagy inkább elterelni a gondolatait védencének, az makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy segíteni fog.
Halkan felnevetett a főzetek említésére, amolyan kedves, szelíd kacajjal, mely ízig-vérig igazi volt. Hamar megrázta fejét, tejfel szőke tincsei kipirult arcát verdesték. Óvatosan visszaült a földre, ügyelve, hogy mindkét térde a talajon legyen és szoknyácskája szegélye bőven fedje azokat. Néhol még jókedvűen meg is igazgatta, majd intett a lánynak, hogy jöjjön oda hozzá. Nem merte volna megkockáztatni, hogy ő keresgélje a másikat, úgy, hogy Zoru nem biztos, hogy segítene neki a tájékozódásban.
- Ez a trükk sokkal gyorsabb mint holmi forrasztó főzet és kevésbé fájdalmas számodra - jelentette ki. Lágyan elmosolyodott, mikor a leány kifejezte meglepetését a kvaff szagával kapcsolatban. A közeledő léptek könnyen kihallhatóak voltak az őket körülölelő csend ölében, olyannyira kivehetőek, hogy egész pontosan meg tudta állapítani, mennyi lépés is lehet közte és a gyermek között. Nem volt szándékában végigfogdosni a labdát, az enyhe rothadás és avasodás bűzét különben is érezte, amint Viktória hét lépésnyire volt már csak tőle.
- Talán nem is kell mind megtanulni, csak azokat, amikkel az ember foglalkozni akar. Na add a mancsod - A mondata második felét szinte elsuttogta, olyan halkra fogta mondandóját. Picit előre dőlt, remélve, hogy nem fog orra bukni és ha a lány odanyújtotta a kezét kevés keresgélés után gyengéden megfogta és kicsit magához húzta azt.
- Kérlek Csermely - Még egy utolsó, kétségbeesett és hatalmas szomorúságról árulkodó könyörgés az ékszertől, azután felszakadt a gát, ami kordában tartotta a varázserejét. Az erő patakként beszivárgott húsába és csontjaiba, megtöltötte arany ragyogással ereit és valami ismerős melegséggel simogatta Csermely testét. Egyre a jobb keze felé áramlott a folyékony fény, ahol Viktória ujjacskái nyugodtak. Mindeközben minden másodperccel sokkal vadabb és erősebb lett az erő, már nem kúszott vagy csak folydogált, hanem zúdult, akár egy megzabolázhatatlan vízesés.
Mikor elért az idegen bőrhöz felcsillant és átszáguldott rajta, minden egyes sebet és sérülést átszállítva Csermelybe.
A levitás érezte ahogy felszakadt térde és ha más sérülések is volt Viktórián, akkor azok is egyenként, hasonló fájdalomintenzitással megjelentek rajta.
Az erő amilyen hirtelen feltört, olyan hirtelen némult el, újabb sötétséget hagyva maga után. A lány szédült, fejében fehér karikák táncoltak őrült sebességgel cikázva, végtagjai elnehezedtek, füle sípolt, az ájulás környékezte.
- Túl sok volt, mégis mi a fenét képzeltél? Tudod te, hogy mégis hol vagyunk és... - a hang távolinak és tompítottnak tűnt. De néhány másodperc múlva lassan kezdett kitisztulni a világ. A síp némulni, a fehér karikák halványodni, a külső hangok erősebbé válni, a fájdalom lüktetőbbé lenni. Ezt megúszta, bár fel sem fogta a helyzet veszélyességét. Azt tudta, hogy nem így akarta, hogy túl sokat engedett a benne lappangó mágiának, hogy kis híján felülkerekedett rajta. De nem félt, a kontrollja még nem volt az igazi, néha túl keveset, máskor túl sokat hívott elő magából, de bízott benne, hogy ezen idővel és sok, sok eltökéltséggel változtatni fog. Bármi áron.
- Jobb? - szólalt meg, nagyjából fél perc némaság után, arcán még mindig avval a kedves, szelíd, szűnni nem akaró mosollyal.
|
|
|
|
|
